Jobboldali libertarianizmus: A realisztikus libertarianizmus

A libertarianizmus logikailag konzisztens szinte minden kulturális, társadalmi és vallási attitűddel vagy erkölcsi elvvel. Szigorúan logikailag a libertárius politikai tan elválasztható minden egyéb megfontolástól; logikusan lehet az ember hedonista, kicsapongó, erkölcstelen, általánosságban a vallás, de kiváltképp a kereszténység militáns ellensége – és a legtöbb libertárius valóban az is -  miközben még mindig a libertárius politika következetes követője. Ami azt illeti, szigorúan elméletben az ember következetesen elkötelezheti magát a tulajdonjogok mellett politikailag, míg a gyakorlatban lehet ingyenélő, szélhámos, piti csaló és zsaroló, ahogyan ez túl sok libertáriusról ki is derül. Szigorúan elméletben az ember logikusan megteheti mindezt, de pszichológiailag, szociológiailag és a gyakorlatban ez egyszerűen nem így működik.

Murray N. Rothbard

Hadd kezdjek néhány, a libertarianizmusról  mint tiszta, deduktív elméletről szóló megállapítással.

Ha nem volna szűkösség a világban, az emberek közötti konfliktusok nem volnának lehetségesek. Az emberek közötti konfliktusok mindig és mindenhol a szűkös javakra vonatkozó konfliktusok. Én X-et szeretném tenni egy adott dologgal, te pedig Y-ra szeretnéd használni ugyanazt.

Mivel léteznek ezek a konfliktusok és mi képesek vagyunk egymással kommunikálni és vitatkozni róluk, az elkerülésük érdekében viselkedési normákat dolgozunk ki. A normák célja a konfliktuskerülés. Ha nem akarnánk elkerülni a konfliktusokat, ostobaság lenne viselkedési normákat kitalálni. Akkor csak harcolnánk és küszködnénk.

Minden érdek tökéletes harmóniája híján a szűkös javakkal kapcsolatos konfliktusokat csak akkor lehet elkerülni, ha minden szűkös erőforrást bizonyos személyekhez rendelnek magán, exkluzív tulajdonként. Csak így cselekedhetek a saját dolgaimmal tőled és a te dolgaidtól függetlenül anélkül, hogy konfliktusba keverednénk.

De ki melyik szűkös erőforrást birtokolja magántulajdonként és melyiket nem? Először: Mindenki birtokolja a saját fizikai testét, amit kizárólag ő - és senki más  - nem irányíthat közvetlenül (én csak közvetetten tudom a te testedet irányítani úgy, hogy először közvetlenül irányítom a saját testemet - és vice versa) és ami fölött – kiváltképp - kizárólag ő gyakorol közvetlen kontrollt, amikor megtárgyalja és megvitatja a szóban forgó kérdést. Máskülönben - ha a test-tulajdonlást valami közvetett test-irányítóra ruháznák - elkerülhetetlen volna a konfliktus, hiszen a test közvetlen irányítója nem képes feladni a teste feletti közvetlen kontrollját mindaddig, amíg él. Máskülönben lehetetlen volna, hogy egy tulajdonvita résztvevőiként két személy valaha is meg tudja tárgyalni és vitatni azt, kinek az akarata fog érvényesülni - hiszen az érvelés és vitatkozás előfeltételezi, hogy mindkettőnek; mind az indítványozónak, mind az ellenfélnek exkluzív uralma alatt áll a saját teste és önállóan, harc nélkül juthat el a helyes ítélethez (egy konfliktusmentes interakció során).

Másodszor, azokat a szűkös jószágokat illetően, amelyeket kizárólag közvetetten lehet irányítani (azaz amelyeket birtokba kell vennünk saját, természet adta - és nem birtokba vett -testünket használva): Az exkluzív kontrollra (tulajdonra) az a személy tesz szert - az pedig arra a személyre ruházódik - aki először birtokba vette a szóban forgó erőforrást; vagy aki önkéntes (konfliktusmentes) cserével tett rá szert előző tulajdonosától. Hiszen csak egy erőforrás első birtokba vevője (és az összes későbbi tulajdonos, akik önkéntes cserék láncolatán keresztül jutottak hozzá) képes konfliktus nélkül, azaz békésen megszerezni és átvenni felette az irányítást. Máskülönben - ha az exkluzív irányítás jogát ehelyett a később érkezőkre ruházzák - a konfliktust nem elkerülik, hanem - a normák céljával ellentétesen - éppenhogy elkerülhetetlenné és állandóvá teszik.

Hadd hangsúlyozzam ki, hogy ezt az elméletet lényegében megcáfolhatatlannak, a priori igaznak tartom. Véleményem szerint ez az elmélet képviseli a társadalomfilozófia egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - vívmányát. Megfogalmazza és egységes szerkezetbe foglalja a megváltoztathatatlan alapszabályokat minden embernek, mindenhol, akik békében szeretnének együtt élni.

És mégis: ez az elmélet nem sokat mondd nekünk a való életről. Persze, elmondja, hogy minden tényleges társadalom - amennyiben azokat békés kapcsolatok jellemzik - tudatosan vagy tudattalanul tiszteletben tartja ezeket a szabályokat, így racionális meggondolás vezeti őket. De nem árulja el nekünk, milyen mértékben ez a helyzet. Azt sem közli velünk - még ha teljes volna is e szabályok tisztelete - hogyan élnek valójában együtt az emberek. Nem mondja el, milyen közel vagy távol laknak egymástól, mikor, hogyan, milyen gyakorisággal, mennyi időre és milyen céllal találkoznak és lépnek interakcióba egymással, és a többi. Hogy egy hasonlatot használjak: ismerni a libertárius elméletet - a békés interakciók szabályait - olyan, mint ismerni a logika szabályait - a helyes gondolkodás és érvelés szabályait. Viszont mint ahogy a logika ismerete - bármennyire is elengedhetetlen a helyes gondolkodáshoz - nem mond nekünk semmit a használt és megalkotott, valódi emberi gondolatokról, tényleges szavakról, fogalmakról, érvekről, következtetésekről és konklúziókról, úgy a békés interakció logikája (libertarianizmus) sem mond nekünk semmit a tényleges emberi életről és cselekvésről. Így: mint ahogy minden logikával foglalkozó tudósnak valódi gondolatokhoz és érveléshez kell fordulnia, ha jó hasznát akarja venni tudásának, úgy egy libertárius teoretikusnak is valós emberek cselekvésére kell fordítania figyelmét. Ahelyett, hogy puszta teoretikus volna, szociológussá és pszichológussá is kell válnia, és figyelembe kell vennie az "empirikus" társadalmi valóságot, azaz a világot, amilyen valójában.

Ez elvezet a "Baloldal" és a "Jobboldal" témaköréhez.

A Jobboldal és a Baloldal közötti különbség - ahogy azt Paul Gottfried gyakran megjegyezte - egy alapvető nézeteltérés egy empirikus kérdéssel kapcsolatban. A Jobboldal tényként elismeri az egyéni emberi különbségek és változatosságok létét; természetesnek fogadja el őket, míg a Baloldal tagadja az ilyen különbségek és változatosságok létezését vagy megpróbál valami magyarázattal megszabadulni tőlük; mindenesetre valami természetellenesként tekint rájuk, amiket orvosolni kell, az emberi egyenlőség természetes állapotának érdekében.

A Jobboldal elismeri az egyéni emberi különbségek létét nem csupán a fizikai elhelyezkedés, az emberi környezet illetve az egyéni emberi test (magassága, ereje, súlya, kora, neme, bőr-, haj- vagy szemszíne, arcvonásai, stb. stb.) felépítése kapcsán. Ami ennél fontosabb, a Jobboldal úgyszintén elismeri az emberek mentális felépítése, azaz kognitív képességeik, tehetségek, pszichológiai diszpozícióik és motivációik közötti különbségek létét. Elismeri az éles elméjű és az ostoba, az okos és a buta, a megfontolatlan és az előrelátó, a szorgos és a lusta, az agresszív és a békés, az engedelmes és a leleményes, az impulzív és a türelmes, a lelkiismeretes és a nemtörődöm, stb. stb. emberek létét. A Jobboldal elismeri, hogy ezek a mentális különbségek, melyek a fizikai környezet és a fizikai emberi test interakciójának eredményei, mind a környezeti és a pszichológiai és biológiai tényezőkből fakadnak. A Jobboldal emellett elismeri, hogy az emberek vér szerinti összeköttetésben állnak (vagy elkülönülnek) mind fizikai tekintetben, földrajzilag, és érzelmileg (biológiai közös vonások és kapcsolatok), nyelv és vallás, illetve szokások és tradíciók által. Továbbá a Jobboldal nem pusztán elismeri e különbségek és változatosságok létét. Elismeri azt is, hogy az input-különbségek eredménye ismét különböző lesz, és sok vagy kevés tulajdonnal rendelkező embereket, gazdagokat és szegényeket fog eredményezni, illetve embereket magas vagy alacsony társadalmi státusszal, ranggal, befolyással és tekintéllyel. És normálisnak és természetesnek fogadja el a különböző inputok különböző kimeneteit.

