logo
Murray N. Rothbard

Egalitarizmus mint lázadás a természet ellen

és más esszék

Háború, Béke és az Állam

Témák:
Így közvetlenül elküldheted az ebook olvasódnak is az esszét

William F. Buckley, Jr. bírálattal illette a libertárius mozgalmat, amiért nem arra használja "stratégiai intelligenciáját", hogy szembenézzen korunk nagy problémáival. Valóban túl gyakran hajlamosak voltunk arra, hogy "szorgalmas kis szemináriumokat tartsunk arról, hogy kivegyük-e az önkormányzatok kezéből a szemétszállítást" (ahogy Buckley megvetően írta), miközben figyelmen kívül hagytuk és nem alkalmaztuk a libertárius elméletet korunk leglényegesebb problémájára: a háború és a béke problémájára. Egy bizonyos értelemben a libertáriusok valóban inkább utópisztikusan, mintsem stratégiailag gondolkodnak, és hajlamosak elválasztani az általunk elképzelt ideális rendszert annak a világnak a valóságától, amelyben élünk. Röviden, túl sokan elválasztottuk az elméletet a gyakorlattól, és megelégedtünk azzal, hogy a tiszta libertárius társadalmat egy absztrakt eszményként tartjuk fenn egy távoli jövőbeli időre, miközben a mai konkrét világban gondolkodás nélkül követjük az ortodox "konzervatív" irányvonalat. Ahhoz, hogy megéljük a szabadságot, hogy megkezdhessük a nehéz, de elengedhetetlen stratégiai küzdelmet, hogy a ma elégtelen világát eszményeink irányába mozdítsuk, fel kell ismernünk és meg kell mutatnunk a világnak, hogy a libertárius elmélet hathatósan alkalmazható a világ összes döntő problémájára. Azzal, hogy megküzdünk ezekkel a problémákkal, bebizonyíthatjuk, hogy a libertarianizmus nem csupán egy gyönyörű eszmény valahol a Kilencedik Felhőn, hanem egy szigorúan megalapozott igazsághalmaz, amely lehetővé teszi számunkra, hogy kiálljunk és megbirkózzunk napjaink számos problémájával.

Tehát mindenképpen alkalmazzuk a stratégiai intelligenciánkat. Bár, amikor meglátja az eredményt, Buckley úr talán azt kívánja majd, bárcsak a szemétszállítás területén maradtunk volna. Állítsunk fel egy libertárius elméletet a háborúról és a békéről.

A libertárius elmélet alapvető axiómája, hogy senki sem követhet el erőszakot ("agressziót") vagy fenyegetőzhet annak elkövetésével egy másik ember személye vagy tulajdona ellen. Erőszakot kizárólag azzal szemben lehet alkalmazni, aki efféle erőszakot követ el; vagyis kizárólag védekezésképpen a másik agresszív erőszakával szemben.1 Röviden, nem lehet erőszakot alkalmazni egy nem agresszorral szemben. Ez az az alapvető szabály, amelyből a libertárius elmélet egész korpusza levezethető.2

Tegyük félre egy időre az Állam összetettebb problémáját, és vizsgáljuk meg egyszerűen a "magánemberek" közötti kapcsolatokat. Jones úgy találja, hogy Smith támadást, agressziót követ el a személye vagy a tulajdona ellen. Mint láttuk, Jones számára jogszerű, hogy elhárítsa ezt a támadást védelmi erőszak alkalmazásával. Most azonban egy nehezebb kérdéshez érkeztünk: jogában áll-e Jonesnak a Smith elleni jogos védekezés folyományaként erőszakot elkövetni ártatlan harmadik személyek ellen? A libertárius számára a válasz egyértelműen nem. Ne feledjük, hogy az ártatlan emberek személye vagy tulajdona elleni erőszakot tiltó szabály abszolút: az agresszió szubjektív indítékaitól függetlenül érvényes. Helytelen és büntetendő dolog erőszakot kezdeményezni más tulajdona vagy személye ellen, még akkor is, ha az ember egy Robin Hood, vagy éhezik, vagy a rokonai megmentése érdekében teszi, vagy egy harmadik ember támadása ellen védekezik. Sok ilyen esetben és szélsőséges helyzetben megérthetjük és együtt érezhetünk az indítékokkal. Később enyhíthetjük a bűnösséget, ha a bűnöző büntetőperbe kerül, de nem kerülhetjük meg azt az ítéletet, hogy ez az agresszió még mindig bűncselekmény, és az áldozatnak minden joga megvan ahhoz, hogy visszavágjon, ha kell, erőszakkal. Röviden: A azért támad B-re, mert C fenyegeti vagy megtámadja A-t. Megérthetjük, hogy C "bűnösebb" ebben az egész folyamatban; de ezt az agressziót még mindig bűncselekménynek kell minősítenünk, amelyet B-nek joga van erőszakkal visszaverni.

Konkrétabban fogalmazva, ha Jones azt látja, hogy Smith ellopja a tulajdonát, joga van visszaverni őt, és megpróbálni elfogni; de nincs joga visszaverni őt úgy, hogy lebombáz egy épületet és ártatlan embereket gyilkol, vagy úgy, hogy tüzet nyit egy ártatlan tömegre. Ha ezt teszi, akkor ugyanolyan (vagy még inkább) bűnöző agresszor, mint Smith.

