(A)
A nagybirtok keletkezése
Tervünkhöz híven visszatérünk ahhoz a ponthoz, ahonnan a primitív feudális állam mellékága, a városállam kihajtott, hogy most már csak az egyenesen felfelé törekvő főágat kövessük. Mint ahogy a városállam sorsát annak a vagyonnak a felhalmozódása irányította, amely államszervezetének súlypontja volt, vagyis a kereskedelmi tőke, a szárazföldi állam sorsát is annak a vagyonnak a felhalmozódása irányítja, amely államszervezetének súlypontjául tekinthető: a földtulajdon.
Fentebb végigkövettük a pásztortörzsek gazdasági differenciálódását és meggyőződtünk arról, hogy a meglévő vagyonok körül való felhalmozódás törvénye itt is igen erősen kifejti hatását attól a pillanattól kezdve, amikor a politikai eszköz először feltűnik akár rablóhadjárat, akár mindenekelőtt rabszolgaság képében. Láttuk, hogy a törzs nemesekre és szabad közemberekre ágazott, akiknek alá volt rendelve a harmadik rend, a politikai jogok nélkül való rabszolgák. A primitív államok e vagyoni és társadalmi rangkülönbsége még jobban kiélesedik a letelepüléssel megteremtett magán földtulajdonlás révén. A primitív államok első alakulásánál már tetemes birtokbeli különbségeknek kellett keletkezniük, mert a pásztortörzseknek nagy rabszolga- és nyájfejedelmekre, valamint a szegényebb közemberekre való tagoltsága már élénken kidomborodott. Ezek a fejedelmek több területet foglalnak el, mint a szegényebb közemberek.
Ez kezdetben egész ártalmatlan módon történik és anélkül, hogy bármennyire is tudatában lennének a ténynek, hogy a nagybirtok jelentős társadalmi hatalom és vagyonszaporodás eszköze lesz. Efelől nem lehet kétségünk, hiszen ebben a stádiumban még a szabad közembereknek is lett volna hatalmuk ahhoz, hogy megakadályozzák a nagybirtok keletkezését, ha sejtették volna, hogy hatalmát egykor ellenük fogják felhasználni. De ezt senki sem sejthette. A földnek ebben a stádiumban nincs értéke. Épp ezért nem is maga a föld volt a küzdelem célja és tárgya, hanem a föld a röghöz kötött paraszttal, mint munkaalannyal és munkamotorral együtt, amelynek kapcsolatából kifejlődik a politikai eszköz célja: a földjáradék.
A nagy, műveletlen földből azonban mindenki annyit vehet magának, amennyire szüksége van, amennyit képes vagy hajlandó megművelni. Épp oly kevéssé gondolnak arra, hogy a látszólag kifogyhatatlan készletből kiszabják az egyeseket megillető területet, mint ahogy nem gondol arra sem az ember, hogy kiporciózza a levegőt.
A nemes családok fejedelmei valószínűleg már kezdettől fogva, a pásztortörzsek szokásai szerint, több „parasztot és földet” kapnak, mint a szabad közemberek. Ez fejedelmi joguk, mint pátriárkáknak, hadvezéreknek és katonáik eltartóinak, a kíséretüket tevő félig szabadokkal, rabszolgákkal és védettekkel szemben. Ez valószínűleg jelentős különbségeket eredményez a földbirtokok méretében. Ez azonban nem minden; a fejedelmeknek nagyobb kiterjedésű benépesítetlen földre van szükségük, mint a szabad közembereknek; szolgákat és rabszolgákat hoznak ugyanis magukkal, akik jogfosztottak és földbirtokot sem szerezhetnek, azonban mégis föld kell a számukra, hogy megélhessenek, és ezt a földet az úr lefoglalja számukra és rátelepíti őket. Ebből fakadóan minél gazdagabb volt a nomád fejedelem, annál hatalmasabb lesz a nagybirtokos.
Ez azt jelenti tehát, hogy a gazdagság, és vele együtt a társadalmi rang összehasonlíthatatlanul szilárdabb és tartósabb lesz, mint a pásztorstádiumban. A legnagyobb nyáj is elpusztulhat, de a földbirtok soha, és a jobbágyok, akik járadékot aknáznak ki belőle, a legborzasztóbb mészárlás után is elég gyorsan szaporodnak, még ha nem rabszolgavadászat révén, felnőtt korban telepítik is le őket.
