I
A legalapvetőbb értelemben mindannyian, minden cselekedetünkkel, mindig és kivétel nélkül nyereségűző vállalkozók vagyunk.
Amikor cselekszünk, valami fizikai eszközt (jószágként értékelt dolgokat) – minimum testünket és annak állóhelyét, de a legtöbb esetben további „külső” dolgokat – használunk, hogy megváltoztassuk az események „természetes” menetét (az események menetét, aminek megtörténtére számítunk, ha másképpen cselekednénk), hogy elérjünk valami magasabbra értékelt jövőbeli állapotot. Minden cselekvéssel arra törekszünk, hogy egy kevésbé kielégítő jövőbeli állapotot egy kielégítőbbre cseréljünk, és pszichikai profitra tegyünk szert. „Mindig a nyereségteremtés a cél, amire bármelyik cselekvés törekszik,” ahogyan Ludwig von Mises írta.
Azonban minden cselekedetet a veszteség eshetősége fenyeget. Minden cselekvés a jövőre vonatkozik, a jövő pedig bizonytalan, vagy a legjobb esetben is csupán részben ismert. Amikor egy cselekvő egy bizonyos cselekvés mellett dönt, összehasonlítja a két megjósolt állapot értékét: az állapotét, ami még nem valósult meg, de elő szeretné idézni a cselekvésével, és egy másik állapotét, ami akkor valósulna meg, ha másképpen cselekedne, de nem jöhet létre, mert úgy cselekszik, ahogy. Ez minden cselekvést kockázatos vállalkozássá tesz. Egy cselekvő mindig kudarcot vallhat és veszteséget szenvedhet. Talán képtelennek bizonyul előidézni a várt jövőbeli állapotot – azaz hiányos lehet a cselekvő technikai tudása, a „know-how”-ja, vagy az talán ideiglenesen „alkalmatlanná” válik valami előre nem látott, külső esemény miatt. Vagy, ha sikeresen meg is valósította a vágyott fizikai állapotot, még akkor is kudarcnak találhatja a cselekvését és veszteségeket szenved, ha ez az állapot kevesebb kielégülést nyújt a számára, mint amit akkor érhetett volna el, ha másképp dönt (valami korábban elutasított, alternatív cselekvés mellett), azaz hiányos lehet a cselekvő spekulatív tudása – a tudása az értékek és értékelések időbeli változásáról és fluktuációjáról.
Mivel minden cselekvésünk vállalkozói tevékenység, aminek célja, hogy sikeres legyen és profitot termeljen a cselekvő számára, semmi rossz nem lehet a vállalkozásban és a profitban. A rossz, a szó bármely jelentős értelmében, egyedül a kudarc és a veszteség, és ennek megfelelően mindegyik cselekvésünk során megpróbáljuk elkerülni azokat.
Az igazságosság kérdése, azaz hogy erkölcsileg helyes-e vagy helytelen egy bizonyos cselekvés és az abból fakadó nyereség vagy veszteség, csupán konfliktusok kapcsán merül fel.
Mivel minden cselekvés megköveteli bizonyos fizikai eszközök használatát – egy testet, annak állóhelyét, külső tárgyakat – a különböző cselekvők között konfliktusnak kell felmerülnie akkor, amikor két cselekvő megpróbálja más-más célokra használni ugyanazt a fizikai eszközt. A konfliktusok forrása mindig és kivétel nélkül ugyanaz: a fizikai eszközök szűkössége. Két cselekvő nem képes egyszerre alternatív célokra használni ugyanazt a fizikai eszközt – ugyanazt a testet, állóhelyet és tárgyat. Ha megpróbálják, összetűzésbe keverednek. Így a konfliktusok elkerülése végett, illetve ha felmerülnek, azok megoldásához, szükségünk van az igazságosság egy megvalósítható kritériumára, azaz egy elvre, ami szabályozza a szűkös fizikai eszközök jogos vagy „helyes” vs. jogtalan vagy „helytelen” használatát és irányítását (tulajdonlását).
Logikailag világos, mi szükséges minden konfliktus elkerüléséhez: csupán az kell, hogy minden jószág mindig és minden időpontban magántulajdon legyen, azaz egy meghatározott egyén (vagy egyének társulata vagy szövetsége) exkluzív irányítása alatt legyen, és hogy mindig világosan tudható legyen, ki tulajdonolja melyik jószágot, és melyiket nem. A különböző nyereségűző cselekvő-vállalkozók tervei és céljai ekkor a lehető legnagyobb mértékben különbözhetnek, mégsem fog konfliktus felmerülni, amennyiben saját cselekedeteik csak és kizárólag saját magántulajdonukat érintik.
