A közelmúltban történt zavargás és tulajdonképpeni polgárháború Észak-Írországban rámutat arra – mind a libertáriusok, mind az egész világ számára – hogy mennyire kulcsfontosságú törekedni és elérni minden elnyomott nép nemzeti felszabadításának célját. Amellett, hogy ez szükséges feltétele az igazságosságnak, a nemzeti felszabadítás az egyetlen megoldás a területi viták és az elnyomó nemzeti uralom nagy világproblémáira. Ennek ellenére túlságosan sok anarchista és libertárius hibásan megveti a nemzeti felszabadítás gondolatát, mint ami egyszerűen több nemzetállamot hozna létre; tragikus módon nem ébrednek rá arra, hogy ezzel az állásponttal napjaink hatalmasra nőtt, imperialisztikus nemzetállamainak konkrét, objektív támogatóivá válnak.
Ez a hiba néha tragikus következményekkel jár. Így Paul Avrich lebilincselő és definitív könyvéből1 világosan kiderül, hogy az anarchistáknak Oroszországban esélyük volt arra, hogy irányításuk alá vegyék az Októberi forradalmat a Bolsevikok helyett, de két nagy okból kudarcot vallottak: (1) a szektárius nézetük miatt, miszerint bármiféle meghatározott szervezetbe alakítani a saját mozgalmukat megszegi az anarchista elveket; és (2) hogy ellenezték az ukrán és a fehérorosz nemzeti függetlenségi mozgalmakat azon az alapon, hogy azok egyszerűen további államokat hoznának létre. Ezzel a nagy orosz imperializmus objektív védelmezőivé lettek, ez pedig elvezette őket a katasztrofális döntéshez, hogy ellenezzék Lenin államférfiszerű breszt-litovszki békéjét 1918-ban, amelyben Lenin – a németek elleni háború lezárása végett – ukrán és fehérorosz területeket adott fel az orosz birodalom területe alól. Katasztrofális módon mind a saját elveikhez mérten, mind a háborút megelégelt orosz nép róluk alkotott ítéletére nézve, az orosz anarchisták követelték a „német imperializmus” elleni háború folytatását, ezzel pedig valahogyan az anarchiával azonosították az orosz imperializmus évszázados területfoglalásait.
Vizsgáljuk meg először a nemzeti felszabadítás egész kérdését a libertárius elv nézőpontjából. Tételezzünk fel két képzeletbeli országot: „Ruritániát” és „Walldáviát”. Ruritánia megszállja Walldáviát és elragadja az ország északi részét. Ez a megszállás évtizedeken, akár évszázadokon át elhúzódik. De az alapfelállás változatlan marad: a ruritániai állam elfoglalta, majd folyamatosan megszállás alatt tartja és kizsákmányolja Észak-Walldáviát és igen gyakran megpróbálja kiirtani az észak-walldáviai alattvalók nyelvét és kultúráját. Ekkor megjelenik – mind Észak-, mind Dél-Walldáviában – egy „Észak-Walldáviai felszabadítási mozgalom”. Hova álljunk ebben a kérdésben?
Nyilvánvalónak tűnik, hogy a libertáriusok kötelesek lelkes támogatásukat nyújtani ennek a felszabadítási mozgalomnak. Hiszen a mozgalom célja, míg talán nem a végső, állam nélküli társadalom, mégis az elnyomott Észak-Walldáviaiak felszabadítása a ruritán állami uralom alól. A tény, hogy talán nem értünk egyet a walldáviai forradalmárokkal mindegyik filozófiai és politikai kérdésben, irreleváns. A létezésük lényege – hogy felszabadítsák az észak-walldáviaiakat az imperialista elnyomóik alól – megérdemli a szívből jövő támogatásunkat.
Ezzel válaszra talál a kérdés, hogy hogyan viszonyuljanak a libertáriusok és az anarchisták az egész „nacionalizmus” jelenségéhez. A nacionalizmus nem egy egységes, monolitikus jelenség. Ha agresszív, elleneznünk kell; ha a felszabadításra törekszik, támogatnunk kell. Így a ruritániai-walldáviai esetben azok a ruritániaiak, akik védelmezik az agressziót és a megszállást a „Nagy-Ruritániára”, a „ruritániai nemzeti becsületre” vagy akármire hivatkozva, agresszív nacionalisták vagy „imperialisták”. Azok, tartozzanak bármelyik országhoz, akik támogatják Észak-Walldávia felszabadulását a Ruritániai Birodalom igája alól, felszabadítók, így megérdemlik a támogatásunkat.
Az egyik legnagyobb szélhámosság az „agresszió elleni kollektív védelem” gondolata mögött, ahogyan azt az „internacionalista” intervencionisták elterjesztették 1920-ban és azóta, hogy megköveteli, hogy szentnek és sérthetetlennek tekintsünk minden országhatárt, amik nem mellesleg gyakran agresszióval kerültek megrajzolásra. Ez az elgondolás azt követeli tőlünk, hogy támogatásunkat adjuk a múlt imperialista agressziója által teremtett országoknak és területeknek.
Alkalmazzuk most az elemezésünket Észak-Írország kérdésére. Az észak-írországi uralkodók, a protestánsok ragaszkodnak a jelenlegi határokhoz és intézményekhez; a dél-írországiak vagy a katolikusok egy egyesített Írországot követelnek. A kettő közül a dél-írek érve a meggyőzőbb, hiszen a protestánsokat az angol imperializmus „telepítette” Írországba évszázadokkal ezelőtt azzal, hogy legyilkolták a katolikus íreket és megfosztották őket a földjeiktől. De hacsak nem léteznek dokumentumok, amik lehetővé tennék a földterületek és a tulajdonok visszaállítását az áldozatok leszármazottjainak – és igen kétséges, hogy lennének – a helyes libertárius megoldást nem javasolta egyik oldal sem és – amennyire azt meg tudjuk ítélni – a sajtóban sem került megfogalmazásra. Hiszen a jelenlegi elválasztóvonal nem választja el a katolikus delet a protestáns északtól, ahogyan azt a legtöbben hiszik. A felosztás, amit Britannia rótt ki az I. világháború után, és amit elfogadott a gyáva ír lázadó vezetőség, önkényesen az Északnak adott jelentős mennyiségű katolikus területet. Konkrétan Észak-Írország területének több mint felén a katolikusok vannak többségben, és annak azonnal vissza kellene kerülnie délhez: ebbe beletartozik Nyugat-Derry (beleérve Derry városát), Tyrone és Fermanagh teljes egésze, Dél-Armagh és Dél-Down. Ez lényegében csupán Belfast városát és a kövezetlenül északra húzódó vidéki területeket hagyná meg Észak-Írországnak.
Míg ez alatt a megoldás alatt továbbra is elnyomná a felháborító protestáns diszkrimináció és kizsákmányolás a belfasti katolikusokat, legalább megoldaná az észak-írországi katolikus kisebbség jelentős részének problémáját – akik többségben vannak a fentebbi területeken – és tolerálható méretűre csökkentené Észak-Írország kérdését. Így a libertárius megoldás – a nemzeti önrendelkezés alkalmazása és az imperialista elnyomás eltörlése – egyszerre hozna igazságosságot és oldaná meg a közvetlen utilitárius kérdést.
Lábjegyzetek
-
Paul Avrich, The Russian Anarchists (Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1967) ↩
