Human Action című mesterművében Ludwig von Mises bemutatja és elmagyarázza a gazdaságelmélet teljes egészét, ahogyan az benne rejlik a cselekvés jelentésének fogalmi ismeretében és levezethető abból (valamint néhány általános, explicit módon bevezetett feltételezésből, amelyet a cselekvésnek teret adó empirikus valóságról alkottak). Ezt a fogalmi ismeretet a „cselekvés axiómájának” nevezi, és bemutatja, milyen értelemben kell a cselekvés értelmét – amelyből kiindul a gazdaságelmélet; azaz értékek, célok és eszközök, választás, preferencia, profit, veszteség és költségek – a priori tudásnak tekintenünk. A cselekvés fogalmi értelme nem érzéki benyomásokból, hanem elmélkedésből származik (az ember nem lát cselekvéseket, hanem bizonyos fizikai jelenségeket cselekvésként értelmez!). Ami a legfontosabb, semmiképp nem lehet tapasztalat útján érvényteleníteni, mivel bármilyen erre törekvő próbálkozás már előfeltételezné a cselekvés létét és a cselekvő a cselekvés kategóriáiról alkotott ismeretét (végtére is tapasztalatot szerezni valamiről önmagában is egy szándékos cselekvés!).
Tehát azzal, hogy úgy rekonstruálta a közgazdaságtant, mint ami végső soron egy a priori igaz propozícióból ered, Mises kijelentheti, hogy végső alapokra helyezte azt. Az így megalapozott közgazdaságtant „praxeológiának,” a cselevés logikájának nevezi, hogy kihangsúlyozza a tényt, miszerint propozíciói véglegesen bebizonyíthatók a vitathatatlan cselekvés-axióma segítségével és a logikai érvelés éppolyan vitathatatlan törvényeivel (mint az azonosság és az ellentmondás törvényei) – azaz bármiféle empirikus teszteléstől teljesen függetlenül (mint például amilyet a fizikában használnak). Bár a praxeológia gondolata és az, hogy felépítette a praxeológiai elmélet teljes korpuszát a biztos alapokat kereső racionalizmus nyugati hagyományának nagyjai közé emeli őt, Mises nem gondol arra, hogy ehhez a hagyományhoz egy másik állítással is hozzá lehet járulni: az állítással, miszerint az etikai kérdések is megalapozottak. Mises szerint az etikai propozícióknak nincsen végső igazolásuk olyan értelemben, ahogyan a gazdaságtani propozícióknak van. A gazdaságtan tájékoztathat minket arról, hogy bizonyos eszközök megfelelőek-e meghatározott célok eléréséhez, viszont sem a közgazdaságtan, sem bármely egyéb tudomány nem képes eldönteni azt, hogy a célok igazságosnak tekinthetők-e. Semmi nem igazolja az egyik cél választását a másik helyett. Végső soron, hogy melyik célt választják, az tudományos nézőpontból önkényes, és szubjektív szeszély kérdése, amelyet semmiképpen nem lehet igazolni - az egyszerű tényt leszámítva, hogy szimplán az a cél tetszik.
Számos libertárius követte Misest e tekintetben. Akárcsak Mises, elhagyták az etika racionális alapjának gondolatát. Ahogyan ő is teszi, a lehető legtöbbet hozzák ki abból a közgazdaságtani állításból, miszerint a libertárius magántulajdon-etika magasabb általános életszínvonalat eredményez, mint bármelyik másik; hogy valójában a legtöbb ember előnyben részesíti a magasabb életszínvonalat az alacsonyabbal szemben; ebből következően tehát a libertarianizmusnak igen népszerűnek kellene bizonyulnia. Végső soron azonban - ahogy azt Mises kétségtelenül tudta - az efféle meggondolások csak azokat tudják meggyőzni a libertarianizmusról, akik már elfogadták az általános vagyon-maximalizálás „haszonelvű” célját. Azok szemében, akik nem osztják ezt a célt, semmilyen meggyőző erejük nincsen. Tehát a végső elemzés szerint a libertarianizmus alapja nem több önkényes hitnél.
A következőkben ismertetek egy érvet, ami bemutatja, miért tarthatatlan ez az álláspont, és hogyan lehet végső igazolást adni a lényegében Locke-i magántulajdon-etikának. Ez az érv gyakorlatilag a libertarianizmus természetjogi álláspontját támogatja, ahogyan azt a modern libertárius mozgalom másik mester-gondolkodója, Murray N. Rothbard megalkotta – mindenekfölött Ethics of Liberty c*.* kötetében. Viszont a magántulajdon végső igazolását felállító érv különbözik attól, amit a természetjogi hagyományban jellemzően felvázolnak. E tradíció helyett Mises – és a praxeológiáról és a praxeológiai bizonyítékokról alkotott elképzelése - az, aki biztosítja a modellt.
