logo
Táborszki Bálint

Az éghajlatváltozás és a tudományos paradigmák

Kapitalizmus és az esőerdők

Így közvetlenül elküldheted az ebook olvasódnak is az esszét

A Le az adók 75%-ával párt elnöke, Ecsenyi Áron és a celebellenes celeb, Puzsér Róbert a minap egy asztalhoz ültek, hogy megvitassák az állam szerepét a társadalomban. Bár a múltban roppant kritikus voltam Puzsér Róberttel szemben – lásd az A magyar Don Quijote bejegyzésünket – de ez alkalommal pozitívan csalódtam benne. Minden antikapitalista frázisa ellenére tisztességes és kíváncsi vitapartner volt.

Mindenesetre itt csupán egyetlen antikapitalista érvével szeretnék foglalkozni, ami megannyiszor visszaköszön a közbeszédben, és amit érdemesebb nagyobb részletekbe menően kifejteni, mint ahogy az a vita során történt.

Az érv valahogy így hangzik: Az Amazonas-medencét borító esőerdő roppant fontos a szerves élet és az emberi fennmaradás számára. Ahhoz, hogy az emberiség és a civilizáció továbbra is létezhessen, meg kell akadályozni, hogy a nyereséghajhász nagyvállalatok különböző termékek és szolgáltatások előállítása céljából feléljék és felhasználják az esőerdő természeti kincseit. Az esőerdő felhasználásának legjobb módja nem az, ha a fáit üzemanyaggá, bútorokká, papírrá, celofánná vagy cellulóz-acétává alakítják, a felszabadított területet pedig szójabab és más növények termesztésére használják, hanem az, ha a növényzetet érintetlenül hagyják, hogy tovább élhessenek benne a vízidisznók, az armadillók, a majmok és a jaguárok, a növényzet pedig továbbra is felhasználhassa a légköri széndioxidot, hogy abból oxigént termeljen.

Fogadjuk el ezt az egész érvet úgy, ahogy van. Való igaz, az esőerdő eltűnésének globálisan pusztító következményeit bizonyítani rettenetesen nehéz, ha nem lehetetlen volna a tudományos módszer segítségével, hiszen képtelenek vagyunk megfigyelni a földi ökoszisztémában végbemenő változásokat az esőerdő eltűnése után; képtelenek vagyunk elszigetelni a számtalan okot és okozatot és kontrollált kísérleteket folytatni, hogy ellenőrizzük a hipotézist. Csupán szimulációkat és modelleket építhetünk. De a tudományos álláspont az, hogy a fentebb felvázolt félelem nagyon távol áll a valóságtól, mert a közbeszéd rettenetesen eltúlozza az amazóniai esőerdő oxigéntermelő képességét. Ahogyan a National Geographic írja a „Why the Amazon doesn’t really produce 20% of the world’s oxygen” című cikkben:

Gondoljuk bele. A fák hozzávetőleg egyforma mennyiségű oxigénmolekulát adnak a Föld légköréhez, mint amennyi széndioxid molekulát kivonnak belőle. Tekintve, hogy a légkörnek kevesebb, mint fél százaléka széndioxid, azonban 21 százalék oxigén, lehetetlen, hogy az Amazónia annyi oxigént termeljen.

Számos tudós pontosabb becsléseket végzett. Yadviner Malhi, az Oxfordi Egyetem Környezetváltozási intézetének (Environmental Change Institute) ökoszisztéma-ökológusa egy 2010-es tanulmányra1 alapozza a számításait, ami úgy becsüli, hogy a trópusi erdők felelősek a szárazföldön történő fotoszintézis körülbelül 34 százalékáért. A mérete alapján az Amazónia ennek körülbelül a felét végzi. Ez azt jelenti, hogy az Amazónia termeli a szárazföldön előállított oxigén körülbelül 16 százalékát, magyarázza Malhi […].

A szám 9 százalékra csökken, ha hozzávesszük az óceáni fitoplanktonok által megtermelt oxigént. (A kílmakutató Jonathan Foley, a klímaváltozás megoldásait kutató non-profit Project Drawdown igazgatója, egy konzervatívabb 6 százalékos eredményre jutott).

