Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus – A kollektivizmus fő tételeinek folytatólagos taglalása

Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus – A kollektivizmus fő tételeinek folytatólagos taglalása

Paul Leroy-Beaulieu

Kollektivizmus

 

3.
A kollektivizmus fő tételeinek folytatólagos taglalása

 

A termelési eszközök közös tulajdonlása, a fogyasztási eszközök meghagyása egyéni tulajdonként, és a kereskedelem megszüntetése: ezekben foglalják össze a legelmésebb teoretikusok a kollektivizmus fő vonásait.

Mint minden rendszernek, úgy a kollektivizmusnak is van negatív és pozitív oldala. Eleddig a negatív oldal maradt teljesen előtérben e tanelméletben A kollektivista írók minden erejüket arra fordították, hogy leírják korunk «kapitalisztikus» társadalmának visszaéléseit és hiányait. Fő foglalkozásuk a tőke bírálata. Azt hiszik, hogy e tekintetben nagy rombolást vittek végbe. «Marx bírálata a tőkéről, mondja Schäffle, a mai európai munkások kritikai szentírása». Más helyen ez az író így fejezi ki magát: «A tőke bírálata a jelen időszak legfontosabb előkészítő munkája.»

Mielőtt azt néznénk, hogy miképp boncolják a tőke eszméjét, és miképp vizsgálják a tőke eredetét és alakulását, térjünk vissza néhány külsőleges, általános ellenvetésre.

A tőke, azaz a tegnapi munka, amely, meghalt, törvényt szab a mai munkának, holott az ellenkező eljárás felelne meg az ész szabályainak. Már említettem, hogy ezek az absztrakciók mennyire kiforgatják a dolgokat lényegükből. Nincs itt szó egy holt tárgyról, amely élő lényeknek törvényt szab, hanem húsból és vérből való emberekről van szó, akik törvényt szabnak, illetve akik vezetik a vállalatokat, melyeknek gondolata bennük fogant meg, és amelyek megvalósításához ők teremtették össze az eszközöket. Nem természetes és észszerű eljárás-e, hogy a vállalatot az vezesse, aki azt kigondolta és előkészítette? Pedig tagadhatatlan, hogy a gyakorlatban minden vállalat első gondolata, terve, megindítása a tőkepénzestől, vagy ennek képviselőitől, illetve azoktól ered, akik meg tudták nyerni bizalmát.

Sok más érv is szól amellett, hogy a vállalatok vezetése a tőkepénzest vagy ennek megbízottait illesse. Első helyen áll az, hogy a tőkepénzes sokkal többet kockáztat, mint a munkás, akinek a bére elsőbbséggel bír. A kockázat kérdését lentebb fogjuk taglalni. De van egy magasabb, általánosabb elv, amely miatt az ipari és kereskedelmi vállalatok vezetése a tőkepénzeseknek vagy ezek képviselőinek kell, hogy jusson: ez az elv a munkamegosztás elve.

Ez az elv uralkodik a modern termelésben mindenütt; ezt a kollektivisták is elismerik. Márpedig a munkamegosztás elve azt követeli, hogy a vállalatokat ne az vezesse, aki mindig a kézi munkája után élt, hanem az, aki világéletében igazgatással foglalkozott, akinek értelme hozzászokott a szervezéshez, kombináláshoz, előrelátáshoz, és akinek elméjét megélesítette e tehetségek folytonos gyakorlása.

A munkamegosztás elvénél fogva ennek így kell lenni, és ezt igényli az emberi természet élettani állapota is. Az élettan törvényeinél fogva a különböző tehetségek csak a folytonos előkészület, gyakorlat és «training» folytán fognak fejlődni, igen tevékenyekké, igen hatalmasokká válni, hathatósan működni és magas rendű föladatokat sikerrel megoldani.

Sőt tovább mehetnénk: azt állíthatnánk, hogy — egyes kivételes esetektől eltekintve — az ilyen hatáskörre való készülődés több sikert ígér, ha nem bír egyedi jelleggel, hanem öröklés, vagy legalább is a nevelés és a házi példák által történik. Ha két egyén áll előttünk, akiknek szellemi és erkölcsi tulajdonságai teljesen egyenlőek, egyik egy munkaadó fia, másik pedig egy munkásé, az előbbinél több kilátás van rá, hogy jó ipari vállalkozó lesz belőle. Szüleitől mentális képességeket örökölhetett, mint a rendszeretet, a higgadtság, az éleslátás, az óvatos körültekintés: továbbá ami fejlesztette az elméjét, az nem az iskola lassú és nehézkes szelleme, hanem az, amit minden nap lát: a család és a háztartás körében természetes módon előforduló ezernyi gyakorlati lecke.

