logo
Táborszki Bálint

Az éghajlatváltozás és a tudományos paradigmák

A zöld mozgalom anatómiája

Így közvetlenül elküldheted az ebook olvasódnak is az esszét

I. A tudós-értelmiség

A tudomány temetésről temetésre halad előre, tartja az elhíresült mondás. Ez azt hivatott kifejezni, hogy a tudóstársadalom többsége olyan elfogultsággal, bigottsággal és konzervativizmussal viszonyul az új álláspontokhoz, ami a vallásos szekták vakbuzgóságával egyenértékű. Sokak fejében egy idealizált, romantikus kép él a tudósokról; úgy látják őket, mint az igazság pártatlan kutatóit, akik megfogadták, hogy a bizonyítékoknak és csak a bizonyítékoknak hisznek, és egész életükben azon dolgoznak, hogy bővítsék az emberiség tudástárát. A tudománytörténelem azt bizonyítja, hogy semmi sem áll távolabb a valóságtól. A legtöbben szakadatlanul védelmezni fogják a hibás paradigmát minden bizonyíték ellenére, hogy a kitaszított, kigúnyolt kisebbség helyett a nagyra becsült, mélyen tisztelt és remekül megfizetett többségben maradhassanak és ne kelljen szembenézniük a ténnyel, hogy az egész életművük tévképzetekre épült és hamisságokat tanítottak diákjaiknak hosszú évtizedeken át.

Így például az amerikakutató régészet uralkodó paradigmája a 20. század végéig a Clovis, mint első hipotézis volt. A hipotézis úgy tartotta, hogy Észak- és Dél-Amerika első lakói a Clovis-kultúra tagjai voltak, akik mintegy 13 000 évvel ezelőtt érkeztek az északi kontinensre a Szibériát és Alaszkát akkoriban összekötő Bering-földhídon át, majd sebesen délre vándoroltak.

Ahogyan minden uralkodó paradigma, úgy a Clovis, mint első hipotézis is „tudományos konszenzusnak” örvendett. A régészközösség elsöprő többsége egyetértett vele, aki pedig ellent merészelt mondani neki, azt kiközösítették, kigúnyolták és figyelmen kívül hagyták: megvontak tőle minden akadémiai pozíciót, minden kutatásfinanszírozást és minden meghívást.

Ez volt a kanadai régész, Jacques Cinq-Mars sorsa, aki 1977-ben 24 000 éves emberi nyomokra lelt a kanadai Yukon területén, közel az alaszkai határhoz. A Bluefish barlangokban mamutok és más állatok csontjait fedezte fel, amelyeken emberi kőszerszámok hagytak vágásnyomokat.

Bár az első bizonyítékok az 1970-es években jelentek meg - azután pedig egyre csak halmozódtak a paradigmát cáfoló leletek - a Clovis, mint első konszenzus csupán az elmúlt két évtizedben bukott meg. A bukása előtti 30 év azonban elegendő lehetőséget biztosított arra, hogy meghurcolják és megalázzák a konszenzusban kételkedő tudósokat. Ahogyan a Hakai magazin írja Jacques Cinq-Mars sorsáról:

Brutális élmény volt, amit Cinq-Mars a spanyol inkvizícióhoz hasonlított. A hallgatóság a konferenciákon szinte ügyet sem vetett az előadására és alig szenteltek bármi időt a bizonyítékaira. Más kutatók udvariasan végighallgatták, majd megkérdőjelezték a kompetenciáját. Az eredmény mindig ugyanaz volt. „Amikor Jacques azt állította, hogy [a Bluefish barlangok] 24 000 évesek, nem fogadták el,” mondja William Josie, az Old Crow-i Vuntut Gwitchin Első Nemzet természeti erőforrásokért felelős vezetője. Cinq-Mars a Kanadai Történeti Múzeumban berendezett irodájában dühöngött a korlátozott elmék fala miatt. Szűkössé váltak a Bluefish munkálataira adott támogatások: a terepmunkája idővel semmivé foszlott és elhalt. […] [Cinq-Mars előadásai során] gyakran udvarias zavarodottság uralkodott a teremben, mintha a hallgatóság valami eszement nagybácsit hallgatna. […] De egyszer-kétszer teljesen lehullott a szakmai tisztelet álarca; nevetést és vihogást hallottam a teremben.

A paradigmát támogató tudósok elsődleges hajtóereje a csordaszellem: inkább legyek a téves többség, mint a kitaszított kisebbség. Ehhez társul a pénz és a presztízs iránti vágy, amiből leginkább – gyakran kizárólag – a domináns paradigma támogatói részesülnek: a zöld mozgalom esetében minél nagyobb a félelem a politikai osztály soraiban a klímaváltozástól, annál hajlandóbbak lesznek bőkezűen osztogatni a kutatására a pénzt – ahogyan azt a jégkorszaktól való félelem esetében is láttuk.

Amint eluralkodik egy paradigma, kegyetlen idők várnak azokra, akik nem hódolnak be neki. A tudományos folyóiratok szerkesztősége és a szakmai bírálatot végző tudósok mind az uralkodó paradigma követői lesznek. Akik ellenszegülnek, azok ellen megindul az áskálódás, hiszen „rossz minőségű tudományos munkát folytatnak,” „megcáfolt érveket hasznosítanak újra,” „a jobboldali üzleti közösséget szolgálják,” - ahogyan az IPCC kutatócsoportjától kiszivárgott emailekben gyanúsították meg azokat a tudósokat és szerkesztőket, akik „szkeptikus” tanulmányokat írtak és publikáltak. Ahogyan a kiszivárgott emaileket egy kötetbe gyűjtő fizikus, John Costella fogalmazott a The Climategate Emails bevezetőjében:

...hogyan adunk teret [a tudományban] minden nézőpontnak anélkül, hogy az egész anarchiába fulladna? Ez a kérdés egyfajta sötét titkot érint a tudomány berkeiben - amit a legtöbb tudós, önmaga védelme érdekében, fél bevallani: a legtöbb tudományágat többé-kevésbé divatok, elfogultságok és dogmák uralják. Miért? Mert a mechanizmus, amivel "szabályozzák" a tudományos vitát az anarchia elkerülése végett - legalábbis a huszadik század második fele óta - a "szakmai bírálat" folyamata. Minden hivatásos tudós karrierje azon áll vagy bukik, hogy el tudja-e érni a tanulmányai publikációját a "szakmailag elbírált" folyóiratokban. Tehát mit jelent a "szakmai bírálat"? Egész egyszerűen, hogy a terület más hivatásos tudósainak egyet kell értenie abban, hogy a tanulmányt érdemes publikálni. És mi a kritérium, ami meghatározza, hogy kik legyenek ezek a "hivatásos tudósok"? Az, hogy képesek-e sikeresen publikálni a tanulmányaikat a szakmailag elbírált folyóiratokban! A 22-es csapdája.

