A szocializmus és a kapitalizmus radikálisan különböző megoldásokat kínál a szűkösség által előidézett problémára: nem kaphat meg mindenki mindent, amit szeretne, amikor szeretné, szóval hogyan döntjük el hatékonyan, ki fogja birtokolni és uralni az erőforrásainkat? A választott megoldás kulcsfontosságú dolgokról dönt. A különbséget jelentheti a bőség és az elszegényedés, az önkéntes csere és a politikai kényszer, akár a szabadság és a totalitarizmus között.
A kapitalizmus a szűkösség problémáját a magántulajdon jogának elismerésével oldja meg. Az első ember, aki használ egy jószágot, annak tulajdonosa. Mások kizárólag cserével és önkéntes szerződéssel tehetnek rá szert. De mindaddig, amíg a tárgy tulajdonosa dönt arról, hogy szerződést köt-e vagyona elcserélése érdekében, azt tehet vele, amit csak szeretne - amíg nem avatkozik bele vagy károsítja fizikailag a mások által tulajdonolt vagyont.
A szocialista rendszer teljesen másképp próbálja a tulajdonlás problémáját megoldani. Akárcsak a kapitalizmusban, az emberek tulajdonolhatnak fogyasztói cikkeket. De a termelés eszközeként szolgáló tulajdont a szocializmusban kollektíven birtokolják. Egyetlen ember sem tulajdonolhatja a fogyasztói javak termelése során használt gépeket és egyéb erőforrásokat. Úgymond az emberiség tulajdonolja őket. Ha az emberek használják a termelési eszközöket, azt csak gondnoki minőségben tehetik az egész közösség megbízásából.
A közgazdasági törvényei garantálják, hogy a termelőeszközök társadalmasítását mindig káros gazdasági és szociológiai hatások követik. A szocialista kísérlet mindig bukással végződik.
Először, a szocializmus kevesebb befektetést, kevesebb megtakarítást és alacsonyabb életszínvonalat eredményez. A szocializmus bevezetésének kezdetén újra kell osztani a tulajdont. A termelőeszközöket elveszik jelenlegi használóiktól és előállítóiktól, majd a gondnokok közösségére bízzák őket. Bár a termelőeszközök tulajdonosai és használói kölcsönös beleegyezéssel tettek rájuk szert előző használóiktól, most olyan emberekre ruházzák át őket, akik a legjobb esetben is olyan dolgok használói és előállítói lesznek, amelyeket előtte nem tulajdonoltak.
Ebben a rendszerben megbüntetik az előző tulajdonosokat az új tulajdonosok hasznára. A termelőeszközök nem-használóit, nem-előállítóit és nem-szerződöttjeit részesítik előnyben azzal, hogy olyan tulajdon gondnoki rangjára emelik őket, amelyet előzőleg nem használtak, nem állítottak elő vagy nem kötöttek rá szerződést. Tehát a nem-használók, nem-előállítók és nem-szerződöttek jövedelme emelkedik. Ugyanez igaz a meg-nem-takarítóra is, aki a megtakarító kárára - akitől elkobozták a megtakarított tulajdont - húz hasznot.
Tehát ha a szocializmus a nem-használóknak, a nem-előállítóknak, a nem-szerződötteknek és a meg-nem-takarítóknak kedvez, ez megemeli a használók, előállítók, szerződöttek és megtakarítók költségeit. Nyilvánvaló, miért lesznek kevesebben az utóbbi szerepekben. Csökkenni fog a természeti erőforrások eredeti birtokbavétele, az új termelési tényezők előállítása, a szerződéskötés. Kevésbé fognak a jövőre készülni, mivel a befektetések nyereségessége csökken. Kevesebbet fognak megtakarítani és többet fognak fogyasztani, kevesebb időt szánnak a munkára és többet a pihenésre.
Ez oda vezet, hogy kevesebb fogyasztói cikk lesz elérhető cserére, ami mindenki életszínvonalát csökkenti. Ha az emberek hajlandóak vállalni a kockázatokat, belépnek a feketepiacra, hogy kompenzálják veszteségeiket.