De hogyan érhető el a gyakorlatban ez a helyzet: minden jószág teljes és félreérthetetlenül világos privatizációja? Hogyan válhatnak a fizikai dolgok egyáltalán magántulajdonná; és hogyan lehet elkerülni a konfliktust az emberiség kezdetétől fogva?
Erre egyetlen – praxeológiai – megoldás létezik, és ezt az emberiség lényegében a kezdetek óta ismeri – még akkor is, ha csupán lassan és fokozatosan került kifejtésre és logikai rekonstruálásra. Hogy elkerüljük a konfliktusokat a kezdetektől, ahhoz az szükséges, hogy a magántulajdon az eredeti birtokbavétel cselekedetein alapuljon. A tulajdonra cselekvésen keresztül kell szert tenni (a puszta szavak vagy kinyilvánítások helyett), mivel egyedül az időben és térben történő cselekvések alapján lehetséges objektív – interszubjektíven megállapítható – kapcsolatot teremteni egy bizonyos személy és egy bizonyos dolog között. És csupán egy előzőleg birtokba nem vett jószág legelső birtokba vevője szerezheti meg ezt a dolgot magántulajdonaként, hiszen mint első birtokba vevő, definícióból adódóan nem kerülhetett konfliktusba senkivel a szóban forgó jószág birtokbavétele során, miután mindenki más csupán később jelent meg a színen.
Ez – igen fontos módon – magába foglalja, hogy míg minden személy az exkluzív tulajdonosa saját fizikai testének, mint ami cselekvésének elsődleges eszköze, egy személy soha senki sem lehet valaki más testének a tulajdonosa. Hiszen mi csak közvetetten használhatjuk valaki más testét, azaz először saját, közvetlenül birtokba vett és irányított testünk használatával. Így a közvetlen birtokbavétel mind időben, mind logikailag megelőzi a közvetett birtokbavételt; és ennek megfelelően valaki más testének beleegyezés nélküli használata egy olyasvalaminek az igazságtalan elbitorlása, amit előtte valaki már közvetlenül birtokba vett.
Tehát minden jogos tulajdon közvetlenül vagy közvetetten visszavezethető a kölcsönösen előnyös – ennélfogva úgyszintén konfliktusmentes – tulajdonjog-átruházásokon keresztül az eredeti birtokbavevőkhöz és az eredeti birtokbavétel cselekedeteihez. Mutatis mutandis, minden olyan dologra vonatkozó követelés és használat, amit nem a követelő vagy használó vett elsőként birtokba vagy termelt meg, amit nem konfliktusmentes cserén keresztül szerzett egy másik tulajdonostól, jogtalan.
És ennek megfelelően: minden nyereség vagy veszteség, amit egy cselekvő-vállalkozó jogosan szerzett eszközökkel szerez vagy szenved, jogos nyereség (vagy veszteség); és minden nyereség vagy veszteség, amihez jogtalanul szerzett eszközökkel jut, jogtalan.
II
Ez az elemzés teljességgel érvényes a vállalkozóra a szó szűkebb definíciójával: a tőkés-vállalkozóra.
A tőkés vállalkozó egy bizonyos célt szem előtt tartva tevékenykedik: pénzbeli profit megszerzésének érdekében. Megtakarít, vagy megtakarított pénzt kölcsönöz, munkaerőt bérel fel, nyersanyagokat, termelési eszközöket és földet vásárol vagy bérel. Ezután megtermeli saját termékét, akármi legyen is az, és reméli, hogy pénzbeli nyereséggel adhatja el ezt a terméket. Az Emberi Cselekvésben Mises rámutat arra, hogy a tőkés számára “a profit úgy jelenik meg, mint a kapott pénz többlete a kiadott pénzhez viszonyítva, a veszteség pedig, mint a kiadott pénz többlete a kapott pénzhez viszonyítva. A nyereség vagy a veszteség meghatározott mennyiségű pénzben fejezhető ki.”
Mint minden tevékenység, a kapitalista vállalkozás is kockázatokkal jár. A termelés költségei – a kiadások – nem determinálják a kapott bevételt. Ami azt illeti, ha a termelés költsége határozná meg az árat és a bevételt, egyetlen tőkés sem menne csődbe. Ehelyett az előre megjósolt árak és bevételek azok, amik meghatározzák, milyen termelési költségeket engedhet meg a tőkés.