A Baloldal ezzel ellentétben meg van győződve minden ember alapvető egyenlőségéről, hogy minden embert "egyenlőnek teremtettek." Nem tagadja a nyilvánvalót, természetesen: hogy vannak környezeti és fiziológiai különbségek, azaz hogy néhányan a hegyekben élnek, mások pedig a tenger mentén, hogy néhányan magasak, mások pedig alacsonyak, néhányan fehérek, mások feketék, néhányan férfiak, mások nők, stb. De a Baloldal tagadja a mentális különbségek létét, vagy amennyiben azok túl nyilvánvalók ahhoz, hogy teljesen letagadják őket, megpróbálja lesöpörni őket az asztalról azzal magyarázva, hogy csak "véletlenek." Azaz a Baloldal vagy teljesen környezetileg determináltnak véli ezeket a különbségeket, amelyek esetében a környezeti körülmények változása (például egy ember átköltöztetése a hegyekből a tengerpartra és vice versa, vagy mindenki egyenlő születés előtti és születés utáni bánásmódban részesítése) egyenlő eredményt produkálna, és tagadja, hogy ezeket a különbségeket (emellett) bizonyos - viszonylag kontrollálhatatlan - biológiai tényezők okozzák. Vagy máskülönben, azokban az esetekben, ahol tagadhatatlan, hogy biológiai tényezők ok-okozati szerepet játszanak a siker vagy bukás (pénz és hírnév) eldöntésében, mint amikor egy 150 centis ember nem tud olimpiai aranyérmet nyerni a 100 méteres futásban, vagy egy kövér és ronda lány nem képes Miss Universe lenni, a Baloldal ezeket a különbségeket színtiszta szerencse eredményének, az abból eredő egyéni sikert vagy bukást pedig meg nem érdemeltnek véli. Mindenesetre - akár előnyös, akár hátrányos körülmények, vagy biológiai tulajdonságok okozták azokat - minden megfigyelhető emberi különbséget ki kell egyenlíteni. És ahol ez nem tehető meg szó szerint - mivel nem tudunk hegyeket és tengereket mozgatni, magassá változtatni egy alacsonyt, vagy fehérré egy feketét - a Baloldal ragaszkodik ahhoz, hogy a meg nem érdemelten "szerencsések" kompenzálják a "pecheseket", hogy mindenki "egyenlő életállomást" élvezhessen, minden ember természetes egyenlőségének megfelelően.

A Jobboldal és a Baloldal e rövid jellemzésével visszatérek a libertarianizmus témájához. Kompatibilis-e a libertárius elmélet a Jobboldal világnézetével? És kompatibilis-e a libertarianizms a balos nézetekkel?

A Jobboldallal kapcsolatban a válasz egy nyomatékos "igen". Egyetlen libertáriusnak sem okoz gondot elismerni a jobbos világnézet alapvető igazát, aki csak halványan is ismeri a szociális valóságot. Egyetérthet, és az empirikus bizonyíték fényében egyet is kell értenie a Jobboldal empirikus állításával az ember fundamentális, nem pusztán fizikai, hanem mentális egyenlőtlenségével kapcsolatban: és kiváltképp, úgyszintén egyetérthet a Jobboldal normatív "laissez-faire" követelésével, miszerint ez a természetes emberi egyenlőtlenség elkerülhetetlenül egyenlőtlen eredményeket idéz elő, és semmit nem lehet vagy semmit nem kell tenni ezzel.

Viszont van egy fontos kikötés. Míg a Jobboldal elfogadhatja az összes emberi egyenlőtlenséget, legyen az kezdőpont vagy kimenetel mint természetes, a libertárius ragaszkodna ahhoz, hogy csak azok az egyenlőtlenségek természetesek és csak azokba nem szabad beleavatkozni, amelyek a békés emberi interakció a kezdetekkor említett alapszabályait követve jöttek létre. Viszont azok az egyenlőtlenségek, amelyek e szabályok megszegésének következményei, megkövetelik a korrektív cselekvést és el kell törölni őket. Emellett a libertárius ragaszkodna ahhoz, hogy empirikus tény az, hogy a megszámlálhatatlan megfigyelhető emberi egyenlőtlenségek közül igen sok ténylegesen az efféle szabályszegések eredménye, mint a gazdag emberek, akik nem a kitartó munkának, előrelátásnak, vállalkozói képességeknek vagy máskülönben önkéntes ajándéknak vagy hagyatéknak köszönhetik vagyonukat, hanem rablásnak, csalásnak, vagy az állam által adott monopol-kiváltságoknak. Viszont az ilyen esetekben megkövetelt korrektív cselekedetet nem egalitarizmus, hanem a helyreállítás motiválja: azt (és csak azt), kell kárpótolniuk, aki meg tudja mutatni, hogy kirabolták, csalás áldozatává vált vagy jogilag hátráltatták, méghozzá azoknak (és csak azoknak), akik elkövették ezeket a bűntetteket ellene és tulajdona ellen, beleérve azokat az eseteket, ahol a helyreállítás még nagyobb egyenlőtlenséget eredményezne (mint például ahol egy szegény ember becsapott egy gazdag embert és kárpótlással tartozik neki).

Másrészt: a Baloldallal kapcsolatban a válasz egy egyformán nyomatékos "nem." Ellentmond az összes mindennapi tapasztalat és hegynyi empirikus társadalmi kutatás a Baloldal empirikus állításának, miszerint nem léteznek jelentős mentális különbségek az egyének között, és ebből fakadóan a különböző embercsoportok között, illetve hogy ami efféle különbségnek tűnik, az kizárólag környezeti tényezőknek tudható be, és eltűnne, ha kiegyenlítenék a környezetet. Az emberek nem egyenlők és nem tehetők egyenlővé, és akármivel próbálkozik az ember ezzel kapcsolatban, az egyenlőtlenségek mindig újból fel fognak bukkanni. Viszont a Baloldal hallgatólagos normatív állítása és aktivista agendája az, ami kiváltképp összeegyeztethetetlenné teszi a libertarianizmussal. A mindenki kiegyenlítése vagy mindenki "életállomásának" kiegyenlítése inkompatibilis a magántulajdonnal, legyen szó az ember testéről vagy külső dolgokról. A békés együttműködés helyett véget nem érő konfliktust hoz el, és egy határozottan un-egalitárius, állandó uralkodó osztály felállításához vezet, amely a többi ember felett uralkodik "dolgaik" kiegyenlítése végett. "Mivel" ahogy azt Murray Rothbard megfogalmazta, "semmilyen értelemben nincs két egyforma vagy 'egyenlő' ember a természetben vagy egy önkéntes társadalom kimeneteleiben, az efféle egyenlőség előidézése és fenntartása szükségszerűen megköveteli egy elsöprő kényszerítő erővel rendelkező hatalmi elit állandó kirendelését."¹

Megszámlálhatatlan egyéni különbség létezik; és még több az egyének különböző csoportjai között, mivel minden egyén számtalan különböző csoportba sorolható. A hatalmi elit dönt arról, melyek azok ezek közül az egyéni vagy csoportkülönbségek közül, amelyek előnyösnek és szerencsésnek vagy hátrányosnak és balszerencsésnek (vagy máskülönben irrelevánsnak) számítanak. A hatalmi elit határozza meg, miként vigyék végbe ténylegesen a szerencsések és balszerencsések "kiegyenlítését", azaz mennyit és hogyan "vegyenek el" a szerencsésektől és "adjanak" a balszerencséseknek, hogy elérjék az egyenlőséget. Kiváltképp, azzal, hogy balszerencsésként definiálja magát, a hatalmi elit az, ami meghatározza, mit és mennyit vegyen el a szerencsésektől és tartson meg magának. És akármilyen kiegyenlítést is érjenek el ekkor: mivel számtalan új különbség és egyenlőtlenség bukkan fel újra és újra, a hatalmi elit kiegyenlítő munkája sosem érhet természetes végéhez, hanem örökké, végtelenül folytatódnia kell.

A Baloldal egalitárius világnézete viszont nem csak a libertarianizmussal inkompatibilis. Annyira távol áll a valóságtól, hogy az ember elgondolkodik, hogyan képes bárki komolyan venni. Az utca embere minden bizonnyal nem hisz mindenki egyenlőségében. Az egyszerű józan ész és a megalapozott előítélet ennek útjában áll. És még ennél is biztosabb vagyok abban, hogy az egalitárius tanok tényleges terjesztői közül mélyen legbelül senki sem hiszi el, amit kinyilvánít. Viszont akkor hogyan tudott a balos világnézet korunk domináns ideológiájává válni?