A háború és a béke problémáira való alkalmazás már most nyilvánvalóvá válik. Mert míg a háború szűkebb értelemben az Államok közötti konfliktust jelenti, tágabb értelemben úgy határozhatjuk meg, mint az emberek vagy embercsoportok közötti nyílt erőszak kitörését. Ha Smith és csatlósainak egy csoportja támadást intéz Jones ellen, és Jones és testőrei üldözőbe veszik a Smith-bandát a rejtekhelyükre, akkor szurkolhatunk Jonesnak a törekvésében; és mi, és a társadalomban az agresszió visszaverésében érdekelt mások is hozzájárulhatunk anyagilag vagy személyesen Jones ügyéhez. De Jonesnak éppúgy nincs joga, mint Smithnek, hogy "jogos háborúja" során bárki más ellen agressziót alkalmazzon: hogy ellopja mások tulajdonát és azzal finanszírozza az üldözést, hogy másokat erőszakkal besorozzon a csapatába, vagy hogy megöljön másokat a Smith-csapatok elfogásáért folytatott küzdelme során. Ha Jones ezek közül bármelyiket megteszi, ugyanannyira teljes mértékben bűnözővé válik, mint Smith, és rá is vonatkoznak a bűnözőkre kiszabott szankciók. Sőt, ha Smith bűne lopás volt, Jones pedig sorozással próbálja elfogni őt, vagy meggyilkol másokat az üldözés közben, akkor Jones még inkább bűnözővé válik, mint Smith, mert az olyan, harmadik felek elleni bűncselekmények, mint a rabszolgasorba taszítás és a gyilkosság, nyilván sokkal rosszabbak, mint a lopás. (Mert míg a lopás egy másik személyének a kiterjesztését sérti, addig a rabigába hajtás magát a személyt sérti, a gyilkosság pedig elpusztítja azt).

Tegyük fel, hogy Jones a Smith pusztításai ellen vívott "igazságos háborúja" során megöl néhány ártatlan embert, és tegyük fel, hogy e gyilkosságok védelmében azt állítja, hogy egyszerűen aszerint a jelszó szerint cselekszik: "Adj szabadságot vagy halált!". Ennek a "védekezésnek" az abszurditása azonnal nyilvánvalóvá kell, hogy váljék, mert nem az a probléma, hogy Jones hajlandó volt személyesen a halált kockáztatni a Smith elleni védekező harcban; a probléma az, hogy hajlandó volt másokat is megölni a jogos céljának eléréséért. Jones ugyanis valójában a teljességgel védhetetlen jelszó szerint cselekedett: "Adjatok nekem szabadságot, vagy adjatok nekik halált", ami nyilván sokkal kevésbé nemes csatakiáltás.3

A libertárius alapvető hozzáállása a háborúhoz tehát a következő kell, hogy legyen: jogszerű az erőszak alkalmazása a bűnözőkkel szemben saját személyünk és tulajdonunk jogainak védelmében; teljesen megengedhetetlen más ártatlan emberek jogainak megsértése. A háború tehát csak akkor helyes, ha az erőszak gyakorlása szigorúan az egyes bűnözőkre korlátozódik. Magunk is megítélhetjük, hogy a történelemben hány háború vagy konfliktus felelt meg ennek a kritériumnak.

Gyakran hangoztatják, különösen a konzervatívok, hogy a borzalmas modern tömeggyilkos fegyverek (atomfegyverek, rakéták, biológiai fegyverek stb.) megjelenése csak mértékbeli, nem pedig kategorikus különbség a korábbi korok egyszerűbb fegyvereihez képest. Erre persze az egyik válasz az, hogy ha a mérték az emberi életek száma, akkor a különbség nagyon nagy.4 De egy másik válasz, amelyet különösen a libertárius adhat, az, hogy míg az íj és a nyílvessző, sőt a puska is célzottan bevethető, ha szeretnék, a tényleges bűnözők ellen, a modern atomfegyverek nem. Itt van egy döntő jellegű különbség. Természetesen az íjat és a nyilat agresszív célokra is lehet használni, de éppúgy lehet célzottan, kizárólag az agresszorok ellen használni. Ez nem mondható el a nukleáris fegyverekről, de még a "hagyományos" légibombákról sem. Ezek a fegyverek ipso facto a válogatás nélküli tömegpusztítás eszközei. (Az egyetlen kivétel az a rendkívül ritka eset lenne, amikor egy hatalmas földrajzi területen kizárólag bűnözők laknak). Ezért azt a következtetést kell levonnunk, hogy a nukleáris vagy hasonló fegyverek használata, vagy az azzal való fenyegetés bűn és az emberiség elleni bűntett, amelyre nem lehet semmilyen igazolás.

