Az előző bejegyzésben megállapítottuk, hogy a tudósok épp úgy megronthatók, mint bárki más. Elcsábíthatja őket a pénz és a presztízs, vagy lehetnek elfogultak , hogy a saját érzelmeik vagy ideológiájuk vezesse tévútra őket. A következőkben, az előző bejegyzés folytatásaként, szeretnék elmesélni egy történetet az igazság kereséséről és tévutakról, tudományról és szándékos vagy véletlen tudományos hibákról, korrupcióról, pénzről, szakértői bírálatról és egy Nagy Korallzátonyról.
A történet főhőse Peter Ridd professzor, az ausztráliai James Cook Egyetem (JCU) munkatársa, 2009-től 2016-ig a fizika tanszék vezetője. A harminc évet átölelő tudományos karrierjéből tizenöt éven át kitűnően vezette az egyetem tenger-geofizikai laboratóriumát. A bonyodalom akkor vette kezdetét, amikor Peter Ridd professzor felfigyelt néhány anomáliára a Nagy Korallzátony egészségéről szóló tudományos tanulmányokban. Hibásnak találta a kutatás során használt módszertant és a következtetéseket, amik arra épültek; megbízhatatlannak vélte a Nagy Korallzátony pusztulásával kapcsolatos beszámolókat.
Így 2015. december 16.-án levelet írt a News Limited egy újságírójának, Peter Michaelnek, amiben felvázolta a kétes minőségű kutatás egy példáját és felajánlotta, hogy amennyiben az újságíró szeretné lehozni a témát, szívesen biztosít további példákat is. A levélben azzal vádolta a Great Barrier Reef Marine Park Authorityt (Nagy-korallzátony Tengeri Hatóság; GBRMPA), hogy súlyosan ferdítik a tudományos adatokat, annak bizonyítása végett, hogy a Nagy Korallzátony súlyosan megsérült. Egy példaként olyan fotókra hivatkozott, amelyek többszörösen bejárták a világsajtót, amiket felhasználtak különböző tanulmányok és környezetvédelmi szervezetek. Az egyik az 1800-as évek végén készült és gyönyörű korallokat ábrázol, a másikat állítólag a közelmúltban és ugyanazon a helyen fotózták, és semmi korall nem látható rajta. Ezek a képek azt hivatottak bizonyítani, hogy a korallokat azon és megannyi más helyen elpusztították a szárazföldről érkező üledékek és vegyületek.
Ahogyan Ridd professzor írta a levelében:
Mindig is igen szkeptikusan tekintettem ezekre a fotókra, mivel általában azzal magyarázzák ezeknek a koralloknak a pusztulását, hogy megnövekedett az üledéklerakódás az európaiak letelepedése óta. A saját munkáim bemutatták, hogy ez a magyarázat gyakorlatilag lehetetlen, főleg ehhez hasonló helyeken. Továbbá nem veszi figyelembe a tényt, hogy ezek a partmenti korallok drámaian változhatnak az idő múlásával, főleg ha ciklonok vonulnak át, amik ideiglenesen elpusztíthatják őket. Egy ciklon után tíz évvel teljesen felépülhetnek.
A fotók mutogatása továbbá azt a benyomást kelti, hogy tudjuk, hol készítették az eredeti, százéves képet. Valójában csak tippelhetünk, egy-két kilométeres pontossággal, és ezen a területen nem ritka dolog találni egy nagy korallt az egyik helyen, majd egy kilométeren beül semmi mást. Tehát a hely, ahol a modern fotót készítették, meghatározhatja, milyen üzenetet látunk. Végül pedig, egy halott korall látványa nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a közelmúltban halt meg. Ami azt illeti, szó szerint több száz négyzetkilométernyi halott korallt találhatunk a Nagy Korallzátonynál, amiket a körülbelül egy méteres lassú tengerszint-csökkenés ölt meg, ami lezajlott az elmúlt 5000 év során. Ez sok magason fekvő korallt szárazon hagyott lassú árapály közepette, ami megöli a korallt. Egyszerű lefényképezni egy halott korallt, de az nem jelenti azt, hogy a közelmúltban halt meg.
Ridd professzor beszámol arról, ahogy megkérte néhány terepmunkását, hogy csináljanak néhány fényképet azon a területen, ahol a híres képek készültek, ugyanazzal a háttérrel. A munkatársai gyönyörű korallképekkel tértek vissza.
