A klímaváltozástól való félelem gyökere

Amit az előző bejegyzésekben láthattunk, az talán elegendő információ ahhoz, hogy valamivel árnyaltabb képet kaphassunk a klímaváltozás kérdéséről. Láthattuk, hogy a tudományos konszenzus gyakran téves tudományos paradigma védelmére kelhet, és kelt is a tudománytörténelem során; láthattuk, hogy a tudósok megronthatók, elcsábíthatja őket a pénz, a presztízs, a nyájgondolkodás, az elfogultság, az ego, a ragaszkodás azokhoz a nézetekhez, amikre felépítették a teljes karrierjüket és a megannyi nagyon is emberi vonás. Láthattuk, hogy az a 97%-os konszenzus valójában hozzávetőleg 1,6%. Láttuk, az intézmények hogyan fojtják meg, hallgattatják el és taszítják ki a tudományos világból azokat, akik ellenszegülnek a domináns nézetnek.

Láthattuk, hogy a Föld 33.9 millió éve egy eljegesedési jégkorszak fázisában van, hogy a bolygónkra jellemző éghajlat, ami az elmúlt 500 millió évben uralkodott, az az ennél átlagosan akár 10 Celsius-fokkal is melegebb állapot, ahol nincsen a Földön permanens jégtakaró, helyette zöldellő, trópusi élővilág borítja a jelenleg fagyos sarkvidékeket. De ha a jégkorszakunkon belül maradunk, a jelenlegi interglaciális fázis még mindig hidegebb, mint az ezt megelőzőek. Láthattuk, hogy a széndioxid a növények fotoszintéziséhez (így az oxigéntermeléshez és a növényzet szaporodásához) elengedhetetlen alapanyag, hogy az atmoszféra széndioxid-tartalma a múltban meghaladta a 3000 ppm-et is (a jelenlegi körülbelül 410 ppm-hez képest), a növények számára optimális széndioxidmennyiség pedig 1000 ppm körül mozog. Láttuk, hogy a mintegy 12 000 éve tartó holocén során már számos jelenős hőmérsékletváltozás követte egymást. Ezek közül a legutóbbi a középkori „Kis Jégkorszak” volt súlyos fagyokkal, amiből a Föld csupán az Ipari Forradalom végén, 1850 táján, vagy az 1900-as évek elején lépett ki.

Végül pedig láttuk, hogy a zöld mozgalom által az 1970-es évek óta felkarolt végítéletnapi forgatókönyvek és „tudományos előrejelzések” elképesztő arányban mondtak csődöt. A NASA, az ENSZ és a legrangosabb egyetemek világhírű tudósai vizionáltak jégkorszakot, tömeges éhhalált és megannyi katasztrófát, a nyilvánosság pedig, megbabonázva a tudósok presztízse által, immár 50 éve retteg a beharangozott katasztrofális jóslatoktól, amik sosem jönnek el.

 Mi akkor az oka ennek a klímaváltozástól való globális, a világ minden táján fellelhető félelemnek, ha a tények azt mutatják, hogy okunk van, talán ha nem is teljes, de jelentős nyugalommal vizsgálni ezt az ügyet? És itt nem azt állítjuk, hogy minden a legnagyobb rendben van; csupán azt, hogy a paleoklimatikus tényeket, a tudomány megbízhatatlanságát és az eddigi jóslatok csődjét figyelembe véve semmi sem ad okot arra az elképesztő mértékű hisztériára, aminek sok helyen szemtanúi lehetünk. Az emberek, ha nem is a tudósok, hanem az újságírók, publicisták, és sokkal inkább ezeknek a közönsége ténylegesen úgy gondolja, hogy valamiféle apokaliptikus végidők előtt áll a bolygónk a globális felmelegedés végett. Embermilliók elpusztulásától és a Föld lakhatatlanná válásától félnek, pedig a bolygónk szó szerint még tíz fokot is melegedhetne, a széndioxid kibocsátás pedig elérhetné az 1500 ppm-et is, és kihalás és apokalipszis helyett a Föld elérné az elmúlt 500 millió év átlaghőmérsékletét, amelyben az élő- és növényvilág a bolygó minden pontján hihetetlen mértékben virágzott.

 Sokáig úgy gondoltam, ennek az oka a propagandában, az agymosásban és a tömegek hiszékenységében keresendő. A zöld mozgalom hatalmas, globális mértékben képes terjeszteni a hitvallását az általános iskolákon, a baloldali világsajtón és az olyan szerveken keresztül, mint az Európai Unió vagy az ENSZ. Azonban, bár mindez elengedhetetlen, számomra úgy tűnik, hogy ennyi nem volna elegendő ahhoz a sikerhez, a racionalitás teljeskörű feladásához a páni félelem oltárán, aminek szemtanúi lehetünk.

Úgy gondolom, hogy a valódi ok a génjeinkben keresendő. Röviden, a klímaváltozástól való félelem épp annyira belénk van kódolva, mint a félelem a kardfogú (vagy ami azt illeti, bármilyen) tigristől.