Másodszor, a szocializmus hatékonytalanságokat, hiányokat és bámulatos pazarlást eredményez. Ez Ludwig von Mises meglátása, aki felfedezte, hogy a szocializmusban lehetetlen a racionális gazdasági kalkuláció. Megmutatta, hogy a szocializmusban a tőkejavakat a legjobb esetben is másodrendű szükségeket kielégítő cikkek termelésére használják, a legrosszabb esetben pedig olyan dolgok előállítására, amelyek semmilyen igényt nem elégítenek ki.
Mises meglátása egyszerű, de döntő fontosságú: mivel a szocializmusban a termelőeszközök nem adhatók el, így nincs piaci áruk. A szocialista gondnok képtelen megállapítani az erőforrások felhasználása, vagy a termelési folyamatok hosszának megváltoztatása során felmerülő pénzügyi költségeket. Továbbá nem tudja hozzáviszonyítani ezeket a költségeket az eladásokból származó pénzbevételhez. Nem megengedett ajánlatokat elfogadnia másoktól, akik szeretnék használni termelőeszközeit, tehát nem tudhatja, mik az elmulasztott, alternatív lehetőségei. Ezen elmulasztott lehetőségek ismerete nélkül nem lehet tisztában a költségeivel. Azt sem tudhatja, hogy termelési módszere hatékony-e vagy sem, kívánatos-e vagy sem, racionális-e vagy sem. Nem tudhatja, hogy a fogyasztók sürgetőbb vagy halaszthatóbb igényeit elégíti-e ki.
A kapitalizmusban a pénzárak és a szabad piacok biztosítják ezt az információt a termelőnek. De a szocializmusban a tőkejavaknak nincs ára, sem lehetőség az elcserélésükre. A gondnok sötétben tapogatózik. Ráadásul - mivel nem ismerheti jelenlegi termelési stratégiája állapotát - nem tudhatja, hogyan fejlesszen rajta. Minél kevésbé képesek a termelők számításokat végezni és fejlesztéseket eszközölni, annál nagyobb valószínűséggel jelennek meg hiányok és pazarlások. Egy gazdaságban, ahol a termék fogyasztói piaca nagyon nagy, a termelő dilemmája ennél is nagyobb. Aligha szükséges rámutatni: amikor nincsen racionális gazdasági kalkuláció, a társadalom egyre mélyülő szegénységbe zuhan.
Harmadszor, a szocializmus a termelési tényezők túlhasználatát eredményezi, amíg azok meg nem rongálódnak és vandalizálódnak. A kapitalizmusban egy privát tulajdonosnak bármelyik pillanatban joga van eladni termelési tényezőit, és megtarthatja az eladásból származó bevételt. Tehát érdeke elkerülni tőkéje értékének csökkenését. Mivel ő a tulajdonos, célja maximalizálni az általa eladott javak és szolgáltatások termeléséért felelős tényezők értékét.
A szocialista gondnok státusza teljesen más. Nem adhatja el termelési tényezőjét, tehát szinte semmi nem ösztönzi arra, hogy biztosítsa értéke megmaradását. Ezzel szemben ösztönzői arra késztetik, hogy növelje a termelőeszközei kibocsátását, tekintet nélkül értékcsökkenésükre. Továbbá van rá esély, hogy ha a gondnok lehetőséget lát a termelőeszközök magáncélú használatára – például feketepiacra termelésre - fokozza a termelést a tőkeértékek rovására. Nézőponttól függetlenül, a szocializmusban a magántulajdonlás és a szabad piacok híján a termelők hajlamosak lesznek felélni a tőke értékét azok túlhasználásával. A tőkefelélés szegénységhez vezet.
Negyedszer, a szocializmus a fogyasztó számára elérhető javak és szolgáltatások minőségének csökkenéséhez vezet. A kapitalizmusban egy üzletember csak akkor képes fenntartani és bővíteni cégét, ha visszanyeri termelési költségeit. Mivel a cég termékeinek kereslete az árról és a minőségről alkotott fogyasztói értékítélettől függ (az ár a minőség egyik kritériuma), a termelőknek állandóan ügyelniük kell a termék minőségére. Ez kizárólag magántulajdonlással és piaci cserével lehetséges.
A szocializmus egészen más. Nem pusztán a termelőeszközöket birtokolják kollektíven, hanem a termék eladásából származó jövedelmet is. Ez egy másik megfogalmazása annak, hogy a termelő jövedelme nem áll kapcsolatban a termelő munkájáról alkotott fogyasztói értékítélettel. Ezzel a ténnyel természetesen tisztában van minden termelő.