Ahogyan a levélben megjegyzi:
A GBRMPA-nak és az ARC Centre of Excellencenek ellenőriznie kellene a tényeiket, mielőtt fabrikálnak egy történetet. […] Ez felveti a kérdést, hogy milyen minőségbiztosítási folyamatoknak rendelik alá ezt a „közjóért végzett tudományt.” A véleményem szerint szinte semmilyen minőségbiztosítás nincsen. Ez egy hatalmas probléma.
Az előző bejegyzésben láthattuk, ahogyan három akadémikus elérte, hogy neves és vezető társadalomtudományos folyóiratokban publikálják a fabrikált és őrületes tanulmányaikat – mint a Mein Kampf feminista átirata – hogy felhívják a figyelmet ugyanerre a problémára.
A tudományok területén gyakorlatilag az egyetlen minőségbiztosítási folyamat az úgynevezett szakmai bírálat (peer review). A szakmai bírálat lényegében abból áll, hogy a beküldött tanulmányt talán csak néhány óra alatt elolvassa pár, a szerzők számára névtelen és ismeretlen tudós, és leírják róla a véleményüket. Az imént említett társadalomtudományos kamu-tanulmányok mind átestek a szakmai bírálat folyamatán.
Az elmúlt években azonban elkezdtek sokasodni a problémák a tudományos tanulmányok minősége kapcsán. Ezt az általános tudományos krízist gyakran reprodukálhatóság-krízisnek is nevezik. A természettudományos vizsgálódások egyik kulcsfontosságú lépése az eredmények reprodukálása. Röviden, ha valaki egy bizonyos eredményre jut, a többi tudósnak is ugyanarra az eredményre kell jutnia, ha egyazon módszerrel bejárják ugyanazt az utat. A reprodukálhatóság krízise központjában az az aggasztó tény áll, hogy egyre több és több olyan tanulmány bizonyul reprodukálhatatlannak, amiket világhírű, vezető tudományos folyóiratokban publikáltak és átestek a szakmai bírálat szitáján.
A szakmai bírálat – hogy néhány tudós átolvassa egy másik tudós tanulmányát – aligha bizonyul elegendőnek a tanulmányok minősége biztosításához. Nem követeli meg, hogy a bírálók ténylegesen megismételjék a megismerés folyamatát, hogy tüzetesen ellenőrizzék a hónapokon és éveken át tartó kutatás minden lépését, minden adatát, és így tovább. Így a reprodukálhatóság krízise elérte a tudományok minden ágazatát, az onkológiától kezdve a pszichológián át az empirikus közgazdaságtanig (ami az oldalunk olvasói számára talán nem meglepő).
Így az US Centre for Open Science and Science Exchange a rákkutatással kapcsolatos kiválasztott tanulmányok csupán negyven százalékát tudta reprodukálni. Az Experimental Economics Replication Project két vezető közgazdaságtani folyóirat 18 tanulmányából csupán 11-et talált reprodukálhatónak. A California Institute of Technology egy kutatócsoportja kiválasztott négy társadalomtudományi tanulmányt a Nature folyóirat publikációi közül, amiből hármat sikeresen replikált, és tizenhetet a Science folyóirat tanulmányai közül, amiből mindössze 10-et sikerült reprodukálni.
A lista hosszú, és Peter Ridd professzor koralltanulmányokra vonatkozó kritikái csupán tovább bővítik azt. Az előző bejegyzésben láthattuk, hogy a tudományos konszenzusra való hivatkozással megannyi probléma van. Ha hibás az alapvető paradigma, amiben a tudomány művelői mozognak, a konszenzus csupán közösen vallott tévedés; ha pedig a tudomány művelői felett az alapvetően téves paradigmában gondolkodó bírálók ítélkeznek, naivság kizárni, hogy hajlamosabbak lesznek pozitívan elbírálni a nézeteikkel egyező tanulmányokat, és negatívan a heterodox gondolkodókat.
Hasonló történt Peter Ridd professzorral is. Miután elküldte a levelét a News Limited munkatársának, az újságíró – szokatlan módon – egy az egyben továbbította azt Terry Hughes professzornak, az Australian Research Council-Centre of Excellence for Coral Reef Studies (CoA) igazgatójának. Hughes professzor intézete szoros partnerségben áll a James Cook Egyetemmel, Ridd professzor munkaadójával.
Hughes professzor nem válaszolt a megkeresésre, a levelet azonban továbbította az egyetem egyik vezető munkatársának, Cocklin professzornak, azzal a megjegyzéssel, hogy „Peter Ridd megkereste a Courier Mailt egy fabrikált sztorival, ami támadja saját integritásomat, illetve a CoE és a GBRMPA integritását. Szeretnék hivatalos panaszt tenni.”