A tőkés azonban nem tudja előre, milyen jövőbeli árakat fizetnek majd neki, vagy mennyi termék fog elkelni az adott árakon. Ez kizárólag a termékei vásárlóin múlik, akik fölött a tőkésnek nincs hatalma. A tőkésnek találgatnia kell, mi lesz a jövőbeli kereslet. Ha helyes a jóslata, és a jósolt jövőbeli árak összhangban állnak a későbbi, fix piaci árakkal, profitot fog elérni. Viszont, bár egyetlen tőkésnek sem célja a veszteség – mivel a veszteség következménye az, hogy a tőkésnek fel kell adnia szerepét, és vagy fizetett munkavállalóként, vagy önellátó termelő-fogyasztóként kell folytatnia – minden tőkés hibázhat spekulációjában. A tényleges árak a reményei – és az azokhoz viszonyított termelési költségei – alá zuhanhatnak, ebben az esetben pedig nem nyereségre tesz szert, hanem veszteséget szenved.
Míg azt meg lehet határozni, hogy pontosan mennyi pénzt szerzett vagy veszített egy tőkés az idő folyamán, nyeresége vagy vesztesége nem árul el semmit a tőkés boldogságáról, azaz lelki nyereségéről vagy veszteségéről. Hiszen a tőkés számára a pénz szinte soha nem a végső cél (leszámítva talán Dagobert bácsit és kizárólag az aranystandard rendszerében). A pénz gyakorlatilag minden esetben eszköz a további cselekvéshez, amelyet távolabbi, végső célok vezérelnek. A tőkés használhatja pénzét arra, hogy tovább bővítse szerepét, mint haszonkereső tőkés. Használhatja el nem költött készpénzként, egyelőre meg nem határozott, jövőbeli célokra. Elköltheti fogyasztási cikkekre és személyes fogyasztásra. Vagy filantróp és jótékony célokra is használhatja, satöbbi.
Amit vitathatatlanul elmondhatunk a tőkés nyereségéről vagy veszteségéről, az a következő: nyeresége vagy vesztesége a mennyiségbeli kifejezése annak, amennyivel hozzájárult embertársai jólétéhez, azaz a termékét megvásárlók és elfogyasztók jólétéhez, akik lemondtak pénzükről a tőkés (a vásárlók szempontjából) értékesebb termékéért cserébe. A kapitalista nyeresége azt mutatja, hogy sikeresen átalakította a társadalmilag kevésbé értékelt eszközöket társadalmilag magasabbra értékelt eszközökre, ezzel megnövelte és fokozta a társadalmi jólétet. Mutatis mutandis, a tőkés vesztesége azt jelzi, hogy a termelés során értékesebb anyagokat használt fel kevésbé értékes anyagok létrehozásához, így elpazarolta a szűkös fizikai eszközöket és elszegényítette a társadalmat.
A pénzbeli profit tehát nem csupán a tőkés számára jó, hanem embertársai számára is. Minél nagyobb egy tőkés nyeresége, annál nagyobb mértékben járult hozzá a társadalmi jóléthez. Hasonlóképpen, a pénzveszteség nem csupán a tőkés, hanem embertársai számára is rossz, akiknek csorbult a jóléte a tőkés hibája révén.
Az igazságosság kérdése: a tőkés tevékenységének etikai “helyessége” vagy “helytelensége” akkor releváns – mint minden tevékenység esetén – ha konfliktus merül fel, azaz akkor, ha vetélkedő tulajdonjogi követelések és nézeteltérések merülnek fel a cselekvés konkrét, fizikai eszközeivel kapcsolatban. És a tőkésnek adható válasz pontosan ugyanaz, mint mindenki másnak, bármilyen cselekvésre vonatkozóan.
A tőkés cselekedetei és nyeresége jogosak és igazságosak, ha termelési eszközeire eredeti birtokbavétel vagy termelés következtében tett szert, vagy kölcsönösen hasznos értékcsere során megvásárolta vagy kibérelte azokat előző tulajdonosuktól, ha az összes munkavállalóját szabadon és kölcsönösen elfogadott feltételekkel alkalmazta, és ha nem károsítja fizikailag mások tulajdonát a termelési folyamat során. Máskülönben, ha a tőkés termelési eszközeinek egy részéhez vagy egészéhez nem eredeti birtokbavétel, termelés, bérlés vagy vásárlás során jutott (hanem ehelyett egy másik személy magántulajdonának elrablásával), ha hozzájárulás nélkül, “kényszermunkát” alkalmaz termelési folyamatában, vagy ha a termelés során megkárosítja mások fizikai tulajdonát, akkor tettei és az abból következő nyereség jogtalan.