A válasznak nyilvánvalónak kell lennie, legalábbis egy libertárius számára: az egalitárius tan nem azért érte el státuszát, mert igaz, hanem mert a tökéletes intellektuális fedezéket biztosítja az uralkodó elit totalitárius társadalmi irányításra való törekvése számára. Az uralkodó elit tehát zászlaja alá vonta az "értelmiség" (vagy a "fecsegő osztály") segítségét. Jövedelmet biztosított nekik vagy máskülönben támogatta őket, azok pedig cserébe kézbesítették a kívánt egalitárius üzenetet (amiről tudják, hogy hibás, viszont ami hatalmas haszonnal jár saját karrierjüket tekintve). Tehát az egalitárius ostobaság leglelkesebb támogatóit az értelmiségi osztály berkein belül találhatjuk. ²

Tekintve tehát hogy nyilvánvalóan inkompatibilis a libertarianizmus és a Baloldal által vallott egalitarizmus, bizonyára meglepetésként hat - és az uralkodó elit, illetve udvari értelmisége roppant ideológiai hatalmáról tesz tanúbizonyságot - hogy sokan, akik ma libertáriusnak nevezik magukat, a Baloldal részét képezik és baloldalinak vallják magukat. Hogyan lehetséges ez?

Ami ideológiailag egyesíti ezeket a bal-libertáriusokat, az a különböző "anti-diszkriminációs" rendelkezések támogatása, illetve a "szabad és non-diszkriminatív" bevándorlás politikájának pártfogása. ³

Ezek a "libertáriusok," jegyezte meg Rothbard, "hevesen elkötelezték magukat az elképzelés mellett, miszerint bár minden egyén nem feltétlen 'egyenlő' mindenki máshoz viszonyítva, de minden elképzelhető csoportot, etnikai részleget, rasszt, nemet vagy néhány esetben fajt 'egyenlővé' kell tenni; hogy mindenkinek vannak 'jogai', amelyeket tilos megsérteni bármiféle diszkriminációval."⁴

De miként lehetséges összeegyeztetni ezt az anti-diszkriminációs álláspontot a magántulajdonnal, amelyet minden libertáriusnak filozófiája alappillérének kellene tekintenie, és amely végtére is exkluzív (kizáró) tulajdont jelent, ami tehát logikailag magába foglalja a diszkriminációt?

A tradicionális balosoknál természetesen nem áll fenn ez a probléma. Nem gondolnak a magántulajdonra, és az nem érdekli őket. Mivel mindenki egyelő mindenki máshoz mérten, egyenlően mindenkié a világ és rajta minden - minden tulajdon "közös" tulajdon - és mint a világ egyenlő társtulajdonosa, mindenkinek természetesen egyenlő "hozzáférési joga" van mindenhova és mindenhez. Viszont minden érdek tökéletes harmóniájának híján nem lehetséges, hogy mindenki egyenlő tulajdonnal és egyenlő hozzáféréssel rendelkezzen mindenhova és mindenkihez anélkül, hogy az állandó konfliktushoz ne vezessen. Tehát e kellemetlenség elkerülése végett szükséges felállítani egy Államot, azaz a végső döntéshozatal területi monopolistáját. Azaz a "közös tulajdon" megkövetel egy Államot, és "állami tulajdonná" válik. Az Állam az, aki végső soron eldönti nem csak azt, ki tulajdonol micsodát; az emberek területi elosztását is végső soron az Állam dönti el: ki éljen hol, és kinek engedélyezett találkozni és hozzáférni kihez – és fenébe a magántulajdonnal. Végtére is ők, a balosok azok, akik irányítanák az Államot.

De ez a menekülési útvonal nem áll nyitva senki előtt, aki libertáriusnak nevezi magát. Neki komolyan kell vennie a magántulajdont.

Pszichológiailag vagy szociológiailag azzal a ténnyel magyarázható a non-diszkriminációs politika vonzereje a libertáriusok között, hogy a libertáriusok aránytalanul nagy része aszociális vagy egyszerűen furcsa ember - vagy Rothbard leírását használva "hedonista, kicsapongó, erkölcstelen, általában a vallás militáns ellensége, [...] ingyenélő, szélhámos, piti csaló és zsaroló," akik aszociálisok és kívülállók iránti állítólagos 'toleranciája' miatt kezdtek vonzódni a libertarianizmushoz, és akik most eszközként szeretnék használni arra, hogy felszabadítsák magukat minden diszkrimináció alól, amit  a mindennapi életben a fajtájuk iránt tipikusan tanúsítanak. De hogyan teszik ezt "logikailag?" A bal-libertáriusok, a vérző szívű libertáriusok és a humanitárius-kozmopolita libertáriusok nem egyszerűen balosok. Tisztában vannak a magántulajdon központi fontosságával. Viszont hogyan képesek látszólag logikusan összeegyeztetni a magántulajdon elképzelését az anti-diszkriminációs politika, és kiváltképp a diszkriminációmentes bevándorlás politikájának támogatásával?

A rövid válasz: úgy, hogy erkölcsi gyanúval tekintenek minden jelenlegi magántulajdonra és azok különböző emberek közötti eloszlására. Ezzel a bal-libertáriusok annak az ellentétes hibájába esnek, amit a nem-libertárius Jobboldal követ el. Ahogy azt említésre került, a nem-libertárius Jobboldal elköveti azt a hibát, hogy természetesnek és jogszerűnek tekint minden (vagy legalábbis majdnem minden) jelenlegi tulajdonbirtoklást, beleértve kiváltképp az Állam tulajdonbirtoklását. Ezzel éles ellentétben egy libertárius elismerné és ragaszkodna ahhoz, hogy néhány jelenlegi tulajdonbirtoklás, és az összes (vagy legalábbis a legtöbb) Állam-birtok kimutathatóan természetellenes és igazságtalan, és mint olyan, helyesbítést és kártérítést követel. Ezt megfordítva a bal-libertáriusok azt állítják, hogy nem csak az összes vagy a legtöbb *Állam-*birtok természetellenes és igazságtalan (ennek elismeréséből származtatják a "libertárius" titulusukat), hanem az összes magán tulajdonbirtoklás is természetellenes és igazságtalan. És az utóbbi állítás alátámasztásához arra a tényre hivatkoznak, hogy az összes jelenlegi magántulajdon-birtoklást illetve különböző emberek közötti elosztásukat befolyásolta, megváltoztatta és eltorzította az előzőleges állami tevékenység és törvényhozás, és minden más volna; senki sem lenne jelenlegi helyén és pozíciójában, ha nem volnának ezek a korábbi állami beavatkozások.

Ez a megfigyelés kétségtelenül helyes. Az Állam hosszú történelme folytán néhány embert gazdagabbá, míg másokat szegényebbé tett, mint amilyenek egyébként lettek volna. Néhány embert meggyilkolt, másokat élni hagyott. Embereket az egyik helyről a másikra szállított. Előmozdított bizonyos szakmákat, iparokat vagy területeket, és megakadályozta, késleltette vagy megváltoztatta mások fejlődését. Bizonyos embereknek kiváltságokat és monopóliumokat biztosított, törvényesen diszkriminált és hátráltatott másokat, és a többi, és a többi. A múltbeli igazságtalanságok, győztesek és vesztesek, elkövetők és áldozatok listája végtelen.

De ebből a vitathatatlan tényből nem következik az, hogy erkölcsileg gyanús és helyesbítésre szorul minden jelenlegi tulajdonbirtoklás. Annyi biztos, hogy az állami tulajdont helyre kell állítani, mivel arra igazságtalanul tettek szert. Vissza kell juttatni azt természetes tulajdonosaihoz, azaz az emberekhez (vagy leszármazottaikhoz), akiket arra kényszerítettek, hogy ilyen 'köz'tulajdonokat 'finanszírozzanak' azzal, hogy feladják saját magántulajdonuk egy részét az Állam számára. Viszont itt nem fogok foglalkozni ezzel a "privatizációs" kérdéssel. ⁵  Ehelyett a befolyásosabb állítás, miszerint a múltbeli igazságtalanságok erkölcsileg gyanúsítottá tesznek minden jelenlegi magán tulajdonbirtoklást az, ami nem következik, és ami kétségtelenül nem igaz. Ami azt illeti, a legtöbb magán birtoklás valószínűleg igazságos, függetlenül annak történelmétől - kivéve abban az esetben, amikor egy bizonyos felperes be tudja bizonyítani, hogy nem az. A bizonyítás terhe viszont annak a vállát nyomja, aki kifogásolja a tulajdon jelenlegi birtoklását és eloszlást. Neki kell bemutatnia, hogy egy régebbi jogcím birtokában van a szóban forgó tulajdonra vonatozóan, mint jelenlegi tulajdonosa. Máskülönben, ha egy felperes ezt nem tudja bebizonyítani, minden úgy marad, ahogy jelenleg van.