E szilárd vagyonmag köré elkezd egyre gyorsabban fölhalmozódni a tulajdon. Akármilyen ártatlannak látszott is az első elfoglalás, nemsokára fellép az a felismerés, hogy annál több járadékot húz az ember, minél több rabszolgája van, akiket szabad földre telepít. Ettől fogva a feudális államok külpolitikája nem csak föld és parasztok megszerzésére irányul, hanem föld nélküli parasztokra is, akiket rabszolgák gyanánt visznek haza, hogy otthon újból letelepítsék őket. Ha az egész állam viseli a háborút vagy rablóhadjáratot, akkor a nemesek kapják az oroszlánrészt. Igen gyakran azonban saját szakállukra vonulnak hadba, csak a maguk kíséretével, és ilyenkor az otthon maradt szabad közember teljesen kimarad a zsákmányból.
Így az ördögi kör egyre gyorsabban tágul, ahogy egyre növekedik a nemesek földbirtoka. Minél több rabszolgája van a nemesnek, annál több földjáradékot élvez és annál több fegyveres kíséretet tud tartani szolgákból, munkakerülő közemberekből és szökevényekből, majd annál több rabszolgát tud általuk zsákmányul ejteni és földjáradékának növelésére letelepíteni.
Ez a folyamat megy végbe ott is, ahol létezik egy központi hatalom, amelynek az általános népjog szerint rendelkezési joga van a műveletlen föld fölött; ilyenkor a hatalom nem csak megtűri, hanem igen gyakran kifejezetten szentesíti ezt a folyamatot. Amíg ugyanis a feudális úr a korona alázatos vazallusa, addig a korona érdeke, hogy lehetőleg erőssé tegye, hogy a lehetőség szerint növelje katonai hatalmát, amelyet hűbéri tartozásképpen köteles uralkodója zászlójának szolgálatába állítani. Csupán egyetlen példával illusztráljuk, hogy ez a nyugat-európai feudális államoknál jól ismert összefüggés teljesen eltérő viszonyok között is létrejön. Ratzel szerint:
Fidzsi szigetén a fő kötelesség a hadi szolgálat volt, ami győzelem esetén új földterületeknek lakosaikkal együtt való ajándékozásához, így új kötelezettségek vállalásához vezetett.
A földbirtok a birtokos nemesség kezében folyton hatalmasabb tömegekben halmozódott fel, ami a magasabb fokú primitív feudális államot fejlett feudális állammá való kibontakozásához vezette, a feudális rangok teljes skálájával.
Az okozati összefüggést más helyen bővebben magyaráztam és ott már többször rámutattam arra, hogy összes fő vonalaiban tipikus folyamatról van szó. Csak így magyarázható meg az a tény, hogy Japánban a feudális rendszer a legapróbb részletekig identikusan fejlődött ki az európai történelemmel, bár ezt az országot az árjától teljesen különböző faj lakja és azonkívül (erős érv a túlságosan kiélezett materialisztikus történelmi felfogás ellen) mezőgazdaságának egészen más technikai alapja van: kapával, nem pedig ekével művelik a földet.
Itt, mint az egész értekezésben, nem egyes népek sorsát vizsgáljuk; a szerző célja sokkal inkább felvázolni a tipikus fejlődést, az egyetemes következményeket, amelyek az emberiség egyazon jellemvonásaiból fakadnak, bárhová is helyezik őket. Feltételezve a kifejlett feudális államok két legnagyszerűbb példájának, Nyugat-Európának és Japánnak közismert voltát, általánosságban kevésbé ismert esetekre szorítkozunk, és amennyire csak lehet, előnybe helyezzük az etnográfiai anyagot a szorosan vett történelmivel szemben.
Az a folyamat, amelyet most bemutatunk, a primitív feudális állam politikai és társadalmi tagolásának fokozatosan végbemenő, de alapjában forradalmi átalakulása: a központi hatalom elveszti politikai hatalmát a birtokos nemesség fölött, a szabad közember süllyed, míg az „alattvaló” emelkedik.