Segnius irritant animos demissa per aures

Quam quae sunt oculis subjecta . . .1

Az evolúció elmélete bizonyára legkevésbé fog megcáfolni, ha fontosságot tulajdonítok bizonyos szellemi tehetségek folytonos gyakorlásának, a környezet által adott nevelésnek, a hagyománynak, sőt még a szellemi öröklésnek is. Csak azt kell néznünk, hogy a zsidó faj milyen bámulatos tehetséggel bír a kereskedelmi ügyekben, és beláthatjuk, hogy az ember tehetségét nagy részben a felmenők eredményezik.

Az tehát, hogy az iparban vagy kereskedésben az igazgatást el kell különíteni a végrehajtástól, olyan tény, melyet semmi sem dönthet meg. Ezért a kézi munkások a kollektivista társadalomban épp oly kevéssé vezethetnék és igazgathatnák a vállalatokat, mint most.

Ezt az igazgatást megint csak olyan férfiak vezetnék, akik azt választanák kizárólagos mesterségüknek. Schäffle ezt habozás nélkül állítja. «A termelés minden neméhez szükséges eszközöket hivatalos vizsgálat állapítaná meg. melyet az eladási igazgatóságok és a termelési igazgató bizottságok eszközölnének.» Világos, hogy ezeket a bizottságokat épp úgy, mint most, szakférfiakból alakítanák, semmi esetre sem kézi munkásokból.

A két rendbeli működéseket, egyfelől a szellemi és igazgató működést, másfelől az alárendelt kézi munkát, ezentúl is különválasztatnának, mert ez az elkülönítés egyik lényeges kelléke a nagy ipari termelésnek, sőt, azt mondhatjuk, minden civilizációnak szükséges előfeltétele. Minden kísérlet, mely e működések elkülönítésének megszüntetésére irányult, kudarcot vallott.

A termelő munkásszövetkezetek is tanúsítják ezt. Angliában épp úgy, mint Német- vagy Franciaországban e szövetkezetek egy alternatíva előtt állnak: vagy feloszlanak több-kevesebb ideig tartó próbálgatások után, vagy pedig elvesztik eredeti jellegüket, ellentétbe kerülnek az első alakkal, az első cégérrel és átalakulnak vagy egyszerű társascégekké, melyek sok munkást alkalmaznak, vagy részvénytársaságokká válnak, melyek részvevői szinte elenyésző módon különböznek bármely társulat részvényeseitől. Erre a sorsra jut minden kooperatív szövetkezet: ezer közül legfeljebb egy kerüli el, és ezek a szerfölött gyér kivételek csak azt bizonyítják, hogy a társadalomban épp úgy, mint a fizikai világban, a természet néha megenged egy-egy anomáliát, egy-egy tüneményt. A tanulmányok után, melyeket a francia kormány nemrég a munkásszövetkezetek ügyében elrendelt, minden józan és világosan látó olvasó meg fog győződni az imént mondottakról. Csak kis iparok kis egyesületeiről van ott szó, de azért minduntalan előfordul «a fizetett segédmunkás». Az úgynevezett «kooperatív» szövetkezeteknek néha négy, nyolc, tizenöt vagy húsz tagjuk van. Mások, melyek legjobban látszanak virágzani, azzal dicsekszenek, hogy «diktátori igazgatás alatt állnak».

A kollektivista rendszernek tehát nem állhatna hatalmában a kézi munkások kezébe juttatni a vállalatok vezetését. Ezért a kollektivisták, akik némileg felvilágosodottak és őszinték, nem is állítanak ilyesmit. Egyes kézi munkások kétségkívül kiemelkedhetnének a tömegből, végleg ott hagyhatnák első foglalkozásukat, igazgatókká válnának, ahogy az manapság is előfordul, hogy sok munkás önálló iparossá lesz. De a tanulmányi vagy igazgató bizottságok tagjai mindig igen kis számban volnának a munkások tömegéhez képest, mint ahogy az ezredesek és századosok elenyésző kisebbséget képeznek a legénység tömegével szemben. Még azt sem lehet mondani, hogy a munkások váltakozva fognak igazgatni, és így mindenki sorra kerül: az igazgatás előkészületet, tapasztalatot, következetes módszert igényel, és így nem lehet azt minduntalan más-más egyénre bízni. A bizottságok tagjai, akár választják, akár kinevezik őket, szükségképen összpontosított, némileg önkényes hatalmat gyakorolnának, és a munkások tömege akkor is, sőt akkor talán még inkább, mint ma, alárendeltségi viszonyra volna kárhoztatva. Aki tehát azt ígéri a kézi munkásoknak, hogy a kollektivista társadalomban ők igazgatnák a vállalatokat, az vagy őket ámítja, vagy önmagát, mert nem fognak igazgatni.