Vagy, hogy specifikusabbak és realisztikusabbak legyünk: Abból a tényből, hogy meggyilkolták, áttelepítették, kirabolták, megtámadták vagy jogilag hátrányos helyzetbe hozták Pétert vagy Pált, vagy szüleiket bármely elképzelhető csoport tagjaként, és jelenlegi tulajdonuk és társadalmi pozíciójuk más volna, ha nem történt volna meg ez a múltbeli igazságtalanság, nem következik, hogy e csoport bármely jelenlegi tagja jogos (kártérítési) követeléssel állhat elő bárki más jelenlegi tulajdona felé (sem csoportján belül sem csoportján kívül). Ehelyett minden esetben Péternek vagy Pálnak kellene bemutatnia az egyik ügy után a másikig, hogy neki személyesen több - mivel régebbi - jogcíme van egy bizonyos darab tulajdonra, mint valami jelenlegi, megnevezett és beazonosított tulajdonosnak és állítólagos elkövetőnek. Bizonyára számos eset létezik, ahol ez megtehető és ahol kárpótlással vagy kártérítéssel tartoznak. Viszont az is biztos, hogy ezzel - hogy arra nehezedik a bizonyítás terhe, aki megkérdőjelezi a jelenlegi tulajdon-eloszlást - semmilyen non-diszkriminációs egalitárius agenda sem juthat messzire. Épp ellenkezőleg, napjaink nyugati világában - amely tele van olyan pozitív diszkriminációs törvényekkel, amik törvényes kiváltságokat biztosítanak különböző "védelmezett csoportoknak" egyéb, ennek megfelelően nem-védelmezett és diszkriminált csoportok kárára, több - nem kevesebb - diszkriminációt és egyenlőtlenséget eredményezne, ha - ahogy azt az igazságosság megköveteli - az Állam megengedné mindenkinek, aki ténylegesen elő tudna hozakodni gyötrelmének egyéni bizonyítékával, hogy úgy tegyen, és pert indítson jóvátételt követelve elnyomójától.

De a bal-libertáriusokat - a vérző-szívű és humanitárius-kozmopolita libertáriusokat - nem éppen úgy ismerik, mint a "pozitív diszkrimináció" elleni "harcosokat." Ezzel ellentétben ahhoz, hogy elérjék a konklúziót, amit el szeretnének érni, enyhítik vagy teljesen megszabadulnak a követelménytől, hogy valaki, aki áldozatnak mondja magát, előhozakodjon áldozatiságának egyéni bizonyítékával. Tipikusan, hogy fenntartsák intellektuális státuszukat mint libertáriusok, a bal-libertáriusok halkan, lopva vagy akár tudatlanul, de tulajdonképpen a magántulajdont, a tulajdonjogokat és a jogsértéseket a 'polgárjogok' és 'polgárjog-sértések' zavaros gondolatával, az egyéni jogokat pedig a 'csoportjogokkal' helyettesítik, amikor feladják az igazságosság eme alapvető követelményét, így látens-szocialistákká válnak. Hiszen az Állam megzavart és eltorzított minden tulajdonbirtoklást és elosztást, viszont az áldozatiság egyéni bizonyítékának követelése nélkül mindenki és minden elképzelhető csoport könnyedén és intellektuális erőfeszítés nélkül állíthatja a saját áldozatiságát bárki mással vagy bármelyik másik csoporttal szemben.⁶

Miután megszabadultak az áldozatiság egyéni bizonyításának terhe alól, a bal-libertáriusokat lényegében semmi nem korlátozza az új "áldozatok" és "elnyomók" iránti 'kutatásukban' saját előfeltételezett egalitárius nézeteiknek megfelelően. Becsületükre legyen mondva, látják, hogy az Állam egy intézményesített elnyomó és a magántulajdon-jogok megsértője (ismét, ebből származik "libertarianizmusuk"). De sokkal több intézményesített és strukturális igazságtalanságot és társadalmi torzulást, sokkal több áldozatot és elnyomót, valamint a kárpótlás, kompenzáció és az ezt kísérő tulajdon-újraelosztás sokkal nagyobb szükségét látják a jelenlegi világban, mint kizárólag azok az igazságtalanságok és torzítások, amelyeket az Állam követett el és okozott, és amelyeket az Állam összes birtokának és funkciójának zsugorításával, és végső soron eltörlésével illetve privatizációjával kell megoldani és jóvátenni. Ha meg is szűnne az Állam, úgy tartják, hogy érvényben maradnának más intézményesített torzulások, mint az Állam hosszú, előzőleges léte vagy bizonyos állam-előtti állapotok kései és hosszan tartó hatásai, amelyek jóvátételt szükségeltetnek, hogy egy igazságos társadalom jöhessen létre.

A bal-libertáriusok által vallott nézetek ezzel kapcsolatban nem teljesen egységesek, de jellemzően alig térnek el attól, amit a kultúrmarxisták terjesztenek. Bármiféle empirikus támogatás, és valójában elsöprő számú, az ellenkezőjét alátámasztó bizonyíték ellenére 'természetesnek' feltételezik az 'egyenlők' 'lapos' és 'horizontális' társadalmát, azaz lényegében az egyetemesen és világszerte homogén, hasonló gondolkodású és hasonló képességekkel bíró, többé-kevésbé hasonló társadalmi és gazdasági státusszal rendelkező emberek világát, és minden szisztematikus eltérést e modelltől diszkrimináció következményének tekintenek, ami alapot szolgáltat valamiféle kompenzációra és kártérítésre. Ennek megfelelően természetellenesnek vélik a tradicionális családoknak, a nemi szerepeknek és a munka a férfiak és nők közötti feloszlásának hierarchikus struktúráját. Ami azt illeti, gyanúval tekintenek minden társadalmi hierarchiára és vertikális tekintélyrangsorra, vezetőkre és törzsfőnökökre, pártfogókra, nemesekre, arisztokratákra és királyokra, püspökökre és bíborosokra, illetve általánosságban a ’főnökökre’ és beosztottjaikra vagy alárendeltjeikre. Hasonlóképp természetellenesnek vélik az összes nagy vagy ’túlzott’ jövedelem- és vagyonkülönbséget – az úgynevezett ’gazdasági hatalom’ különbségeit – illetve mind egy reményvesztett alsó osztály, mind a szupergazdag emberek és családok felsőosztályának létét. Emellett a nagy ipari és pénzügyi vállalatokat és konglomerációkat az Állam mesterséges teremtményeinek tekintik. És úgyszintén gyanús, természetellenes és javításra szorul az összes exkluzív egyesület, társaság, kongregáció, egyház és klub, illetve minden területi szegregáció, szeparáció és elszakadás, alapuljon osztályra, nemre, rasszra, etnikumra, vérvonalra, nyelvre, vallásra, szakmára, érdeklődésre, szokásra vagy hagyományra.

Ebből a nézőpontból könnyen beazonosíthatók az ’áldozatok’ csoportjai, illetve ’elnyomóik’. Kiderül, hogy az ’áldozatok’ teszik ki az emberiség döntő többségét. Mindenki és minden elképzelhető csoport ’áldozat’, kivéve az emberiség azon apró csoportját, amely fehér (az észak-ázsiaiakat beleértve) heteroszexuális férfiakból áll, akik hagyományos, burzsoá életet élnek. Ők – és kiváltképp a legkreatívabbak és legsikeresebbek közülük (érdekes módon egyedül a gazdag sportolókat vagy szórakoztatóipari hírességeket kizárva) – mindenki más ’elnyomói.’

Míg bizarrnak tűnik ez az emberi történelemről alkotott nézet azon elképesztő civilizációs vívmányok fényében, amelyek pontosan ezeknek az ’elnyomóknak’ a kissebségi csoportjából erednek, szinte teljesen megegyezik a kultúrmarxisták által terjesztett viktimológiával. A két csoport csak a hasonlóan azonosított, leírt és helytelenített ’áldozatiság strukturális állapotának’ okaiban tér el egymástól. A kultúrmarxisták szemében ennek az oka a magántulajdon, és a magántulajdon-jogokra alapuló féktelen kapitalizmus. Számukra könnyen megválaszolható a kérdés, miként orvosolják a károkat. Az Államnak kell elvégeznie minden kárpótlást, kártérítést és újraelosztást, amit ők irányítanak.

A bal-libertárius számára ez a válasz nem működik. Nekik a magántulajdon, illetve az állami-tulajdon privatizációja mellett kellene állniuk. Nem mondhatják, hogy az Állam végezze a kárpótlást, mivel libertáriusként le kellene építeniük és végső soron el kellene törölniük az Államot. Viszont több kárpótlást szeretnének annál, amit az összes úgynevezett köztulajdon privatizációja eredményez. Az Állam eltörlése nekik nem elég egy igazságos társadalom megteremtéséhez. Több kell az imént említett áldozatok elsöprő többségének kártérítéséhez.

De micsoda? És milyen alapon? Amikor az elnyomásnak van egyéni bizonyítéka, tehát amikor személy X be tudja mutatni, hogy személy Y megtámadta vagy elvette X tulajdonát, vagy vice versa, nincs semmi probléma! Az ügy világos. De bármi ilyen bizonyíték híján mi mással tartoznak az ’elnyomók’ ’áldozataiknak,’ és milyen alapon? Hogyan lehet meghatározni, ki tartozik kinek mennyi micsodával? És hogyan lehet gyakorlatba ültetni ezt a kárpótlási tervet egy Állam nélkül, tehát mások magántulajdon-jogainak eltaposása nélkül? Ez jelenti a központi intellektuális problémát az összes magát bal-libertáriusnak nevező egyén számára.

