De a kaszások nélkül ki építené a térköz reléket?

Shepard parancsnok tehát találkozott a Fejedelemmel, egy élő Kaszással, aki közölte vele, hogy valójában maguk a Kaszások építették azt a csillagközi utazást lehetővé tevő technológiát – a térköz relék hálózatát – amit a szerves fajok civilizációja felfedezett és használatba vett.

A civilizációtok a térköz relék technológiáján alapul, a mi technológiánkon. Ezeket használva társadalmatok olyan irányba fejlődött, ahogy mi akartuk.

Ez egy újabb kulcsfontosságú párhuzam, amely erősíti a tézist, miszerint a Mass Effect univerzum Kaszásai az emberi világ Államának allegorikus ábrázolása.

Kezdjük az Állam definiálásával. Az Állam, röviden, a végérvényes döntéshozatal és az adóztatás területi monopóliuma. A végérvényes döntéshozatal monopóliuma azt jelenti, hogy minden konfliktusban bizonyos személyek vagy csoportok között, beleérve azokat a konfliktusokat is, amiben az Állam vagy ügynökei is érintetek, az Államé a végső szó. Ezt a törvényhozás monopóliumának is nevezhetjük.

A végérvényes döntéshozatal monopóliumát írják le a Fejedelem szavai:

Azért léteztek, mert mi megengedtük. És azért pusztultok el, mert úgy akarjuk.

Ha a társadalom egyik tagját vagy csoportját felruházzák a végérvényes döntéshozatal hatalmával minden konfliktusban – beleértve azokat, amikben a monopolista egyén vagy csoport is érintett – akkor a törvény nem az igazságosság valamiféle absztrakt erkölcsi elvét testesíti meg; nem az ember természetes joga; nem a hagyomány és a szokásjog – hanem az uralkodó vagy az uralkodói kaszt akarata. Hiszen ebben az esetben a monopolista konfliktust kezdeményezhet bárkivel, majd úgy határozhat, hogy a saját álláspontját fogadja el a konfliktusban, és kikényszerítheti a döntés érvényesítését a rendőrei használatával.

A Fejedelem szavait pontosan megerősítik a német származású filozófus és közgazdász, Hans–Hermann Hoppe érvei Az ember rövid történelme című könyvében. Hoppe egy gondolatkísérletre invitálja az olvasót: feltételezve, hogy a társadalomban mindig felmerülhetnek konfliktusok bizonyos emberek és csoportok között, mi volna az a konfliktusmegoldási eljárás, ami a legnagyobb társadalmi békét és igazságosságot eredményezné? Miután felteszi a kérdést, így folytatja:

Tegyük fel, hogy én a következő megoldást javaslom: minden konfliktushelyzetben, beleérve azokat is, amikben én magam is érintett vagyok, az enyém lesz az utolsó és végső szó. Én leszek a végső döntőbírója annak, hogy ki tulajdonol mit és mikor, és ennek megfelelően kinek van igaza és ki téved a szűkös erőforrásokról szóló bármilyen vitában. Így minden konfliktus elkerülhető vagy gördülékenyen megoldható.

„Mennyi esélyem lenne – kérdezi – elnyerni a beleegyezésed, vagy bárki más beleegyezését ehhez a javaslathoz?”

Az a tippem, hogy az esélyem gyakorlatilag nulla, semennyi volna. Ami azt illeti, te és a legtöbb ember azt gondolná erről a felvetésről, hogy nevetséges, és valószínűleg őrültnek, pszichiátriai esetnek tartanának. Azonnal észrevennéd, hogy egy ilyen megoldás esetén szó szerint féltened kellene az életedet és a tulajdonodat. Hiszen ez a megoldás megengedné, hogy konfliktust okozzak vagy provokáljak ki veled, aztán a saját érdekemet nézve hozzak benne ítéletet. Valójában egy ilyen megoldás esetén lényegében feladnád az élethez és a tulajdonhoz való jogodat, sőt, még az ilyen jogok látszatát is. Csak annyi jogod lenne az életedhez és a tulajdonodhoz, amennyit én adok neked – azaz mindaddig, amíg úgy döntök, hogy élni hagylak és hagyom, hogy megtartsd, amit a magadénak gondolsz. Végső soron kizárólag nekem lenne jogom az élethez és én volnék minden jószág tulajdonosa.

