Egyáltalán miért legyen valaki libertárius? Ez alatt azt értjük, mi értelme van az egésznek? Miért vesse magát az ember az egyéni szabadság elve és célja melletti mély és életre szóló elköteleződésbe? Hiszen az efféle elköteleződés napjaink nagyrészt szabadság nélküli világában elkerülhetetlenül a *status quo-*val szembeni radikális ellentétet és az attól való elidegenedést jelenti, mely éppoly elkerülhetetlenül számos áldozattal jár pénz és presztízs tekintetében. Miért menjen át mindezen valaki, amikor az élet rövid, a győzelem pillanata pedig a távoli jövőben van?
Hihetetlen módon, az egyre növekvő számú libertárius között sok olyat találtunk, akik ilyen vagy olyan extrém szűk és személyes nézőponton keresztül köteleződtek el a libertarianizmus mellett. Sokakat ellenállhatatlanul vonz a szabadság, mint intellektuális rendszer, vagy mint esztétikai cél, de számukra a szabadság egy tisztán intellektuális időtöltés marad, mint egy kártyajáték, amely teljesen elválik attól, amit mindennapi életük „valódi” tevékenységeinek tartanak. Másokat saját, személyes pénzügyi nyereségük reménye motivál arra, hogy libertáriusok maradjanak. Miután megértik, hogy a szabadpiac sokkal több vállalkozói profitlehetőséget biztosít a tettre kész, független embereknek, libertáriussá válnak, és azok is maradnak, pusztán a nagyobb profitlehetőségek miatt. Noha igaz, hogy a profitlehetőségek sokkal nagyobbak és szélesebb körűek lesznek a szabadpiacon és egy szabad társadalomban, ezt választani az ember libertarianizmusának elsődleges indítékául csupán groteszknek nevezhető. Hiszen a gyakran tekervényes, nehéz és fárasztó ösvényen, amit be kell járni, mielőtt a szabadság elérhető, a libertárius előtt megnyíló személyes profitlehetőségek száma gyakrabban lesz negatív, mint bőséges.
A kártyás és a profithajhász korlátolt és rövidlátó nézőpontjának következménye az, hogy a legkisebb mértékben sem fogja őket érdekelni egy libertárius mozgalom felépítésének munkája. Viszont egyedül egy ilyen mozgalom felépítésén keresztül lehetséges végül elérni a szabadságot. Az ideák, és kiváltképp a radikális ideák nem terjednek el önmaguktól a világban, mintha vákuumban lennének; kizárólag emberek terjeszthetik őket, tehát az ilyen emberek – és ebből következően egy „mozgalom” - kialakítása és fejlesztése a fő feladata annak a libertáriusnak, aki tényleg komolyan gondolja céljai megvalósítását.
Elfordulva e szűk látókörű emberektől azt is látnunk kell, hogy a haszonelvűség – a szabadpiaci közgazdászok közös nevezője – elégtelen egy virágzó libertárius mozgalom kialakításához. Míg igaz és értékes dolog tudni, hogy egy szabadpiac sokkal nagyobb bőséget és egészségesebb gazdaságot hozna mindenkinek - gazdagnak és szegénynek egyaránt - a kritikus probléma az, hogy elegendő-e ez a tudás ahhoz, hogy sokakat elvezessen a szabadság melletti életre szóló elköteleződéshez.
Röviden, mennyien fogják felállítani a barikádokat és elviselni a számtalan áldozatot, amivel a szabadság melletti következetes elköteleződés jár, csak azért, hogy az emberek X százalékának jobb fürdőkádja lehessen? Tán nem fognak inkább megelégedni egy könnyű élettel, és elfeledkezni az X százalék fürdőkádról? Tehát végső soron a haszonelvű közgazdaságtan, míg elengedhetetlen a kifejlett libertárius eszme és cselekvés szerkezetéhez, legalább annyira elégtelen alapot biztosít a mozgalomnak, mint azok az opportunisták, akik csak rövidtávú profitot keresnek.
Mi úgy véljük, hogy egy virágzó libertárius mozgalom, a szabadság melletti életre szóló elköteleződés kizárólag az igazságosság iránti szenvedélyen alapulhat. Ebben kell gyökereznie fő indítékunknak; ez a páncél, amely védelmet nyújt az előttünk álló viharokban - nem a gyors profit reménye, az intellektuális játékok által nyújtott szórakozás, vagy az általános gazdasági haszon rideg kalkulációja. És ahhoz, hogy az ember szenvedélyt érezzen az igazságosság iránt, rendelkeznie kell egy elmélettel, ami meghatározza, mi az igazságosság és mi az igazságtalanság – röviden az igazságosság és az igazságtalanság etikai elvkészletével, amelyet nem biztosíthat a haszonelvű közgazdaságtan.