Jogtalanság esetén az igazságtalanul károsított személy – a rabszolga, vagy bárki más, aki bizonyítékkal rendelkezik a tőkés által felhasznált termelési eszközök régebbi, fel nem adott tulajdonjogáról – követelése jogos, és kártérítést követelhet pont úgy, mint minden polgári ügyben.
III
Ezen az alapvetően világos etikai tájképen csak egy Állam jelenlétében jelennek meg bonyodalmak.
Az államot rendszerint úgy definiálják, mint egy szervezet, ami a végérvényes döntéshozatal területi monopóliumát gyakorolja minden konfliktusban, beleérve azokat a konfliktusokat, amikben ő és ügynökei is érintettek. Azaz az állam törvényeket hozhat, egyoldalúan meghozhatja és megszegheti a törvényeket; és ebből fakadóan az állam rendelkezik az adóztatás exkluzív kiváltságával, azaz egyoldalúan meghatározhatja az árat, amit alattvalóinak fizetniük kell a végérvényes döntéshozói feladatának elvégzéséért.
Logikailag két következtetést vonhatunk le egy állam intézményéből. Egy, amikor létezik egy állam, lényegében minden magántulajdon rendeleti tulajdonná változik, azaz tulajdonná, amit az állam adományoz, és amit elvehet törvényhozás és adóztatás útján. Végső soron állami tulajdonná válik minden magántulajdon. Kettő, az állam „saját” földbirtoka és tulajdona – amit félrevezető módon köztulajdonnak neveznek – és pénzjövedelme nem eredeti birtokbavételből, termelésből vagy önkéntes cseréből fakad. Ehelyett minden állami tulajdon és jövedelem a magántulajdonosok kifosztásának az eredménye.
Az állam tehát – öntömjénező kijelentéseivel ellentétben – nem a magántulajdon megteremtője vagy garantálója. Az állam a magántulajdon hódítója. És az állam nem az igazságosság megteremtője vagy garantálója. Épp ellenkezőleg, az igazságosság pusztítója és az igazságtalanság megtestesítője.
Hogyan viselkedhet igazságosan egy tőkés-vállalkozó (vagy bárki, ami azt illeti) egy alapvetően igazságtalan, államista világban, ahol körbeveszi és vele szemben áll egy erkölcsileg tarthatatlan intézmény, az állam, aminek ügynökei nem termelésből és cseréből élnek és tartják el magukat, hanem kifosztásból: a tőkés és mások magántulajdonának elvételéből, újraelosztásából és szabályozásából?
Mivel a magántulajdon jogos, úgyszintén jogos minden cselekedet, amivel az ember védelmezi saját magántulajdonát – feltéve, hogy önvédelme során a védelmező nem sérti meg mások magántulajdonjogait. A tőkés etikailag jogosult használni minden elérhető eszközt, hogy védelmezze magát a tulajdona ellen irányuló bármilyen állami támadástól és kifosztástól, pontosan úgy, ahogyan védelmezheti magát bármilyen közönséges bűnözővel szemben. Másrészről és ismét mint bármilyen közönséges bűnöző esetén, a tőkés védelmi tettei jogtalanok, ha az bármilyen harmadik fél tulajdonának megtámadásával jár, azaz amint a tőkés arra használja az eszközeit, hogy részt vegyen az állami fosztogatásban.
Pontosabban: a tőkés (vagy bárki) számára, tulajdona és annak védelme érdekében talán nem bölcs döntés, vagy akár egyenesen veszélyes, de kétségtelenül jogos a lehető legnagyobb mértékben kijátszani és kikerülni bármilyen és mindegyik korlátozást, amit az állam a tulajdonára kényszerít. Tehát a tőkés jogosan hazudhat az állam ügynökeinek, vagy tévesztheti meg őket tulajdona és jövedelme kapcsán. Jogosan kerülheti el a tulajdonára és jövedelmére kivetett adókat és hagyhatja figyelmen kívül vagy játszhatja ki azokat a jogi vagy regulációs korlátozásokat, amik megszabják, hogyan használhatja termelési tényezőit (földjét, munkaerejét és tőkéjét). Ennek megfelelően egy tőkés jogosan cselekszik, ha megvesztegeti az állam ügynökeit vagy kilobbizza náluk, hogy segítsenek neki figyelmen kívül hagyni, eltörölni vagy kikerülni a rákényszerített adókat és szabályozásokat. Jogosan, továbbá az igazságosság elősegítőjeként tevékenykedik, ha arra használja az eszközeit, hogy lobbitevékenységével vagy megvesztegetéssel rávegye az állam ügynökeit, hogy csökkentsék az adókat és általánosságban a tulajdont sújtó szabályozásokat, nem csupán saját magára nézve. És jogosan tevékenykedik, valamint bizony az igazságosság bajnokává válik, ha aktívan lobbizik, hogy eltöröljenek minden kifosztást – mint ami igazságtalan – bármilyen és minden vagyon- és jövedelemadót, illetve a tulajdon használatát korlátozó minden törvényt (azon a követelményen túl, hogy senki ne okozzon fizikai kárt mások tulajdonában a termelés során).