Mégis […] ez a nyilvánvalóan őrült megoldás a valóság. Akármerre tekintesz, az Állam intézményének formájában gyakorlatba ültették. Az Állam a végső bíró minden konfliktus ügyében. Nincs fellebbezés az ítéletén túl. Ha konfliktusba kerülsz az Állammal, az Állam ügynökeivel, akkor az Állam és ügynökei azok, akik eldöntik, kinek van igaza és ki téved. Az Államnak joga van megadóztatni téged. Tehát az Állam az, aki meghozza a döntést, mennyit tarthatsz meg a tulajdonodból – azaz a tulajdonod pusztán „rendeleti” tulajdon. Az Állam alkothat törvényt – azaz a teljes életed az Állam kegyelmén múlik. Azt is elrendelheti, hogy meggyilkoljanak téged – nem a saját életed és tulajdonod védelmében, hanem az Állam védelmében – vagy akármilyen okból, amit az Állam saját „állami tulajdona” „védelmének” hisz.

Pontosan erről beszél a Mass Effect Fejedelme, amikor azt mondja, hogy azért léteztek, mert mi megengedtük, és azért pusztultok el, mert úgy akarjuk.

A végérvényes döntéshozatal monopóliuma előrevetíti az Állam második karakterisztikus jellemzőjét: Az Állam az egyetlen olyan intézmény a társadalomban, ami a jövedelmére nem a mások számára értékes javak és szolgáltatások előállításával és önkéntes értékesítésével tesz szert, hanem kényszerrel – erőszak használatával. Az adózás és a fizetés között a különbség az, hogy a fizetséget az ember önként vásárolt javakért és szolgáltatásokért cserébe, önként adja, míg az adót erővel kikényszerítik belőle, majd olyan javakra és szolgáltatásokra költik, amiket az adófizetőnek nincs lehetősége befolyásolni. Ezeket a javakat és szolgáltatásokat néha az adófizető, néha más harmadik felek élvezhetik vagy szenvedhetik el.

A klasszikus példa azokra a javakra és szolgáltatásokra, amikre az Állam a jövedelmét költi az úthálózat. Amikor a libertáriusok úgy érvelnek, hogy az Állam nem több egy megválasztott rablóbandánál, a kritikusok leggyakoribb, reflexszerű válaszreakciója a kérdés: de az Állam nélkül ki építené az utakat?

Természetesen utakat jóval azelőtt is építettek, hogy az állami hatalom ezt a szerepkört (is) átvette a társadalmi hatalomtól, mint ahogyan jótékonyság is létezett – sokkal hatékonyabb és igazságosabb formában – a jóléti Állam előtt. Rómában például az utakat gyakran a decuriók, a középosztály tagjai finanszírozták. Ellátták saját városuk különböző fejlesztéseit, az utak, az ivóvíz, a fürdők biztosítását, amiért köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendtek a közösségükön belül. Amerikában a decentralizált gyarmatok idején, amikor az állami hatalom szintje elenyésző volt, magán kezdeményezésből és a önkéntes befektetésből finanszírozott utak kötötték össze a városokat. Összesen több mint 1500 magán országút létezett és működött hatékonyan.¹ Az utak közösségi finanszírozásához az állami kényszer helyett társadalmi nyomást, biztatást és meggyőzést alkalmaztak.

A valóban fontos kérdés tehát nem az, hogy ki építené az utakat az Állam nélkül, hanem az, hogy miért vállalta magára az Állam az utak építését?

A legkézenfekvőbb válasz: propaganda céljából. Teremté az Állam az utakat, és látá az adófizető, hogy jó. Az Államnak fenn kell tartania annak a látszatát, hogy hasznos és fontos intézmény – különben az elnyomott többség fellázadna az elnyomása ellen – ezért magára vállal bizonyos feladatokat, amiket mindenki egyöntetűen kívánatosnak tart, miközben az értelmiségi csatlósainak segítségével elhiteti a közvéleménnyel, hogy az nélküle ezek a szolgáltatások nem létezhetnének. Az Állam nélkül mindenki úgy nőne fel, hogy olvasni sem tanul meg, a szegények éhen halnának, senki nem gyógyítaná a betegeket, és két település lakói csak a messzeségből nézhetnék egymás templomtornyát arról ábrándozva, hogy egyszer talán képesek lesznek valahogy elutazni oda.

De miért pont az utak? Miért nem az ételgyártást vagy a cipőkészítést vállalta magára az Állam?

A válasz: azért, mert azok a szerepkörök, amiket az Államok klasszikusan és szinte mindenhol magukra vállalnak, közvetlenül elősegítik a hatalom gyakorlását.

Az oktatás segítségével, ahogy azt fentebb láthattuk, megkérdőjelezetlen igazságként és normaként fogadtathatják el az államizmust a felnövekvő nemzedékkel.