(B)
A központi hatalom a primitív feudális államban
A pásztortörzs pátriárkájának hadvezéri és papi tekintélye ellenére rendszerint nincs despotikus hatalma. Ugyanez igaz a kisebb letelepült törzsek „királyaira,” akik általánosságban igen limitált hatalommal bírnak. Ellenben amint egy kiváló hadvezér képes több pásztortörzset összeolvasztani egy hatalmas hadsereggé, annak a despotikus központi hatalom a közvetlen, elkerülhetetlen következménye. Amint felbukkan a háború, még a legrakoncátlanabb törzsek is elismerik a homéroszi mondat igazát, miszerint „nem jó ám a sok úr kormányzata; egy legyen úr csak, egy a király,” és aszerint cselekednek. A szabad, primitív vadász a háborúban feltétlenül engedelmeskedik választott törzsfőjének; az ukrajnai szabad kozákok, akik békés időben nem ismernek tekintélyt, harc idején hetmanjuknak élet és halál fölött való rendelkezést biztosítanak. A hadvezér iránti engedelmesség közös vonása minden igazi harcos pszichológiájának.
A nagy nomád csapatok élén mindenható despoták állnak: Attila, Omár, Dzsingisz-kán, Tamerlán, Mzilikazi, Cetshwayo. A primitív feudális államok háborús összeolvadásából keletkezett nagy birodalmakban is eleinte erős központi hatalom működik; például szolgáljanak Sarrukín, Kurus, Klodvig, Nagy Károly és Boleszláv. Néha, különösen amíg a nagy birodalom még nem érte el egészen földrajzi vagy társadalmi határait, a központi hatalom egy sor erélyes fejedelem kezében marad és hatalmuk néha a legvadabb despotizmussá és cézár-őrületté fajulhat el: főképpen Mezopotámiában és Afrikában találhatunk erre jellemző példákat. Ezeknek az államoknak az egyetemes történelem szempontjából kevésbé jelentős kormányformáival nem foglalkozhatunk bővebben; annyit akarunk csak mondani, hogy despotikus kormányforma kialakulása elsősorban attól függ, milyen vallási állást tölt be az uralkodó a hadvezérség mellett és van-e kereskedelmi monopóliuma vagy nincs.
A Cézár és a Pápa kombinációja mindenütt hajlamos kifejleszteni a despotizmus extrém formáit, míg a papi és világi hatalom megosztásánál viselőik kölcsönösen mérséklik és fékezik egymást. Jellemző példa a kelet-indiai szigetcsoport maláj államaiban, ezekben a valódi „tengeri államokban” uralkodó állapotok, amelyek keletkezése valóságos mása a görög tengeri államokénak. Itt általában a fejedelem hatalma épp oly csekély, mint például a királynak a már ismert attikai történelem kezdetein. A tartományi főnökök kezében (Zuluban a dattok, Acehban a panglimák) van a hatalom, mint egykor Athénban. Ott azonban, „mint például Tobahban, ahol az uralkodónak a vallási motívumok még egy kisebb pápa jogkörét is biztosítják, a kocka megfordul. A panglimák itt csak hivatalnokok, akik teljesen a rádzsáktól függnek.”
Meg csak arra a közismert tényre utalok, hogy amikor Athén és Róma klánjainak arisztokratái és főnökei eltörölték a régi királyságot, legalább a régi címet meghagyták az uralom különben hatalom nélküli viselőjének, hogy az istenek megkapják a maguk megszokott áldozatait. Ugyanebből az okból gyakran a régi fejedelem utódját is megtartják báb-méltóságként, amikor a tulajdonképpeni kormányhatalom már régen valamelyik hadvezér kezében van; a későbbi merovingi birodalomban is a karolingi majordomus állt a Merovech nemzetségéből való rex crinitus mellett, ahogy Japánban a sógun a mikádó oldalán és az inkák birodalmában az inka-hadvezér a mindinkább papi funkcióinak teljesítésére utalt huillcauma helyén.
Az államfő hatalma a főpapi méltóságon kívül gyakran a kereskedelmi monopólium révén is hatalmas mértékben megnövekedik, ami a primitív törzsfőnök kiváltságai közé tartozik, mint a békés kereskedelem vendégajándékokból való kezdeteinek természetes következménye. Ilyen kereskedelmi monopóliuma volt például Salamon királynak és később II. Frigyes német-római császárnak.