A termelőnek semmi oka nem lesz különleges erőfeszítéseket tenni terméke minőségének növelése érdekében. Ehelyett viszonylag kevesebb időt és erőfeszítést szentel annak termelésére, amit a fogyasztók akarnak, és több időt szán arra, amit ő szeretne. A szocializmus egy rendszer, ami lustaságra buzdítja a termelőt.
Ötödször, a szocializmus a társadalom politizálódásához vezet. Aligha árthat valami jobban a vagyon termelésének.
A szocializmus – legalábbis a marxista verziója – kijelenti, hogy célja a teljes egyenlőség. A marxisták látják, hogy amint megengeded a termelőeszközök magántulajdonlását, megengeded a különbségeket. Ha én tulajdonlom P erőforrást, akkor te nem tulajdonlod, és kapcsolatunk P erőforrással különböző és egyenlőtlen lesz. A termelőeszközök magántulajdonlásának eltörlésével – mondják a marxisták – mindenki egy csapásra mindennek a társtulajdonosa lesz. Ez tükrözi mindenki egyenlőségét, mint emberi lények.
A valóság egészen más. Mindenkit minden társtulajdonosának nyilvánítani csak névlegesen oldja meg a tulajdonlásbeli különbségeket. Nem oldja meg a háttérben meghúzódó, valódi problémát: megmaradnak a hatalombeli különbségek annak irányításában, mit tesznek az erőforrásokkal.
A kapitalizmusban az ember, aki tulajdonol egy erőforrást, úgyszintén irányíthatja, mit tesznek vele. A társadalmasított gazdaságban ez nem igaz, mivel nincsen többé tulajdonos. Ettől függetlenül az irányítás problémája továbbra is fennáll. Ki fogja eldönteni, mit tegyenek micsodával? A szocializmusban ennek egyetlen módja van: az emberek úgy rendezik el a birtok irányításával kapcsolatos nézeteltéréseiket, hogy egyikük akaratát másokra kényszerítik. Mindaddig, amíg vannak különbségek, az emberek politikai módszerekkel fogják elrendezni őket.
Ha az emberek szeretnék növelni a jövedelmüket a szocializmusban, akkor magasabb pozíciókba kell emelkedniük a gondnokok hierarchiájában. Ez politikai tehetséget követel. Ebben a rendszerben az embereknek kevesebb időt és erőfeszítést kell termelékeny képességeik kifejlesztésébe fektetniük, és többet kell csiszolniuk a politikai adottságaikat.
Amint az emberek kilépnek az erőforrások termelőjének és használójának a szerepéből, személyiségük megváltozik. Többé nem gondozzák a képességüket szűkös helyzetek előrelátására, a produktív lehetőségek kiaknázására, a technológiai lehetőségek megismerésére, a fogyasztói igények változásainak kiszámítására és a marketingstratégiák kifejlesztésére. Többé nem kell kezdeményezniük, dolgozniuk és reagálniuk mások szükségleteire.
Ehelyett kifejlesztik a meggyőzéshez, a demagógiához, a cselszövéshez és az ígérgetéshez szükséges képességeket, majd kenőpénzek és fenyegetések használatával elérik, hogy támogassa a nyilvánosság az álláspontjukat és a véleményüket. Másfajta emberek emelkednek a csúcsra a szocializmusban, mint a kapitalizmusban. Minél magasabbra tekintesz a szocialista hierarchiában, annál több embert fogsz találni, akik túl inkompetensek a feladatuk elvégzéséhez. Egy gondnok-politikus karrierjének nem akadály, ha ostoba, lusta, hatékonytalan és nemtörődöm. Egyedül felsőbbrendű politikai képességekre van szüksége. Ez is hozzájárul a társadalom elszegényedéséhez.
Az Egyesült Államok nem teljesen szocialista, de máris látjuk egy politizált társadalom katasztrofális következményeit, miközben politikusaink a magántulajdonosok jogainak megsértését folytatják. A szocializmus összes elszegényítő hatása velünk van az Egyesült Államokban: a befektetések és a megtakarítások szintjének a csökkenése, az erőforrások helytelen allokációja, a termelési tényezők túlhasználata és tönkretétele, illetve a termékek és szolgáltatások alacsony minősége. És mindez csupán kóstoló a szocializmus alatti életből.