Ezért többé már nem érvényes az a régi közhely, miszerint a háború és a béke megítélésében nem a fegyverek, hanem a fegyverek használatára irányuló akarat a mérvadó. A modern fegyverek jellemzője ugyanis éppen az, hogy nem lehet őket szelektíven, libertárius módon használni. Ezért a puszta létezésüket is el kell ítélni, és a nukleáris leszerelés egy önmagáért való céllá válik. És ha valóban alkalmazzuk a stratégiai intelligenciánkat, akkor látni fogjuk, hogy ez a leszerelés nem csak egy jó, hanem a legmagasabb politikai jó, amit a modern világban követhetünk. Mert ahogyan a gyilkosság szörnyűbb bűncselekmény, mint a lopás, úgy a tömeggyilkosság - a tömeggyilkosság, amely olyan széles körben elterjedt, hogy az emberi civilizációt és magát az emberi túlélést fenyegeti - a legszörnyűbb bűncselekmény, amelyet ember elkövethet. És ez a bűntett most a küszöbön áll. És a tömegpusztítás megelőzése valójában sokkal fontosabb, mint a szemétszállítás privatizációja, bármennyire is érdemes cél volna az. Vagy a libertáriusok kellőképpen felháborodnak az árszabályozáson vagy a jövedelemadón, de a leghatalmasabb bűntettel, a tömeggyilkossággal szembetalálkozva megvonják a vállukat, vagy akár pozitívan támogatják azt?

Ha a nukleáris háború teljesen illegitim a magánszemélyek számára, akik bűnözői támadás ellen védekeznének, mennyivel inkább illegitim az Államok közötti nukleáris vagy akár "hagyományos" háború!

Itt az ideje, hogy az Államot is bevonjuk az okfejtésbe. Az Állam olyan emberek csoportja, akiknek sikerült megszerezniük az erőszak alkalmazásának kvázi monopóliumát egy adott területen belül. Pontosítva, az Állam az a szervezet, amely megszerezte az agresszív erőszak monopóliumát, mivel az Államok rendszerint elismerik az egyének jogát arra, hogy önvédelem gyanánt erőszakot alkalmazzanak (bár természetesen nem az Államok ellen).5 Az Állam aztán arra használja ezt a monopóliumot, hogy hatalmat gyakoroljon a terület lakói felett és élvezze e hatalom anyagi gyümölcseit. Az Állam tehát az egyetlen olyan szervezet a társadalomban, amely rendszeresen és nyíltan agresszív erőszak alkalmazásával szerzi meg pénzbeli jövedelmeit; minden más egyén és szervezet (kivéve, ha az Állam felruházza őket ezzel a hatalommal) kizárólag békés termeléssel és termékeik önkéntes cseréjével juthat vagyonhoz. Az erőszak alkalmazása a bevételei megszerzése céljából (amelyet "adózásnak" neveznek) az Állam hatalmának alapköve. Erre az alapra építi fel az Állam a területén élő egyének felett gyakorolt hatalmi struktúrát, szabályozva őket, büntetve a kritikusokat, támogatva a kedvenceket stb. Az Állam gondoskodik arról is, hogy megszerezze magának a társadalom számára szükséges és kritikus szolgáltatások kötelező monopóliumát, így az embereket az Államtól függésben tartja a kulcsfontosságú szolgáltatásokon keresztül, ellenőrzést gyakorol a társadalom létfontosságú parancsnoki posztjai felett, és táplálja a mítoszt a lakosság körében, hogy kizárólag az Állam képes ezeket az árukat és szolgáltatásokat biztosítani. Így az Állam gondosan ügyel arra, hogy monopolizálja a rendőrséget és az igazságszolgáltatást, az utak és utcák tulajdonjogát, a pénzkínálatot és a postai szolgáltatást, és ténylegesen monopolizálja vagy irányítsa az oktatást, a közműveket, a közlekedést, valamint a rádiót és a televíziót.

Na most, mivel az Állam magának tulajdonítja az erőszak monopóliumát egy terület felett, amíg fosztogatásai és zsarolásai ellenállás nélkül maradnak, azt mondják, hogy "béke" van a területen, mivel az egyetlen erőszak egyirányú, az Állam által lefelé, az emberek ellen irányul. Nyílt konfliktus a területen belül csak olyan "forradalmak" esetén tör ki, amelyekben az emberek ellenállnak az ellenük irányuló Állami hatalomgyakorlásnak. Mind az Állam csendes, ellenállás nélküli esetét, mind a nyílt forradalom esetét "vertikális erőszaknak" nevezhetjük: az Állam által elkövetett erőszak a közösség ellen vagy fordítva.

A modern világban minden egyes szárazföldi területet egy Államszervezet ural, de a Földön szétszórva számos Állam létezik, amelyek mindegyike erőszakmonopóliummal rendelkezik a saját területe felett. Nem létezik olyan szuperállam, amely az egész világra kiterjedő erőszakmonopóliummal rendelkezne; így a különböző Államok között az "anarchia" állapota áll fenn. (Mellesleg mindig is csodálkozásra késztette jelen sorok íróját, hogy ugyanazok a konzervatívok, akik őrültségnek bélyegeznek minden javaslatot, amely az erőszak monopóliumának megszüntetésére irányul egy adott terület felett, és így a magánszemélyeket uralkodó nélkül hagyná, a legnagyobb hévvel ragaszkodnak ahhoz, hogy az Államoknak ne legyen uralkodójuk, aki rendezné a köztük lévő vitákat. Az előbbit mindig "őrült anarchizmusként" ítélik el; az utóbbit pedig úgy üdvözlik, mint a függetlenség és a "nemzeti szuverenitás" védelmezése a "világállamtól"). És így, a forradalmak kivételével, amelyek csak szórványosan fordulnak elő, a nyílt erőszak és a kétoldalú konfliktus a világban két vagy több Állam között zajlik, vagyis az úgynevezett "nemzetközi háborúban" (vagy "horizontális erőszakban").