Ha visszatekintünk a fajunk múltjára a megjelenésünk kezdetétől, azt látjuk, hogy a jelenlegi Holocén körülbelül 11 600 esztendőjét leszámítva a múltunk legnagyobb részét a fagyos glaciális korszakban töltöttük. Körülbelül 110 000 ezer évvel ezelőtt kezdetét vette a legutóbbi glaciális, egy kegyetlen, jeges időszak, ahol a lehullott hó sosem olvadt el, így a hóréteg egyre csak növekedett. A glaciális maximum idején három kilométer vastag jégtakaró borította Észak-Amerika és Észak-Európa nagy részét. Amikor ez az emberi ésszel szinte felfoghatatlan mennyiségű jégréteg olvadni kezdett a mintegy 20 000 évvel ezelőtti glaciális maximumot követően, áradások öntötték el azokat a helyeket, ahol az emberek lakhattak és laktak. Továbbá amikor a szárazföld felszabadult a jégtakaró súlya alól, a „posztglaciális visszaugrásnak” vagy glaciális izosztáziának keresztelt folyamat során megemelkedett a jégteher alatt eddig besüllyedt szárazföld, földrengéseket idézve elő.

És ha a legutóbbi glaciális visszahúzódása hatására keletkező katasztrofális klímaváltozás nem lett volna elég az őseinknek, a sors és a véletlen megsokszorozta a szenvedéseiket; körülbelül 12 800 évvel ezelőtt megtorpant a felmelegedés és elképesztő hirtelenséggel visszatért a glaciális fagy a Földre. A körülbelül 12 800 évvel ezelőtt kezdődött és 11 600 évvel ezelőtt lezárult, fiatalabb Driásznak keresztelt időszak, ahogyan azt az ábrán láthatjuk, hirtelen visszataszította az északi félgömb éghajlatát a fagyos időkbe, 9-10 °C-os lehűlést hozva.

A változás szinte azonnal bekövetkezett; a német Meerfelder Maar tó ősi üledékének vizsgálatából származó adatok azt mutatják, hogy 12 679 évvel ezelőtt, kevesebb, mint egyetlen év leforgása alatt, őszi kezdettel (ami a továbbiakban fontos információ lesz) megváltozott az éghajlat, megsokasodtak a viharok és megerősödtek a szelek.¹ És amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen ért véget 1200 évvel később egy legalább 7 °C-os felmelegedéssel csupán néhány évtized alatt.² A fiatalabb Driász végén történt felmelegedés – a gleccserek 1200 év alatt lezajlott újraképződését követően – valószínűleg pontosan olyan katasztrofális áradást hozott magával, mint a legutóbbi glaciális vége, azzal a különbséggel, hogy nem évszázadok és évezredek alatt, hanem szinte azonnal.

Mi mindannyian azoknak a leszármazottjai vagyunk, akik túlélték a múlt kataklizmikus klímaváltozásait. És teljesen elképzelhető, hogy a legutóbbi glaciális vagy a fiatalabb Driász végén voltak néhányan az őseink közül, akik felfigyeltek néhány anomáliára a jég változásában (például a furcsán felgyorsult olvadásra). Ha a racionális eszük vagy egy intuitív sejtés arra késztette őket, hogy készüljenek fel az esetleges gigantikus áradásra, és ha megtették a szükséges előkészületeket, azzal jelentősen megnövelték az esélyeiket arra, hogy túléljék a katasztrófát és (az áldozatoknál jóval nagyobb) sikerrel tovább örökítsék a génjeiket. Így a múlt gigantikus természeti katasztrófái a klímaváltozástól való páni félelemre szelektáltak. Evolúciós szempontból adaptív előnyt biztosított az egyénnek, ha felismerte a változások előszelét, majd a rettegés és a pánik addig nem hagyta nyugodni, amíg meg nem tett minden lehetséges előkészületet.

Hogy a fenti események mély nyomot hagytak az emberiségen, arra temérdek bizonyítékot lelhetünk. Ezek közül számomra a legérdekesebb az özönvíz története, amit szinte minden népcsoport ismer. Sokan úgy gondolják, hogy az özönvíz-legendák erkölcsi tanmesék: „a víz a tudattalan leggyakoribb szimbóluma,”³ ahogyan azt Jung megjegyezte, az özönvíz-legendák pedig valami olyasmit szimbolizálnak, hogy az erkölcsi korrupció eredményeként, Hamvas Béla szavaival, „a tudattalan, mint a megáradt óceán, az emberi tudatot elborítja.” „Az ember saját tudattalanjában és a társadalom saját tömegében merül alá. Az óceán a tudattalan, és a tudattalan az óceán. Vízözön annyi, mint elmerülni a tudattalanban.”⁴

És valóban, az özönvíz-történetekben javarészt valóban fellelhető egy erkölcsi vonal. Így a Bibliában „látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében. És monda az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről.” Míg az emberiség „romlott vala Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással,” addig „Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között.”