Azért érzünk késztetést mindent megtenni, amit lehetséges egy olyan világért, amelyben az igazságtalanságokat eltörölték, mert látjuk, ahogyan a világ bűzlik a mennyekig tornyosuló igazságtalanságoktól. Más hagyományosan radikális célok – mint a „szegénység eltörlése” – ezzel szemben valóban utópisztikusak, mivel az ember képtelen eltörölni a szegénységet puszta akarata használatával. A szegénységet kizárólag bizonyos gazdasági tényezők – nevezetesen a megtakarítások tőkébe történő befektetése – törölhetik el, amelyek egyedül a természet hosszú időn át tartó átalakítása révén történnek. Röviden, az ember akaratát itt szigorúan korlátozzák – ódivatú, de még mindig érvényes kifejezéssel élve – a természeti törvények. De az igazságtalanságok olyan tettek, amelyeket az emberek egyik csoportja követ el mások ellen; pontosan emberek cselekvései, és ebből következően eltörlésük bizony az ember azonnali akaratán múlik.
Vegyünk egy példát: az írek évszázadokon át tartó megszállását és brutális elnyomását Anglia által. Na most, ha 1900-ban ránéztünk volna Írországra, és az írek szegénységén gondolkodtunk volna, azt kellett volna mondanunk: a szegénységen javítana az, ha az angolok elmennének és eltörölnék a földmonopóliumaikat, de a szegénység végső eltörlése Írországban a legjobb körülmények között is időbe telne, és a gazdasági törvények működésén múlna. De az angol elnyomás megszüntetésének célját - azt elérhette volna az ember akaratának azonnali cselekvése: ha az angolok egyszerűen úgy döntenek, hogy elhagyják az országot.
A tény, hogy az ilyen döntések természetesen nem történnek azonnal, lényegtelen; a lényeg az, hogy maga a hiba egy igazságtalanság, amiről az igazságtalanság elkövetői döntöttek, és amit ők követtek el - esetünkben az angol kormány. Az igazságosság területén az ember akaratán múlik minden; az ember hegyeket mozgathat, ha úgy dönt. Az azonnali igazságosság iránti szenvedély – röviden egy radikális szenvedély – tehát nem utópisztikus, mint ahogyan a szegénység azonnali eltörlése, vagy mindenki azonnali zongoristává alakítása volna. Hiszen el lehet érni az azonnali igazságosságot, ha elegendően akarják.
Az igazságosság iránti igaz szenvedélynek tehát radikálisnak kell lennie – röviden, legalább akarnia kell céljai radikális és azonnali elérését. Leonard E. Read, a Foundation for Economic Education alapítóelnöke nagyon találóan fejezte ki ezt a radikális szellemet, amikor megírta Megnyomnám a gombot című röpiratát. A kérdés az volt, hogy mit tegyenek az ár- és bérszabályozások hálózatával, amit az Árigazgatási Hivatal kényszerített a gazdaságra. A legtöbb gazdasági liberális félénken vagy „realisztikusan” a fokozatos vagy tántorgó felszabadítást támogatta; ekkor Read úr egyértelműen és radikálisan kiállt elvei mellett: „ha volna egy gomb ezen az emelvényen,” kezdte beszédét, „amelynek megnyomása azonnal eleresztene minden bér- és árszabályozást, én rátenném az ujjamat és megnyomnám!”
Tehát a radikális szellem igaz tesztje a gombnyomás-teszt: ha megnyomhatnánk a gombot, amely azonnal eltörölné a szabadság igazságtalan invázióját, megtennénk? Ha nem tennénk, aligha nevezhetnénk magunkat libertáriusnak, és legtöbbünk csak akkor tenné, ha elsősorban az igazságosság iránti szenvedély vezérelné.
A valódi libertárius tehát a szó minden értelmében „abolicionista”; ha tehetné, azonnal eltörölné a szabadság elleni összes támadást, legyen az - az abolicionista szó eredeti értelmében - rabszolgaság, vagy az állami elnyomás számtalan másik formája. Egy másik libertárius szavaival élve hasonló kontextusban: „hólyagosra nyomná az ujját azon a gombon!”