Nem meglepően, e kihívásra adott válaszuk köntörfalazó és homályos. Amennyire utána tudtam járni, a válaszuk nem több egy intésnél. Ahogyan az intellektuális színpad egy éles szemű megfigyelője összefoglalta: „Légy kedves!” Pontosabban: Nektek, ti ’elnyomók’ kis csoportjának mindig kiváltképp ’kedvesnek,’ megbocsátónak és befogadónak kell lennetek az ’áldozatok’ elsöprő többségével, azaz a fehér, heteroszexuális férfiakon kívül mindenki hosszú és ismerős listájával szemben. A végrehajtással kapcsolatban pedig: Nyilvánosan engedelmességbe kell korholni, alázni és szégyeníteni minden ’elnyomót,’ aki ’szemtelen,’ kérlelhetetlen vagy kirekesztő, vagy akik ’csúnya’ dolgokat mondanak az ’áldozatokról!’

Első hallomásra ez a kártérítési indítvány – ahogy az ’kedves’ emberektől elvárható – nos, jóindulatúnak, ártalmatlannak és egyszerűen ’kedvesnek’ tűnik. Viszont valójában minden, csak nem ’kedves’ és ártalmatlan tanács. Ez hibás és veszélyes.

Először is: Miért kellene valakinek különösen kedvesen viselkednie bárki mással – leszámítva mások bizonyos meghatározott fizikai eszközökre (javakra) vonatkozó tulajdonjogának tiszteletét? Kedvesnek lenni egy szándékos cselekvés és erőfeszítést igényel, mint minden cselekvés. Vannak alternatív költségei. Ugyanezt az erőfeszítést másra is lehetne fordítani. Valójában egyedül és csöndben végezzük sok, ha nem a legtöbb tevékenységünket, másokkal való közvetlen interakció nélkül, mint amikor elkészítjük az ebédünket, vezetünk, olvasunk vagy írunk. A ’mások iránti kedvességre’ szentelt időt nem lehet más, lehetségesen értékesebb dolgokra szentelni. Továbbá a kedvességnek indokoltnak kell lennie. Miért kellene kedvesnek lennem olyanokkal, akik undokok velem? A kedvességet ki kell érdemelni. A válogatás nélküli kedvesség csökkenti, és végül elpusztítja a dicséretes és hibás magaviselet közötti különbséget. Túl sok kedvességet fognak adni azoknak, akik nem érdemlik meg, és túl keveset azoknak, akik megérdemlik, mely következtében növekedni fog az undokság szintje, a közélet pedig egyre kellemetlenebbé válik.

Ráadásul vannak ténylegesen gonosz emberek is, akik ténylegesen gonosz dolgokat tesznek valódi magántulajdonosokkal, legfőképp az államapparátust irányító uralkodó elit képében, amit minden libertáriusnak el kell ismernie. Az embernek nyilván nem kötelessége, hogy velük kedves legyen! Mégis, azzal, hogy az ember extra szeretettel, törődéssel és figyelemmel jutalmazza az ’áldozatok’ döntő többségét, pontosan ezt éri el: kevesebb időt és energiát ölnek abba, hogy undok viselkedést tanúsítsanak azok irányába, akik ténylegesen a leginkább megérdemlik azt. Az Állam hatalmát nem gyengíteni, hanem erősíteni fogja az egyetemes ’kedvesség.’

És miért kiváltképp a fehér, heteroszexuális férfiak kisebbsége, és főleg annak legsikeresebb tagjai azok, akik extra kedvességgel tartoznak a többi embernek? Miért nem fordítva? Végtére is a legtöbb, ha nem az összes technológiai találmány, gépezet, eszköz és kütyü, amelyeket jelenleg használnak, és amitől javarészt és döntően függ jelenlegi életszínvonalunk és kényelmünk, tőlük származik. Mindent összevetve az összes többi ember csupán azt utánozta, amit ők találtak fel és építettek meg először. Mindenki más ingyen megörökölte a feltaláló terméke által megtestesített tudást. És vajon nem az apa, anya, közös gyermekük és jövendőbeli örökösük tipikus fehér, hierarchikus családi háztartása és ’burzsoá’ magaviselete és életstílusa – tehát minden, amit a baloldal becsmérel és rágalmaz – a társadalmi szerveződés gazdaságilag legsikeresebb modellje, amit a világ valaha látott, a tőkejavak (vagyon) legnagyobb fokú felhalmozódásával, és a legmagasabb átlagos életszínvonallal? És nem egyedül az ’elnyomók’ kisebbsége nagy gazdasági teljesítményének köszönhető, hogy lehetséges folyamatosan növekvő számú ’áldozatot’ bevonni a munkamegosztás világméretű hálózatának előnyeibe? És nem csak a hagyományos fehér, burzsoá családmodell sikerének köszönhető, hogy az úgynevezett ’alternatív életmódok’ egyáltalán megjelenhetnek és hosszútávon fenntarthatók? Tehát akkor napjaink ’áldozatai’ nem szó szerint az életüket és jelenlegi megélhetésüket köszönhetik az állítólagos ’elnyomóiknak?’

Miért nem az ’áldozatok’ részesítik különleges bánásmódban az ’elnyomóikat?’ Miért ne illessék különleges tiszteletben a gazdasági teljesítményt és a sikert a bukás helyett, és miért ne a hagyományos, ’normális’ életmód és magatartás részesüljön különleges dicséretben bármely abnormális alternatíva helyett, amely saját folytatólagos létének szükségszerű követelménye a ’normális’ életmódot folytató ’normális’ emberek már meglévő, domináns, környező társadalma?

Rövidesen meg fogom adni e költői kérdések nyilvánvaló válaszát. Viszont előtte röviden érinteni kell a ’történelmi áldozatok’ iránti különleges kedvesség bal-libertárius tanácsában rejlő – stratégiai – hibát.

Érdekes módon a bal-libertáriusok illetve a kultúmarxisták által azonosított ’áldozat’-csoportok alig különböznek a csoportoktól, akiket az Állam hátrányos helyzetűnek és kompenzációra szorulónak vél. Míg a kultúrmarxistáknak ez semmi problémát nem jelent, és jelzi az államapparátus felett megkaparintott irányításuk fokát, a bal-libertáriusoknak intellektuális aggodalomra kellene okot adnia ennek az egybeesésnek. Miért törekedne ugyanúgy az ’áldozatok’ az ’elnyomók’ általi ’diszkriminációjának’ megszüntetésére az Állam, amit ők is el szeretnének érni, bár különböző módszerrel? A bal-libertáriusok általában figyelmen kívül hagyják ezt a kérdést. Viszont a válasznak nyilvánvalónak kell lennie mindenkinek, aki rendelkezik némi józan ésszel.

Ahhoz, hogy teljes uralomra tegyen szert minden egyén felett, az Államnak a divide et imperia politikáját kell folytatnia. Meg kell gyengítenie, alá kell ásnia és végül el kell pusztítania a társadalmi tekintély összes rivális központját. Ami a legfontosabb, el kell gyengítenie a hagyományos, patriarchális háztartást, és kiváltképp a függetlenül vagyonos családi háztartást, mint autonóm döntéshozó központot azzal, hogy konfliktust szít feleségek és férjek, gyermekek és szülők, férfiak és nők, gazdagok és szegények között. Emellett meg kell gyengíteni, és végül el kell pusztítani minden hierarchikus társadalmi tekintélyt, minden exkluzív egyesületet, és minden személyes hűséget és ragaszkodást – a család, közösség, etnikum, törzs, nemzet, rassz, nyelv, vallás, szokás és hagyomány iránt – kivéve a polgár-alattvaló és útlevél-birtokos Állam iránti ragaszkodását.

És hogyan lehetne ezt jobban elérni, mint diszkrimináció-ellenes törvényekkel!

A gyakorlatban elsöprő számú embert deklarálnak állami minősítésű ’áldozatnak,’ amikor betiltanak minden nemre, szexuális orientációra, korra, rasszra, vallásra, nemzeti származásra, stb. stb. alapuló diszkriminációt. Tehát a diszkrimináció-ellenes törvények hivatalosan felszólítanak minden ’áldozatot,’ hogy hibát találjon ’kedvenc’ ’elnyomóiban’ és az Államnak panaszkodjon miattuk – kiváltképp a gazdagabbak miatt – és ’elnyomó’ fondorlataik, avagy a ’szexizmus,’ ’homofóbia,’ ’sovinizmus,’ ’nativizmus,’ ’rasszizmus,’ ’xenofóbia’ vagy akármi miatt, az Állam pedig azzal válaszol ezekre a panaszokra, hogy úgymond visszavág az ’elnyomókból,’ azaz sikeresen megfosztja őket tulajdonuktól és tekintélyüktől, illetve ennek megfelelően kiterjeszti és megerősíti saját monopolisztikus hatalmát a fokozatosan gyengülő, darabokban álló, széttördelt és de-homogenizált társadalom felett.

Tehát ironikus módon, és az Állam csökkentésének vagy akár eltörlésének állítólagos céljával ellentétesen, a bal-libertáriusok az Állam bűnrészesévé válnak sajátságos, egalitárius viktimológiájukkal, és a gyakorlatban hozzájárulnak az Állam hatalmának növekedéséhez. Valójában a diszkrimináció-mentes multikulturális társadalom bal-libertárius víziója – Peter Brimelow kifejezését használva – az Állam Viagrája.

Ami elvezet végső témámhoz.