Bemutatom, hogy egyedül a libertárius magántulajdon-etika igazolható érveléssel, mivel az az érvelés mint olyan praxeológiai előfeltevése; illetve hogy bármilyen eltérő, nem-libertárius etikai propozícióról bemutatható, hogy megszegi ezt a demonstrált preferenciát. Természetesen megfogalmazható egy ilyen propozíció, de javaslati tartalma ellentmondana az etikának, amely iránt az egyén demonstrálta preferenciáját saját propozíció-alkotásával, azaz azzal, hogy érvelésbe elegyedett. Például az ember mondhatja azt, hogy „az emberek közömbösek aziránt, hogy dolgokat tegyenek, és mindig azok is lesznek,” de ezt a propozíciót meghazudtolná maga a propozíció-alkotás cselekedete, ami valójában szubjektív preferenciát demonstrál (hogy inkább ezt mondaná ahelyett, hogy valami mást mondana, vagy ahelyett, hogy egyáltalán nem mondana semmit). Hasonlóképp a nem-libertárius etikát megcáfolja a kijelentésének tényleges valósága.
E következtetés eléréséhez, illetve fontosságának és logikai erejének felismeréséhez elengedhetetlen két belátás.
Először meg kell jegyezni, hogy annak a kérdése, hogy mi igazságos vagy igazságtalan – vagy ami azt illeti, annak az általánosabb kérdése, hogy mi érvényes propozíció, és mi nem az – csak akkor merül fel, ha én és mások képesek vagyunk a propozicionális cserére, avagy az argumentációra [érvelésre]. A kérdés nem merül fel egy kővel vagy egy hallal kapcsolatban, mivel azok nem képesek részt venni ilyen cserékben és érvényesnek vallott propozíciókat alkotni. Viszont ha ez így van – és az ember nem tagadhatja ezt anélkül, hogy ellent ne mondana magának, hiszen az ember nem képes érvelni amellett, hogy nem képes érvelni – akkor feltételeznünk kell, hogy bármilyen etikai propozíció, vagy bármilyen más propozíció azt állítja magáról, hogy érvényesíthető propozicionális vagy argumentatív módszerrel. (Feltételeznünk kell, hogy Mises is ezt állítja, amennyiben gazdasági propozíciókat fogalmaz meg). Valójában bármilyen propozíció megalkotása során – nyíltan vagy belső gondolatként – az ember demonstrálja preferenciáját aziránt, hogy argumentatív módszerekre támaszkodjon önmaga vagy mások valamiről való meggyőzése érdekében. Tehát – magától érthetően – nincs más módja bármi igazolásának, csak a propozicionális cserén és érveken keresztül történő igazolás. Viszont így egy etikai propozíció végső vereségének kell tekinteni, ha demonstrálható, hogy tartalma logikailag inkompatibilis az propozíció-alkotó állításával, miszerint érvényessége megállapítható argumentatív módon. Bármi ilyen inkompatibilitás bemutatása felér a lehetetlenség bebizonyításával, az efféle bizonyítás pedig a lehető leghalálosabb vereség volna a szellemi vizsgálódás birodalmában.
Másodszor meg kell jegyezni, hogy az argumentáció nem szabadon lebegő propozíciókból áll, hanem a cselekvés egy formája, amely megköveteli a szűkös javak alkalmazását; és hogy az eszköz, amellyel az ember demonstrálja a propozicionális cserékben való részvétel iránti preferenciáját, a magántulajdon. Egyrészt soha senki nem volna képes semmit állítani, és senki nem tudna meggyőződésre jutni semmilyen propozícióval kapcsolatban argumentatív módon, ha nem volna előfeltételezve a személy joga saját fizikai testének kizárólagos használatához. A másik személy teste feletti kizárólagos uralmának elismerése, és eme elismerés kölcsönössége az, ami magyarázatot ad a propozicionális cserék jellegzetes karakterére: arra, hogy bár az ember talán nem ért egyet azzal, amit az imént mondtak, még mindig egyetérthet legalább a ténnyel, hogy nem értenek egyet. Úgyszintén nyilvánvaló, hogy a priori igazolhatónak kell tekinteni az ember saját testére vonatkozó tulajdonjogát, hiszen aki megpróbálkozna bármilyen norma igazolásával, már érvényes normaként előfeltételezné a teste feletti kizárólagos uralmához való jogát - ahhoz, hogy azt mondhassa: „Én ezt és ezt állítom.” Aki vitatja ezt a jogot, a gyakorlatban ellentmondásba ütközik, mivel érve már magába foglalná az általa vitatott norma elfogadását.