Ezzel azonban nincs vége a történetnek. A fák nem csupán kilélegzik az oxigént – hanem el is fogyasztják azt a sejtlégzésnek nevezett folyamattal, amelyben a nap során felhalmozott cukrot energiává alakítják, és oxigént használnak arra, hogy üzemeljék ezt a folyamatot. Tehát éjszakánként, amikor nincs fent a nap a fotoszintézishez, a fák nettó oxigénfogyasztók. Malhi kutatócsoportja úgy véli, hogy a fák ezzel felhasználják az általuk megtermelt oxigén felénél valamivel többet. A többit valószínűleg felhasználja a számtalan mikroba, ami az Amazóniában lakik, amik oxigént lélegeznek, hogy lebontsák az erdő halott szerves anyagát.

„Az Amazónia – vagy igazából bármelyik másik biom – nettó [oxigéntermelő] hatása körülbelül nulla,” magyarázza.

Az oxigéntermelés és –fogyasztás közötti egyensúly következtében a modern ökoszisztémák alig mozdítanak a légkör oxigénszintjén. Az oxigén, amit belélegzünk, ehelyett az óceáni fitoplanktonok hagyatéka, akik az évmilliárdok során kitartóan termelték az oxigént, hogy belélegezhetővé tegyék az atmoszférát, magyarázza Scott Denning, a Colorado Állami Egyetem atmoszférakutatója.

Azonban számunkra végső soron irreleváns ennek a konkrét példának az igazságtartalma. Mint ahogyan az is irreleváns, hogy az oxigént ténylegesen termelő fitoplankton-populáció sebes növekedésnek indult a széndioxid-kibocsátás növekedésének köszönhetően. Ahogyan a 444 hírportál – a klímarettegés magyar szellemi központja – beszámolt a hírről, amiről úgy gondolnánk, üdvözlendő: „Vészesen szaporodik a fitoplankton: viszlát, kék bolygó, helló, zöld bolygó!”

Ami számunkra releváns, az a dolog közgazdaságtani oldala, és ehhez akár teljesen el is vethetjük az iménti tudományos, empirikus tényeket. Gondolatkísérlet gyanánt elfogadhatjuk Puzsér Róbert félelmeit úgy, ahogyan elénk tárja őket. Vagy akár általánosabb formában is megfogalmazhatjuk az érvet a következőképpen: Adott egy bizonyos természeti erőforrás. Ennek az erőforrásnak az egységeit jelenleg különböző termékek és szolgáltatások előállítására használják fel – olyan árucikkek termelésére, amelyek különböző fogyasztói igényeket elégítenek ki. Azonban ennek az erőforrásnak az efféle felélése és felhasználása katasztrofális következményekhez fog vezetni az egész emberiség számára. A probléma az, hogy az emberek nem tudják, hogy az erőforrás ilyen felhasználása elindíthat egy láncreakciót, ami az emberi élet végét okozhatja a Földön; és ennek megfelelően az alternatív felhasználása (annak megőrzése) teszi lehetővé – észrevétlenül – az életüket. Minél többet használnak fel ebből az erőforrásból a jelenlegi módon, annál közelebb kerülünk a végítélet órájához. Ezért az emberiség túléléséhez elengedhetetlen létszükséglet, hogy a jelenlegi felhasználás helyett konzerválják ezt az erőforrást annak természetes formájában, hogy fennmaradhasson az élet ezen a bolygón. Mivel azonban a magánvállalatok csak a profitmaximalizálásban érdekeltek, abból pedig semmilyen profit nem származik, ha érintetlenül hagyják az erőforrásokat, az emberiség halálra van ítélve. Az egyetlen reményünk és mentsvárunk, ha állami beavatkozással fékezik meg az erőforrások további felhasználását.

Ez az érv azonban a profitmaximalizálás és a gazdasági jószág természetének súlyos félreértésén alapszik. Valójában ha igaz mindaz, amit a természetes erőforrásról állítanak, akkor semmi szükség nincsen a gazdasági beavatkozásra, mivel pontosan a nyereségre törekvő vállalatok fognak úgy dönteni, hogy konzerválják az erőforrást a profitmaximalizálás célja – a fogyasztók legsürgetőbb vágyainak kielégítése – érdekében.

Hiszen mi a nyereségre törekvés? A kapitalizmusban egyedül egyféleképpen tehet szert az ember jövedelemre, ha önkéntes cserébe elegyedik másokkal, és munkájával úgy szolgálja mások igényeit, hogy azok hajlandóak lesznek megfizetni az árat, amit a termékéért kér. A fogyasztók pedig kizárólag azért vásárolják meg valakinek a termékét, mert úgy gondolják, hogy az az árucikk ki fogja elégíteni egy fennálló igényüket, hogy csökkenteni fog valamilyen kényelmetlenségen, ami nyomja a vállukat.