Úgyszintén jogos, ha a tőkés a lehető legalacsonyabb áron megvásárolja az állam tulajdonát – feltéve, hogy a szóban forgó tulajdont nem lehet visszavezetni egy konkrét harmadik fél kifosztásához, aki még mindig jogosult arra a tulajdonra. És hasonlóképpen jogos, ha a tőkés a lehető legmagasabb áron értékesíti a termékeit az államnak – feltéve, hogy nem áll közvetlen oksági viszony a terméke között és egy jövőbeli agresszív állami tett között egy harmadik fél ellen (ahogyan az a fegyvereladások esetén történhet).
Másrészről pedig a tőkés jogtalanul cselekszik és az igazságtalanság elősegítőjévé válik – az imént említett két kikötés megsértésén kívül – ha és amilyen mértékben arra használja az eszközeit, hogy fenntartsa, vagy tovább növelje a mások tulajdona ellen irányuló állami vagyonelkobzás vagy törvényhozással való kifosztás jelenlegi fokát.
Így például az államkötvények megvásárlása és az abból származó pénzügyi haszon jogtalan, mivel ez a vásárlás felér az állam, illetve annak folytatólagos igazságtalansága melletti lobbitevékenységgel, tekintve, hogy a kamatkifizetések és a kötvény végső visszafizetése megkövetelik a jövőbeli adóztatást. Hasonlóképpen, és ami ennél is fontosabb, jogtalan egy tőkésnek bárhogyan olyan lobbitevékenységkre használnia a rendelkezésére álló eszközöket, amik arra törekednek, hogy fenntartsák vagy növeljék az adók – ennélfogva az állami jövedelem és költekezés – vagy a tulajdonkorlátozó szabályozások jelenlegi szintjét, és korrupt minden nyereség, ami ilyen tevékenységből származik.
Amikor egy jogtalan intézménnyel találja szemben magát, szisztematikusan növekedik a csábítása annak, hogy a tőkés is jogtalanul cselekedjen. Ha az állam adóztatásának, újraelosztásának és törvényhozásának bűnsegédjévé válik, új profitlehetőségek nyílnak meg előtte. Vonzóvá válik a korrupció, mivel nagyszerű pénzjutalommal kecsegtet.
Azzal, hogy pénzét és egyéb eszközeit a politikai pártokra, politikusokra vagy más állami ügynökökre fordítja, egy tőkés kilobbizhatja az államnál, hogy az támogassa a veszteséges vállalkozását, vagy mentse azt meg a fizetésképtelenségtől vagy a csődtől – amivel mások kárára gazdagítja vagy menti meg magát. A lobbitevékenységekkel és kiadásokkal egy tőkés jogi kiváltságokra vagy monopóliumra tehet szert bizonyos termékek vagy szolgáltatások termelése, eladása vagy megvásárlása területén – amivel monopol-profitra tehet szert más nyereségűző tőkések kárára. Vagy rávehet az államot, hogy olyan törvényeket hozzon, amik növelik versenytársai termelési költségeit a sajátjaihoz viszonyítva – amivel versenyelőnyre tehet szert mások kárára.
De bármennyire is csábító, jogtalan minden ilyen lobbitevékenység és az abból származó profit. Mindegyik magába foglalja, hogy a tőkés az állami ügynököknek fizet más, harmadik felek kifosztásáért, magasabb személyes nyereség reményében. A tőkés nem kizárólag olyan javak előállítására alkalmazza a termelési eszközeit, amit önként fizető vásárlóknak értékesítenek. A tőkés ehelyett rosszak előállítására fordítja termelési eszközeinek egy részét: mások önkéntelen kifosztására. És ennek megfelelően a vállalkozásán keresztül szerzett nyereség – bármekkora is legyen – többé nem méri helyesen, mennyivel járult hozzá a társadalmi jóléthez. A nyeresége korrupt és erkölcsileg romlott. Bizonyos harmadik felek jogos követeléssel fordulhatnának vállalkozásához és nyereségéhez – egy követeléssel, amit talán nem lehet végrehajtani az állammal szemben, de ennek ellenére jogos követelés maradna.