Nem számít, hogy a paradigmára alapuló hipotézisek képtelenek megfelelni a tudományos módszer legalapvetőbb követelményének: a pontos előrejelzésnek. Lényegtelen, hogy a melegedés soha nem bizonyul olyan súlyosnak, mint amit a vezető tudományos tekintélyek jósolnak, és a klímaváltozás pusztító hatásai rendre elmaradnak a jósolt károktól. A rövidtávú éghajlati előrejelzéseket is jelentős bizonytalanság övezi, a hosszútávú előrejelzés pedig a rendszer szinte kaotikus összetettségéből kifolyólag lehetetlen, ahogyan azt a legjobb szuperszámítógépeken lefuttatott, legkidolgozottabb modellekre alapuló előrejelzések kudarca demonstrálja. A becsületes tudományos eljárás megkövetelné annak folyamatos kihangsúlyozását, hogy ezeket a kérdéseket hatalmas fokú bizonytalanság övezi. A bizonytalanság helyett azonban a bizonyos katasztrófától való páni félelem uralkodik.

A zöld mozgalomban a tudósok foglalják el a legelőkelőbb helyet. Ők diktálják a háború célját, ők határozzák meg az ellenséget, ők tárják fel az okot a háborúra. A hatalmuk abból fakad, hogy a nyilvánosság fejében olyan kép él a tudományos folyamatról, ami teljesen eltér a valóságtól. Mi sem áll távolabb a tudományról alkotott népszerű elképzeléstől, mint a tény, hogy egész tudományágak ragadhatnak hamis paradigmába, és hamis alapokra épülő tanulmányok százai kutathatnak nemlétező jelenségeket.1 Ha muszáj, az emberek vonakodva elismerik, hogy a múltban számtalan példát találhatunk erre, de aki a jelen tudományos konszenzusait vonja kérdőre, az tudománytagadó! Nem áll messze az igazságtól, hogy immár valóban a tudósok töltik be a papság szerepét a világi társadalmunkban.

II. A politikai osztály

A politikus a narratívákban érdekelt. Célja, hogy kialakítsa a nagyközönség szemében a képet magáról, ahogyan a gonosz megátalkodott erői ellen küzd minden értékes és jó dolog oldalán. Az egyik a bigott homofóbok ellen, a másik a családpusztító meleglobbi ellen. Az egyik az országot védi a nemzetközi hatalmak ellen, a másik a nemzeti hatalom ellen. De akármilyen mesét is szőjenek magukról, a végső célja mindnek egy és ugyanaz: megkaparintani az uralmat a társadalom egyetlen olyan intézménye felett, ami büntetlenül kezdeményezhet erőszakot békés polgárok ellen, és ami rablással tehet szert a jövedelmére.

A zöld mozgalom narratívája kincsesbánya a hataloméhes politikai osztály számára. Mégis ki ne szeretne a természetben gyönyörködni? Mégis ki ne szeretné óvni a környezetet? A szavazók egy jelentős hányada mindenképpen fogékony a környezetvédelem narratívájára, a politikusoknak pedig csak ennyi kell, hogy a környezetvédelem elkötelezett bajnokaként tetszelegjenek.

Ez egy narratíva, ami szinte kimeríthetetlen igazolást biztosít az államhatalom terebélyesítéséhez életünk minden aspektusában. Az érdekcsoportoknak kedvező szabályozások, beavatkozások és újraelosztások végtelen listáját lehet erre hivatkozva igazolni – a LED fényforrások kötelezővé tételétől kezdve a napelemgyártóknak adott állami támogatáson át a műanyagtilalomig – az érdekcsoportok lobbistái pedig jelentős összegekkel hálálják meg a törvényhozók lelkiismeretes munkáját a környezetvédelem érdekében.

A környezetvédelem narratívája a globalizmus egyik legfőbb eszköze. A globalizmust gyakran összetévesztik a globalizációval. A globalizáció a szabad kereskedelem a nemzetek között, az emberiség munkamegosztásának terebélyesedése, ami gyarapítja az egész világ vagyonát és életszínvonalát. A globalizmus azonban a politikai központosítás folyamata nemzetközi szinten, ahol országok feletti szervek kényszeríthetik rá az akaratukat az irányításuk alatt álló országokra. Az ENSZ és az Európai Unió rég ráébredt, hogy a környezetvédelem biztosítja a legeladhatóbb ürügyet arra, hogy hatalmat gyakoroljon a tagállamok felett, így évről évre sokasodnak az uniós beavatkozások az életünkbe a 900 wattnál nagyobb teljesítményű porszívók betiltásától kezdve az energiahatékonyság ürügyén kikényszerített építési szabályozásig, ami több milliós pluszköltséget jelent mindenkinek, aki otthont kíván teremteni a családjának.

Végül mindenki győz – kivéve a szabadság. Győznek a politikusok, akiket megválasztott az erdőkért aggódó sokaság; győznek az érdekcsoportok, akiknek teljesítik a kívánságait; győznek a klímaügyi programokban dolgozó bürokraták; győznek a klímakutatók és a környezetvédő szervek, akik remek befektetésnek bizonyulnak a politikusoknak, az ENSZ-nek és az EU-nak. És saját szabadságukon taposva mindenki menetel a szép zöld világba, ahol boldogan élhetnek a mókusok és a bükkfák, hisz’ a mindenható állam láncra verve, örök megfigyelés és irányítás alatt tartja a máskülönben egyre csak szaporodó és pusztító szörnyeteget, a Római Klub második, környezetvédelmi jelentésének szavaival, „a világ daganatos betegségét,” az embert.