Megszámlálhatatlan árucikk verseng a fogyasztók kegyeiért. Az antikapitalisták szerint a piacgazdaság csupa haszontalanságot termel, a fogyasztók pedig olyan dolgokat vásárolnak, amire semmi szükségük nincsen. Azonban aki ezt a véleményt vallja, annak tanulságos lenne ellátogatni a legközelebbi bevásárlóközpontba vagy hipermarketbe, végigjárni a boltokat, a sorokat, és rámutatni azokra a termékekre, amikre a saját szubjektív véleménye szerint nincs szükségük a fogyasztóknak. A kesztyűk és a sálak lennének haszontalanok? A tisztítószerek? A fürdőszobai kellékek? A télikabátok, a sífelszerelések, a hardverek, a számítógépes játékok, a konzolok, a pendriveok, a tévék, az édességek, a kolbászok, a tejtermékek, az újságok, a könyvek, a LEGO játékok, az állateledelek, a szépség- és masszázsszolgáltatások?

Az igazság az, hogy senki nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy beleláthasson minden embertársa szívébe, vágyaiba, élethelyzetébe és szükségleteibe; csupán zsarnoki hübrisszel kijelentheti, hogy ő jobban élvezné, ha embertársai – akik szerinte ostoba fogyasztók annak ellenére, hogy nem csupán vágyaikat és élethelyzetüket, de még nevüket sem ismeri – nem vásárolnák meg az árucikkeket, amiket ő maga nem kedvel. Szeretne felsőbbrendűnek tűnni embertársainál, így úgy állítja be őket, mint akik azt sem tudják, mi kell igazából nekik – bezzeg ő! Ő jobban ismeri őket, mint saját maguk.

Az igazság az, hogy a vásárlásról csupán a következőt állapíthatjuk meg: a vásárló a demonstrált preferenciája szerint előnyben részesíti az árucikk megvásárlását, mint a vásárlástól való tartózkodást, máskülönben nem venné azt meg. Amikor megvásárolja, úgy gondolja, hogy a termék eszköz az egyik sürgető igényének kielégítéséhez. Mint minden cselekvő, arra törekszik, hogy egy kevésbé kielégítő élethelyzetet egy kielégítőbbre cseréljen, és a vásárláskor úgy ítéli, hogy a megvásárolt fogyasztói cikk segíteni fog ennek megvalósításában.

Ahogyan azt Ludwig von Mises kitartóan kihangsúlyozta, a nyereség és a veszteség rendszere az, ami arra készteti a vállalkozókat, hogy olyan árucikkekké alakítsák a termelési tényezőket – a természeti erőforrásokat (a földet) és a munkát - amelyek a fogyasztók legsürgetőbb kívánságait elégítik ki. Ez a fogyasztók döntési szabadságából fakad. Vásárlásukkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal határozzák meg, hogy melyik árucikk termelője tegyen szert profitra, és ki szenvedjen veszteségeket. Ahogyan Mises mondta Bürokrácia című könyvében:

Sem a tőkés, sem a vállalkozó, sem a gazda nem határozza meg, mit kell termelni. A fogyasztók teszik azt. A termelők nem saját fogyasztásuk érdekében, hanem a piac számára termelnek. El szeretnék adni a termékeiket. Ha a fogyasztók nem veszik meg a nekik ajánlott javakat, az üzletember nem tudja visszaszerezni a kiadásait. Elveszíti pénzét. Ha képtelen procedúráját a fogyasztók szükségleteihez igazítani, egyhamar elveszíti kiemelkedő helyzetét a kormányrúdnál. Más emberek fogják átvenni helyét, akik jobbak a fogyasztók követeléseinek kielégítésében.

A piacgazdaság kapitalista rendszerében a fogyasztók a valódi főnökök. Vásárlásukkal és vásárlástól való tartózkodásukkal ők határozzák meg, ki birtokolja a tőkét és ki vezesse a gyárakat. Ők határozzák meg, mit termeljenek, milyen mennyiségben és minőségben. Viselkedésük vagy nyereséget, vagy veszteséget eredményez a vállalkozó számára. A szegény embert gazdaggá, a gazdag embert szegénnyé teszik. Nem egyszerű főnökök. Szeszélyesek, változékonyak és kiszámíthatatlanok. Egyáltalán nem érdekli őket a múltbeli teljesítmény. Abban a pillanatban, ahogy valami olyat ajánlanak nekik, ami jobban tetszik nekik, vagy ami olcsóbb, elhagyják régi beszállítójukat. Semmi sem számít nekik jobban, mint saját kielégülésük. Sem a tőkések érdekei nem érdeklik őket, sem a munkások sorsa, akik elveszítik munkájukat, ha a fogyasztók többé nem azt vásárolják, amit eddig vásároltak.