A szerecsen törzsfőnökök rendszerint a „kereskedelem monopolistái”. Így a Sulu király is. A galláknál a törzsfő „természetesen törzsének kereskedője; egy alattvalójának sem szabad közvetlenül az idegenekkel kereskedést űznie.” A barotseknél és a mabimdáknál a király „szigorúan a jog szerint az országnak egyetlen kereskedője”.
Ratzel e tények jelentőségét találóan a következőképp méltatja:
A törzsfő a varázserő mellett a kereskedelem monopóliumát használja hatalma növelésére. Miután a törzsfő a kereskedelem közvetítője, a kezében összpontosít mindent, ami alattvalóinak kívánatos, így kedves adományok ajándékozójává és a leghőbb vágyak teljesítőjévé válik. Ebben a rendszerben kétségtelenül nagy hatalom forrása rejlik.
Ha meghódított területeken, ahol a kormányhatalmat úgyis erősebben gyakorolják, ahhoz a kereskedői monopóliumot is hozzáadják, a királyi hatalom roppant impozánssá alakulhat.
Különben általános szabálynak tűnik, hogy a despotizmus látszólag legdurvább eseteiben sincs monarchikus abszolutizmus. Az uralkodó büntetlenül kegyetlenkedhet az alattvalóival, főképpen a leigázott osztállyal; de a feudális társuralom erősen korlátozza. Ratzel ehhez a következő megjegyzést fűzi:
Az afrikai vagy ősamerikai fejedelmek ’udvari gyűlése’ mindig egy tanács. ... Az önkényuralom okát, amelynek nyomaira az alacsony fokon álló népeknél mindig rátalálunk, ott is, ahol köztársasági a kormányforma, nem mindig az állam vagy a törzsfő túlsúlyában leljük fel, hanem az egyének erkölcsi gyengeségében, akik jóformán ellenállás nélkül lesznek a fölöttük uralkodó hatalom áldozatai.
A zuluk királysága korlátolt despotizmus, ahol a kormányzásban nagyhatalmú miniszterek (induna) osztoznak a hatalmon, más kaffertörzseknél pedig egy tanács, amely sokszor mind a nép, mind a fejedelem felett uralkodik. Mégis:
Saka Zulu idején a zsarnok jelenlétében történt minden tüsszentést és torokköszörülést, valamint a királyi ház rokonának halálakor tanúsított részvétlenséget halállal büntettek.
Ugyanez áll a rettenetes vérengzéséről hírhedt nyugat-afrikai államokról: Dahomeyről és Asantiról. Ahogy Ratzel írja:
Bár a háborúban tömérdek emberélet pusztult el és szokásos volt a rabszolgakereskedés és emberáldozat, sosem volt abszolút despotizmus. ... Bowditch kiemeli az asantik rendi tagoltságnak a perzsával való hasonlatosságát, amelyet Hérodotosz írt le.
Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy őrizkednünk kell attól, hogy összekeverjük a despotizmust az abszolutizmussal. Az uralkodók még a nyugat-európai feudális államokban is gyakran a törvények felett álltak és hatalmuk volt élet és halál felett, de mégis tehetetlenek voltak, ha a „mágnások” ellenük szegültek. Amíg az uralkodó nem bántja az osztályok kiváltságait, szabadon kegyetlenkedhet, és néha egy nagy urat is föláldozhat: de jaj neki, ha egyszer mágnásainak gazdasági kiváltságait meri érinteni! Ezt a jogilag egyrészt egészen szabad, politikailag azonban nagyon korlátozott hatalmat jellemző példákon látjuk a nagy kelet-afrikai államokban.
A vagandák és a vanyorók kormányformája olyan, hogy elméletben a király uralkodik az egész ország fölött, de tulajdonképpen az ország a legfőbb törzsfőnököké. Mtésa idején ők szervezték meg a népet minden idegen befolyás ellenében és Muanga nem mert semmiféle újítást bevezetni nélkülük. Ha a királyi hatalom a valóságban korlátozott is, külsőleg azért mégis impozáns. Az uralkodó, mint korlátlan parancsoló áll a tömeggel szemben, szabadon rendelkezik élet és halál fölött és csak főbb udvaroncai szűkebb körében érzi megkötöttségét.
