A művészetek legfiatalabb ága a videójátékipar. A játékosok elé tárt történetek, világok, zeneművek és vizuális alkotások méltán versenybe szállhatnak a szépirodalom vagy a filmipar remekműveivel.
Kimgasló példa erre a Mass Effect trilógia, amelynek három részét 2007–ben, 2010–ben és 2012–ben adta ki a BioWare – az Electronic Arts leányvállalata. A Mass Effect a Csillagok háborúja első trilógiája óta a legbriliánsabb science fiction űropera – sőt, véleményem szerint meg is haladja azt. Képi világa lélegzetelállító. Karakterisztikus zenéje a maga futurista hangszerelésével dallamokba önti az űr végtelenjét. A karakterek remekül és részletesen megírt, sokdimenziós hősök és antihősök, útitársak és mellékszereplők, akik elkerülhetetlenül a játékos szívéhez nőnek a trilógia során. A történet lebilincseli és bevonja az embert, hiszen a játékos döntésén múlik szinte minden egyes történetszál végkimenetele, és számtalan szereplő élete vagy halála. És miután a trilógia a végéhez ér, éppen akkora betölthetetlen űrt hagy az ember szívében, mint a művészeti alkotások legjobbjai.
A Mass Effect történetének a középpontjában a Kaszások állnak: egy mérhetetlen erejű, mesterséges faj, ami 50 000 évente visszatér a galaxisba és elpusztít minden fejlett szerves létformát. A főszereplő Shepard parancsnok, az emberi katonaság veteránja, aki elsőként fedezi fel a Kaszásokat és a trilógia harmadik részében a végső háborút vezeti a gyilkos gépek ellen.
Érdekes és megalapozott feltételezés, hogy a Mass Effect fő történetszála – a Kaszások elleni harc – a pusztító Állam allegóriája. Ahogyan a Mass Effect univerzum történelme a Kaszások és a szerves fajok közötti örök háború története, úgy az emberi történelem is a Hatalom és a Szabadság közötti folyamatos háború. A szerves létformák a Mass Effectben virágzóan fejlődnek, gazdag civilizációkat teremtenek, szövetségeket kötnek és kereskednek – ám a fénykoruk tetőpontján minduntalan megérkeznek a Kaszások, hogy kiirtsák őket és romba döntsék mindazt, amit felépítettek. Ugyanez a történet köszön vissza az emberiség történelmében. A Szabadság korszakról korszakra békét és anyagi jólétet teremt mindenütt, ahol hagyják kibontakozni. Ezután azonban szabályszerűen növekedésnek indul az Állam hatalma – hiszen minél nagyobb a bőség, annál könnyebb fosztogatni – és a Hatalom feléli mindazt a vagyont, civilizációt és emberéletet, amit a Szabadság környezete megteremtett. A Hatalom háborút és elnyomást szül – amíg a civilizáció, amit fosztogat, végül végképp elpusztul a rabláncok súlya alatt.
A hipotézisre, mely szerint a Mass Effect trilógia története – a fejlett civilizációra leselkedő, és végül azokat „leararó” Kaszások elleni küzdelem – allegória a Hatalom és a Szabadság örökös küzdelmére, annyi bizonyítékot találhatunk van, hogy könyveket tölthetnénk meg a felsorolásukkal és az elemzésükkel. Ennek az esszének a keretei között azonban csak a kulcsfontosságú mozzanatokra térünk ki.
Mielőtt azonban hozzáfognánk, van valami, amit tisztáznunk kell. Valószínűtlen, hogy a történet írói szándékosan alkották volna meg ezt az allegóriát. Ami azt illeti, feltételezhetően elképzelésük sem volt arról, hogy pontosan mit is ábrázol a történet, amit teremtettek. Ez a kreatív alkotói folyamat különös vonása: a kreatív munka a tudatalatti tartalmakból táplálkozik. Ezek pedig nem kidolgozott, szándékos gondolatok, hanem megfoghatatlan intuíciók és érzések formájában tárulnak az alkotó elé.
Erről a jelenségről még Szókratész – akit sokan a filozófia atyjának tartanak – is említést tesz a Védőbeszédében. (Mielőtt azokra a gyatra vádakra hivatkozva kivégezték, hogy nem hisz a város isteneiben és megrontja a fiatalságot [valójában azért, mert ellenezte a demokráciát és úgy vélte, hogy nem az a politika a helyes, amit a tömeg annak vél és követel, hanem az, ami igaz tudásra alapul].) Védőbeszédében így fogalmaz arról, hogy a művészek többnyire maguk sem értik alkotásuk teljes üzenetét:
Elővettem tehát azokat a költeményeiket, amelyekre, úgy láttam, a legtöbb gondot fordították, és apróra kikérdeztem [a költőiket], hogyan értették, amit mondtak, hogy egyszersmind tanuljak is tőlük valamit. Szégyellem megmondani nektek, férfiak, az igazat; mégis ki kell mondanom. Úgyszólván mindenki, aki jelen volt, náluk okosabban tudott hozzászólni ahhoz, amit ők maguk szereztek. Egyszóval megtudtam a költőkről is, hogy nem bölcsesség folytán költik, amit költenek, hanem valami természeti adottságnál fogva, bizonyos ihletettségben, mint a jövendőmondók és jósok; mert ezek is sok szépet beszélnek, de semmit sem tudnak arról, amiről beszélnek. Valami ehhez hasonló történik, úgy láttam a költőkkel is.
Azt kérdezni tehát, hogy „mit értett ez alatt a költő,” vagy azért megróni egy elemzést, mert az alkotók nem szándékosan foglalták bele a műbe az adott üzenetet, téves hozzáállás. Végső soron nem az számít, hogy mi volt vagy mi nem volt az alkotó szándéka, hanem az, hogy az alkotás tartalma hogyan állítható párhuzamba a valósággal.