Úgy vagyunk ezzel az ígérettel, mint azzal a másikkal, mely szerint a kézi munkások megkapnák a munkaeszközöket. A kollektivizmus nem volna abban a helyzetben, hogy ezt megtehetné. A munkaeszközöket átadná köztulajdonba, ami nem azt teszi, hogy mindegyik munkás kezébe juttatná. A munkás, mint egyed, el volna választva munkaeszközeitől, legalább annyira, mint most. Ma a főnökéhez fordul, hogy megkaphassa, akkor meg a «közösség»-hez kellene értük folyamodnia. De mi az az «közösség»? Ez egy fogalom, melyet a valóságban a tisztviselők képviselnek. Ezekhez a tisztviselőkhöz kell majd folyamodnia, ha használni akarja a munkaeszközöket; más szóval, teljesen függne a feljebbvalóitól. Képzeljük el a polgármestert, aki igazgatja és kiosztja mindazt a munkát, amit a községben végeznek, nem csak a közmunkát az utaknál, az iskoláknál, a községi intézeteknél, hanem az összes magánmunkát, a földművelést, a legeltetést, a magánházak építését és felújítását, a lakatos- és asztalos munkát, a szövetgyártást, a ruhaszabást, mindent, még a legkisebb foglalkozást is. Ehhez a tisztviselőhöz, a polgármesterhez, vagy a jegyzőjéhez, vagy más efféle hivatalos személyhez kellene elmenni a munkásnak minden hónapban, minden héten vagy minden reggel, hogy kikérje tőle a köztulajdont képező munkaeszközt, a földolgozható anyagot, a megmunkálandó mezőt és a munkadíjat. Ma a munkás, ha a főnöke visszautasítja, felkereshet másik főnököt: ha a mesterség, melyet választott, hálátlan, utólag is választhat más mesterséget; ha szokott lakhelyén nem talál rokonszenvet, ha ott nem akarnak neki munkát adni, elköltözhet egy másik, közeli vagy távoli községbe.

A kollektivista községben a munkás csakis a tisztviselőhöz folyamodhat; az rendelkezne minden munkaeszközzel, minden anyaggal az emberi termelés minden ágában, és minden díjazás is tőle jönne. Ezek a tisztviselők, Fourier szerencsés kifejezése szerint, valóságos omniarchok volnának, zsarnokok, akikhez foghatókat az emberiség még eddig nem ismert. Azt mondják, hogy nem volna joguk a munkát vagy díjazást megtagadni a hatóságuk alatt álló egyének egyikétől sem. Ezt elfogadjuk: de milyen feltételhez köthetnék a munka megadását és annak díjazását? Mennyi bosszantással illethetik a munkakérőt! Erre azt felelik nekem, hogy lesznek ellenőrző, vizsgálati és fellebbezési bizottságok. Kieszelhetik itt a legbonyodalmasabb, a legleleményesebb gépezetet: azért az az ember, aki kénytelen lesz a közösségtől, azaz a tisztviselőtől kölcsön kérni a munkaeszközöket, aki nem választhat több munkaadó közül, aki engedély nélkül nem hagyhatja el sem a mesterségét, sem a lakhelyét, az az ember sokkal, de sokkal inkább lesz függő, alárendelt helyzetben, mint a középkori jobbágy. A jobbágy legalább bírta, bizonyos föltételek mellett, melyeket sérthetetlen szokás szabályozott, a fő munkaeszközt, a földet.

Ami tehát a külső viszonyt, a munkás állását a társadalomban, a munka szervezetét illeti, a kollektivizmus a munkásnak nem juttat több függetlenséget, több önkormányzati jogot, miután a tan hívei kijelentik, hogy az időszakonként való birtokfelosztást nem fogadják el. A munkás a szükséges eszközöket és gépeket épp oly kevéssé bírná, mint most; csak úgy nem igazgatná a vállalatokat, mint ahogy ma nem igazgatja; csak közvetve és bizonyos időközökben gyakorolhatna azokra befolyást, amikor néha-néha az igazgató bizottságok tagjaira adja szavazatát.