De itt azonnal látnunk kell, hogy szimbolizmusról szó sem lehet. Hiszen itt először látjuk, hogy a föld megtelik erőszakoskodással és gonosszal, avagy, ismét Hamvas Bélát idézve, „az egyéni, világos, értelmes, józan, tudatos tevékenység helyébe a tömeg zavaros, vak, homályos, tudattalan tevékenysége lép,” majd csak ezután jön az özönvíz! A helyes szimbolizmusban az özönvíz logikailag nem jöhet az után, miután a gonosz kezdett uralkodni a földön, hiszen az özönvíz volna hivatott szimbolizálni azt, hogy a gonosz uralkodni kezd a földön!

És végső soron nem egymást kölcsönösen kizáró nézet az, hogy a történet egy erkölcsi tanítás és az, hogy ősrégi, megtörtént eseményekre alapul. Ha azonban tényleg egy globális kataklizma emlékét őrzik az özönvíz-legendák, az magyarázatot ad arra, hogy miért bukkanhatunk rájuk a föld minden táján.

Így Platón elmeséli Atlantisz történetét Timaiosz és Kritiasz című dialógusaiban. A Timaiosz platóni dialógusban az egyik karakter felidézi, ahogyan Szolón, a legendás politikus (aki Platón felmenője volt) időszámításunk előtt körülbelül 590-ben elutazott Egyiptomba, ahol az egyik pap elmesélte neki a háborút, amit „kilencezer éves polgártásai” és Atlantisz lakosai vívtak.

Atlantisz szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, mely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé eső földek közül Libüán is uralkodott egész Egyiptomig, s Európán is Türrhéniáig. Nos, ez az egész egy kézbe tömörült hatalom egy rohammal próbálta egykor leigázni a ti és a mi földünket s mindent, ami a szoroson belül fekszik. […] Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályoz a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyedő sziget halmozott fel.

Bár az egybehangzó tudományos vélemény szerint mindez csupán kitaláció, mégis érdekes egybeesés, hogy pont ~9000 évvel Szolón i.e. 590-es egyiptomi látogatása előtt, avagy ~11 600 évvel ezelőtt ért véget a fiatalabb Driász annak áradásaival és földrengésekkel járó glaciális izosztáziájával.

Megannyi olyan özönvíz-mítoszt találunk, ahol a történet hőse egy a fentebb említett forgatókönyvhöz hasonló személy: valaki, aki megérti vagy megérzi, hogy katasztrófa közeleg és készülni kezd, gyakran annak ellenére, hogy sokan bolondnak tartják. Noé történetét ismerjük. Azonban a Közel-Keleten nem Noé története volt az egyetlen özönvíz-legenda. A bibliai történet mellett az időszámításunk előtt 18. században lejegyzett Atrahaszísz-eposz, Ziuszudra sumér király az i.e. 17. századból fennmaradt legendája és az i.e. 7. századból fennmaradt gilgamesi Utnapistim története mind ugyanazt meséli el: az istenek döntenek arról, hogy elpusztítják az emberiséget, majd valamelyikük figyelmezteti a főhőst és megparancsolja, hogy építsen hajót, amibe beterelik a különböző állatokat, majd az özönvíz. A Közel-Keleti mítoszok olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy az többeket arra engedett következtetni, hogy mindegyik egy közös ősmítoszban gyökerezik. Így az özönvíz végén Noé

kibocsátá a hollót, és az elrepűlt, meg visszaszállt, míg a vizek a földről felszáradának. Kibocsátá a galambot is, hogy meglássa, vajjon elfogytak-é a vizek a föld színéről. A galamb nem talála lábainak nyugvóhelyet és visszatére ő hozzá a bárkába, mert víz vala az egész föld színén; ő pedig kezét kinyujtá, megfogá, és bévevé azt magához a bárkába. És várakozék még másik hét napig, és ismét kibocsátá a galambot a bárkából. És megjöve ő hozzá a galamb estennen, és ímé leszakasztott olajfalevél vala annak szájában. És megtudá Noé, hogy elapadt a víz a földről. És ismét várakozék még másik hét napig, és kibocsátá a galambot, és az nem tére többé ő hozzá vissza.

És a Gilgames-eposz hasonlóan meséli el Utnapistim történetét:

Amikor megvirradt a hetedik nap, föltartottam egy galambot és szabadon eresztettem. A galamb elröpült, majd visszatért. Nem lelt nyugovóhelyet s visszafordult. Föltartottam egy fecskét és szabadon eresztettem. A fecske elröpült, majd visszatért. Nem lelt nyugovóhelyet s visszafordult. Föltartottam egy hollót és szabadon eresztettem. A holló elröpült. Látta a vizek apadását; evett kapirgált, felkárogott, nem tért vissza!

De az özönvíz-mítoszt a világ minden táján ismerik.⁵ A skandináv mitológiában az áradat a legyőzött Ymir, a jégóriás vére volt, amiből a tengerek keletkeztek. A hindu mitológiában Vishnu egyik megtestesülése, Matszja bárkát építtet Manuval, aki így megmenekíti a családját, az állatokat, a növények magvait és a hét bölcset az özönvíztől.