A profitmaximalizálásra törekvő vállalkozás nem más, csupán az emberek legsürgetőbb igényeinek leghatékonyabb kielégítésére törekvő vállalkozás. Ennek megfelelően, amikor egy vállalkozás veszteségeket szenved, az – mondja Mises:

arról tényről árulkodik, hogy a fogyasztók nem hajlandóak X termelőjének annyit fizetni, hogy az fedezze a szükséges termelési tényezők költségeit, míg ugyanekkor más termelők azt fogják tapasztalni, hogy jövedelmük meghaladja a termelési költségeiket. A fogyasztók kereslete befolyásolja a különböző termelési tényezők elosztását a fogyasztói javak termelésének különböző ágaiba. Így tehát a fogyasztók határozzák meg, mennyi nyersanyagot és munkaerőt használjanak fel X termeléséhez, és mennyit valami más termékhez. Ebből kifolyólag értelmetlen a profit és a használat érdekében történő termelés szembeállítása. A profit következtében a vállalkozó arra kényszerül, hogy azokkal a javakkal lássa el a fogyasztókat, amiket a legsürgősebben kérnek. Ha a vállalkozó nem kényszerülne arra, hogy a profitot használja útmutatójának, többet termelhetne X-ből, függetlenül attól a ténytől, hogy a fogyasztók valami mást szeretnének kapni. Pontosan a profit az a tényező, amely arra kényszeríti az üzletembereket, hogy a leghatékonyabban biztosítsák a termékeket, amelyeket a fogyasztók használni szeretnének.

Meg kell értenünk tehát, hogy a profitmaximalizálás, mint olyan, nem vezet olyan következményekhez, amiket az antikapitalista környezetvédő barátaink vizionálnak. Csupán ahhoz vezet, hogy a természeti erőforrásokat a fogyasztók legsürgetőbb igényeinek kielégítésére használják. Hogy ez a felhasználás milyen formát ölt, az kizárólag a fogyasztó igényeken múlik. Amikor valaki asztalok és cellulóz előállítására használja fel azokat a fákat, amik állítólag – és a gondolatkísérletünk szerint – fenntartják az emberi életet az egész bolygón, a probléma nem az önkéntes cserék mentén való nyereségre törekvés rendszerében keresendő.

A probléma két egészen más dologban gyökerezhet.

Az egyik – ahogyan azt Murray Rothbard részletesen kifejtette a Szabadpiaci környezetvédelem című esszéjében (és ha az olvasó először találkozik az érvvel, javaslom, olvassa el Rothbard az itteninél alaposabb kifejtését) – ha az állami beavatkozás megtiltja, hogy magántulajdonba vegyék a szóban forgó természeti erőforrást. Sajnos az erdők esetén a világ minden táján pontosan ez a gyakorlat. Az állam tulajdonát képezik az erdők, az állam pedig csupán biztosítja a lehetőséget a magánvállalkozások számára, hogy kinyerjék a területből az erőforrásokat. Ha egy erdőterület nem egy vállalat magántulajdona, csupán annak használati jogával rendelkezik egy adott ideig, az egyetlen lehetősége a lehető leggyorsabban kinyerni belőle a legtöbb nyersanyagot. Fel sem merülhet az, hogy megőrizzék az erdőt annak érintetlen állapotában.

Ha az erdők magántulajdonban lennének, a tulajdonosok dönthetnének arról, hogyan használják fel azt a profitmaximalizálás céljából. Dönthetnek úgy is, hogy érintetlenül hagyják az erdőt, és az üzleti modelljüket arra építik, hogy a fogyasztóknak nem az erdő növényzetéből készült fizikai javakat értékesítenek, hanem az erdő megőrzésének szolgáltatását.