Továbbá lehetetlen volna bármeddig is fenntartani az argumentációt és egy érv propozicionális erejére támaszkodni, ha nem volna az embernek megengedve, hogy teste mellett egyéb szűkös eszközöket is birtokba vegyen az eredeti birtokbavétel cselekedetén keresztül (úgy, hogy azelőtt használja őket, mielőtt bárki más tenné), és ha az efféle javakat és a rájuk vonatkozó kizárólagos uralom jogát nem objektív, fizikai értelemben határoznák meg. Hiszen ha senkinek sem volna joga uralni bármi mást saját testén kívül, akkor mindannyian megszűnnénk létezni, és a normák igazolásának problémája egyszerűen nem merülne fel. Tehát abból a tényből fakadóan, hogy az ember életben van, érvényesnek kell előfeltételezni a más dolgokra vonatkozó tulajdonjogokat. Senki nem tudna másképp érvelni, aki életben van.
Ráadásul, ha az ember nem eredeti birtokbavétellel tenne szert az efféle javak feletti kizárólagos uralom jogára - azaz nem azáltal, hogy objektív kapcsolatot létesít önmaga és egy bizonyos szűkös erőforrás között, mielőtt bárki más tenné - hanem helyette azt feltételeznénk, hogy a későn érkezők követelhetik e javakat, akkor senkinek sem volna szabad tennie semmit, hiszen az embernek szüksége volna az összes későn érkező beleegyezésére, mielőtt azt tehetné, amit szeretne. Sem mi, sem elődeink, sem utódaink nem volnának képesek túlélni, ha ezt a szabályt követnék. Ahhoz, hogy bárki – múltban, jelenben vagy jövőben – érveljen bármiről, lehetségesnek kell lennie a túlélésének, ennek érdekében pedig nem lehet úgy tekinteni a tulajdonjogokra, mint amikben az érintettek száma meghatározatlan és időtlen. Ehelyett úgy kell gondolnunk a tulajdonjogokra, mint amik bizonyos egyének bizonyos időpontban történő cselekvéséből erednek. Máskülönben senkinek nem volna lehetséges, hogy először egy meghatározott időpontban mondjon valamit, majd másvalakinek, hogy válaszoljon rá. Egyszerűen ellentmondás azt mondani, hogy a libertarianizmus első-használó-első-tulajdonos szabálya figyelmen kívül hagyható vagy igazolatlan, hiszen az, hogy az ember ezt kimondhatja, előfeltételezi független döntéshozó egységként való létezését egy adott időpontban.
Végül a cselekvés és a propozíció-alkotás szintén lehetetlen volna, ha az eredeti birtokbavétellel megszerzett dolgokat nem objektív, fizikai értelemben definiálnánk (és ha ennek megfelelően az agresszió definíciója nem ’egy másik személy tulajdonának fizikai épsége elleni támadás’ volna), hanem szubjektív értékek és értékítéletek szempontjából. Míg minden ember képes irányítani, hogy cselekedetei megváltoztatják-e valaminek a fizikai épségét, addig annak irányítása, hogy az ember cselekedete befolyásolja-e valaki tulajdonának az értékét, más emberek kezében rejlik és az ő értékítéletükön múlik. Az embernek meg kellene kérdeznie az egész világnépességet és meg kellene egyeznie mindenkivel, hogy biztosra menjen, hogy tervezett cselekvése nem változtatja meg egy másik személy a tulajdonáról alkotott értékítéletét. Nyilván mindenki rég halott volna, mire ez megvalósulna. Továbbá az elképzelés, miszerint óvni kellene a tulajdonértékeket, argumentatív módon védelmezhetetlen, hiszen ahhoz, hogy az ember emellett érveljen, előfeltételezni kell, hogy a cselekvés megengedett bármilyen tényleges megegyezést megelőzően. (Ha nem volna megengedett, az ember nem is tudná megfogalmazni ezt a propozíciót.) Viszont ha megengedett, ez csak az objektív tulajdonhatárok miatt lehetséges, azaz olyan határok miatt, amelyeket mindenki önmagától felismer anélkül, hogy előtte mindenki mással egyetértésre kelljen jutnia az értékekkel és értékítéletekkel kapcsolatban.
Azzal, hogy életben van és megfogalmaz bármilyen propozíciót, az ember demonstrálja, hogy a libertárius magántulajdon-etikán kívül minden etika érvénytelen. Ha ez nem így volna, és a későn érkezőknek legitim követeléseik volnának a dolgokra, vagy ha szubjektíven definiálnák a tulajdonolt dolgokat, senki sem volna képes túlélni, mint fizikailag független döntéshozó egység bármely adott pillanatban. Tehát soha senki nem volna képes felvetni egyetlen érvényesnek vallott propozíciót sem.
Ezzel a magántulajdon-etika a priori igazolásának végére értem. Néhány, a korábban érintett témával, a libertarianizmus e „praxeológiai” bizonyítása és a haszonelvű, illetve a természetjogi álláspont közötti összefüggéssel kapcsolatos megjegyzéssel tenném teljessé a diskurzust.