III. A lobbisták

A zöld mozgalom tagjainak és útitársainak egyik kedvelt módszere, amivel megkerülhetik az ellenérvek tényleges cáfolatát, megvádolni az ellenzéküket azzal, hogy „tudománytagadók” vagy „az olajlobbi” katonái.

Ez utóbbi előfeltételezi, hogy általában az olajipar (vagy a fosszilis energiahordozók iparágai) és elsősorban az olajipari nagyvállalatok abból húznak hasznot, ha a piacuk mentes marad az állami beavatkozástól szabályozások, szénadók és a hasonlók formájában. Ezt olyannyira axiomatikus igazságnak veszik, hogy mindenki magától értetődőnek tartja az inherens ellenségességet az olajipar és az environmentalizmus között.

Valójában a gazdaságtörténelem során mindig pontosan a termelők voltak azok, akik el akarták érni a saját piacuk és a saját iparáguk beszabályozását, az Ipari Forradalom előtti Európa céhrendszerétől kezdve a 18. századi amerikai nagyvállalatokon át2 a Facebookig. A szabályozások, az engedélykötelességek, a korlátozások mind megtiltják bizonyos gazdasági szereplőknek, hogy előállítsák azokat a javakat és szolgáltatásokat, amiket a szabad piacgazdaságban megtermeltek volna. Ezzel az állami beavatkozás enyhíti a verseny által okozott nehézségeket a megmaradt termelőknek, mesterségesen csökkenti a termék kínálatát, a csökkent kínálat pedig magasabb árakat eredményez, a termelők örömére és a fogyasztók legnagyobb kárára.

Továbbá a szabályozások és az adóterhek pontosan a nagyvállalatokat részesítik előnyben a kisebb termelők kárára. A kisvállalkozások képtelenek megfizetni a jogászsereget, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy eligazodjanak a szabályozások sűrűjében anélkül, hogy a bürokratikus állam végzetes büntetésekkel sújtsa őket. Amikor az iparág szabályozására kerül a sor, a kisvállalkozások képtelenek finanszírozni azt a lobbitevékenységet, ami biztosíthatja, hogy a törvényhozók és a bürokraták az ő kívánságaikat érvényesítsék nagyobb vetélytársaik érdekei helyett. És a megnövekedett adók a nagyvállalatok számára gyakorlatilag többszörösen megtérülő befektetésként jelennek meg, hiszen ellehetetlenítik, hogy a kisebb termelők versenybe szálljanak velük a fogyasztók kegyeiért.

Így talán nem meglepő a tény, hogy 2007 és 2010 között a világ egyik legnagyobb, 3 millió tagot számláló environmentalista szervezete, a Sierra Club több mint 25 millió dollár támogatást kapott a földgázipar legnagyobb vállalataitól, mint a Chesapeake Energy vezetőjétől a kőszén ellen vívott háborúhoz. A földgázipar szerette volna és mind a mai napig szeretné elérni, hogy az államhatalom segítségével győztesként emelkedjen ki az olajjal és a szénnel vívott versenyből.

Ugyanígy az Oil and Gas Climate Initiative (OGCI) nevű szervezet, aminek a tagjai a fosszilis ipar legnagyobbjai közé tartoznak, és együttvéve ők termelik ki a világ olaj- és gázkészletének 30%-át, évente több mint egy milliárd dollárt fektet abba, hogy „megoldásokat teremtsen egy fenntartható, alacsony-kibocsátású jövőre.” És kik biztosítanák azt a fenntartható, alacsony termelést? Természetesen ők, akik büszkén hirdetik, hogy céljuk „együttműködni a törvényhozókkal és a szabályozókkal,” hogy „gazdaságilag és fenntarthatóan felgyorsítsák az alacsonyabb széndioxid-kibocsátású gazdaságba való átmenetet.” Senki sem gondolhatja, hogy az olaj- és földgázipar legnagyobbjai azon munkálkodnak, hogy fölszámolják magukat. Valójában a törvényhozók és a nagyvállalatok közötti „együttműködés” sosem jelent mást, mint a nagyvállalatok számára kedvező törvényeket versenytársaik és a fogyasztók kárára.

És miért nevezte a világsajtó „a környezetvédelmi mozgalom egyik alapító atyjának” az olajmágnás Maurice Strong-ot halála napján? Maurice Strong a földgáz- és olajvállalatok, illetve a kanadai állami olajvállalat vezetője, David Rockefeller közeli munkatársa, és… az ENSZ környezetügyi tevékenységeinek fő kezdeményezője? Valójában Maurice Strong, egy olajipari nagyvállalkozó kezdeményezte az ENSZ 1972-es stockholmi konferenciáját, aminek eredményeképpen megalakították az ENSZ környezetvédelmi programját, és azt követően hosszú évtizedeken át töltött be kulcsfontosság szerepet az ENSZ környezetvédelmi erőfeszítéseiben. Ezek között az erőfeszítések között szerepelt az IPCC megalapítása, ami azóta is a klímaváltozás tudományos paradigmájának szívritmusszabályozójaként szolgál. A konszenzus mind a mai napig az, amit az IPCC állít a jelentéseiben. Maurice Strong és közeli munkatársainak jutott a megtiszteltetés, hogy körülhatárolják a területet, amit az IPCC kutatni hivatott, ők pedig úgy döntöttek, hogy az IPCC feladata a klímaváltozás kizárólag azon részét tanulmányozni, ami közvetlenül vagy közvetetten az emberi cselekvésnek tulajdonítható.

Egy 2005-ös nyomozás során felszínre került egy 1997-ben Maurice Strong nevére szóló csekk közel 1 millió dollár értékben, amit egy jordániai bank állított ki a számára. Aligha merész feltételezés azt gondolni, hogy nem ez volt az egyetlen honorárium és haszon, amiben Strong úr részesült, mert befolyásos élete során bizonyos irányokba terelte az ENSZ környezetvédelmi tevékenységét.