Pontosan ugyanez áll, hogy a nagy államalkotó társadalmak utolsóját is megnevezzük, az óceániaiakról. Ahogy Ratzel mondja:
Sehol sem hiányzik egészen az uralkodó és a nép között való reprezentatív közvetítés. ... Az arisztokratikus elv korrigálja a patriarchális elvet. A magas fokú despotizmus inkább az osztályok és kasztok nyomásán alapszik, mint egyetlen úr túlságosan hatalmas akaratán.
(C)
A primitív feudális állam politikai és társadalmi tagoltsága
E helyütt nem ismertethetjük részletesebben a primitív feudális állam kormányformái patriarchális-arisztokratikus (és bizonyos esetekben plutokratikus) keverékének megszámlálhatatlan árnyalatait, amiknek legfeljebb etnográfiai, történelmi és jogi nézőpontból van némi jelentőségük, a fejlődés további folyamatára azonban alig.
Az uralkodó hatalma kezdetben bármilyen nagy is volt, az elkerülhetetlen sors rövid idő alatt mégis szétforgácsolta és pedig annál gyorsabban, minél erősebb volt ez a hatalom, vagyis minél kiterjedtebb a fejlettebb fokú primitív feudális állam területe.
Az egyes nemes ember hatalma a fent vázolt folyamat, vagyis kihasználatlan földterületek fokozódó elfoglalása és újonnan szerzett rabszolgákkal való benépesítése révén sokkal nagyobbra nő, semhogy a központi hatalom jó szemmel nézhetné. Ahogy Mommsen írja a keltákról:
Hogyha egy klánban, amely körülbelül nyolcvanezer harcost számlál, egyetlen nemes a hűbéresein és adósain kívül tízezer szolgával vonulhatott a tartományi gyűlésre, világos, hogy inkább független fejedelem volt, mint klánjának egyszerű polgára.
Ugyanez igaz a szomáli nagybirtokosra, a heiura is, akinek földjein száz meg száz család él függő viszonyban, „úgyhogy Szomáliföld nagyon emlékeztet Európa középkori feudális állapotaira.”
Ámbár egyes mágnásoknak ilyen túlsúlyra való emelkedése már az alacsony fokú feudális államokban is bekövetkezhetett, azért legmagasabb fokát csak a fejlettebb feudális államban: a feudális nagyállamban érte el; mégpedig hatalmának azon gyarapodásával, amelyet a nagybirtokosok a hivatali hatalom révén nyertek.
Minél inkább terjeszkedik az állam, annál több hatalommal kell az állami központnak felruházni a háborúk és felkelések által leginkább fenyegetett határszéli tartományok kormányzóit. És ahhoz, hogy a hivatalos területét az állam részére teljes biztossággal megtarthassa, egy ilyen kormányzónak a legfőbb hadviselési jogosultságot egyesítenie kell a legfőbb közigazgatási funkciókkal. És ha kevés polgári hivatalnokra van csak szüksége, akkor sem állhatja meg a helyét állandó haderő nélkül. De miből fizesse a katonaságot? Az adókat, amelyek a központba folynak, hogy ismét szétosszák őket az ország különböző részeibe, csak olyan államokban ismerik, ahol pénzt használnak (talán egyetlen kivétellel, amelyről később lesz szó). Pénzgazdaságról és pénzadóról azonban itt, a terménygazdasággal foglalkozó szárazföldi államban még nem lehet szó. A központ tehát nem tehet egyebet, minthogy átadja a grófnak, kastellánnak vagy szatrapának hivatali körzete természetbeni jövedelmét. Beszedi tehát a természetbeni adót, rendelkezik alattvalói munkájával, különböző illetékeket fizettet velük marhában meg egyébben, aminek ellenében a fegyveres hatalmat kell fenntartania és bizonyos számú csapatokat a központ rendelkezésére kell bocsátania. Tartozik azonkívül utakat és hidakat építeni, az uralkodót és kíséretét vagy követét ellátni, végül nagy értékű vagy könnyen szállítható javakból: lovakból, marhákból, rabszolgákból, nemes ércekből vagy borokból bizonyos meghatározott adót az udvartartásnak beszállítani.