A haszonelvű álláspont végső cáfolatát magában foglalja az iménti bizonyítás. Demonstrálja, hogy érvényesnek kell előfeltételezni az ember teste és eredetileg birtokba vett javai fölötti exkluzív irányítási jogát pusztán ahhoz, hogy valaki megfogalmazza a haszonelvű álláspontot. Pontosabban, a libertarianizmus konzekvencionalista oldalával kapcsolatban, a bizonyítás bemutatja annak praxeológiai lehetetlenségét: nem függhet bizonyos kimenetelektől a kizárólagos uralom jogainak kiosztása. Az ember soha nem volna képes cselekedni és állítani valamit, hacsak nem volnának magántulajdonjogok a későbbi kimenetel előtt. A konzekvencionalista etika praxeológiai abszurditás. Ehelyett „apriorisztikusnak” vagy azonnalinak kell lennie bármilyen etikának ahhoz, hogy lehetővé tegye, hogy az ember itt és most cselekedhessen és ezt vagy azt állíthassa ahelyett, hogy fel kelljen függesztenie a cselekvést későbbre. A várj-a-kimenetelre etika pártján állók közül senki sem volna közöttünk, hogy mondjon valamit, ha komolyan venné saját tanácsát. Illetve annyira, amennyire még mindig közöttünk vannak a haszonelvűség támogatói, cselekedeteikkel demonstrálják, hogy a konzekvencionalista tan hamis, és azt hamisnak kell tekinteni. A cselekvés és az állítás megköveteli a magántulajdonjogokat a jelenben, és nem várhat arra, hogy csak később osszák ki őket.
A természetjogi állásponttal kapcsolatban a praxeológiai bizonyítás – bármennyire támogatja az álláspontját egy racionális etika lehetségességével kapcsolatban, és bár teljesen egyetért a következtetésekkel, amiket ez a tradíció elért (kiváltképp Murray N. Rothbard) – legalább két megkülönböztető előnnyel rendelkezik. Egyfelől általános vita tárgyává vált a természetjogi állásponttal kapcsolatban – még a máskülönben rokonszenvező megfigyelők körében is – hogy az emberi természet fogalma túlságosan zavaros ahhoz, hogy ki lehessen következtetni belőle egy meghatározott magatartás-szabálykészletet. A praxeológiai megközelítés megoldja ezt a problémát annak felismerésével, hogy nem az emberi természet szélesebb fogalma, hanem a propozicionális cserék és az argumentáció szűkebb fogalma az, aminek az etika eredeztetésének kezdőpontjául kell szolgálnia. Ráadásul ennek a választásnak van egy a priori igazolása olyan értelemben, hogy az igaz vagy hamis, helyes vagy helytelen kérdése nem merül fel a propozicionális cseréktől függetlenül. Tehát senki nem volna képes ellentmondás nélkül kétségbe vonni egy ilyen kezdőpontot. Végül az érvelés követeli meg a magántulajdon elismerését, tehát a magántulajdon-etika érvényességének argumentatív kétségbevonása praxeológiailag lehetetlen.
Másfelől ott a logikai szakadék a „van” és a „kell lennie” állítások között, amelyet a természetjog-pártiak képtelenek voltak sikeresen áthidalni – leszámítva néhány általános, kritikus megjegyzés megfogalmazását a tény-érték kettősség végső érvényességével kapcsolatban. Itt a libertarianizmus praxeológiai bizonyítása azzal az előnnyel bír, hogy teljesen értékmentes igazolást ad a magántulajdonnak. Teljes mértékben a van-állítások birodalmában marad, és sosem próbál származtatni egy „kell lennie-t” egy „van”-ból. Az érv szerkezete ez: (a) az igazolás propozicionális igazolás (a priori igaz van-állítás); (b) az argumentáció előfeltételezi az ember testének tulajdonlását és az eredeti birtokbavétel elvét (a priori van-állítás); és (c) tehát nem igazolható argumentációs módon semmilyen eltérés ettől az etikától (a priori igaz van-állítás). A bizonyítás úgyszintén ajtót nyit a tény-érték kettősség természetének megértéséhez: A „kell lennie” állításokat nem lehet „van” állításokból származtatni. Különböző logikai birodalmakba tartoznak. Viszont úgyszintén világos, hogy az ember nem is állíthatja, hogy vannak tények és értékek, ha nem léteznek propozicionális cserék, és hogy a propozicionális cserék gyakorlata előfeltételezi a magántulajdon-etika érvényességének elfogadását. Más szóval a megismerés és az igazságkeresés, mint olyan, normatív alappal rendelkezik, és a normatív alap, amelyen a megismerés és az igazság nyugszik, a magántulajdonjogok elismerése.