És itt még azt kell megjegyezni, hogy a kollektivisták nem szeretnek a választásokról nyilatkozni, és hogy a legtöbben közülük kevés hajlandóságot mutatnak a képviseleti rendszer fejlesztésére. «A megvalósított szocializmusnak, mondja Schäffle, nincs feltétlen szüksége az általános szavazati jogra; de kétségtelen, hogy a liberalizmus elleni küzdelem átmeneti korszakában nem fog lemondani erről a jogról». Néhány lappal odább a szerző a képviseleti rendszerről, mint áltató látszatról beszél. Ezek a szavak nem sokkal biztatóbbak, mint azok, melyekben kimondta, hogy «az egyéni szabadságot, a lakhely szabad megválasztását, az ipari szabadságot, tálán meg lehet hagyni.» A kollektivista író helyes ítélőképességet tanúsít, ha itt nem tesz határozott ígéretet, mert a szabadságok, melyeket itt fölsorol, és amelyek előtt, udvariasságból, nem akarja eleve teljesen elzárni a kaput, homlokegyenest ellenkeznek az általa hirdetett rendszer alapeszméjével és működési módszerével.

A kollektivizmus ezen első taglalásából az tűnik ki, hogy szabadság és függetlenség tekintetében a munkás mit sem nyerne, mert a munkaeszközök épp oly kevéssé képeznék személyes tulajdonát, mint most, és épp oly kevéssé igazgatná a vállalatokat, amelyek folytán él.

Sőt ellenkezőleg áll a dolog. Olyan országban, amilyen Franciaország, a munkásoknak, ha nem is a háromnegyedrésze, de legalább a fele ma személyes tulajdon gyanánt bírja a munkaeszközöket, vagy azok nagy részét: így vannak a földművelő gazdák, a kisiparosok, a falu kovácsa, az asztalosok, cipészek és még sokan mások. A kollektivista rendszer megfosztaná őket munkaeszközeiktől, nyersanyaguktól és átadná ezeket a közösségnek, azaz a munkát felosztó és igazgató tisztviselőknek, az omniarchoknak. A kollektivizmus általánossá, egyetemessé tenné azt, amit bajnak tekint: azt, hogy az ember el van választva a munkaeszközöktől, melyek szükségesek a megéléséhez.

És mégis mily keserű bírálatot mond a kollektivizmus a mai társadalomról, melynek helyettesítésében olyan tehetetlennek mutatkozik! Szembeállítják egymással a kollektivizmust és a kapitalizmust, az köztulajdon szerint szervezett társadalmat az magántőkére alapított szervezettel. Mit jelentenek ezek az elnevezések? Ezt jól meg kell határozni, nehogy olyan eszméket tulajdonítsunk ellenfeleinknek, melyeket ők visszautasítanak.

A «kapitalizmus» alatt a kollektivisták nem azt a társadalmi állapotot értik, melyben a tőke létezik és folyton képződik: a kollektivizmus értelmes képviselői mind egész határozottan úgy nyilatkoznak, hogy a tőkét nem akarják megszüntetni, mert az, habár zavaró hatást gyakorol is, jó dolog; a közösség birtokba fogja venni és megőrzi, sőt gyarapítja.

E tekintetben a kiváló kollektivisták igen határozottan és sűrűn nyilatkoztak. Karl Marx arról beszél, hogy «az összes termelési eszközök közösként létesíttetnek és megújíttatnak». Schäffle azt írja, hogy «a társadalmi tőke jó karbantartásához és megújításához szükséges összegek az együttes termelés eredményéből fedezendők». Eszerint sem az egyik, sem a másik, sem pedig tanult elvtársaik nem a tőkének üzennek hadat, hanem a «kapitalizmus»-nak és a tőkére alapított kapitalisztikus társadalomnak.

Micsoda hát a «kapitalizmus»? Karl Marx nagy tetszelgéssel írja le a tőkéről szóló nagy munkájában. A mai termelést az jellemzi, hogy nagyban folytatják, óriási munkaeszközökkel, és hogy a házi termelés majdnem teljesen elenyészett. Jóformán már nem is készítenek a termelő személyes használatára való értékeket, hanem csak csereértékeket. Régebben nem így jártak el; minden család túlnyomóan a saját közvetetten fogyasztására valót termelt. Ennek két fontos következménye volt: először az, hogy csak feltétlenül hasznos tárgyakat termeltek, melyek hasznosak a szó igazi értelmében, főszükségleteknek tesznek eleget, nem pedig fölösleges igényeknek; másodszor az, hogy a cserebere szűkebb korlátok közé szorult, mert mindenki maga fogyasztotta el termelvényei nagy részét: a cserénél elért nyereség is csekélyebb volt, és nem történt meg, hogy kereskedelmi és ipari nyereségekből egyesek gyorsan és nagy vagyonra tettek szert.