Hogy a fosszilis triumvirátus a zöld mozgalom sarokkövét képezi, arra újabb ékes bizonyíték az environmentalisták gyűlölete a nukleáris energia iránt. A mozgalom az évtizedek során olyan mély félelmet ültetett a köztudatba a nukleáris energiával szemben, hogy a törvényhozás és a szabályozás a világ minden táján szinte leküzdhetetlenül ellehetetlenítette az atomreaktorok magánkezdeményezés és magánvállalkozás általi építését, nehogy azok olcsóbb energiával láthassák el a fogyasztókat. A fosszilis iparág így külső versenytárs nélkül maradt.

Az igazság a nukleáris energiáról azonban az, hogy összehasonlíthatatlanul tisztább és biztonságosabb, mint a fosszilis energia. A szakértők, abból az erősen megkérdőjelezhető és sokszorosan megcáfolt elméletből kiindulva, hogy a sugárzásnak nincsen biztonságos alsó határértéke,3 40. millió és millió halálesetet jósoltak az atomerőmű-balesetek következményeképp. Valójában a 2011-es Fukushimai atomerőmű baleset legszörnyűbb következményei: 16 sérült, továbbá 2016-ban talán a sugárzáshoz köthető tüdőrákot diagnosztizáltak az atomerőmű egyik alkalmazottjánál - aki jelen volt a baleset során, és 2018-ban elhunyt. Az 1986-os Csernobili balesetben, a történelem legkatasztrofálisabb atomerőmű-balesetében a hivatalos Szovjet adatok szerint 31-en veszítették életüket; későbbi becslések 62-re emelték ezt a számot. A baleset közvetett, hosszútávú következményeként további 15 ember elhalálozott a sugárzáshoz köthető pajzsmirigyrákban.

Ezzel szemben az energiatermeléshez köthető valaha volt legkatasztrofálisabb baleset a megújuló hidroelektromos energiát termelő Banqiao-gát átszakadása volt, aminek következtében körülbelül 250 000 ember vesztette az életét. És a kőszén, kőolaj és földgáz kitermelésekor néha bekövetkező, rettentő balesetekben általában jóval több ember veszíti az életét, mint a történelem két legnagyobb atomerőmű-balesetében.

Az energiatermeléshez köthető elhalálozás sztenderd számítási módszere, hogy kiszámítják, mennyi haláleset köthető 1 terawattóra energia termeléséhez, beleszámítva a légszennyezéshez köthető elhalálozást is. A légszennyezés teszi ki az energiatermeléshez köthető elhalálozások 88-99%-át. Így a terawattóránkénti energiatermeléshez köthető elhalálozások száma a barnakőszén esetén 32.7, a feketekőszén esetén 24.6, a kőolaj esetén 18.4, a bioüzemanyag esetén 4.6, a földgáz esetén 2.8 és a nukleáris energia esetén 0.07.

Tekintve, hogy a zöld mozgalom jelentős problémának találja a légszennyezést – és a WHO adatai szerint évente 4.2 millióan halnak meg kültéri légszennyezés, és 3.8 millióan beltéri légszennyezés következtében – szinte érthetetlen a nukleáris energiával szembeni ellenségesség, amit a mozgalom egy igen hangos frakciója tanúsít. (Ugyanakkor megjegyzendő, hogy megannyi olyan environmentalistát is találhatunk, mint a „klímapróféta” James Hansen, akik realisztikusan látják, hogy a megújuló energiaforrások technológiája a jelenlegi formájájban abszolút képtelen volna ellátni az emberiség energiaszükségletét, és így teljes mértékben a nukleáris energia mellé állnak.)

A nukleáris energia elleni zöld hadjárat ugyanúgy a mozgalom lobbista csoportjához köthető. Az 1960-as években a Sierra Club vezetősége szavazást tartott arról, hogy támogassák-e a Diablo Canon atomerőmű megépítését és így az atomenergiát, mint ami leválthatja a fosszilis energiahordozókat. A vezetőség egyetlen tagja, David Bower, szavazott nemmel. Amikor a szervezet az atomerőmű támogatása mellett döntött, Bower kilépett és megalapította a saját environmentalista szervezetét Friends of the Earth (A Föld barátai) névvel, mondván, „nincs az életemben fontosabb dolog, mint elintézni, hogy a Friends of the Earth megtegyen mindent, amit csak lehet itthon és külföldön a nukleáris kísérlet megállítása érdekében.” A Friends of the Earth kezdőtőkéjét egy mai árfolyamon 500 000 dolláros adomány biztosította az Atlantic Richfield olajvállalat tulajdonosától.

Az atomenergia-ellenes frakció célja lényegében az volt, hogy minden áron meggátolják az energiaárak csökkenését; a mozgalom többi csoportja, a tudósok, az aktivisták, az újságírók a túlnépesedéstől való mélységesen emberellenes félelem végett, a lobbisták természetesen azért, mert másképp képtelenek volnának felvenni a versenyt az atomenergiával. Így a Sierra Club tagjait idővel leváltották a beteg Paul „a 70-es években százmilliók fognak éhen halni” Ehrlich és társai befolyása alatt álló aktivisták, akik az 1970-es évek felében annyi atomerőmű megépítését akadályozták meg Kaliforniában, hogy mostanra az egész állam letérhetett volna a fosszilis energiahordozók használatáról.

Mostanra a Sierra Club vált a zöld mozgalom egyik, ha nem a legnagyobb és leghatékonyabb atomenergia- és kőszénellenes szervezetévé. Ahogyan föntebb említésre került, 2007 és 2010 között 25 millió dollár támogatást kapott különböző földgázcégektől, elsősorban a Chesapeake Energy vezérigazgatójától, ami a világ egyik legnagyobb gázfúró vállalata. Michael Bloomberg, a világ 9. leggazdagabb embere jelentős földgázipari érdekeltségekkel, 110 millió dollárt adományozott a Sierra Clubnak 2011 óta.

Az egyetlen reális ellenfél, az atomenergia kiiktatásával a többi iparág boldogan feloszthatta egymás között az állami támogatásokat és privilégiumokat. Az energiaipar sokkal reálisabban látja a helyzetet, mint a zöld átlagdroid, akinek addig terjed a szellemi horizontja, hogy a fosszilis energiahordozókat le kellene váltanunk a megújuló energiaforrásokra. Az olajipar és a földgázipar vezető vállalatai nagyon jól tudják, hogy a megújuló energiaforrások technológiája a jelen stádiumában képtelen ellátni a világ energiaszükségletét. Az akkumulátor technológia olyannyira alulfejlett a jelenlegi állapotában, hogy a napenergia vagy a szélenergia napjainkban kiszámíthatatlan és megbízhatatlan energiaforrás marad. Ahogyan a Center For Industrial Progress elnöke és a kiváló The Moral Case for Fossil Fuels című kötet szerzője, Alex Epstein fogalmazott: addig csupán üres beszéd a megújuló energiaforrásokat dícsérni, amíg nem mernéd napelemre vagy szélturbinára kötni a beteg édesanyád lélegeztetőgépét.