Puzsér Róbert ezt a legkevésbé sem volt képes megérteni a vitában. Elmagyarázta, hogy senkinek sem ér annyit az Amazónia, hogy kifizesse a megőrzésének teljes költségét. Az emberiség minden tagjának csak egy kicsit, csak keveset ér. Nem értette meg, hogy minden vállalkozás ugyanígy működik. Senkinek nem ér annyit a Coca-Cola, hogy finanszírozza a cég minden költségét; mindenkinek csak egy kicsit éri meg az, hogy hozzájuthatnak a Coca-Cola termékeihez. Lám, mégis megtalálhatjuk a termékeket a boltok polcain. Ennek megfelelően a kapitalizmusban – az állami beavatkozástól mentes piacgazdaságban, ahol nem hoznak létre torz ösztönzőket a közlegelők és az állami tulajdonok – semmi akadálya nem volna annak, hogy a nyereségre törekvő vállalkozások ne felhasználják, hanem őrizzék az esőerdő természeti erőforrásait, amennyiben képesek meggyőzni a fogyasztókat arról, hogy ez, nem pedig az esőerdő alternatív felhasználása elégíti ki a legsürgetőbb igényeiket.

Valami – többek között – csak akkor válik jószággá, ha valaki úgy gondolja, hogy képes azt felhasználni egy igénye kielégítéséhez. A telefon vagy a könyv nem jószág annak, aki szó szerint semmit nem tud kezdeni vele, csupán egy értéktelen tárgy, mint egy kavics vagy egy bogár. Ahhoz, hogy jószágnak lásson az ember valamit, rendelkeznie kell annak az ismeretével, hogy miként képes azt a dolgot felhasználni az igényei kielégítéséhez. Ahhoz, hogy az emberek a Föld minden táján az érintetlen Amazóniát is fogyasztói jószágként lássák, fel kell hívni a figyelmüket arra, hogy milyen hasznot húznak az erdő létezéséből, hogy milyen igényüket is elégíti ki az, ha érintetlenül hagyják.

Röviden, ha kivesszük a képből az állami tulajdonlás okozta torzítást, a probléma egy marketingproblémává redukálódik. Ha egy vállalat a reklám és a lármás marketingtevékenység eszközével képes meggyőzni a fogyasztókat a világ minden táján arról, hogy számukra szó szerint élet-halál kérdés az Amazónia megőrzése, a fogyasztók hajlandóak lesznek megvásárolni az erdővédő szolgáltatást, amit a vállalat szeretne nyújtani. A bevétele növekedésével a vállalat képes lesz az erdőterület egyre nagyobb részét felvásárolni annak megőrzése céljából. Az erdőtulajdonosoknak nyereségesebbé válik megőrizni a növényzetet, mint felhasználni azt. Ami azt illeti, ezzel hatalmas mértékben megnövelik a termékük fogyasztói bázisát, hiszen a végfogyasztó nem csupán az, aki a fából készült szűkös fizikai termékeket vásárolja, hanem potenciálisan minden egyes ember, aki él és lélegzik.

Mindennek tudatában szórakoztató tény, hogy Puzsér Róbert állami kézben hagyná a természeti erőforrásokat és kategorikusan be szeretné tiltani a marketingtevékenységeket és a reklámokat. De mit is lehet erre mondani; az antikapitalistákon csak szórakozni lehet.

A sajnálatos tény, hogy minden antikapitalista egy diktátorjelölt. Szeretnék az emberiségre kényszeríteni az akaratukat az állami erőszak használatával. Láthattuk, hogy az Amazóniáról szóló félelmek tudományosan megalapozatlanok. Az antikapitalisták mégis szeretnék meggátolni az állami beavatkozással, hogy a magánvállalatok felhasználják és a fogyasztók számára legértékesebb árucikkekké alakítsák a természetes erőforrásokat. Ha igaz lenne a félelmük, akkor – ahogyan azt láttuk – egyáltalán nem kellene az állami erőszakra támaszkodniuk annak megoldásaként. Épp úgy érvelnek, hogy olyan árucikk termelésére lehetne felhasználni a termelési tényezőket, ami még a jelenleg megtermelt javaknál is értékesebb a fogyasztók számára! Ha ez igaz volna, a nyereség és veszteség rendszere gondoskodna erről. A félelmük azonban nem igaz. Valójában csupán áltudományos mítoszok alapján szeretnék az akaratukra formálni a szabad emberek cselekedeteit, hogy számukra kielégítőbb, embertársaik számára nyomorúságosabb világot teremtsenek a gazdasági szabadság felszámolásával.

Lábjegyzetek

  1. Christian Beer et al., "Terrestrial Gross Carbon Dioxide Uptake: Global Distribution and Covariation with Climate", Science 13 Aug 2010 : 834-838

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5