A használati értékek és csereértékek közti megkülönböztetés nagy szerepet játszik Marx nagy művében: egész érvelése erre alapul.

Ma a termelés összpontosítva van: nem a személyes használat, hanem a nyereséggel való eladás szempontjából termelnek, és ezért az emberi erőket gyakran arra használják fel, hogy fölösleges apróságokat, csereértékeket állítanak elő, melyek nagy nyereségeket adnak és elterelik a termelést a lényeges használati tárgyak készítésétől. Ha kevesebb csipkét, kevesebb kasmírt, kevesebb ékszert, kevesebb díszbútort készítenének, és kevesebb ritka gyümölcsöt termelnének, akkor az emberi nem több ruházattal, több durva bútorral és több élelemmel rendelkeznék, mert a finomabb tárgyak előállítására szánt idő és munkaerő tíz, húsz, harminc közönségesebb tárgyat szolgáltathatna, melyeknek haszna általánosabb, komolyabb.

A «kapitalisztikus társadalom» egyik jellemvonása tehát az, hogy kizárólag csereértékeket termel, megveti a használati értékeket és ilyen irányba tereli a termelést, íme ez a nagy hibája; a gazdasági írók ezzel nem gondolnak, nem törődnek, mert legtöbbjük csak üres szószaporító. Ennek a megjegyzésnek lehet némi fontossága, és fejtegetéseink folyamán bírálni fogjuk. De a kollektivizmus nem erre fekteti a fősúlyt.

A «tőkére alapított» rendszernek másik jellemvonása, amely voltaképp a fővonása, az, hogy a tőke mindinkább összpontosulni igyekszik. A mai «szabadelvű kapitalisztikus» rendszer önmagát rombolja és bomlásnak indult. Fél század óta mind jobban látjuk, hogy «a kispolgári ipari rendszer romba dől». Társadalmi szervezetünk «a nép plutokratikus megoszlására tör, mely létesíti egyfelől a proletárok tömegét, másfelől a dúsgazdagok maroknyi csoportját».

A mai «kapitalisztikus» társadalom nem hasonlít sem a jövőbeli kollektivista társadalomhoz, sem pedig a múlt társadalmaihoz. Tudjuk, hogy a középkor némileg kegyben áll a kollektivistáknál, valamint, hogy az ókori rabszolgaságot közgazdasági szempontból némileg indokoltnak, vagy legalább igazoltnak nyilvánította Lassalle, aki úgy fogta fel az intézményt, mint a munkamegosztás elvének szülőjét, a tőkének, tehát az egész modern civilizációnak megteremtőjét. A középkor, a kollektivisták nézete szerint, nem volt egy sivár kor, egy sivatag, melyen a szenvedő emberiség keresztülhaladt, a sötét időszak («dark age»), ahogy egyes angol írók ma is mondják: szilárd gazdasági gépezet korszaka volt ez, amelynek egyes vonásait a kollektivizmus értékesíthetné. A középkor gazdasági szervezetének bukásából utóvégre is csak kevés embernek volt haszna, mert lassanként létrejött a «szabadelvű gazdasági rendszer», amely az emberek többségét a legrosszabb szolgaságba juttatta.

«Azt a magántulajdont, melyet a tulajdonos saját munkája által szerzett meg, és amely arra volt alapítva, hogy a független, magában álló egyén összenőtt saját munkája feltételeivel, azt a magántulajdont pótolta a tőkepénzes magántulajdona, mely a más emberek formailag szabad munkájának kiaknázásából keletkezik»; így fejezi ki magát Karl Marx:  «A mai nagy tőke úgy keletkezett, hogy megszűntek a kézművesek és parasztok kis birtokai, melyekben a munkás és a magántulajdon csakugyan össze voltak forrva, és ahol csakugyan a munkás volt az igazi tulajdonos.» Ez a szervezet, mely napjainkra felbomlott, akkor szerencsés volt, sőt, az anyagi eredmények szempontjából viszonylag méltányos is; de «az a nagy hibája volt, hogy a termelési eszközöket túlságosan elaprózta, és ezért abban a bajban szenvedett, hogy termelőképessége és cselekvési eszközei töredékekre bomlottak». Ezért ennek a gazdasági szervezetnek, bármilyen érdemei vannak is, mindinkább át kell engednie a tért a hatalmas ipari és kereskedelmi nagytőkének.