Döntő és létfontosságú különbségek vannak egyrészről az Államok közötti háborúk, másrészről az Államok elleni forradalmak vagy a magánszemélyek konfliktusai között. Az egyik lényeges különbség a földrajzi eltolódás. A forradalomban a konfliktus ugyanazon a földrajzi területen belül zajlik: az Állam csatlósai és a forradalmárok ugyanazon a területen élnek. Ezzel szemben az Államok közötti háború két olyan csoport között zajlik, amelyek mindegyike monopóliummal rendelkezik a saját földrajzi területe felett; vagyis különböző területek lakói között zajlik. Ebből a különbségből több fontos következmény következik: (1) az Államok közötti háborúban sokkal nagyobb a modern pusztító fegyverek alkalmazásának lehetősége. Ha ugyanis egy egyazon területen belül zajló konfliktusban túl nagyra nő a fegyverkezés "eszkalációja", akkor a felek saját magukat is elpusztítják a másik ellen irányuló fegyverekkel. Sem egy forradalmi csoport, sem egy forradalom ellen harcoló Állam nem vethet be például atomfegyvereket a másik ellen. Másrészt viszont, ha a harcoló felek különböző földrajzi területen élnek, óriási lesz a modern fegyverek mozgástere, és a tömegpusztítás teljes arzenálja bevethetővé válik. A második következmény (2) az, hogy míg a forradalmárok számára lehetséges, hogy pontosan meghatározzák célpontjaikat, és azokat Állami ellenségeikre korlátozzák, ezzel elkerülve, hogy ártatlan emberek ellen támadjanak, addig egy Államok közötti háborúban sokkal kevésbé lehetséges a pontos célpont-meghatározás.6 Ez még a régebbi fegyverek esetében is igaz; és természetesen a modern fegyverek esetében egyáltalán nem lehetséges a pontos célpont-meghatározás. Továbbá, (3) mivel minden Állam mozgósítani tudja a területén lévő összes embert és erőforrást, a másik Állam arra a következtetésre jut, hogy ellenségének tekinti a szemben álló ország minden polgárát - legalábbis ideiglenesen -, és ennek megfelelően kezeli őket, rájuk is kiterjesztve a háborút. Így a területeken átívelő háború összes következménye szinte elkerülhetetlenné teszi, hogy az Államok közötti háború mindkét fél részéről agressziót vonjon maga után a másik fél ártatlan polgárai - magánszemélyei - ellen. Ez az elkerülhetetlenség a modern tömegpusztító fegyverek révén válik abszolúttá.

Ha az Államok közötti háború egyik sajátos jellemzője a területeken átívelő jelleg, akkor egy másik egyedi jellemzője abból a tényből ered, hogy minden Állam az alattvalói megadóztatásából él. Egy másik Állam elleni háború tehát a saját népével szembeni adóztatási agresszió fokozását és kiterjesztését jelenti.7 A magánszemélyek közötti konfliktusokat az érintett felek önkéntesen is vívhatják és finanszírozhatják, ahogyan gyakran teszik is. A forradalmakat a lakosság önkéntes hozzájárulásaiból is lehet finanszírozni és megvívni, és gyakran így is történik. Állami háborút azonban kizárólag az adófizetők elleni agresszióval lehet vívni.

Ezért minden Állami háború az Állam saját adófizetői elleni fokozott agresszióval jár, és majdnem minden (a modern hadviselésben minden) Állami háború az ellenséges Állam uralma alatt álló, ártatlan civilek elleni maximális agresszióval (gyilkossággal) jár. A forradalmakat ezzel szemben általában önkéntesen finanszírozzák, és az erőszakot korlátozhatják az Állami uralkodókra, a magánkonfliktusok pedig korlátozhatják az erőszakot a tényleges bűnözőkre. A libertáriusnak ezért arra a következtetésre kell jutnia, hogy míg egyes forradalmak és magánkonfliktusok legitimek lehetnek, az Állami háborúk mindig elítélendők.

Sok libertárius a következőképpen tiltakozik: "Bár mi is elítéljük az adóztatás hadviselésre való felhasználását és a védelmi szolgáltatások Állami monopóliumát, el kell fogadnunk, hogy ezek a jelenleg uralkodó állapotok, és amíg ez a helyzet, támogatnunk kell az Államot az igazságos védelmi háborúkban.". A válasz erre a következőképpen hangzana: "Igen, ahogy mondod, sajnos léteznek Államok, amelyek mindegyike az erőszak monopóliumával rendelkezik a saját területe felett". Mi legyen akkor a libertárius hozzáállása az ezen Államok közötti konfliktusokhoz? A libertáriusnak tulajdonképpen azt kellene mondania az Államnak: "Rendben, létezel, de amíg létezel, legalább a tevékenységedet korlátozd arra a területre, amelyet monopolizálsz." Röviden, a libertárius abban érdekelt, hogy a lehető legnagyobb mértékben csökkentse a magánszemélyek ellen elkövetett Állami agresszió területét. Ennek egyetlen módja a nemzetközi ügyekben az, hogy az egyes országok népei nyomást gyakoroljanak a saját Államukra, hogy tevékenységét arra a területre korlátozza, amelyet monopolizál, és ne lépjen fel agresszívan más Állam-monopolisták ellen. Röviden, a libertárius célja a lehető legkisebb mértékűre csökkenteni minden létező Állam támadásait személy és tulajdon ellen. Ez pedig a háború teljes elkerülését jelenti. Az egyes Államok alatt élő embereknek nyomást kell gyakorolniuk "saját" Államukra, hogy ne támadják meg egymást, és ha mégis konfliktus törne ki, akkor a fizikailag lehető leggyorsabban tárgyaljanak a békéről vagy hirdessenek tűzszünetet.