Ami ennél is érdekesebb, hogy az amerikai kontinensen élő őslakosoknál is megtalálhatjuk az özönvíz-mítosz változatait. Az Aztékok mitológiájában Koxkox és felesége volt a világot elárasztó vízözön túlélője egy bárka segítségével. 

George Catlin, egy amerikai festő és utazó, aki az életét az indiánok tanulmányozásának szentelte, az 1867-es Last Rambles Amongst the Indians of the Rocky Mountains and the Andes című könyvében a következőt jegyzi meg: 

Az amerikai indiánok […] tradíciói és emlékművei minden kétséget kizáróan bizonyítják nagy antikvitásukat; a 120 különböző törzs közül, amit meglátogattam Észak-, Dél- és Közép-Amerikában mindegyik törzs elmesélte nekem több-kevesebb hasonlósággal az Özönvízről szóló tradíciójukat, amelyben egy vagy három vagy nyolc ember menekült meg a vizeken, egy magas hegy tetején. […] Az indián hagyományok általában ellentmondanak egymásnak és egyhamar mendemondába fordulnak; de mily’ erős egyhangúság lelhető a teljes kontinens őslakosai között egy ilyen esemény kapcsán!⁶

Láthattuk, hogy a Föld körülbelül 15 000 éve, a legutóbbi glaciális végén, illetve a fiatalabb Driász 12 800 évvel ezelőtti kezdetén és 11 600 évvel ezelőtti végén kataklizmikus katasztrófák sorát élte át. És azt is láthattuk, hogy a népek mitológiái a világ minden táján őrzik egy kataklizma emlékét. De mi idézte elő a fiatalabb Driászt? Az egyik vezető tudományos hipotézis, a „Fiatalabb Driász becsapódás hipotézis” szerint a kiváltó oka egy óriási üstökösben keresendő, ami a Tauridák meteorrajból vált ki és csapódott a Földbe.

A becsapódás hipotézist sok vita övezi, és túlságosan messzire sodorna minket a tárgyunktól, ha taglalni kezdenénk a bizonyítékokat.⁷ Ha az olvasót részletesebben érdeki a téma, Graham Hancock magyarul is megjelent Istenek mágusai című kötete a legnagyobb részletekbe menően felvázolja a jelen bejegyzésben taglaltak, a fiatalabb Driász kataklizmájának és a becsapódás-hipotézisnek a kérdéskörét. Itt elég annyit megjegyezni, hogy az empirikus bizonyítékok azt mutatják, hogy egy üstökös hatalmas becsapódása körülbelül 12 800 évvel ezelőtt megrázta lényegében az egész bolygót és elképzelhetetlen poklot hozott a földre. Négy kontinens országainak a ~12 800 évvel ezelőttre datálható kőzetrétegeiben fedeztek fel jelentős mennyiségű nanogyémántot és egy földönkívüli test becsapódásának más nyomait.^{8 9} Ahogyan Hancock összefoglalja:

A nanogyémántok mikroszkopikus méretű gyémántok, amik csak nagyon ritkán képződnek, hatalmas ütközés, nyomás és hőmérséklet hatására, és amikről úgy tartják, hogy üstökösök és aszteroidák … becsapódásának jellegzetes ismertetőjegyei között szerepelnek. … Nanogyémántok mellett az üledék apró széngömböket (szferulákat) is tartalmazott, amik akkor képződnek, ha az olvadt darabok hirtelen fagynak meg a levegőben, emellett a szénmolekulák a ritka hélium-3 izotópot tartalmazták, ami sokkal gyakoribb az űrben, mint a Földön.¹⁰

Egy 21 tudós által írt, 2018-as, kétrészes tanulmány feltárta, hogy milyen hatalmas pusztítást okozott a becsapódás okozta tűzvész a világ minden táján, Észak-Amerikától kezdve Dél-Amerikán és Európán át egészen Japánig. A tanulmány szerint „a fiatalabb driász kezdetén lezajlott lángtenger elpusztíthatott ~10 millió km2-nyi biomasszát, vagy a földfelszíni biomassza ~9%-át.”¹¹

Bill Napier, a Cardiffi Egyetem asztrobiológiai központjának csillagásza egy 2010-es, Paleolitikumi kihalások és a Tauridák meteoorraj című tanulmányában amellett érvelt, hogy „a Tauridák meteorraj ennek a hajdani üstökösnek a törmeléke lehet; közéjük tartozik a 19 legfényesebb földközeli objektum.¹²” A Tauridák meteorraj egy a naprendszerünkben található, gigantikus meteorfelhő, amelyen minden évben kétszer (június-júliusban és szeptember-novemberben) áthalad a bolygónk, és amiben mind a mai napig rejtőzhetnek egy kilométernél is nagyobb átmérőjű aszteroidák.