Hogy a megújuló energiavállalatok lobbitevékenysége a zöld mozgalom szerves részét, és bevételének jelentős hányadát képviseli, az olyan magától értetődő, hogy nem érdemes sok szót pazarolni rá. Szinte minden nagyobb környezetvédelmi szervezet vezetőtestületében megtalálhatjuk a napenergiához, szélenergiához, bioüzemanyaghoz kötődő vállalatok képviseletét.

A zöld mozgalom egy elképesztően jól pénzelt, az egész világot behálózó kezdeményezés megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb szervezettel. De honnan jön mindaz a pénz, amivel fenntartja magát? A kérdésre egy másik kérdésben találjuk a választ. Ahogy a latin mondás kérdi, cui bono? Ki profitál? Kinek nyereséges befektetés mindez? Azoknak, akiknek a termékét nem vásárolná meg a döntés szabadságát élvező fogyasztóközönség egy szabad társadalomban, így a piacon maradáshoz fel kell számolniuk a döntési szabadságot és a szabad társadalmat. A megújuló energiaforrások iparágainak, akiknek a terméke olyan távol áll a gazdaságos és működő technológiától, hogy egyedül az állami támogatások vérátömlesztése miatt maradnak fenn. A fosszilis energiahordozók iparágainak, akik - miután képtelenek voltak felvenni a versenyt az atomenergiával - elpusztították azt a propaganda és a félelem vezette állami beavatkozásokkal, így nem maradt olyan vetélytárs, aki képes lehetne fedezni a civilizációnk energiaszükségletét.

A zöld mozgalom minden csatája mögött megtalálhatjuk azokat, akik bőséges nyereségre tennének szert, ha a mozgalom győzedelmeskedne és az állam ránk kényszerítené a zöldek akaratát. Még az olyan ártalmatlannak tűnő küzdelmeket is a szabályozásból nyerészkedő lobbisták pénzelik, mint a műanyagszatyrok betiltása. Az állami beavatkozás előtt a szabad verseny – ami ismét, mindig a fogyasztót szolgálja – arra kényszerítette a boltokat, hogy ingyen adják a szatyrokat a vásárlóknak. Bár egy-egy szatyor költsége valóban elenyésző, összeadva jelentős terhet rótt az üzletek költségvetésére. Így a zöld mozgalom elérte, hogy, ó jaj, az állam arra kényszerítse a kaliforniai boltosokat, hogy műanyag helyett papírzacskót használjanak, és kérjenek legalább 10 centet egy zacskóért. Így ahelyett, hogy évi 140 milliót költenének rájuk, az évi 14 milliárd felhasznált papírzacskó után, minő fájdalom, 1.4 milliárd dollárt kereshetnek. De a kereslet változásával számoló, konzervatívabb becslések szerint is 200-400 millió dollár ütheti a boltosok markát az egyszer használatos és tartós szatyrok értékesítéséből.4 Ugyanígy hatalmas költségvetési tehertől szabadulnak meg a vendéglátók, akiknek többé nem kell ingyen műanyag szívószálakkal szolgálniuk. Ahogyan – a Red Hot Chili Peppers szavaival – „a szökőárak sem mentették meg a világot a kalifornizációtól,” globálisan is bevezetésre kerül az onnan indult zöldpolitika: az érdekcsoportok legnagyobb örömére, az életszínvonalunk és a szabadságunk kárára.

IV. Az újságírók

Az újságírók legfőbb dolga, hogy az olvasóikat elvezessék a felületükön megjelenő hirdetésekhez. Ebből a szolgáltatásból fakad a bevételük. Ezért vágynak és törekednek a szenzációvadász címekre, amik biztosítottan magukra fogják vonzani a kattintásokat, a figyelmet. A jövedelmük nem az írásaik igazságtartalmán és objektivitásán, hanem a látogatóik számán múlik.

Ahogyan a zöld mozgalom többi csoportja, ők is hatalmas mértékben profitálnak a narratívából. Napról napra elújságolhatják az olvasótáboraiknak, hogy az ENSZ, a NASA vagy bármelyik tekintélyesnek hangzó szervezet ismét megkongatta a vészharangokat; jön a pusztulás, végveszélyben a világunk, kihalnak az állatok, felforr a bolygónk, sokasodnak a katasztrófák, mindent el fog lepni az özönvíz. Az olvasótáboruk pedig megosztja a vészjóslatokat és hangot ad a mélységes embergyűlöletének.

Az újságírók teremtik meg annak látszatát, hogy tudományos konszenzus uralkodik az általuk propagált nézetek kapcsán úgy, hogy egyszerűen nem számolnak be az ellenvéleményről. Könnyű konszenzust teremteni, ha a tudományos beszélgetést úgy definiáljuk, hogy ’beszélgetés azok között, akik egyetértenek a nézetünkkel,’ és a zöld mozgalmat szolgáló médiumok pontosan ezt teszik. Így a média áldozatai nem is tudnak arról, hogy évente száz és száz tanulmányt publikálnak, amik amellett érvelnek, hogy a széndioxid koncentrációja sokkal kisebb, a természetes folyamatok pedig sokkal nagyobb szerepet játszanak a klímaváltozásban, mint amekkora szerepet az ENSZ tudósai tulajdonítanak nekik; hogy a földtörténet hasonló eseményeihez viszonyítva a jelenlegi természeti jelenségek – mint a hőmérséklet, a gleccserek, a vízszintek változása – egyáltalán nem különleges vagy példátlan fejlemények; hogy a jóslásra használt klímamodellek megbízhatatlanok, hasznavehetetlenek, képtelenek megjósolni a jövőbeli változásokat és rendre túlbecsülik az éghajlat érzékenységét.