Tegyük fel továbbá, hogy van az a ritka és szokatlanul egyértelmű eset, amelyben az Állam valóban megpróbálja megvédeni az egyik polgárának tulajdonát. Egy A ország polgára B országba utazik vagy ott fektet be, és B Állam támadást intéz a személye ellen, vagy elkobozza a tulajdonát. A libertárius kritikusunk bizonyára azzal érvelne, hogy ez egy olyan egyértelmű eset, amikor A Államnak háborúval kellene fenyegetnie vagy háborút kellene indítania B Állam ellen, hogy megvédje "saját" polgárának tulajdonát. Mivel - hangzik az érvelés - az Állam magára vállalta a polgárai védelmének monopóliumát, ezért kötelessége háborút indítani bármely polgár nevében, és a libertáriusoknak kötelességük támogatni ezt, mint igazságos háborút.

De a lényeg ismét az, hogy minden Államnak csak a saját területe felett van erőszak- és ezért védelmi monopóliuma. Nincs ilyen monopóliuma, sőt, egyáltalán nincs hatalma semmilyen más földrajzi terület felett. Ezért, ha A ország lakója B országba költözik vagy ott befektet, a libertáriusnak úgy kell érvelnie, hogy ezzel vállalja B ország Állam-monopóliumának a kockázatát, és erkölcstelen és bűnös lenne, ha A Állam megadóztatná az A országban élőket, és megölne számos ártatlan embert B országban, hogy megvédje az utazó vagy a befektető tulajdonát.8

Arra is rá kell mutatni, hogy a nukleáris fegyverek ellen nem létezik védelem (az egyetlen jelenlegi "védelem" a kölcsönös megsemmisítéssel való fenyegetés), és ezért az Állam semmiféle védelmi funkciót nem tud betölteni, amíg ezek a fegyverek léteznek.

Tehát az kell lennie a libertárius célnak, hogy - bármely konfliktus konkrét okaitól függetlenül - nyomást gyakoroljunk az Államokra, hogy ne indítsanak háborút más Államok ellen, és amennyiben háború tör ki, nyomást gyakoroljunk rájuk, hogy a lehető leggyorsabban kérjenek békét, tárgyaljanak tűzszünetről és békeszerződésről. Egyébként a XVIII. és XIX. századi nemzetközi jogban is rögzítve van ez a cél, avagy az az eszménykép, hogy egyetlen Állam sem támadhat egy másik Állam területére - röviden az Államok "békés egymás mellett élése".9

Tegyük fel azonban, hogy a libertárius ellenállás dacára mégis elkezdődött a háború, és a háborúzó Államok nem tárgyalnak a békéről. Mi legyen ekkor a libertárius álláspont? Nyilvánvalóan az ártatlan civilek elleni támadás mértékének a lehető legnagyobb mértékű csökkentése. A régimódi nemzetközi jognak erre két kiváló eszköze volt: a "háborús törvények" és a "semlegességi törvények" vagy a "semlegesek jogai". A semlegességi törvények célja, hogy a kitörő háborút magukra a háborúzó Államokra korlátozzák, anélkül, hogy agressziót követnének el a többi nemzet Állama, vagy különösen azok népe ellen. Ezért fontosak az olyan ősi és mára elfeledett amerikai elvek, mint a "tengerek szabadsága" vagy a háborút vívó Államok azon jogának szigorú korlátozása, hogy blokád alá vegyék az ellenséges országgal folytatott semleges kereskedelmet. Röviden, a libertárius arra próbálja rávenni a semleges Államokat, hogy maradjanak is semlegesek minden Államközi konfliktusban, a háborút vívó Államokat pedig arra, hogy teljes mértékben tartsák tiszteletben a semleges polgárok jogait. A "háborús törvényeket" úgy tervezték, hogy a lehető legnagyobb mértékben korlátozzák a háborúzó Államok általi beavatkozást a polgári lakosság jogaiba. Ahogy a brit jogász, F.J.P. Veale fogalmazott:

Ennek a kódexnek az volt az alapelve, hogy a civilizált népek közötti ellenségeskedést a ténylegesen harcoló fegyveres erőkre kell korlátozni. [...] Különbséget tett a harcolók és a nem harcolók között, rögzítve, hogy a harcolók kizárólagos feladata az egymás elleni harc, és következésképpen a nem harcolókat ki kell zárni a katonai műveletek köréből.10

Ez a szabály - a nem a frontvonalban lévő városok bombázásának tilalmával módosított formában - az elmúlt évszázadok nyugat-európai háborúiban egészen addig érvényesült, amíg Nagy-Britannia a II. világháborúban meg nem kezdte a polgári lakosság stratégiai bombázását. Ma már persze alig emlékeznek erre, hiszen a nukleáris háború természete a civilek megsemmisítésén alapul.