Ridd professzort megrovásban részesítették, amiért olyan kifejezéseket használt, mint „a GBRMPA-nak és az ARC Centre of Excellencenek ellenőriznie kellene a tényeiket, mielőtt fabrikálnak egy történetet”. Az egyetem szerint megszegte az előírt magatartási kódexet, amikor „a médiához fordult szakmai minőségében úgy, hogy … nem tisztelte mások jogait vagy tartotta magát a szakmai elvárásokhoz” és amikor nem tisztelte kollégái és egyeteme hírnevét. A megrovásban felszólították Ridd professzort, hogy amennyiben a jövőben megszólal a nyilvánosság előtt, azt az egyetem és a kollégái iránti tisztelettel tegye.
A rákövetkező évben Ridd professzor hozzájárult egy fejezettel a Climate Change: The Facts, 2017 című tanulmánykötethez, amiben részletezte a Nagy Korallzátonyokkal foglalkozó tanulmányokkal kapcsolatos kritikus álláspontját. A fejezetét azzal zárta: „a tudomány elleni érv világos, a tudományos irodalom jelentős része, talán a fele egyszerűen hamis.”
A könyv megjelenését követően Ridd professzor meghívást kapott egy tévéműsorba, hogy megvitassák az állításait és a Korallzátony állapotát. Amikor arról kérdezték, hogy van-e bármi probléma a korallokkal, annak fényében, hogy milyen sokat lehet hallani a közbeszédben és a médiában a korallok kifehéredéséről és a klímaváltozás okozta katasztrófáról, a professzor úgy válaszolt:
Nem, nincsen. Úgy értem, kétségtelenül történhet olyan esemény, amikor tömegesen elpusztulnak. Olyan ez, mint az erdőtűz. De azután a következő 5-10 év múlva azt látjuk, hogy mind helyreállt.
Tehát például 6 vagy 7 évvel ezelőtt jött egy nagy ciklon, ami elpusztította szinte az összes korallt a zátony déli részén, viszont mostanra szinte teljesen visszanőttek. Így a Nagy Korallzátony déli részén most háromszor annyi korall van, mint ezelőtt. Eközben kipusztult az északi rész a fehéredés miatt, de néhány év múlva az is vissza fog jönni. Az az igazság, hogy a Nagy Korallzátony koralljai – szinte az összes faja – fellelhető Új Guineában és Indonéziában is, ahol sokkal melegebb van, és valójában ott gyorsabban nőnek.
Szóval nem kellene nagyon aggódnunk amiatt, hogy milyen hatással lesz a hőmérséklet emelkedése a korallokra.
[…] A korallok szinte a világ bármelyik másik ökoszisztémájánál jobban képesek alkalmazkodni a változó hőmérséklethez. Ez azért fontos a számukra, mert amikor egy korall szaporodik, az új korall talán száz, akár ezer kilométerre is elsodródhat, ahol melegebb vagy hidegebb lehet. Így akkor is meg kell birkózniuk a hatalmas hőmérséklet-változásokkal, ha nincsen klímaváltozás.
Majd amikor arra terelődött a szó, hogy a kormányok és a különböző szervek megállás nélkül kongatják a korallok kipusztulásának a vészharangját, Ridd professzor úgy válaszolt:
Az az alapvető probléma, hogy többé nem bízhatunk olyan tudományos szervekben, mint az Australian Institute of Marine Science, vagy az ARC Centre of Excellence for Coral Reef Studies. Úgy adják ki a tanulmányokat, hogy nem ellenőrzik, tesztelik vagy replikálják őket rendesen, és ez nagyon szomorú, mert hatalmas szükség van arra, hogy bízhassunk a tudományos intézményeinkben. És az az igazság, hogy én úgy gondolom, többé nem bízhatunk bennük.
Amikor a műsor egyik résztvevője arra kérte, hogy részletezze ezt az álláspontját, Ridd professzor azt mondta:
Nos, mivel sosem hallani arról, amikor a korall visszanő. Mindig csak az egyik oldalt hallani. Tehát például közlik velünk, hogy a farmokról származó üledékek pusztítják a korallokat. […] Valójában százszor több üledék halad át természetes módon a korall fenekén, mint amennyi az összes folyóból származik. Tehát az üledék egy abszolút jelentéktelen fenyegetést jelent a korallokra, és mégis dollármilliárdokat fogunk költeni arra, hogy megoldjunk egy problémát, ami nem is létezik.
[…] Szóval ez ismét egy példája annak, hogy egyszerűen nem vetjük minőségellenőrzés alá az oldalakat.