A bal-libertarianizmus szerepe, mint az Állam Viagrája, még nyilvánvalóbbá válik, amikor az ember figyelembe veszi az egyre inkább virulens bevándorlás-kérdésben vallott álláspontjukat. A bal-libertáriusok jellemzően kiváltképp a ’szabad és nem-diszkriminatív’ bevándorláspolitika buzgó támogatói. Ha kritizálják az Állam bevándorlásépolitikáját, azt nem azért teszik, mert a beengedési korlátozásai rossz korlátozások - azaz nem a belföldi polgárok tulajdonának védelmét szolgálják - hanem azért, mert egyáltalán bármiféle korlátot ró a bevándorlásra.

De milyen alapon kellene korlátozatlan, ’szabad’ bevándorláshoz való jognak lennie? Senkinek nincs joga már mások által foglalt és lakott területre menni, hacsak nem hívta őt meg a jelenlegi lakó. És ha minden területet belaktak, minden bevándorlás kizárólag meghívásos bevándorlás. A ’szabad’ bevándorláshoz való jog csak szűz és nyílt vidéken létezik.

Kizárólag két módon lehet megkerülni ezt a következtetést és megmenteni a ’szabad’ bevándorlás elképzelését. Az egyik, ha erkölcsi gyanúval illetnek minden jelenlegi helyfoglalót illetve elfoglalt és belakott területet. E célból jelentős hangsúlyt fektetnek a tényre, hogy a múltbeli állami tevékenység, háború és hódítás befolyásolta az összes jelenlegi helyfoglalást. És való igaz, meghúzták és ismét meghúzták az állami határokat, kiűztek, deportáltak, meggyilkoltak és áttelepítettek embereket, illetve az állami finanszírozású infrastruktúra projektek (utak, tömegközlekedés, középületek, stb. stb.) befolyásolták szinte minden terület értékét és viszonylagos árát, illetve megváltoztatták az utazási távolságokat és költségeket. Viszont ahogy azt már elmagyaráztam egy némileg más kontextusban, ebből a vitathatatlan tényből nem következik, hogy minden jelenlegi helyfoglaló bárhova vándorolhat (kivéve természetesen, ha ő annak a helynek a tulajdonosa, vagy engedélyt kapott jelenlegi tulajdonosától). A világ nem mindenkié.

A másik lehetséges kiút azt állítani, hogy az összes úgynevezett köztulajdon – a helyi, regionális vagy központi kormányok által irányított tulajdon – megegyező a nyílt vidékkel, szabad és korlátlan hozzáféréssel. Viszont ez kétségtelenül hibás. Abból a tényből, hogy a kormánytulajdon illegitim, mivel múltbeli eltulajdonításokon alapul, nem következik, hogy gazdátlan és mindenki számára szabad. Helyi, regionális, nemzeti vagy szövetségi adófizetések finanszírozták, tehát ezen adók fizetői – és senki más – az összes köztulajdon legitim tulajdonosa. Nem gyakorolhatják jogaikat – azt a jogot eltulajdonította az Állam – de ők a legitim tulajdonosok.

Egy világban, ahol minden hely magántulajdon, eltűnik a bevándorlás problémája. Nem létezik bevándorláshoz való jog. Csak különböző helyekkel való kereskedéshez, azok eladásához vagy bérléséhez való jog van. Viszont mi a helyzet a bevándorlással a való világban, helyi, regionális vagy központi Állam-kormányok által igazgatott köztulajdonnal?

Mindenekelőtt: Milyen volna a bevándorlás-politika, ha az Állam – ahogy azt tennie kellene – meghatalmazottként kezelné az adófizető-tulajdonosok köztulajdonát? Mi lenne a bevándorlással, ha az Állam úgy tevékenykedne, mint egy lakásszövetség vagy elzárt közösség tagjai által közösen tulajdonolt és finanszírozott közösségi tulajdon menedzsere?

A válasz – elviekben legalábbis – világos. Egy meghatalmazott irányelve a bevándorlással kapcsolatban a „teljes költség” elv volna. Tehát a bevándorlónak vagy az őt meghívó lakosnak kellene fizetnie a teljes költséget, ami a közjavak vagy épületek a bevándorló általi használatából ered jelenléte során. A lakó adófizetők által finanszírozott közösségi tulajdon költségének nem kellene emelkednie, vagy minőségének zuhannia a bevándorlók jelenléte folytán. Épp ellenkezőleg: ha lehetséges, egy bevándorló jelenlétének nyereséget kellene hoznia a lakos-tulajdonosoknak, vagy alacsonyabb adók vagy közösségi költségek formájában, vagy a közösségi tulajdon magasabb értéke formájában (és ebből fakadóan magasabb általános ingatlanértékek formájában).

A teljes költség elv gyakorlati alkalmazásának részletei a történelmi körülményeken múlnak, azaz főképp a bevándorlási nyomáson. Ha a nyomás alacsony, a közutakra való belépés lehet teljesen nyitott a ’külföldiek’ előtt, és a bevándorlóval járó összes költséget teljesen elnyelik a helyi lakosok helyi nyereség reményében. Minden további diszkriminációt az egyéni lakó-tulajdonosokra hagynának. (Mellékesen tulajdonképpen ez a helyzet állt fenn a nyugati világban az Első Világháborúig). De valószínűleg még ebben az esetben sem terjesztenék ki ezt a nagylelkűséget a közkórházak, iskolák, egyetemek, lakások, medencék, parkok, stb. a bevándorló általi használatára. Az efféle létesítményekbe való belépés nem volna ’szabad’ a bevándorlónak. Épp ellenkezőleg, a bevándorlókra magasabb árakat szabnának ki, mint a belföldi lakos-tulajdonosokra, akik finanszírozták ezeket a létesítményeket, a belföldi adóterhek csökkentése végett. Ha pedig egy ideiglenes látogató-bevándorló állandó lakos szeretne lenni, elvárható tőle egy belépési díj megfizetése, amelyet a jelenlegi tulajdonosok kapnak a közösségi tulajdonuk extra használatáért cserébe.

Másrészt, ha a bevándorlási nyomás magas – mint jelenleg a teljes nyugati, fehér, heteroszexuális férfiak által dominált világban – korlátozóbb intézkedéseket kell alkalmazni a belföldi lakos-tulajdonosok magán és közös tulajdonának védelmezése céljából. Alkalmazhatnak identitáskontrollt, nem csupán a határon, hanem helyi szinten is, az ismert bűnözők és a máskülönben nem kívánatos csőcselék távoltartása érdekében. És az egyéni lakó-tulajdonosok által a látogatókra kivetett, különböző magántulajdonuk használatával kapcsolatos korlátozásokon túl lehetnek általánosabb helyi belépési korlátok. Néhány kiváltképp vonzó közösség belépési díjat kérhet minden látogatótól (a lakók által meghívott vendégeket leszámítva), amelyet a lakó-tulajdonosoknak utalnak, vagy megkövetelhetnek bizonyos magatartási kódexet minden közösségi tulajdonnal kapcsolatosan. És az állandó tulajdonosi letelepedéshez is magas korlátokat állíthatnak fel, és intenzív vizsgálatokkal illetve jelentős belépési díjjal járhat, mint a svájci közösségekben mind a mai napig.

De természetesen nem ez az, amit az Állam tesz. A legmagasabb bevándorlási nyomással szembetalálkozó Államok, az Egyesült Államok és Nyugat-Európa bevándorlás-politikája aligha hasonlít egy gondnok tetteire. Nem követik a teljes költség elvet. Nem mondják lényegében azt a bevándorlóknak, hogy „fizess vagy távozz.” Épp ellenkezőleg, azt mondják neki, hogy „ha egyszer bent vagy, maradhatsz és ingyen vagy kedvezményesen használhatod nem csak az összes utat, hanem mindenféle közlétesítményt és közszolgáltatást, még akkor is, ha nem fizetsz. Tehát támogatják a bevándorlókat – vagy még inkább: a bevándorlók támogatására kényszerítik a belföldi adófizetőket. Kiváltképp támogatják a belföldi munkaadókat, akik olcsó külföldi munkaerőt importálnak, mivel ezek a munkaadók más belföldi adófizetőkre externalizálhatják a foglalkoztatással járó teljes költség egy részét – a külföldi munkavállaló általi összes köztulajdon és közlétesítmény szabad használatát. És tovább támogatják a bevándorlást (a belső vándorlást) a lakó-adófizetők kárára azzal, hogy a diszkrimináció-ellenes törvényekkel megtiltanak nem pusztán minden belső, helyi belépési korlátozást, hanem egyre inkább minden korlátozást az összes helyi magán tulajdon használatával kapcsolatosan.