A libertárius minden háborút elítél, az indítéktól függetlenül, de tudja, hogy az Államok bűnösségének a mértéke különböző lehet egy adott háborúban. A libertárius számára azonban az elsődleges szempont a háborúban való Állami részvétel elítélése. Ezért az ő politikája az, hogy nyomást gyakorol minden Államra, hogy ne kezdjenek háborút, hogy állítsák le a már megkezdett háborút, és hogy korlátozzák a háború polgári áldozatait, akár egyik, akár másik oldalon állnak.

Az Államok békés egymás mellett élését támogató libertárius politika egyik elhanyagolt folyománya a szigorú tartózkodás bárminemű külföldi segélyezéstől; vagyis az Államok közötti be nem avatkozás (= "izolacionizmus" = "semlegesség") politikája. Ugyanis az A Állam által a B Államnak nyújtott bármilyen segély (1) növeli az A Állam népe elleni adóagressziót, és (2) súlyosbítja B Állam saját népének elnyomását. Ha B országban vannak forradalmi csoportok, akkor a külföldi segélyek még inkább fokozzák ezt az elnyomást. Még a B országban működő forradalmi csoportnak nyújtott külföldi segélyt is - ami védhetőbb, mivel egy önkéntes csoportnak nyújtják, amely egy Állammal szemben áll, nem pedig egy, a népet elnyomó Államnak - el kell ítélni, mivel az (minimum) súlyosbítja az otthoni adóagressziót.

Nézzük meg, hogyan alkalmazható a libertárius elmélet az imperializmus problémájára, amelyet úgy határozhatunk meg, mint A Állam agressziója B ország népe ellen, és ennek az idegen uralomnak az elhúzódó fenntartása. A B nép forradalma A Állam birodalmi uralma ellen természetesen legitim, feltéve, hogy a forradalmi tűz ismét csak az uralkodók ellen irányul. Gyakran hangoztatták - még a libertáriusok is -, hogy támogatni kell a fejletlen országok feletti nyugati imperializmust, mivel az jobban őrzi a tulajdonjogokat, mint bármelyik helyi utódállam. Az első válasz az, hogy annak megítélése, hogy mi követheti a status quo-t, teljességgel spekulatív, míg a fennálló imperialista uralom teljességgel valóságos és bűnös. Ráadásul itt a libertárius a rossz végén ragadja meg a dolgot - az imperializmus állítólagos előnyénél a bennszülöttek számára. Éppen ellenkezőleg, először a nyugati adófizetőkre kellene koncentrálnia, akikre adóterhet és adóbírságot rónak, hogy fizessék a hódító háborúkat, majd a birodalmi bürokrácia fenntartását. A libertáriusnak már csak ezen az alapon is el kell ítélnie az imperializmust.11

Vajon minden háború ellenzése azt jelenti, hogy a libertárius soha nem tud változást eszközölni - hogy a világot az igazságtalan rezsimek állandósítására ítéli? Természetesen nem. Tegyük fel például, hogy a képzeletbeli "Waldavia" Állama megtámadta "Ruritániát", és annektálta az ország nyugati részét. A nyugati ruritániaiak most arra vágynak, hogy újra egyesüljenek ruritániai testvéreikkel. Hogyan lehet ezt elérni? Természetesen ott a két hatalom közötti békés tárgyalás útja, de tegyük fel, hogy a waldáviai imperialisták hajthatatlannak bizonyulnak. Vagy a waldáviai libertáriusok nyomást gyakorolhatnak a kormányukra, hogy az igazságosság nevében hagyjon fel a hódítással. De tegyük fel, hogy ez sem működik. Akkor mi lesz? Akkor is fenn kell tartanunk Ruritánia Waldavia elleni háborújának törvénytelenségét. A legitim megoldások: (1) az elnyomott nyugat-ruritániai nép forradalmi felkelése, és (2) a nyugati lázadóknak nyújtott segítség a ruritániai magáncsoportok (vagy egyébként a ruritániai ügy más országokban élő barátainak) részéről - akár felszerelés, akár önkéntes személyzet formájában.12

Az okfejtésünk során mindvégig láttuk, hogy a mai libertárius békeprogramban döntő fontosságú a tömegpusztítás modern módszereinek felszámolása. Ezek a fegyverek - amelyek ellen nem lehet védekezni - biztosítják a maximális agressziót a civilek ellen minden konfliktusban, és a civilizáció, sőt magának az emberi fajnak az egyértelmű elpusztításával fenyegetnek. Ezért annak kell élveznie a legmagasabb prioritást minden libertárius napirendben, hogy gyakoroljunk nyomást az Államra, hogy egyezzenek bele az általános és teljes leszerelésbe, egészen a rendőrségi szintig, különös tekintettel a nukleáris leszerelésre. Röviden, ha használni akarjuk stratégiai intelligenciánkat, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az emberi faj életét és szabadságát valaha fenyegető legnagyobb veszély felszámolása valóban sokkal fontosabb, mint a szemétszállítás privatizálása.