A múltban a postahivatal állami monopóliuma volt a cenzúra egyik fő eszköze.

Az egészségügy és a jótékonyság államosítása lehetővé teszi, hogy az Állam megteremtsen egy kiszolgáltatott réteget, aki rá van utalva az Állam ,,jótékonyságára.” Ezek az emberek – akiknek a megélhetése vagy az egészsége függ az Állam hatalmának fennmaradásától – lesznek az Állam testőrségei az elnyomottak között. Miközben ezek az emberek elintézik, hogy az államosított jótékonyságot ellenző szkeptikus súlyos társadalmi hátrányokat és abúzust szenvedjen, az Állam ráadásul jótékony gyógyítóként is tetszeleghet.

Az erőszak használatának központi monopóliuma a rendőrség kezében (a lakosság lefegyverzésével együtt) lehetővé teszi, hogy az Állam az ellenállás lehetősége nélkül érvényre juttathassa a törvényeit.

És az utak? Nos, a Mass Effect világában a Kaszások azért alkották meg és hagyták a szerves fajokra a csillagközi utazás technológiáját, hogy a térköz relék köré építsék fel a civilizációjukat, és a Kaszásoknak visszatérésükkor könnyű hozzáférésük legyen a benépesített bolygókhoz. Az Állam pedig azért alkotja meg az alattvalói számára az utakat, hogy rendőrségének szabad hozzáférése legyen minden alattvaló bejáratához.

Pontosabban – írja Hans–Hermann Hoppe „A természetes rend, az Állam és a bevándorlás problémája” című tanulmányában:

mivel az adókat nem önként fizetik, hanem [a beszedésük] ellenállásba ütközik, egy Államnak – adóztatási és törvényhozási hatalmának biztosításához – egzisztenciális érdekében áll, hogy hozzáférést biztosítson ügynökei számára mindenkihez és mindenki tulajdonához az Állam territóriumán belül. Ezt megvalósítandó, egy Államnak uralma alá kell vonnia (el kell tulajdonítania) az összes létező magánutat, majd arra kell használnia az adóbevételét, hogy további „köz–” utakat, tereket, parkokat és területeket építsen, hogy közterületek és közutak vegyék körbe mindenki magántulajdonának határát.

A közutak nem pusztán a régióközi csere ártalmatlan elősegítői. Mindenekelőtt az állami adóztatást és uralmat segítik elő, mivel az Állam adószedői, rendőrei és hadseregei a közutakon akadálytalanul eljuthatnak mindenki bejáratához.

Az igazság tehát az, hogy egy lakóközösség számára a magánutak az élet és a tulajdon első védvonalai. Magán– vagy közös tulajdonban lévő utak esetén a tulajdonosok meghatározhatják, hogy ki léphet és ki nem léphet az útra, azaz ki közelítheti meg a lakók bejáratát, tulajdonát és családját.

Korunk leguralkodóbb mítosza a hit, miszerint az Állam feladata védelmezni a polgárait. Azonban minden érv és bizonyíték arra mutat, illetve magának az Államnak a definíciója arra mutat, hogy a védelem helyett az Állam szisztematikusan megfosztja az alattvalóit minden védelmi eszköztől és lehetőségtől, majd egyre hatalmasabb mértékben kifosztja, eltiporja, rabigába hajtja és lemészárolja őket.²

Ennek egy példája a közutak esete. Egy szabad társadalomban a közösségeknek lehetőségében áll elkülönülni és az úthasználat korlátozásával meggátolni vagy ellenőrizni az olyan emberek belépését, akik kétes vagy nyíltan veszélyes alakok, így jelentősen csökkenthető a személy és a tulajdon ellen elkövetett erőszakos bűntett esélye. A közutak azonban szabad hozzáférést biztosítanak mindannyiunk otthonához minden potenciálisan veszélyes bűnözőnek – legyen az rendőr vagy betörő. Ez nem védelem, ez államilag kikényszerített kiszolgáltatottság.

Ugyanez a helyzet a Mass Effectben. Ostobaság feltenni azt a kérdést, hogy a Kaszások nélkül ki építené a térköz reléket. Előbb vagy utóbb a civilizációk önállóan is kidolgoztak volna egy olyan technológiát, ami lehetővé teszi a csillagközi utazást – ha egyszer képesek voltak megalkotni gépeket, amik kidolgozták a csillagközi utazás technológiáját – azonban ez másképp nézett volna ki, és másféleképpen alakult volna a galaktikus civilizáció – mint ahogyan a mi civilizációnk is másképpen nézne ki a magánutak rendszerében.