És a bevándorlók legelső belépésekor – látogatóként vagy lakosként – az Államok nem az egyéni jellemvonások alapján diszkriminálnak (ahogyan egy megbízott és minden magántulajdonos tenne saját tulajdonára vonatkozóan), hanem emberek csoportjai vagy osztályai alapján, azaz nemzetiség, etnikum, stb. alapján. Nem alkalmaznak uniform belépési mércét: a bevándorló identitásának ellenőrzését, valamiféle hitelvizsgálat végrehajtását, és talán belépési díj kérését. Ehelyett a külföldiek bizonyos osztályait szabadon beengedik, bármi vízumkövetelmény nélkül, mintha visszatérő lakosok volnának. Tehát például minden román vagy bolgár szabadon Németországba vagy Hollandiába vándorolhat, ott maradhat és használhatja az összes közjószágot és létesítményt – még akkor is, ha nem fizetnek és a német vagy holland adófizetők kontójára élnek. Hasonlóképp viszonyul az Egyesült Államok Puerto Rico lakóihoz, illetve a mexikóiakhoz, akiknek gyakorlatilag megengedik, hogy illegálisan belépjenek az Egyesült Államokba, hívatlan és azonosítatlan birtokháborítóként. Másrészről fáradalmas vízum-korlátozásoknak vetik alá a külföldiek más osztályait. Tehát például a törököknek – egyéni jellemvonásaiktól függetlenül – megfélemlítő vízum-folyamaton kell átesniük, és teljesen megtilthatják nekik, hogy Németországba vagy Hollandiába utazzanak, még akkor is, ha meghívták őket, és jelentős tőkével bírnak, amivel állhatják a jelenlétükkel járó összes költséget.

Tehát kétszeresen károsítják a tulajdonos-adófizető lakosokat: egyszer azzal, hogy diszkrimináció nélkül beengedik a bevándorlók bizonyos osztályait, még akkor is, ha nem tudnak fizetni, másodszor azzal, hogy diszkrimináció nélkül kizárják a bevándorlók más osztályait, még akkor is, ha tudnak.

A bal-libertáriusok viszont nem azért kritizálják ezt a bevándorlás-politikát, mert ellentétes azzal, amit a végső soron magán, belföldi adófizető-tulajdonosok köztulajdonának gondnoka követne, azaz mert nem alkalmazza a teljes költség elvet, tehát helytelenül diszkriminál, hanem azért, mert egyáltalán diszkriminál. A szabad, nem-diszkriminatív bevándorlás számukra azt jelenti, hogy mindenki előtt lehetővé kell tenni a vízummentes belépés és az állandó letelepedés lehetőségét, tehát minden potenciális bevándorlónak egyenlően, függetlenül egyéni jellemvonásaiktól vagy attól, hogy képesek-e állni jelenlétük teljes költségét. Mindenki szabadon maradhat például Németországban, Hollandiában, Svájcban vagy az Egyesült Államokban, és szabadon használhatja az összes belföldi közlétesítményt és közszolgáltatást.

Becsületükre legyen mondva, a bal-libertáriusok elismernek néhányat a következményekből, amelyeket ez a politika gyakorolna a jelenlegi világra. A belföldi köztulajdon és közszolgáltatások használatára vonatkozó belső vagy helyi korlátozások nélkül, illetve a belföldi magántulajdonra vonatkozó belépési korlát egyre növekvő hiányában (a számtalan diszkrimináció-ellenes törvényeknek köszönhetően), a megjósolható következmény a bevándorlók hatalmas beáramlása volna a harmadik és második világból az Egyesült Államokba és Nyugat-Európába, illetve a jelenlegi belföldi ’közjóléti’ rendszer gyors összeomlása. Az adókat drasztikusan meg kellene növelni (tovább szűkítve a produktív gazdaságot), a köztulajdon és a közszolgáltatások pedig drámai romlásnak indulnának. Példátlan méretű pénzügyi krízist eredményezne.

De miért volna ez kívánatos cél bárkinek, aki libertáriusnak nevezi magát? Igaz, el kellene törölni az adókból finanszírozott jóléti rendszert, tetőtől talpig. De a ’szabad’ bevándorlás-politika által előidézett elkerülhetetlen krízis nem hozza el ezt az eredményt. Épp ellenkezőleg: a kríziseket - ahogy azt mindenki tudja, aki egy kicsit is ismeri a történelmet – általában felhasználják, és gyakran tudatosan előidézik őket az Államok, saját hatalmuk további növelése céljából. És egy ’szabad’ bevándorlás-politika által előidézett krízis kétségtelenül rendkívüli volna.

Amit a bal-libertáriusok tipikusan figyelmen kívül hagynak a krízis nemtörődöm, vagy egyenesen szimpatizáló dicséretében, az a tény, hogy az összeomlást előidéző bevándorlók még mindig fizikailag jelen lesznek, amikor az megtörténik. A bal-libertáriusoknak - egalitárius előfeltevéseiknek köszönhetően – ez nem jelent problémát. Nekik minden ember többé-kevésbé egyenlő, és következményképpen a bevándorlók számának növekedése nem jelent többet, mint a belföldi népesség növekedése a születési arányok emelkedésével. Viszont ez a premissza nyilvánvalóan hamis és potenciálisan veszélyes minden társadalmi realista, illetve igazából mindenki szemében, akinek van egy kis józan esze. Egy millióval több nigériai vagy arab Németországban, vagy egy millióval több mexikói, hutu vagy tuszi az Egyesült Államokban egészen más, mint egy millióval több „hazai termésű” német vagy amerikai. Igen valószínűtlen, hogy békés eredménnyel illetve természetes, magántulajdon-alapú társadalmi rend kiemelkedésével fog járni millió harmadik és második világbeli bevándorló jelenléte, amikor beüt a krízis és nem jönnek többé a kifizetések. Ehelyett sokkal valószínűbb, és valójában szinte biztos, hogy polgárháború, fosztogatás, vandalizmus, és törzsi, etnikai háború fog kitörni – és egyre intenzívebb lesz az erős Állam iránti vágy.

Az ember feltehetné a kérdést, hogy akkor miért nem honosítja meg az Állam a bal-libertárius ’szabad’ bevándorlás politikáját, és ragadja meg a megjósolható krízis által nyújtott lehetőséget hatalma további megerősítéséhez? Belföldi diszkrimináció-ellenes politikájával, illetve jelenlegi bevándorlás-politikájával az Állam máris sokat tett annak érdekében, hogy darabokra szakítsa a belföldi populációt, és ezzel növelje hatalmát. A „szabad bevándorlás” politikája a non-diszkriminatív „multikulturalizmus” egy újabb, hatalmas dózisát adná ehhez. Tovább erősítené a társadalmi de-homogenizációra, részekre szakadásra és fragmentációra irányuló tendenciát, és tovább gyengítené a nyugathoz társult tradicionális, fehér, heteroszexuális férfiak által uralt ’burzsoá’ társadalmi rendet és kultúrát.

Viszont a válasz arra, hogy ’miért nem?’ egyszerűnek tűnik. A bal-libertáriusokkal ellentétben az uralkodó osztály még mindig elég realisztikus, és látja, hogy az Állam növekedésének hatalmas lehetősége mellett a megjósolható krízis kiszámíthatatlan kockázatokkal is járna, és olyan mértékű társadalmi felforduláshoz vezetne, ami talán őket is elsöpörné, és más, ’idegen’ elit venné át a helyüket. Ennek megfelelően az uralkodó elit csak fokozatosan, lépésről lépésre halad a „non-diszkriminatív multikulturalizmushoz” vezető úton. Viszont boldogan fogadják a bal-libertárius „szabad bevándorlás” propagandát, mivel segíti az Államot nem csak abban, hogy a jelenlegi divide et impera útján maradjon, hanem hogy gyorsított ütemben meneteljen rajta.

Tehát saját államellenes kijelentéseikkel és színleléseikkel ellentétben a bal-libertárius viktimológiáról, illetve a történelmi ’áldozatok,’ – kiváltképp beleértve az összes külföldit, mint potenciális bevándorló – hosszú, ismerős listája felé tanúsított megkülönböztetés nélküli kedvességről és befogadásról kiderül, hogy valójában recept az Állam hatalmának növeléséhez. A kultúrmarxisták tudják ezt, ez az oka annak, hogy ugyanezt a viktimológiát vallják. A bal-libertáriusok látszólag nem tudják, így a kultúrmarxisták hasznos idiótái a totalitárius társadalmi kontroll felé vezető úton.

Hadd térjek rá a konklúziómra és kanyarodjak vissza a libertarianizmus, illetve a baloldal és a jobboldal témájához – hadd válaszoljam meg korábbi költői kérdésemet a különös baloldali viktimológiával és annak jelentőségével kapcsolatban.

Nem lehet az ember következetes bal-libertárius, mivel a bal-libertárius tan, ha akaratlanul is, de államista, azaz un-libertárius célokat támogat. Emiatt sok libertárius arra a következtetésre jutott, hogy a libertarianizmus nem baloldali, és nem is jobboldali; csupán „vézna” libertarianizmus. Én nem fogadom el ezt a következtetést. És úgy tűnik, Murray Rothbard sem fogadta el, amikor a fenti idézetet azzal zárta: „de pszichológiailag, szociológiailag és a gyakorlatban ez egyszerűen nem így működik.” Magamat jobboldali libertáriusnak tartom – vagy, ha ez vonzóbbnak hangzik, realisztikus vagy józan eszű libertáriusnak – méghozzá következetesnek.