Hancock úgy érvel, hogy pontosan a becsapódás eseményét örökítik meg az olyan mítoszok, mint az odzsibvé indiánok legendája, miszerint

A hosszú, széles farkú csillag egy napon el fogja pusztítani a földet, amikor ismét alacsonyan jár. Ezt az üstököst nevezik Hosszú Farkú Égig Emelkedő Csillagnak. Egyszer már eljött ide, több ezer évvel ezelőtt. Olyan volt, mint a Nap. Sugárzás és perzselő hőség követte.

Az üstökös mindent porig égetett. Semmi sem maradt. […] Hosszú, széles farka volt, és mindent felégetett. Olyan alacsonyan repült, hogy a farka a földet súrolta. Az üstökös egy új világot hozott létre. Aztán a túlélés kemény feladat lett. Az idő is hidegebb lett, mint korábban.¹³

És ha visszatérünk Platónhoz, fiktív dialógusának egyiptomi papja azt mondja Szolónnak (kiemelés tőlem):

Sok és sokféle pusztulása volt már az embereknek és még lesz is; tűztől és víztől a legsúlyosabbak, de ezer egyéb okból más enyhébbek is. Mert az, amiről nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaethón, Héliosz fia, atyja kocsiját befogva – minthogy képtelen volt atyja után hajtani – a földön is felperzselt mindent s maga is villámsújtottan pusztult el, meseszerűen hangzik, de igaz benne a Föld körül keringő égitestek pályájukról való eltérése, és a földi dolgok nagy időközönként bekövetkező pusztulása a túl sok tűz miatt.

És ha mindez nem lett volna elég furcsa, következzen a legfurcsább rész. Robert Grant Haliburton, a kanadai antropológus 1859-ben felfigyelt egy különös kulturális jelenségre. Megdöbbentő egybeesésnek vélte, hogy a világ népcsoportjai, minden különbségük ellenére, mekkora egyöntetűséggel ünneplik a halottak napját november elején a régmúltban és a jelenben egyaránt. Erre felfigyelve éveket szentelt arra, hogy tanulmányozza az ünnepeket és megemlékezéseket, amiket a különböző népek tartanak a világ minden táján október vége és november eleje között.

1863-ban bemutatta a kutatása eredményeit „The Festival of the Dead” című tanulmányában. Ahogyan Hailburton írja:

Az európai naptárakban október utolsó napja, illetve november első és második napja halloween, mindenszentek napja és a halottak napja. Bár eleddig semmilyen különleges figyelmet nem vontak magukra, és nem feltételezték, hogy kapcsolódnak egymáshoz, eredetileg egyetlen, három napon át tartó megemlékezést alkottak, amit minden nemzet „a halottak fesztiváljaként” vagy „az ősök lakomájaként” ismer.

November elején tartják vagy tartották egykoron a peruiak, a hinduk, a Sandwich-szigetek és a Tonga-szigetek lakói, az Ausztráliaiak, az ősi perzsák, az ősi Egyiptomiak, illetve Európa északi nemzetei, és három napon át tartott a japánoknál, a hinduknál, az ausztráliaiaknál, az ősi rómaiaknál és az ősi egyiptomiaknál.

…Egy régi író feltette a kérdést, miért gondoljuk, hogy a halottak szellemei közelebb vannak Halloweenkor, mint az év bármely másik napján? És a finnek és az ír parasztok annyira meg vannak győződve erről a tényről, hogy jobbnak látják otthon maradni azon a baljós napon.

Az írek halloweeni fáklyái, a skótok halloweeni máglyái, a walesiek Coel Coeth tüzei és Cornwall lángjai nyilvánvalóan megemlékezések egy olyan szokásról, ami szinte mindenhol fellelhető a halottak fesztiváljának ünnepén. A lámpásfesztivál eredete […] úgy gondolom, a máglyarakás széleskörben elterjedt szokásából származik.

…A meglepő tény, hogy „ezt a lakomát ugyanabban az időben és egyazon a napon ünnepelték a perui őslakosok, mint amikor a keresztények megemlékeznek a halottakra (november 2.-án)” azonnal felkeltette az érdeklődésemet az iránt a kérdés iránt, hogy miként tartották meg az ünnep időpontjának az uniformitását nem csupán a bolygó egymástól távoli pontjain, hanem azalatt a hatalmas idő alatt, ami eltelt azóta, mióta a peruiak és az indo-európaiak megörökölték ezt az ősrégi fesztivált egy közös forrásból. […] Világos volt, hogy a fesztivált valamiféle látható jel irányította, amit a természet biztosít – mint például egy csillagkép megjelenése. Emlékezvén a Plejádok ősi tradíciójára, természetes módon arra fordítottam a figyelmem.