De mindezt nem is kell tudniuk. A főáramú média sosem az igazság bemutatásában utazott. Minél egyoldalúbb a tájékoztatás, annál inkább radikalizálódik az olvasóközönség, annál inkább elhiszi, hogy az „ember a bolygó daganatos betegsége”, amiből a legtöbb feleslegesen él a Földön, ami csak pusztít és kárt okoz, végső soron, amit pusztítani kell. A radikalizált, rettegő, dühöngő olvasótábor pedig több megosztást, több lájkot, több kommentet, több kattintást, nagyobb reklámbevételt eredményez.

Hogy vannak-e olyanok közülük, akik tényleg elhiszik, amit írnak, az irreleváns. Talán. És kétségtelen, hogy olyanok is vannak közöttük, mint Walter Duranty, aki 1933-ban megírta a The New York Times hasábjain, hogy a jelentések, amik tömeges éhezésről számolnak be a szovjet Oroszországban „mind túlzás vagy rosszindulatú propaganda,” és a szovjet helyzetről szóló, teljesen valótlan, sztálini propagandát visszhangozó beszámolóiért Pulitzer-díjat kapott - miközben titokban azt jelentette a brit nagykövetségnek, hogy 1933-ban 10 millió ember is belehalhatott a szovjet éhínségbe.

V. Az aktivisták

Míg a tudósok, a politikusok, a lobbisták és az újságírók haszna pénzben és hatalomban mérhető, addig az aktivisták haszna elsősorban pszichológiai és társadalmi tőke.

Vannak, akiknek az aktivizmusa kimerül néhány megosztásban a közösségi oldalakon, mások erőszakos terrorcselekvéseket hajtanak végre a környezetvédelem nevében; de a haszon mindig ugyanaz: az erényes viselkedésből fakadó önbecsülés-érzés, illetve az egyén erényességének kommunikálása a külvilág felé.

Szinte mindenki vágyik arra, hogy az életében valami jó ügyért cselekedjen. Küzdeni a gonosz ellen, valami jelentőségteljeset cselekedni – lényegében nem számít, hogy a küzdelem vélt vagy valós, amíg az ember elhiszi, hogy valós, a pszichológiai gyümölcse ugyanaz az öröm, büszkeség, önelégültség. Míg a valós küzdelmek mindig súlyos áldozatokkal járnak, addig a zöld mozgalom viszonylag költségmentes utat biztosít az erényesség megélésére. Ha az ember felszólal a gyermekbántalmazás vagy az egyszülős nevelés ellen - mint amik felmérhetetlen károkat okoznak a gyermekek személyiségfejlődésében - millió gyermekbántalmazó és egyedülálló szülő elvakult gyűlöletét vonja magára. De senki nem fog feldühödni, ha valaki felszólal az erdők és vizek tisztaságáért.

A (vélt vagy valós) erény szociális haszonnal is jár. Az erényfitogtatás szociális és reproduktív előnyhöz juttathatja az egyént, ha a társadalmi környezete úgy véli, hogy az adott erény birtoklása tisztelendő és/vagy növeli a csoport túlélési esélyeit. Nem véletlen, hogy a zöld mozgalom és a politikai baloldal olyan szorosan összefonódott. Pszichológiailag lényegében egyazon folyamatnak a különböző megtestesülései.5 A szocialista úgy kommunikálja a csoport felé az altruizmusát, hogy valójában semmi személyes költség nem terheli. Jótékonyságot hirdet, de mások vagyonával jótékonykodik. Az environmentalista úgy jelzi a csoport felé az altruizmusát, hogy semmi személyes költség nem terheli. Arról beszél, hogy mindannyian elpusztulunk, ha nem változtatjuk meg sürgősen a viselkedésünket - bármi áron - de ilyenkor nem a saját viselkedésének a megváltoztatására gondol. Az áldozathozatal mindkét esetben mások – és más tulajdonjogainak – a feláldozását jelenti.

Az egyetlen sajnálatos dolog, hogy vannak aktivisták, akik a környezet iránti őszinte odaadással és törődéssel kezdik. Azonban - amint érdeklődni kezdenek a téma iránt - olyan mennyiségű propaganda áldozatává válnak, amit képtelenek kritikusan átlátni. Észre sem veszik, és a radikális antikapitalista mozgalom átalakította őket az emberiség és a gazdasági szabadság gyűlölettől fűtött ellenségévé. A küldetésük többé nem a környezet megsegítése lesz, hanem a civilizáció elpusztítása. Az ipari civilizáció mozgatóeleme a széndioxid-kibocsátás, és – meggyőzve arról, hogy a tudósok tévedhetetlen jóslatai szerint az emberiség okozta globális felmelegedés a bolygó végét, az élőlények és a növények tömeges pusztulását jelenti – az ipari civilizáció ellen fordulnak. A szocializmus hasznos idiótái lesznek. A környezetvédelem nevében a kapitalizmus eltörlését; a szabad döntéshez való jog megszüntetését fogják követelni, tilalmakat és rendeleteket fognak támogatni, az államhatalom kiterjesztését fogják sürgetni, miközben a Föld ellenségének fognak tekinteni mindenkit, aki civilizációnk védelmére kel.

VI. A gyerekek

A tény, hogy a zöld mozgalom gyermekeket használ fel a küzdelmében, mindennél jobban bizonyítja, hogy itt nem tudományos meggyőződésen alapuló, racionális félelmekről van szó. Középiskolásokat és általános iskolásokat mozgósítanak a globális felmelegedés elleni küzdelemben az Egyesült Államokban és Európában egyaránt, hogy iskolai sztrájkokat és utcai tüntetéseket tartsanak, amíg a politikusok döntő lépéseket nem tesznek az ügy érdekében. Amerikában 21 iskolás fiatal indított pert a szövetségi kormány ellen, mert a kormány a fosszilis energiahordozók használatának engedélyezésével állítólag megsértette az alkotmányos jogaikat és nem óvta őket a klímaváltozástól.6 Európában a zöld mozgalom legújabb ikonja, egy 16 éves, autista svéd lány, Greta Thunberg vezeti a gyermekek „iskolasztrájk az éghajlatért” mozgalmát.