Míg az államosított utak és a Kaszások technológiája könnyen kifosztható, elnyomható és lemészárolható, védtelen civilizációkat teremt, addig a magánutak és a szerves fajok technológiája olyan berendezkedést hívna életre, ahol a tulajdonhoz és az egyénekhez való hozzáférés igény szerint korlátozható.

Valójában a magánutak rendszere és a szabad társadalom a közönségek nagy reneszánszát hozná magával. Az emberek kicsi, elkülönült, biztonságos, összetartó szomszédságokban és lakóközösségekben élhetnének. Mivel egy szabad társadalomban továbbá minden jótékonyság önkéntes, nem pedig kényszerített alapon működne, a közösségek tagjai ugyanúgy ismernék és segíthetnék egymást, ahogyan az a jóléti Állam előtti korban működött. A közösség tagjai mindig szívesen segítettek egy bajba jutott felebarátukon, mert tudták, hogy a szomszédok meg fogják hálálni a segítségét, ha ő szorulna rá.³ Az emberek szomszédságokba tömörültek a saját értékrendjük, vallási, politikai, társadalmi nézeteik és hovatartozásuk szerint, majd szomszédsági nyugdíjalapot és egészségbiztosítást alapítottak. Barátsággal és tisztelettel bántak egymással, és a közösségek virágoztak.

Így néz ki az, amikor a társadalmi hatalom, az emberek önkéntes együttműködése gondoskodik a védelemről. Az elmúlt százötven évben azonban az Állam – az állami hatalom nagy terebélyesedése során – magára vállalta ezeket a szerepeket, elpusztítva a közösségeinket és a védelmünket.

Láthattuk, hova vezet ez az út. Láthattuk, hogy minden civilizáció az állami hatalom terebélyesedése okán bukott el. Sajnos az elsöprő többség az államimádat indoktrinált állapotában él, ami besötétíti a reményeinket és kétségessé teszi, hogy képesek leszünk–e megállítani a civilizációk időtlen idők óta ismétlődő ciklusát. Az egyetlen eszközünk, az egyetlen megoldásunk az érvek, a filozófia, az igazság, de félő, hogy ez nem lesz elég.

Lábjegyzetek

1. Lásd Daniel B. Klein, „Private Highways in America, 1792–1916”. Az Állam nélküli utak teljeskörű elemzéséért lásd Walter Block 500 oldalas, mindent átfogó kötetét, The Privatization of Roads and Highways. ↩

2. Az Állam, mint védelmező mítoszával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az erőszakos cselekvéssel kapcsolatos, államtól származó technológiai fejlesztések, amik az Állam történelme során, kiváltképp az elmúlt évszázadok során megjelentek, egytől egyig a pusztítás és a gyilkolás eszközei, nem pedig a védelemé. Vajon hol tartana a magántulajdon védelmének a technológiája, ha az elmúlt száz év fegyvereibe, bombáiba, nukleáris tölteteibe, hódításaiba, háborúiba, vérengzéseibe ölt pénzeket a személy és tulajdon, az otthon és a család védelmét elősegítő technológia fejlesztésére szentelték volna? ↩

3. Amíg a társadalmi hatalom gondoskodott a jótékonyságról, uralkodott a megkülönböztetés a deserving poor – a segítségre méltó – és az undeserving poor – a segítségre érdemtelen szegények és bajbajutottak közötti különbség. Az előbbi csoport a közösség hasznos és értékes tagja volt, aki önhibáján kívül jutott bajba. Az utóbbi a saját helytelen döntéseinek köszönheti a problémáját. Az előbbi a betegség, a hirtelen özvegység, a sorscsapás, esetleg az önkéntelen munkahelyvesztés miatt került nehéz helyzetbe; az utóbbi elitta és elkártyázta a jövedelmét, munkakerülő volt vagy mérgező szülő és házastárs, akit gyűlöletes jelleme miatt elhagyott a családja. Ha az előbbit támogatják, azzal a közösség egy bajbajutott tagját segítik ismét talpra; ha az utóbbit támogatják, pénzelik a káros, antiszociális, önpusztító, felelőtlen magatartást. Amint azonban az Állam átvette a jótékonyságot az önkéntes közösségektől és az állami irányítás minden hatékonytalanságával kezdte üzemeltetni azt, megszűnt a megkülönböztetés az érdemes és az érdemtelen szegények között és megjelent a jóléti Állam, ami pénzjutalomban részesíti a züllött magatartást. ↩