Más szóval: rendkívül hatalmas hűbérben részesítik a szolgálataiért cserébe. Ha eddig nem is, most ő lett a legnagyobb mágnás az országában, habár valószínűleg előtte is ő volt a legnagyobb hatalmú földesúr a hivatalos körzetében. Természetes, hogy ezután is ugyanazt cselekszi, mint a vele egy társadalmi osztályban levő, nem hivatalos személyiségek; azaz még nagyobb mértékben foglal el mindig újabb földterületeket, amikre jobbágyokat telepít. Ezzel megnöveli katonai hatalmát, ami pedig a központi kormánynak is kívánatos, így a központ megsegíti őt. Ezeknek az államoknak az a végzetük, hogy önmaguk hizlalják nagyra azokat a hatalmakat, amelyek aztán őket is elnyelik.
Alkalmanként az őrgróf feltételeket is szabhat, amikor fegyveres segítséget kérnek tőle, például a szüntelenül dúló örökösödési háborúkban. Az őrgróf valamilyen fontos koncessziót kap, mindenekelőtt hűbérének örökölhető jellegét, így hivatala és földje immár a feudális uralkodóéval azonos lesz. Így egyre függetlenebb lesz a központi hatalomtól és az orosz paraszt szomorú panasza: „az ég magas és a cár messze van,” mindenütt valósággá válik. Vegyük ezt a jellemző példát erre Afrikából:
A lundák országa abszolutisztikus hűbéri állam. A törzsfőnökök (Muata, Mona, Muene) az összes belügyekben önállóan intézkednek, míg az tetszik a Muata Jamvonak. A kiváló és távolabb lakó törzsfőnökök rendszerint minden évben elküldik a hűbéradót vivő karavánt Mussumbába; de a nagyon messze lévők hosszú ideig egyáltalán nem fizetik meg az adót, míg a székváros közelében lakó kisebb fejedelmeknek évenként többször is kell fizetniök.
Ennél a példánál semmi sem mutathatja világosabban, hogy e laza ősállamokban, ahol természetben fizetnek és amelyek közlekedési rendszere tökéletlen, milyen nagy politikai hatása van a térbeli távolságnak. Szinte azt mondhatnánk, hogy a feudális urak önállósága abban a mértékben növekedik, amilyen távolságban van székhelyük a központi hatalomtól. A korona mindig nagyobb árat kénytelen adni szolgálataikért, és az összbirodalmi felségjogokból egyiket a másik után rájuk kell ruháznia, vagy el kell tűrnie, hogy egymás után magukhoz ragadják őket, mint a hűbériség öröklődését, a kereskedelmi és az útdíjakat, fejlettebb államokban a pénzverés jogát, a törvénykezési főhatóságot, a jogot ahhoz, hogy magánérdekből kikényszerítsék az utak és hidak fenntartásához szükséges adókat és a szabadok hadi szolgálatával való rendelkezést.
A hatalom birtokosai a határszéli tartományokban így jutnak egyre nagyobb, végül korlátlan de facto uralomhoz, még ha a hűbéruraság formai köteléke az újonnan keletkezett fejedelemségeket látszólag sokáig össze is tartja. Az olvasó erre a tipikus folyamatra számtalan példát talál: az egész középkori történelem ilyen példák láncolata, nemcsak a merovingi és karolingi birodalom, nemcsak Németország, hanem Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország, Csehország, Magyarország, Japán és Kina, nem egyszer, hanem többször is átestek ezen a bomlási folyamaton. Ugyanez a sors érte Mezopotámia feudális államait is: a birodalmak egymást követik, hatalomra tesznek szert, újra meg újra szétszakadnak, hogy később aztán ismét összekapcsolódjanak. Weber nyíltan ezt mondja Perzsiáról világtörténelmében:
Egyes államok és provinciák szerencsésen sikerült leválás útján hosszabb vagy rövidebb ideig tartó szabadsághoz jutottak és a szuzai ’nagy királynak’ nem volt meg mindig a kellő hatalma, hogy engedelmességre kényszerítse őket; egyes más államokban szatrapák vagy harcias törzsfőnökök önkényesen uralkodtak, hűtlenül és erőszakosan, a saját szakállukra vagy pedig mint adófizető alkirályok az uralkodó mellett. A perzsa birodalmat az államok és tartományok általános jog, szabályozott közigazgatás, egyenjogú bíráskodás, rend és törvényes hatalom nélküli agglomerációja bomlasztotta menthetetlenül szét.