Na most, érdekes módon, ha a biomedika területére nézünk, ahol elvégezték a tanulmányok replikációját – ott azt találták, hogy ... a tanulmányok az esetek körülbelül felében hibásak.
Tehát hadd kérdezzem meg: ha ez probléma a biomedika területén, és ezt immár széles körben elismerik, akkor nem kellene elkezdeni ellenőrizni a természettel foglalkozó tudományokat is, ahol az alacsony minőséggel kapcsolatos normális problémák mellett valószínűleg olyan tudósok is vannak, akiket az ideológia is befolyásol?
A műsorvezető úgy válaszolt:
De látja, Ridd professzor, talán nem épp az a probléma gyökere, hogy ezeknek az embereknek az államtól függ a megélhetése? Az állami finanszírozás. Ahogy korábban is mondtam, aki fizeti a prímást, az rendeli a nótát. Ők azt mondják a kormánynak, amit az hallani akar.
Amit a nyilvánosságnak tudnia kell, az az, amit a fejezetében írt, amikor azt mondta:
"A fehéredés a korallok egyik védelmi mechanizmusa, és túlélési stratégiaként kellene tekinteni rá halálos ítélet helyett; általában meggátolja, hogy elpusztuljanak. A legtöbb korall, ami kifehéredik, teljesen felépül."
Mire Ridd professzor:
Nos… igen, az általában meggátolja, hogy elpusztuljanak, szóval meg kell szabadulniuk ezektől a szimbiontáktól, fehérré változnak, és gyakran helyreállnak. Nem kellene halálos ítéletként tekintenünk rá.
Visszatérve ahhoz, amit a tudósokról mondott, aki fizeti a prímást, az rendeli a [nevet]… Hogy aki fizeti a prímást, az rendeli a nótát, az talán kissé kemény. Én úgy gondolom, hogy a legtöbb tudós, aki kiadja ezeket a dolgokat, tényleg elhiszi, hogy bajok vannak a korallokkal. Én csupán nem gondolom, hogy túlságosan objektívek a tudományos munkájukban. Úgy gondolom, érzelmileg kötődnek a kutatásuk tárgyához.
Majd amikor erre a műsor egyik vendége megemlíti, hogy nem segít-e ezen a szakértői bírálat, Ridd professzor úgy válaszol:
Oh, nos, beszéljünk a szakértői bírálatról. A szakértői bírálatról sokan úgy gondolják, hogy úgy működik, hogy, tudod, egy tucat vagy húsz tudós ellenőriz valami fontos tudományos részletet, és hosszú hónapokon át vizsgálják, replikálják a kísérleteket és nagyon jó munkát végeznek.
Ezt felejtsék el. A szakértői bírálat az, amikor a tanulmányt odaadják talán két embernek, akik talán egy reggel, talán néhány óra leforgása alatt elolvassák, … csak hogy biztosra menjenek, hogy olvasható és van némi értelme. Ennyi a szakértői bírálat. Tehát amikor azt hallod egy tudóstól, hogy szakmailag elbírálták, akkor legjobb, ha nevetsz, mert őszintén, az nem elegendő minőségbiztosítás.
Néhány mondattal később a műsorvezető ismét idéz egy részletet Ridd professzor fejezetéből, ahol azt írja, a korall „csendben növekedik és vár a halál és ismételt növekedés következő ciklusára.” A professzor pedig úgy válaszolt:
Igen, pontosan ez történik – tehát bezuhan, aztán egy fél évtized vagy egy évtized múlva visszanő és vár, hogy a tudósok ismét körbejárassák ugyanazt a sztorit a világban. … De a zátony ismét elveszítette a koralljának a felét. És azon tűnődőm – ez már 50 éve zajlik – hány év kell még ahhoz, hogy megértsük a tényt, hogy ezek a dolgok többé nem megbízhatóak.
Ridd professzor egyeteme szerint az interjú során a professzor megszegte az előírt magatartási kódexet: kérdőre vonta kollégái becsületességét, megbízhatóságát és őszinteségét, és fegyelmező eljárást indítottak a professzor ellen. Amikor egy magánlevelezésben azt írta,
…mint mindig, megsértettem néhány nagyhatalmú szervezetet, akik nem szeretik, ha kérdőre vonják őket, és vita helyett inkább csak fenyegetésekhez és panaszokhoz folyamodnak,
egy másikban azt,
…kétségtelenül megsértettem néhány érzékeny, de nagyhatalmú és kegyetlen egót.
egy harmadikban,
…a teljes egyetemrendszerünk azt színleli, hogy értékeli a szabad vitát, de valójában lecsap rá, amikor a ’rossz’ gondolatokat hangoztatják. Valójában orwelli természetű,
az egyetem ezeket a szabályzat ismételt megszegéseként értelmezte, mivel viselkedésével nem tartotta fenn „az egyetem integritását és jó hírnevét.” Ezekre és további megjegyzéseire hivatkozva ismét megrovásban részesítették a professzort. Az egyetem az eljárás során megtiltotta, hogy hivatalos képviselőn kívül bárkinek beszéljen a folyamat részleteiről, így még a feleségének küldött leveleket is szabályszegésnek minősítették.