Az imént említésre került, hogy az üstökös, ami a becsapódás-hipotézis szerint hatalmas pusztítást, és elindítva a fiatalabb Driászt, 1200 éven át tartó fagyot hozott a Földre, feltételezhetően a Tauridák meteorrajból származik. Ezt a meteorfelhőt azért nevezik Tauridáknak, mert amikor a Föld belép a felhőbe és kezdetét veszi a csillaghullás (amit halloweeni tűzijátéknak is szoktak nevezni), innen a Földről úgy tűnik, mintha a Taurus avagy a Bika csillagképből származnának a hullócsillagok (szakszóval a Bika csillagkép, azon belül is a Plejádok a Tauridák radiánsa). És az ősi népek hagyományában jelentős szerepet játszó Plejádok a Bika csillagkép részét képezik.

A Plejádok, mint a novemberi Tauridák meteorraj radiánsa.

A Plejádok múltbéli állásának technikai vizsgálata után Hailburton megjegyzi, hogy

az ősi népek naptárának vizsgálata során azt találjuk Perzsiában, Indiában, Egyiptomban és Peruban, hogy a hónap, ami megegyezik azzal a hónappal, amire a mi november elsejei ünnepünk esik, a nevében hordozza […] vagy a Plejádokat vagy a halottak fesztiválját. A legősibb indiai naptárban az év november havában kezdődött, ami a Cartiguey, azaz a Plejádok nevet viseli. […] Továbbá azt találjuk, hogy október vége felé a hinduknál, mint nálunk, van három nap, ami a halottak fesztiváljához kapcsolódik.

Az ősi egyiptomi naptárban ugyanezt a hasonlóságot találhatjuk a Plejádok neve között, ami a hébereknél és a kháldoknál Athor-aye, és az egyiptomi november hónap között, ami Athor. A Plejádok arab neve, Atauria, úgyszintén hasonlóságot sugall.

Röviden és átugorva a csillagászati részletezést, a Plejádok állása szolgáltatta a biztos dátumot a halottak fesztiválja számára az eónok múlása során a világ népeinek az ősi egyiptomiaktól kezdve az európaiakon át a polinéz szigetek lakóiig. De miért a halottak? Néhányan úgy érvelnek, hogy azért, mert november az ősz kezdete, az ősz pedig az elmúlás és a halál szimbóluma; valóban, legalábbis számunkra, akik a mérsékelt égövben élünk az északi félgömbön. Azonban a halottakra ott is megemlékeznek november tájékán, ahol trópusi éghajlatot élveznek a teljes év során. Hailburton akkor kezdte meglelni a választ, amikor a mexikói ünnep vizsgálatára tért, amit

november kezdetén tartottak, és a Plejádok szabályozta. Napnyugtakor kezdődött, és éjfélkor, amikor a konstelláció elérte a csúcspontot, feláldoztak egy embert, hogy elkerüljék a rettenetes csapást, amiről úgy hitték, hogy az emberi fajt fenyegeti. […] A hagyományuk szerint a világ a múltban egyszer elpusztult; és rettegtek attól, hogy egy hasonló katasztrófa a ciklus végén elpusztítaná az emberi fajt.

És igazán figyelemre méltó, hogy azt találjuk, hogy az Egyiptomiak és az Isiájuk, avagy a földművelés és a halottak fesztiválja, ami november 17. napjára esett, a hagyományukat az özönvízhez társították, és ennél is meglepőbb, amikor azt találjuk, hogy november 17.-e a nap, amikor a Biblia szerint az özönvíz történt.¹⁴

Ahogyan összefoglalja (a tanulmányhoz később írt bevezetőben):

Egy figyelemreméltó tényre lettem figyelmes: hogy az özönvíz emléke a mexikóiaknál, az egyiptomiaknál és a zsidóknál összefüggésben állt az év ugyanazon időpontjával, és az utóbbi két nemzet, illetve a görögök a hónap 17. napjához kapcsolták. […] Az aztékok és az egyiptomiak a Plejádok évének kezdetekor emlékeztek meg az özönvízre, azaz amikor a konstelláció éjfélkor ért a tetőpontra. [A bika csillagkép] szinte minden nemzetnél összefüggésben állt az özönvízzel.

Hasonló következtetésekre jut a csillagász William Tyler Olcott mintegy 50 év múlva, az 1911-es Star Lore of All Ages: A Collection of Myths, Legends and Facts Concerning the Constellations of the Northern Hemisphere című könyvében:

…a hinduk [a Plejádokat] Agni-ra, a tűz istenére jellemző lángokként képzelték. […] Vannak, akik szerint kapcsolatban áll a hindu „láng” titulus és a nagy Lámpások Lakomája, amit a nyugati hinduk tartanak a Plejádok évszakában, októberben és novemberben, ami a halottak nagy fesztiválja, és ami megteremtette a Japán Lámpások Lakomáját.

Ezt a csillagcsoportot időtlen idők óta rejtélyek övezik az emberiség szemében. A Plejádok valahogyan kapcsolatban állnak egy hatalmas kataklizmával, talán a bibliai özönvízzel, és található néhány hivatkozás egy ilyen eseményre számos, térben egymástól távoli nemzettől származó legendában és mítoszban, ami ezeket a csillagokat övezi.