Való igaz, hogy a libertárius tan tisztán apriorisztikus és deduktív elmélet, és mint olyan, nem mond vagy foglal magába semmit a baloldal és a jobboldal rivális állításairól az emberi egyenlőtlenségek létével, fokozatával és okával kapcsolatban. Ez egy empirikus kérdés. De e kérdéssel kapcsolatban a baloldal igen irrealisztikus, hibás és hiányzik belőle minden józan ész, míg a jobboldal realisztikus, lényegében igaza van és ésszerű. Következményképpen semmi rossz nincs abban, ha a világ realisztikus, azaz alapvetően jobboldali leírására alkalmazunk egy helyes apriorisztikus elméletet arról, hogy miként lehetséges a békés emberi együttműködés. Hiszen kizárólag az emberről alkotott helyes empirikus feltételezésekkel lehetséges helyes vélekedésre jutni egy libertárius társadalmi rend megvalósításával és fenntarthatóságával kapcsolatban.

Realisztikusan tehát egy jobboldali libertárius nem csak azt ismeri el, hogy a fizikai és mentális képességek eloszlása egyenlőtlen a különböző egyének között minden társadalmon belül, és ennek megfelelően minden társadalmat számtalan egyenlőtlenség, társadalmi rétegződés illetve a teljesítmény és a tekintély szintjeinek sokasága fog jellemezni. Úgyszintén elismeri, hogy e képességek eloszlása a Földön együtt élő számtalan különböző társadalom között is egyenlőtlen, és ennek megfelelően a teljes világot is területi és helyi egyenlőtlenségek, különbségek, rétegződések és szintek fogják jellemezni. Mint ahogy az egyének sem, úgy a társadalmak sem egyenlőek és hasonlók. Továbbá azt is belátja, hogy eme egyenlőtlenül elosztott képességek közé tartozik – mind egy adott társadalmon belül, mind a különböző társadalmak között – a békés együttműködés követelményeinelk és előnyeinek felismeréséhez szükséges mentális képesség. És tudja, hogy a különböző területi vagy helyi Államok, illetve azok hatalmi elitjei, amelyek kiemelkedtek a különböző társadalmakból, jó indikátorai annak, mennyire térnek el a társadalmak a libertárius elvektől.

Pontosabban realisztikusan észreveszi, hogy a libertarianizmust, mint intellektuális rendszert először a nyugati világban, fehér férfiak által dominált társadalomban fejlesztették ki és részletezték a legalaposabban. Észreveszi, hogy a fehér, heteroszexuális férfiak által dominált társadalmak azok, amelyekben a legnagyobb a libertárius elveknek való megfelelés, és a legkisebb az azoktól való eltérés (ahogy arról a viszonylag kevésbé gonosz és rabló állami politikák árulkodnak). Észreveszi, hogy a fehér, heteroszexuális férfiak tanúsították a legnagyobb találékonyságot, szorgalmat és gazdasági vitézséget. És észreveszi, hogy a fehér, heteroszexuális férfiak – és kiváltképp azok legsikeresebbjei – által dominált társadalmak azok, amelyek a legnagyobb mennyiségű tőkejavakat termelték meg és halmozták fel, és a legmagasabb életszínvonalat érték el.

Mindennek fényében jobboldali libertáriusként először természetesen azt mondanám gyermekeimnek és tanítványaimnak: mindig tiszteld, és sose sértsd meg mások magántulajdon-jogait, és lásd az Államot a magántulajdon ellenségeként, valójában annak antitéziseként. De nem hagynám ennyiben. Nem mondanám (vagy nem utalnék némán arra), hogy amint ennek a követelménynek megfelelően viselkedsz, „bármi elfogadható.” Ez lényegében az, amit a látszólag „vézna” libertáriusok tanácsolnak. Nem volnék kulturális relativista, ahogyan a legtöbb „vézna” libertárius, legalábbis hallgatólagosan. Hozzáadnám (minimum): légy az és tedd azt, ami boldoggá tesz, de mindig tartsd észben, hogy mindaddig, amíg a világszintű munkamegosztás része vagy, léted és jóléted döntően másokon, és kiváltképp a fehér, heteroszexuális férfiak által dominált társadalmakon, patriarchális családszerkezetükön, illetve burzsoá vagy arisztokratikus életmódjukon és magatartásukon múlik. Tehát ha nem is szeretnél abban részt venni, lásd, hogy ettől függetlenül a társadalmi szerveződés sztenderd „nyugati” modelljének haszonélvezője vagy, és következményképpen saját érdekedben ne tegyél olyat, ami aláássa azt, hanem helyette támogasd, mint ami méltó a tiszteletre és a védelemre.

Az „áldozatok” hosszú sorának pedig azt mondanám: tedd a saját dolgod, éld a saját fekete, barna, feminista, zsidó, homoszexuális életedet mindaddig, amíg békésen teszed, mások magántulajdon-jogainak megsértése nélkül. Ha és amennyiben a nemzetközi munkamegosztás része vagy, nem tarozol kárpótlással senkinek, és senki sem tartozik neked kárpótlással. Az állítólagos ’elnyomóiddal’ való együttélésed kölcsönösen kedvező. De tartsd észben, hogy míg az ’elnyomók’ meg tudnak élni és lenni nélküled – bár alacsonyabb életszínvonallal – ennek fordítottja nem igaz. Az ’elnyomók’ eltűnése veszélyeztetné a létezésedet is. Tehát ha nem is szeretnéd követni a fehér férfiak kultúrája által felállított modellt, tudd, hogy csak e modell folytatólagos létének köszönhető, hogy fenntarthatók alternatív kultúrák a jelen életszínvonallal, illetve hogy e ’nyugati’ modell, mint globálisan hatékony Leitkultur eltűnése veszélyeztetné számos, ha nem az összes ’áldozattársad’ életét.

Ez nem azt jelenti, hogy ne illesd kritikával a ’nyugati,’ fehér férfiak által dominált világot. Végtére is még e modellt legszorosabban követő társadalmaknak is vannak különböző Államaik, amelyek megvetendő, agresszív tettekért felelősek nem csak saját belföldi tulajdonosaik ellen, hanem külföldiek ellen is. De az Államot sem ott, ahol te élsz, sem máshol nem szabad összetéveszteni ’a néppel.’ Nem a ’nyugati1 Állam, hanem a nyugati ’népek’ ’tradicionális’ (normál, sztenderd stb.) életstílusa és magatartása - amelyet máris jelentősen támadnak 'saját' állam-uralkodóik a totalitárius társadalmi kontroll felé vezető útjuk részeként – az, ami megérdemli tiszteletedet, és amelynek haszonélvezője vagy.

Lábjegyzetek

1. Murray N. Rothbard, Egalitarianism and the Elites  ↩

2. Murray Rothbard felsorolta őket: "akadémikusok, véleményformálók, újságírók, írók, média elitek, szociális gondozók, bürokraták, tanácsadók, pszichológusok, HR szakemberek és kiváltképp a folyton növekvő új csoport-egalitarizmus számára a 'terapeuták' és 'érzékenység-trénerek valódi hada. Plusz természetesen az ideológusok és kutatók, akik megálmodják és felfedezik az új, egalitarizálódásra szoruló csoportokat." (uo. 51. o.) ↩

3. Van egy lakmuszteszt arra, ki sorolható balosnak napjaink úgynevezett libertáriusai közül: a Dr. Ron Paul-ról alkotott álláspont a jelen elnöki előválasztások során, aki kétségtelenül a legpuristább libertárius, aki valaha nemzeti és akár nemzetközi figyelmet és felismerést kapott. A washingtoni beltway*-*libertáriusok a Cato, George Mason, Reason, és a 'Kochtopusz' különböző alakulata körzetében elutasították Ron Pault, vagy akár meg is támadták "rasszizmus" illetve a társadalmi "érzékenység" és "tolerancia" hiányának vádjával, azaz röviden, mert egy derék "jobboldali burzsoá", aki példás személyes és szakmai életet vezet. ↩

4. uo. 102. o. ↩

5. Erről lásd Hans-Hermann Hoppe, "Of Private, Common and Public Property and the Rationale for Total Privatization" ↩

6. Jellemzően, Murray Rothbard már évtizedekkel ezelőtt azonosította a libertarianizmus rejtett átalakítását látens-szocializmussá a 'polgárjogok' zavaros elképzelésének használatával. Hogy őt idézzem: "A 'polgárjogokat' kérdés nélkül elfogatták a [bal-libertáriusok] Hivatalos Libertárius Mozgalmában, ami teljesen felülírta a valódi magántulajdon-jogokat. Néhány esetében világosan kimondták a 'jogot ahhoz, hogy ne diszkrimináljanak az egyén ellen'. Más esetekben, amikor a libertáriusok össze szeretnék egyeztetni az újonnan lelt elveiket a régiekkel, és nem riadnak vissza a szofizmustól vagy akár az abszurditástól, a trükkösebb utat választják, amin az American Civil Liberties Union vágtatott: hogy amikor az állam csak egy tűhegynyire is belekeveredik, legyen szó a közutak használatáról vagy egy picike adófizetők általi finanszírozásról, az úgynevezett 'egyenlő hozzáférés' 'jogának' felül kell írnia mind a magántulajdont, és valójában minden fokú józan meggondolást." uo. 102-03. ↩