A professzor magánlevelezéseit átnézve és figyelembe véve, hogy jogi lépéseket tett az egyetem ellen, amely keretein belül nyilvánosságra hozott megannyi információt az eljárással kapcsolatban, az egyetem 17 alkalommal megállapította, hogy a Ridd professzor megszegte a magatartási kódexet, és végül, 2018. májusában elbocsátották, véget vetve 30 év tudományos karrierjének.
A bírósági tárgyalás csupán az elmúlt héten, 2019. április 16.-án ért véget. A bírói döntés értelmében az egyetem jogtalanul járt el Ridd professzor ellen, érvénytelen mind a 17 vád, jogtalanul parancsolta meg öt alkalommal a professzornak a titoktartást, jogtalanul részesítette megrovásban minden alkalommal, így jogtalanul bocsátotta el. Bár az egyetem vezetősége ismételten a magatartási kódexre hivatkozott, jogilag a magatartási kódex a munkavállaló és a munkáltató közötti vállalati megállapodás alá rendelt dokumentum, a megállapodás pedig világosan kimondja, hogy a munkavállalónak joga van az intellektuális szabadsághoz.
Ahogyan a bíró érvelt:
Csak abban az esetben érvényes a magatartási kódex, amennyiben a viselkedést nem fedi le a [vállalati megállapodás] 14. záradéka. A 14. záradék azt jelenti, hogy Ridd professzornak jogában áll azt mondani, amit mondott, ahogyan csak szeretné, amennyiben nem sérti meg a 14. záradékban lefektetett szankciókat. Ezt jelenti az intellektuális szabadság.
Ezért is olyan fontos az intellektuális szabadság. Engedi, hogy az akadémikusok a megtorlástól való félelem nélkül kifejezzék a véleményüket. Engedi, hogy egy Charles Darwin megszabaduljon a kreacionizmus korlátaitól. Engedi, hogy egy Albert Einstein megszabaduljon a newtoni fizika korlátaitól. Megengedi, hogy az emberi faj megkérdőjelezze a közkeletű nézeteket a tudás és az igazság vég nélküli kutatása során.
Tehát végül keserédes happy-enddel zárul Ridd professzor története. Hosszú évek meghurcolása, támadása, folyamatos fenyegetése után az igazságosság arat győzelmet az érzékeny, de nagyhatalmú és kegyetlen egók felett.
És mi a történet tanulsága?
Mindenekelőtt az, hogy résen kell lennünk és a legnagyobb szkeptikussággal kell kezelnünk a tudományos állításokat. Sosem szabad elfelejtenünk, hogy a kutatások mögött emberek állnak, az emberek pedig gyarlók, megronthatók, lehetnek elfogultak, vezérelheti őket ideológia, pénzéhség vagy megannyi más dolog, ami akár felül is írhatja az igazság iránti vágyat. Egy újságcikk 2018 áprilisából azt hirdeti: ”97 milliárd forintnyi dollárt szán az ausztrál kormány a Nagy Korallzátony megmentésére.” 97 milliárd forint rettentő sok pénz. Kevesebbért is öltek már embert. Másképpen megfogalmazva: 97 milliárd forint jutalomban részesül a kutatócsoport, aki bebizonyítja, hogy a Korallzátony haldoklik. Kevesebb pénzért is találnánk embereket, akik hajlandóak addig kutatni, amíg azt az eredményt kapják, ami az érdeküket szolgálja.
Mint ahogy arra is emlékeztet minket Peter Ridd koralltörténete, hogy a tudósok, akik szembe mernek szegülni az uralkodó dogmával, épp ugyanakkora ellenségességgel találják szembe magukat, mint a történelmünk során bármikor. Ne feledjük, hogy minden tudományos fejlődés tudománytagadás az uralkodó paradigma szemszögéből. És a tanulmányok minőségbiztosítása sem annyira sziklaszilárd, mint amennyire hinni szeretnénk; a szakmai bírálatot megannyi probléma jellemzi, így aligha meglepő, hogy szinte minden tudományterületet megfertőzött a replikációs krízis.