Nem fejezhetjük be a témánkat anélkül, hogy legalább egy szót ne szólnánk a háború elkerülhetetlen velejárójáról, a belföldi zsarnokságról. A nagy Randolph Bourne felismerte, hogy "a háború az Állam egészsége".13 A háborúban az Állam igazán kiteljesedik: duzzad hatalmában, létszámában, büszkeségében, a gazdaság és a társadalom feletti abszolút uralmában. A társadalom csordává válik, az Állam pedig arra törekszik, hogy megölje vélt ellenségeit, kigyomláljon és elnyomjon minden, a hivatalos háborús törekvésekkel szembeni ellenvéleményt, és boldogan elárulja az igazságot az állítólagos közérdek érdekében. A társadalom fegyveres táborrá válik, amelynek értékei és erkölcse - ahogy Albert Jay Nock egyszer megfogalmazta - egy "menetelő hadseregé".

A központi mítosz, amely lehetővé teszi az Állam számára, hogy a háborúból hízzon, az a tévhit, miszerint a háború az alattvalók védelmezése az Állam által. A valóság természetesen ennek pontosan az ellenkezője. Ha ugyanis a háború az Állam egészsége, akkor egyben a legnagyobb veszélye is. Egy Állam csak háborús vereséggel vagy forradalommal "halhat meg". A háborúban tehát az Állam kétségbeesetten mozgósítja a népet, hogy harcoljon érte egy másik Állam ellen, azzal az ürüggyel, hogy ő harcol értük. De mindez nem okozhat meglepetést; ezt látjuk az élet más területein is. A bűncselekmények mely kategóriáit üldözi és bünteti az Állam a legintenzívebben - a magánszemélyek, vagy a saját maga ellen elkövetetteket? Az Állam lexikonában a legsúlyosabb bűncselekmények szinte kivétel nélkül nem a személy és a tulajdon elleni támadások, hanem saját nyugalmát fenyegető veszélyek: például hazaárulás, egy katonának az ellenséghez való dezertálása, a sorozásra való jelentkezés elmulasztása, a kormány megdöntésére irányuló összeesküvés. A gyilkosságot hébe-hóba üldözik, kivéve, ha az áldozat rendőr, vagy Gott zoll hüten, egy meggyilkolt államfő; a magánadósság megfizetésének elmulasztását, ha valami, akkor szinte bátorítják, de a jövedelemadó kijátszását a legnagyobb szigorral büntetik; az Állam pénzének hamisítását sokkal könyörtelenebbül üldözik, mint a magáncsekkek hamisítását stb. Mindezek a bizonyítékok azt mutatják, hogy az Állam sokkal inkább érdekelt saját hatalmának megőrzésében, mint a magánemberek jogainak védelmében.

Egy utolsó szó a sorkatonaságról: a sorkatonaság talán a legkirívóbb és legelvetemültebb az összes mód közül, amivel a háború az Állam felvirágoztatára szolgálja. A legmegdöbbentőbb tény a sorkatonasággal kapcsolatban azonban az érvek abszurditása, amelyeket a sorkatonaság mellett hoznak fel. Az embert azért kell besorozni, hogy megvédje a saját (vagy valaki más?) szabadságát egy gonosz, határon túli Állammal szemben. Megvédeni a szabadságát? Hogyan? Azzal, hogy kényszerítik egy olyan hadseregbe, amely létezésének oka a szabadság kioltása, a személy minden szabadságjogának lábbal tiprása, a katona szándékos és brutális dehumanizálása és a "parancsnok" szeszélye szerinti gyilkolás hatékony motorjává való átalakítása?14 Vajon tud-e bármilyen elképzelhető idegen Állam rosszabbat tenni vele, mint amit "az ő" hadserege tesz vele az ő állítólagos érdekében? Ki fogja megvédeni őt a "védelmezőivel" szemben?

Lábjegyzetek

  1. Vannak olyan libertáriusok, akik ennél is tovább mennének, és azt mondják, hogy senkinek sem szabad erőszakot alkalmaznia, még akkor sem, ha erőszakkal szemben akarja megvédeni magát. Azonban még az ilyen tolsztojánusok vagy "abszolút pacifisták" is elismerik a védekezőnek a jogát ahhoz, hogy önvédelmi erőszakot alkalmazzon, és csupán arra buzdítják, hogy ne éljen ezzel a jogával. Ők tehát nem vitatják a tételünket. Ugyanígy, a józanság libertárius híve sem vitatná az embernek az alkoholfogyasztáshoz való jogát, csak azt, hogy bölcsen él-e ezzel a jogával.

  2. Ezt az axiómát itt nem próbáljuk meg igazolni. A legtöbb libertárius, de még a konzervatívok is ismerik és védelmezik ezt a szabályt; a probléma nem annyira a szabályhoz való eljutással van, mint inkább azzal, hogy bátran és következetesen kövessük annak számos és gyakran meghökkentő következményét.

  3. Vagy, hogy egy másik híres antipacifista jelszóra hivatkozzunk, a kérdés nem az, hogy "hajlandóak lennénk-e erőszakot alkalmazni, hogy megakadályozzuk a kishúgunk megerőszakolását", hanem az, hogy a megerőszakolás megakadályozása érdekében hajlandóak vagyunk-e ártatlan embereket, sőt talán magát a kishúgunkat is megölni.