Teljesen világosnak kell lennie, hogy ezek a gyerekek egyszerűen nem rendelkeznek a kellő tudományos ismeretekkel ahhoz, hogy informált véleményt alakítsanak ki a témáról, miután mérlegelték minden oldal álláspontját. Itt általános és középiskolás fiatalokról beszélünk, akik aligha vannak tisztában mindazokkal a tényekkel, amiket az elmúlt bejegyzésekben érintettünk. Greta Thunbergról például azt írta az édesanyja a 2018-ban megjelent könyvében, hogy „képes látni azt, amit mások nem látnak … [Greta] a saját szemével látja a széndioxidot. Látja, hogyan bocsátják ki a kémények és hogyan változtatja meg az atmoszférát egy hulladéklerakó környékén.” A széndioxid, egy színtelen, szagtalan gáz, ami semmilyen fényt nem ver vissza az emberi szem számára látható tartományon belül; a széndioxid csak akkor volna szemmel látható, ha valaki képes lenne szemmel érzékelni az infravörös és mikrohullám tartományokat. Ez esetben Greta persze nagyobb gondokkal küzdene, mint a klímaváltozás. De ez az egész állítás felfedi, hogy milyen távol állnak a klímaharcos gyermekek a legalapvetőbb tudományos tények megértésétől. Elhiszi bárki, hogy ezek a gyerekek alaposan meghányták-vetették azokat a mély tanulmányozást igénylő tudományos kérdéseket, mint: hogyan bízhatunk meg a klímamodellekben, ha képtelenek pontosan – vagy akár megközelítőleg – megjósolni a jövőt, ha képtelenek számolni az óceáni oszcillációval, ha elhanyagolják a kulcsfontosságú naptevékenységeket és azok hatását, illetve az üvegházhatású gázok növekedésére adott éghajlati szenzitivitás, amit beléjük kódoltak, eltúlzottnak bizonyul?  Tisztában vannak egyáltalán a tudományos módszer követelményeivel? A helyes előrejelzések kritikus szerepével a természettudományos vizsgálódásokban? És a nagyobb politikafilozófiai kérdésekkel – mint a kapitalizmus és szocializmus, a gazdasági szabadág, a magántulajdon vs. az állami beavatkozás kérdésével? A válasz: természetesen nem.

A helyzet az, hogy gyakran a zöld mozgalom felnőtt aktivistái sincsenek tisztában ezekkel a kérdésekkel. A gyermekek pedig még kevésbé; ők csupán egy politikai mozgalom által, az érzelmeik zsinórján rángatott bábok.

A zöld mozgalom pedig nem csupán semmi problémát nem lát ebben, hanem tudatosan használja taktikai eszközként a gyerekeket arra, hogy velük befolyásolják a szavazóképes szüleiket. A Nature tudományos magazin 2019. májusában közölt egy tanulmányt arról, hogy egy általános iskolás gyermekeken folytatott kísérlet („oktatási intervenció”)  eredménye arra enged következtetni, hogy a gyermekek– főleg a kislányok – remek eszköznek bizonyulnak ahhoz, hogy „klímaváltozással kapcsolatos aggályokat ébresszenek a szüleikben.”7 A tanulmány összefoglalója választ ad az előbbi kérdésre azzal kapcsolatban, hogy tisztában vannak-e a gyermekek a magasabb politikafilozófiai kérdésekkel (kiemelés tőlem): „Mivel a gyermekek klímaváltozásról alkotott nézetét kevésbé befolyásolja a világnézet vagy a politikai kontextus, lehetőségük nyílhat, hogy magasabb szintű aggályokra – és ezzel kollektív cselekvésre – inspirálják a felnőtteket a klímaváltozással kapcsolatban.” Azaz nem csupán nem értik a magasabb politikai kontextust, hanem éppen azért lehet felhasználni őket egy szélsőbaloldali, szocialista ideológia fegyvereként, mert nem értik a politikai kontextusát annak, amit tesznek! Íme, a gonosz arca.

VII. A passzív tömeg

A zöld mozgalom soha nem juthatott volna a jelenlegi, prominens pozíciójába a passzív tömeg hallgatólagos beleegyezése nélkül. Mellesleg pontosan a passzív tömeg tagjai azok, akik nettó vesztesei a mozgalomnak. Ők azok, akik szabályozásról szabályozásra veszítenek az életszínvonalukból és a szabadságukból anélkül, hogy az égvilágon bármit is nyernének a zöld parádéból. A tudósok, a politikusok, az újságírók, az aktivisták mind nettó nyertesei az erőfeszítésüknek, míg a néma tömeg csak nyögi a zöld szocializmus terebélyesedését.

A passzív tömeg tagjai néha sajnos annyira nincsenek tisztában a dolgokkal, hogy észre sem veszik a hatást, amit a mozgalom gyakorol az életükre. Például a zöld mozgalom egyik jelentős győzelme  volt, hogy az Európai Unió az elmúlt években sikeresen rákényszerítette a tagországokra, hogy szigorúbb energetikai követelményeket állítsanak az újonnan épülő családi házak és társasházi lakások elé. 2017. december 31.-től minden újépítésű háznak meg kell felelnie a költségoptimalizált energetikai követelményszintnek, 2021. január 1.-pedig től már Magyarországon is csak közel nulla energiaigényű házakra lehet majd építési és lakhatási engedélyt kapni. Mindez remek hír a napelemgyártóknak, de hogyan lesznek képesek az átlagemberek megfizetni a milliókkal dráguló házakat? A zöld mozgalom válasza: kit érdekel? Ők régen learatták a saját nyereségüket, mit számít, hogy később lakáshiány alakul ki? Ha az emberek önként nem lesznek hajlandóak a szabályozásoktól megemelkedett költségek mellett finanszírozni az új házak építését, majd az állam kényszeríteni fogja őket, amikor elég súlyos lakhatási válság alakul ki. A passzív tömegtől elvett adóforintokból fognak új lakásokat húzni.

Vagy mit számít, ha ezer meg ezer ember fagy halálra minden télen, mert – miután az EU és a belföldi kormányuk elköteleződött a széndioxidkibocsátás csökkentése mellett – megfizethetetlenné vált számukra a fűtés? Ismét: kit érdekel? A zöld mozgalom nyíltan felvállalja, hogy a Föld beteg, a betegsége pedig az ember, így ezzel csupán teljesítik a kitűzött céljukat.