A Föld szinte mindegyik nemzetének történelmében megemlékeztek a halottakról az év azon szakaszában, amikor a Plejádok szembetűnő pozíciót foglaltak el az égbolton, a távoli ókortól kezdve napjainkig. Ennek a szokásnak az egyetemessége tekinthető a csillagászati történelem egyik legfigyelemreméltóbb tényének, és ez a csillagtörténelem legérdekesebb fejezetévé teszi a csillagcsoport tanulmányozását. A csillagok eme apró csoportja, ami haloványan pislákol az őszi éjszakában a keleti égbolton, szorosabban köti össze az emberiséget, mint a természeten kívül bármilyen kötelék.

A Dél-Amerikai aztékoknál a Plejádokat találjuk a figyelem középpontjában és egy nemzetet, ami félelemtől remeg a csillagcsoport alatt. Minden 52 éves periódus végén, november hónapjában, amikor a Plejádok éjfélkor tetőznek, ezek a durva emberek úgy képzelték, hogy a világ véget ér. Emberi áldozatokat mutattak be, miközben a teljes népesség térden állva töltötte az éjszakát, a végzetükre várva.

Távol az aztékoktól Japán népét találjuk, ahogyan a nagy nemzeti fesztiváljukat ünneplik, a Lámpások Fesztiválját […] ahol az év egyazon évszakában megemlékeznek egy hatalmas csapásról, ami állítólag lesújtott az emberi fajra, amikor a hét apró csillag prominens helyet foglalt el az égbolton.

A Talmudban érdekes legendára lelünk, ami egy mindent elpusztító özönvízhez kapcsolja a Plejádokat, ami így szól: „Amikor [az Úr] özönvizet akart hozni a világra, kivett két csillagot a Plejádokból, és ezzel szabadjára engedte a vízözönt […]” Az ősi egyiptomiak ugyanezen a napon tartották a megemlékezésüket, és bár a kalendáriumuk idővel megváltozott, nem vesztették szem elől az eseményt. Az ünnepük dátumát a Plejádok éjféli tetőzése határozta meg, és ekkor vette kezdetét a háromnapos fesztivál. Az esetükben, mint a három említett nemzet esetén, a fesztivál egy özönvíz vagy pusztító csapás hagyományával állt összefüggésben. Blake azt mondja ezzel kapcsolatban, hogy „amikor összekötjük azt, hogy ezt a fesztivált Athyr 17. napján tartották, azzal a dátummal, amikor Noé özönvize történt a mózesi beszámoló szerint, a zsidó év második hónapjában, ami novembernek felel meg, a hónap 17. napján, el kell ismerni, hogy ez nem puszta véletlen, és hogy az itt említett pontos dátumot a Plejádok szabályozták, mint ahogyan az egyiptomi dátumot is. […]

A perzsák „Mordad”-nak nevezték novembert, ami „a halál angyalát” jelenti, és ez a hónap jelölte a halottak fesztiváljának kezdetét.¹⁵

A lista sokáig folytatódik.

Hogy ebből mennyi a véletlen egybeesés és a megerősítési torzítás, azt mindenki maga döntse el. A romantikusabbak gondolhatnak a halottak napjára úgy, mint egy ősrégi megemlékezés egy felfoghatatlan, kataklizmikus világkatasztrófa áldozataira, ami nemzedékről nemzedéke tovább él, még akkor is, ha az eredete és a jelentése időtlen idők óta homályba merült. Talán ezért emlékeznek meg a japánok úgy a halottakra, hogy az óceánhoz vándorolnak és üzeneteket, ajándékokat és lámpásokat bocsátanak tengeri útra a halottaknak. De aki sokkal inkább szeret a rögvalóság talaján maradni, annak is emlékeznie kell arra, hogy a halottaknapi csillaghullás, a halloweeni tűzijáték a múltban olyan katasztrófát hozott a Földre, az özönvízzel, a bolygót felemésztő vízárakkal, a jégkorszak visszatérésével és egy becsapódás megannyi hatásával, amit még elképzelni is nehéz.

Láthatjuk tehát, hogy a klímaváltozás valójában elkíséri a fajunk történelmét. A „klímahisztéria”, a néha abszurd méreteket öltő félelem a klímaváltozástól, a természetünk része. Mindannyian Noé gyermekei vagyunk – azoknak a leszármazottjai, akik a múltban átélték és túlélték a kataklizmákat. A klímaváltozástól való félelem épp úgy belénk van kódolva, mint a félelem a kígyóktól vagy a sötétben felvillanó szempártól a tábortűz mögött. A katasztrofális éghajlatváltozással kapcsolatos hírek mélyen gyökerező evolúciós félelmeinknél fogva, bábként rángatnak minket, ami magyarázatot ad arra, hogy miként futott be a zöld mozgalom ilyen elképesztő sikert.