  4. William Buckley és más konzervatívok azt a furcsa erkölcsi tanítást hirdették, hogy nem rosszabb milliókat megölni, mint egyetlen embert. Az az ember, aki bármelyiket megteszi, természetesen egy gyilkos; de nyilván nem mindegy, hogy hány embert öl meg. Ezt úgy láthatjuk, ha a problémát így fogalmazzuk meg: miután valaki már megölt egy embert, számít-e, ha azonnal abbahagyja a gyilkolást, vagy további ámokfutásba kezd, és meggyilkol további sok tucat embert? Nyilvánvalóan igen.

  5. Robert L. Cunningham professzor úgy definiálta az Államot, mint "a nyílt fizikai kényszerítés kezdeményezésének monopóliumával rendelkező intézmény". Vagy, ahogy Albert Jay Nock fogalmazott hasonló szellemben, bár még maróbb módon: „Az Állam magának követeli és maga gyakorolja a bűnözés monopóliumát. Tiltja a magángyilkosságot, de ő maga hatalmas méretű mészárlást rendez. Bünteti a magánrablást, de ő maga lelkiismeret-furdalás nélkül teszi a kezét mindenre, amit megkíván, legyen az polgár vagy idegen tulajdona."

  6. A forradalmárok által alkalmazott célzás kiemelkedő példája az, ahogyan az Ír Köztársasági Hadsereg a későbbi éveiben ügyelt arra, hogy csakis a brit csapatokat és a brit kormány tulajdonát támadja meg, és ne sérüljenek meg ártatlan ír civilek. Természetesen egy olyan gerillaforradalom, amelyet a nép nagy része nem támogat, sokkal valószínűbb, hogy a civilekre támad.

  7. Ha felvetjük azt a kifogást, hogy a háborút elméletileg kizárólag az Állam nem háborús kiadásainak csökkentésével is lehetne finanszírozni, akkor a válasz továbbra áll, hogy az adóztatás nagyobb marad, mint amekkora a háborús hatás nélkül lehetne. Ráadásul a jelen cikk úgy tartja, hogy a libertáriusoknak ellenezniük kell az állami kiadásokat, függetlenül attól, hogy háborús vagy nem háborús területről van szó.

  8. Van egy másik megfontolás is, amely inkább az Állam területén belüli, "belföldi" védelemre vonatkozik: minél kevésbé tudja az Állam sikeresen megvédeni a területén élőket a bűnözők támadásaival szemben, annál inkább megtapasztalhatják a lakosok az Állami műveletek eredménytelenségét, és annál inkább fognak a nem-Állami védelmi módszerekhez fordulni. Az Állam védekezésének kudarca tehát tanító értékkel bír a lakosság számára.

  9. A jelen tanulmányban említett nemzetközi jog a régimódi libertárius jog, ami a korábbi évszázadokban önként alakult ki, és semmi köze a "kollektív védelem" modern, államista elgondolásához. A kollektív védelem kikényszeríti, hogy minden helyi háború maximális, világméretű háborúvá eszkalálódjon - ami pontosan az ellentéte annak a libertárius célnak, hogy a lehető legjobban csökkentsék minden háború kiterjedését.

  10. F.J.P. Veale, Advance to Barbarism (Appleton, Wis.: C.C. Nelson, 1953), 58. o.

  11. Két további dolog a nyugati imperializmusról: először is, az uralma közel sem olyan liberális vagy jóindulatú, mint ahogyan azt sok libertárius hinni szeretné. Az egyetlen tulajdonjog, amelyet tiszteletben tartanak, az európaiaké; a bennszülöttek legjobb földjeiket elrabolják az imperialisták, őket pedig erőszakkal kényszerítik arra, hogy a rablással szerzett hatalmas földbirtokokon dolgozzanak.

    Másodszor, egy másik mítosz szerint a századforduló "ágyúnaszád-diplomáciája" hősies libertárius akció volt, amely a nyugati befektetők tulajdonjogainak védelmét szolgálta az elmaradott országokban. Eltekintve a fenti szabályunktól, ami megtiltja az Államoknak, hogy átlépjék a monopolizált földterületeiket, ez a mítosz figyelmen kívül hagyja, hogy a hajóágyúkat nem a magánbefektetések, hanem a nyugati államkötvény-tulajdonosok védelmében hajtották végre. A nyugati hatalmak arra kényszerítették a kisebb kormányokat, hogy növeljék a saját népükkel szembeni adóagressziót, hogy ki tudják fizetni a külföldi kötvénytulajdonosokat. Ez semmiképpen sem a magántulajdon érdekében történt - épp ellenkezőleg.

  12. A libertárius mozgalom tolsztoji szárnya erőszakmentes forradalomra buzdíthatná a nyugati ruritániaiakat, például adósztrájkokra, bojkottokra, az állami parancsok tömeges megtagadására vagy általános sztrájkra - különösen a fegyvergyárakban. Vö. a tolsztoji forradalmár, Bartelemy De Ligt munkájával: The Conquest of Violence: An Essay On War and Revolution (New York: Dutton, 1938).

  13. Randolph Bourne, "Unfinished Fragment on the State", in Untimely Papers (New York: B. W. Huebsch, 1919).

  14. A régi militarista gúnyra, amelyet a pacifisták ellen szokás felhozni: "Használnál-e erőszakot arra, hogy megakadályozd a kishúgod megerőszakolását?" - a megfelelő válasz: "Megerőszakolnád-e a kishúgodat, ha a parancsnokod arra utasítana?".

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5