Ezért is tölt el aggodalommal, amikor az emberek arról beszélnek, hogy talán fel van fújva a replikációs krízis. […] A probléma ahhoz fogható, hogy rá lehet venni egy teljes tudományterületet, hogy sok száz tanulmányon át vizsgálják egy olyasvalaminek a viselkedését, ami nem létezik.

Lábjegyzetek

  1. Ennek a legutóbbi példájáért, amelyben bebizonyosodott, hogy a szerotonin transzporter, amit évtizedeken át a depresszió felelősének gondoltak, valójában semmilyen kapcsolatban nem áll a lelki betegséggel lásd „No Support for Historical Candidate Gene or Candidate Gene-by-Interaction Hypotheses for Major Depression Across Multiple Large Samples” Richard Border, Emma C. Johnson, Luke M. Evans, Andrew Smolen, Noah Berley, Patrick F. Sullivan, and Matthew C. Keller, American Journal of Psychiatry 2019 176:5, 376-387. Ahogyan az amerikai pszichiáter, Scott Alexander írt a fejleményről a Slate Star Codex nevű blogján:

    Ami engem zavar ebben az egészben, az nem csak annyi, hogy az emberek azt mondták, hogy az 5-HTTLPR számít, és kiderült, hogy nem. Az zavar, hogy egy óriási, képzeletbeli építményt, teljes légvárakat húztunk fel arra az elképzelésre, hogy az 5-HTTLRP számít. „Kiderítettük”, hogyan fejti ki a hatását az 5-HTTLPR, az agy melyik részeiben aktív, mikkel lép kapcsolatba, hogyan erősítik vagy gyengítik a hatásait más képzeletbeli depresszió-gének. Ez nem csak olyan, mintha egy felfedező visszatért volna a távolkeletről és azt mondta volna, hogy ott unikornisok élnek. Ez olyan, mintha a felfedező leírta volna az unikornisok életciklusát, hogy mit esznek, minden különböző alfajukat, hogy melyik a legízletesebb unikornishús, és elbeszélt volna egy ütésről ütésre részletezett mérkőzést az unikornisok és a nagylábú között.

  2.  Lásd Murray Rothbard, The Progressive Era

  3. Lásd pl. Cardarelli, J. J., & Ulsh, B. A. (2018). It Is Time to Move Beyond the Linear No-Threshold Theory for Low-Dose Radiation Protection. Dose-Response. https://doi.org/10.1177/1559325818779651; J. Calabrese, Edward. (2019). The linear No-Threshold (LNT) dose response model: A comprehensive assessment of its historical and scientific foundations. Chemico-Biological Interactions. 301.;  Sutou, Shizuyo. (2018). Low-dose radiation from A-bombs elongated lifespan and reduced cancer mortality relative to un-irradiated individuals. Genes and Environment.

  4. Lásd az American Progressive Bag Alliance számára készült, Potential Revenue to California Retailers from a Statewide Minimum Charge for Disposable Paper and Reusable Carryout Bags in California as Proposed in SB 270 tanulmányt.

  5.  Mint ahogy az sem véletlen, hogy a politikai baloldal és a zöld mozgalom tagjaira gyakran az r-szelekciós viselkedés avagy pontosabb nevén a gyors élettörténeti stratégia jellemző (lásd a zöld mozgalommal egyidőben, egyazon kulturális közegben megjelent és azzal szoros kapcsolatban álló hippi mozgalmat). A klíma-világvégétől való félelem valójában úgy illeszkedik a baloldali pszichológiába, mint a kirakós utolsó darabja. A félelem egyszerre igazolja és táplálja az r-szelekciós stratégiát, ami jellemző a baloldali beállítottságúakra: az „élj a mának” mentalitást és a magas időpreferenciát, ami főként a szexuális élvhajhászat formájában ölt testet. A nyerő stratégia közelgő világvége esetén a lehető legtöbb utódot nemzeni (vagy a fogamzásgátló technológiával felruházott modern világukban a lehető legtöbb és legváltozatosabb szexuális kielégülést keresni) minimális szülői befektetéssel, mielőtt elérkezne a halál – hátha a sok, változatos génállományú utódból legalább egy-kettő életben marad, az alacsony esélyek ellenére. Ezzel ugyanúgy magyarázatot talál a kérdés, hogy miért radikálisan antikapitalista a zöld mozgalom; a céljait meg lehetne valósítani a szabadság és a tulajdonjogok tiszteletével is, azonban ők ezt az ipari társadalommal együtt elvetik. Amellett, hogy az egész kultúránk mentalitását megfertőzte az államizmus, hogy az az alapértelmezett álláspont, amikor bárki a problémák megoldásán gondolkodik, az antikapitalizmus oka az, hogy a gyors élettörténeti stratégia a felelős egyszerre az antikapitalizmusért és az environmentalizmusért. Mindkettő az r-szelekciós stratégia racionalizációja. Mindkettő visszavezethető a gyors élettörténeti stratégiára alapuló világnézethez. Az előbbi abban gyökerezik, hogy az r-szelekció akkor jelentkezik, amikor a populáció nem közelíti meg a környezet eltartóképességét és az erőforrások (újraelosztásra) bőségesen állnak rendelkezésre, az utóbbi pedig abban gyökerezik, hogy az r-szelekció akkor jelentkezik, amikor magas elhalálozási arány fenyegeti a populációt. Így az antikapitalizmus és az environmentalizmus feloldja a kognitív disszonanciát a rövid élettörténeti stratégiára hajlamos emberekben, és racionalizációt biztosít a gyermekkori tapasztalatokban gyökerező biológiai késztetéseikre. Az élettörténeti stratégia és a politikai nézetek kapcsolatáról lásd Táborszki Bálint – Az r/K szelekció elmélete I-IV.

  6.  Lásd Kelsey Cascadia Rose Juliana et al. v. The United States of America et al.

  7.  Danielle F. Lawson, Kathryn T. Stevenson, M. Nils Peterson, Sarah J. Carrier, Renee L. Strnad & Erin Seekamp, „Children can foster climate change concern among their parents,” Nature Climate Change 9, 458–462 (2019)

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5