Amikor azt látjuk, hogy az environmentalisták követelik a tulajdonjogaink és a szabad piacgazdaság teljes felszámolását az állam irányítása alatt, a környezeti katasztrófa meggátolása érdekében, a mexikói emberáldozatok köszönnek vissza bennük. Ugyanaz mozgatja őket, és lényegében, erkölcsi szempontból ugyanazt teszik, mint az aztékok, akik a Tauridák novemberi csúcspontjakor embertársukat áldozták, hogy megmeneküljenek. Bár évszázadok teltek, de ugyanazok az ősi ösztönök mozgatják őket: az ösztönök, amiket a katasztrofális klímaváltozás általi szelekció ültetett szinte mindannyiunkba. A primordiális félelem a kataklizmától, ami egykor özönvízbe és sötétségbe borította az egész bolygónkat.

Lábjegyzetek

1. Brauer, A., Haug, G. H., Dulski, P., Sigman, D. M., Negendank, J. F. (2008): An abrupt wind shift in western Europe at the onset of the Younger Dryas cold period. - Nature Geoscience, 1, 8, pp. 520—523. ↩

2. Dansgaard, W.; et al. (1989). "The abrupt termination of the Younger Dryas climate event". Nature. 339 (6225): 532–534.; Alley, Richard B.; et al. (1993). "Abrupt increase in Greenland snow accumulation at the end of the Younger Dryas event". Nature. 362 (6420): 527–529. ↩

3. C.G. Jung, Az archetípusok és a kollektív tudattalan, „A kollektív tudattalan archetípusairól”. ↩

4. Hamvas Béla, A láthatatlan történet: „A Vízöntő”. ↩

5. Az özönvíz-mítoszok gigantikus gyűjteményéért lásd Mark Isaak „Flood Stories from Around the World” összeállítását: https://www.curioustaxonomy.net/home/floods.htm (archívált változat: http://web.archive.org/web/20190517180719/https://www.curioustaxonomy.net/home/floods.htm) ↩

6. George Catlin, Last Rabmles Amongs the Indians of the Rocky Mountains and the Andes (1868), 322-323. o. ↩

7. A témában megjelent tanulmányok teljes listájáért lásd https://cosmictusk.com/younger-dryas-impact-bibliography/ ↩

8. Kinzie, Charles & que hee, Shane & Stich, Adrienne & A. Tague, Kevin & Mercer, Christopher & Razink, Joshua & J. Kennett, Douglas & S. DeCarli, Paul & E. Bunch, Ted & Wittke, James & Israde-Alcántara, Isabel & Bischoff, James & C. Goodyear, Albert & Tankersley, Kenneth & R. Kimbel, David & J. Culleton, Brendan & Erlandson, Jon & Stafford Jr, Thomas & B. Kloosterman, Johan & Wolbach, Wendy. (2014). Nanodiamond-Rich Layer Across Three Continents Consistent with Major Cosmic Impact at 12,800 Cal BP. The Journal of Geology. 122. 475-506.;. ↩

9. R. B. Firestone, A. West, J. P. Kennett, L. Becker, T. E. Bunch, Z. S. Revay, P. H. Schultz, T. Belgya, D. J. Kennett, J. M. Erlandson, O. J. Dickenson, A. C. Goodyear, R. S. Harris, G. A. Howard, J. B. Kloosterman, P. Lechler, P. A. Mayewski, J. Montgomery, R. Poreda, T. Darrah, S. S. Que Hee, A. R. Smith, A. Stich, W. Topping, J. H. Wittke, W. S. Wolbach, Evidence for an extraterrestrial impact 12,900 years ago that contributed to the megafaunal extinctions and the Younger Dryas cooling. Proceedings of the National Academy of Sciences Oct 2007. ↩

10. Graham Hancock, Istenek mágusai (Alexandra kiadó, 2018), 95-96. o. ↩

11. Wolbach, Wendy & Ballard, Joanne & A. Mayewski, Paul & Adedeji, Victor & E. Bunch, Ted & B. Firestone, Richard & French, Timothy & Howard, George & Israde-Alcántara, Isabel & Johnson, John & Kimbel, David & Kinzie, Charles & Kurbatov, Andrei & Kletetschka, Gunther & Lecompte, Malcolm & Mahaney, William & L. Melott, Adrian & Maiorana-Boutilier, Abigail & Mitra, Siddhartha & P. Kennett, James. (2018). Extraordinary Biomass-Burning Episode and Impact Winter Triggered by the Younger Dryas Cosmic Impact ∼12,800 Years Ago. 1. Ice Cores and Glaciers. The Journal of Geology. 126. ↩

12. Napier, W. M. (2010). Palaeolithic extinctions and the Taurid Complex. Monthly Notices of the Royal Astronomical Society, 405(3), 1901–1906. https://arxiv.org/abs/1003.0744 ↩

13. Archeoastronomy: The Journal of the Center for Archeoastronomy. VIII. évfolyam 1-4. szám, 1985. január-december, 99. o.; idézi Graham Hancock, Istenek mágusai (Alexandra kiadó, 2018), 57. o. ↩

14. November 17.-én tetőzik a Leonidák meteorraj csillaghullása. ↩

15. William Tyler Olcott, Star Lore of All Ages (1911), 409-413. o. ↩