A mai nagytőke, melyet a nemzetgazdasági írók a takarékosság gyümölcse gyanánt tüntetnek fel, Karl Marx szerint, a jobbágyi, zárdái és községi javak elkobzásának, a védvámos és gyarmati rendszernek köszönheti eredetét. Később megszaporodott és most napról-napra azzal növekszik, hogy jogtalanul eltulajdonítja a munkás napi bérének meg nem fizetett részét.

A tőke most is folytatja plutokratikus fejlődését. Majd ha az átalakulás befejeződik, ami már nem késhet soká. mindenki ellensége lesz az önmagát fölemésztő szabadelvű gazdasági világrendszernek. Majd ha a nagytőke felemésztett minden kis és középvagyont, ha a nagy gyár elnyomta valamennyi szerény versenytársát, ha a nagy áruraktárak mellett tönkrement minden szerény kis bolt, ha az angol, amerikai vagy ausztráliai rendszerű óriási birtokok, minők a squatterek óriási runjei, magukba olvasztották mind a régi kis birtokokat, majd ha az egész lakosság csupa munkásokból és alkalmazottakból, azaz bérezettekből vagy proletárokból fog állni, ha majd minden tőke a névtelen társulatok (részvénytársulatok) és egyes «plutokrata» bankárok kezén lesz, akkor közel lesz a kollektivizmus uralma. Az óriási részvénytársulat, a maga bürokratikus összpontosított szervezetével, ahol «nem ügyel a gazda szeme» és ahol ezer meg ezer munkást alkalmaznak, természetes átmenetet képez az egyének által űzött ipar, az egyéni tulajdon, az egyéni kereskedelem és a kollektivizmus közt.

Ilyen fogalmat alkotnak maguknak a kollektivisták a mai «kapitalisztikus» társadalomról, de bíráló megjegyzéseik, melyek részben kétségkívül alaposak, tökéletlen elemzésből erednek. Ha egyes nagy vagyonok a rég múltban fosztogatásból keletkeztek is, nem kell elfeledni, hogy az elévülést igen helyesen nevezték el az emberi faj védelmezőjének. Az elévülés nélkül semmi sem állna meg a világon; a nemzetek épp oly kevéssé mondhatnák magukénak a területet, melyet elfoglalva tartanak, mint az egyes emberek a mezőt, melyet örököltek vagy megszereztek. Az állandó világháborútól csak az elévülés elve óv meg: ennek az elvnek köszönhetjük, hogy nem tartunk a «homo homini lupus» tanával, az ember nem tekinti minden embertársát ellenséges ragadozó állatnak.

A jobbágyi, zárdái vágy községi javak elkobzása, a védvámos és gyarmati rendszer igaztalanságai és képtelenségei bizonyos régi vagyonok alakulásának kifogásolható kútforrásai lehetnek; bizonyos újabb keletű vagyonok megszerzésében szerepet játszhatott a csalárd üzérkedés. De már jó ideje, hogy a magángazdagság nem ilyen eszközöknek köszöni a létesülését.

A kollektivisták nemcsak a történelemmel, hanem az analógiákkal is visszaélést űznek. Aki azt hiszi, hogy a részvénytársulati rendszer terjedése igen könnyűvé fogja tenni az átmenetet a mai gazdasági szabadságtól a kollektivizmushoz, az nem tudja, hogy mennyire lényegesen, mélyre menően különbözik a magánipar, a magántulajdon, még ha részvénytársulati formában nyilvánul is meg, az összes iparágaknak az államhatalom általi irányításától.

Súlyt fogunk fektetni e jelentős, e lényeges különbségre, mert a kollektivizmus, hogy gyakorlatiasnak lássék, arra számít, hogy összezavarják a kollektivista rendszert a részvénytársulatokéval. Úgy látszik, mintha a kollektivizmus voltaképp egy nagyobb szabású, több térre kiterjedő részvénytársulat volna, holott ettől a szervezettől, mely nagyszabású, de szabad, teljesen különbözik.

  1. [“Minket a történet, csak hallva, nem üt szíven úgy, mint akkor, hogyha szemünk is látja, tanúk lehetünk rá.” Quintus Horatius Flaccus, Ars Poetica]

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):