A libertáriusnak szükségképpen „gombnyomónak” és „abolicionistának” kell lennie. Az igazságosság által vezérelve nem hathatják meg őt az olyan haszonelvű szólamok, hogy az igazságosság nem jöhet addig, amíg nem „kompenzálják” a bűnözőket. Ennélfogva amikor a korai 19. században felemelkedett a nagy abolicionista mozgalom, azonnal megjelentek a mérsékletesség hangjai, azt tanácsolva, hogy csak akkor volna fair eltörölni a rabszolgaságot, ha a rabszolgatartókat pénzbeli kárpótlásban részesítik veszteségükért. Röviden, évszázadnyi elnyomás és kizsákmányolás után tovább kellett volna jutalmazni a rabszolgatartókat egy tekintélyes összeggel, amit erőszakkal vennének el az ártatlan adófizetők tömegeitől! A legjózanabb megjegyzésnek Benjamin Pearson, az angol filozófiai radikális adott hangot ennek hallatán, aki azt mondta: „azt hittem, a rabszolgák azok, akiket kárpótolni kellene”; nyilván egy ilyen kompenzáció igazságosan egyedül a rabszolgatartóktól jöhetett volna.
Az anti-libertáriusok és általában az anti-radikálisok jellemzően azzal érvelnek, hogy az efféle „abolicionizmus” „irreális” - amikor ezzel vádolnak, reménytelenül összekeverik a kívánt célt a valószínű végkimenetel stratégiai becslésével.
Az elvek megfogalmazásakor a legfontosabb, hogy ne keverjék bele a stratégiai becsléseket a kívánt célok kovácsolásába. Először meg kell fogalmazni a célokat, amely ebben az esetben a rabszolgaság vagy bármely egyéb államista elnyomás azonnali eltörlése. Ezeket a célokat pedig először úgy kell megfogalmazni, hogy nem vesszük figyelembe elérésük valószínűségét. A libertárius célok „valószerűek” olyan értelemben, hogy lehetséges elérni őket, ha elegendően egyetértenek kívánatosságukkal, illetve ha megvalósulnak, sokkal jobb világot teremtenének. A cél „valószerűségét” kizárólag magának a célnak a kritikájával lehet vitatni, nem az eléréséből fakadó problémákkal. Aztán, miután eldöntöttük a célt, egy teljesen különálló stratégiai kérdéssel szembesülünk: hogyan érjük el a célt a lehető leggyorsabban, hogyan építsünk egy mozgalmat az eléréséhez, stb.
Tehát William Lloyd Garrison nem volt „irrealisztikus,” amikor 1830-ban felemelte a rabszolgák azonnali felszabadításának dicső lobogóját. Célja a helyes cél volt, a stratégiai realizmusa pedig abban a tényben rejlett, hogy nem várta el, hogy célja gyorsan megvalósul. Vagy, ahogyan maga Garrison különbséget tett:
Bármennyire is elszántan buzdítjuk az azonnali eltörlést, végül – ó jaj! – fokozatos eltörlés lesz. Sosem mondtuk, hogy a rabszolgaság egyetlen csapásra megbukik; hogy úgy kell lennie, azt örökké tartjuk.
Valójában a stratégia területén általában a tiszta és radikális elv lobogójának magasba emelése vezet a leggyorsabban a radikális célok eléréséhez. Hiszen ha sosem vetik fel a tiszta célt, sosem fejlődik ki a hozzá vezető lendület. Sosem törölték volna el a rabszolgaságot, ha az abolicionisták nem emelték volna fel lobogójukat harminc évvel előtte; és ahogyan a dolgok lezajlottak, az eltörlés tulajdonképpen egyetlen csapásra történt fokozatosság és kompenzáció helyett.
De mindezek felett a stratégia követelményei az igazságosság vezényszavában rejlenek. Híres vezércikkében, amely 1831-ben útjára indította a *The Liberator-*t, William Lloyd Garrison megbánta, hogy előzőleg magáévá tette a fokozatos eltörlés tanát:
Megragadom ezt az alkalmat, hogy teljesen és egyértelműen visszakozzak, és így nyilvánosan kérjem Istenem, országom és felebarátaim, a szegény szolgák bocsánatát, mert hangot adtam e gyávasággal, igazságtalansággal és abszurditással teli nézeteknek.
Miután megrótták szokásosan súlyos és heves szóhasználatáért, Garrison visszavágott: „Lángolnom kell, mert jéghegyeket kell megolvasztanom magam körül.” Ennek a szellemiségnek kell jellemeznie az embert, aki valóban elkötelezte magát a szabadság mellett.