Hasonlóképpen járt a nilusmenti szomszédja is:
Az ősfoglalók családjaiból, a szabad földbirtokosokból, akik kizárólag a királynak fizettek adót, támadtak azok a fejedelmek, akik bizonyos kisebb-nagyobb területeken uralkodtak. Ezek a fejedelmek a családi birtokuktól elválasztott külön területen voltak az urak. Későbbi, szerencsésen végződött háborúk, amelyek talán betöltötték az ókori (Egyiptom) és a középbirodalom közötti hézagot, és az újonnan szerzett hadifoglyok, akiket munkaerőnek használtak, előidézték a leigázottak intenzívebb kihasználását és az adók pontos megállapítását. A kisebb fejedelmek hatalma rendkívül megnövekedett a Középbirodalomban, nagy udvarokat rendeztek be és utánozták a királyi udvar pompáját.
A királyi tekintélynek a hanyatlás korában való süllyedését arra használták fel egyes magasabb tisztviselők, hogy személyes érdeküket biztosítsák és hivatalukat öröklés jogán egészen családjuk kezébe adják.
Természetesen ennek a történelmi törvénynek a működése nem szorítkozik pusztán a „történelmi” népekre. Az indiai feudális államokról írja Ratzel:
A nemesek sok helyen nagyfokú függetlenséghez jutottak még Radzsisztánon kívül is úgy, hogy miután a nizám egyeduralkodásra tett szert az ország felett, az umarák vagy nábobok még Haidarábádban is külön csapatokat tartottak, amelyek függetlenek voltak a nizám hadseregétől. Ezek a kisebb fejedelmek kevésbé engedelmeskedtek az indiai államok közigazgatásánál újabban támasztott, fokozottabb követeléseknek, mint a nagyobbak.
Még Afrikában is úgy keletkeznek és tűnnek el hűbéri nagy államok, mint a szappanbuborék: fölbukkannak az események örökös egyformaságában és ismét szétpattannak. Az asantik hatalmas birodalma másfél évszázadon belül területének ötödrészére zsugorodott össze; azok közül az államok közül pedig, amelyekkel Portugália ütközött meg, több is eltűnt azóta nyomtalanul, pedig erős feudális birodalmak voltak:
Pompás és kegyetlen szerecsenbirodalmak, mint Benin, Dahomey vagy Asanti, politikailag szervezetlen törzsek közepette sok hasonlóságot mutatnak a régi Peruval vagy Mexikóval. A mfumuk szigorúan elkülönített örökös nemessége, amelynek legfőbb hivatása a kerületek adminisztrálása volt, mellettük pedig a nem örökletes rendi nemesség Loangóban az uralkodó erős oszlopait alkották.
De amikor egy egykori nagy birodalom ekképpen apróbb, jogilag vagy ténylegesen egymástól független részállamokra esett, a régi folyamat újrakezdődött. A kisebbet megeszi a nagyobb, míg végre egy új egységes birodalom keletkezik. „A legelső földbirtokosok utóbb császárok lesznek” – mondja Meitzen lakonikusan Németországról. De ez az óriás családi hatalom is elpárolog, szétforgácsolódik, miután a földbirtokot a hadviselő vazallusok kezére kell adni. „A királyok magukat ajándékozzák el így; a Deltánál levő nagy földbirtokuk szétforgácsolódott”, állapítja meg Schneider a hatodik dinasztia fáraóiról. A merovingok és a karolingok családi hatalma épp így roppant össze a frank birodalomban, Németországban pedig a szászoké és a Stauf-házé. Több bizonyítékot nem is kell fölhoznunk; mindez köztudomású dolog.
Hogy milyen erők szabadították fel a kezdetleges feudális államot abból a varázskörből, amelyben az egyesülés és a széthullás véget nem érőn váltakozott, azt a továbbiakban fogjuk elmondani. Előbb azonban ennek a történelmi folyamatnak a politikai oldalán kívül szemügyre kell vennünk a társadalmi oldalát. Ez a folyamat gyökeresen megváltoztatja az osztályok tagozódását.
Félelmetes erővel tört rá mindenütt a szabad közemberekre, az urak csoportjának alsóbb rétegére és jobbágyokká süllyesztette őket. Bukásuk a központi hatalom bukásával párhuzamosan történik, mert a nagybirtokosok hatalmi túlkapásaitól egyenlő mértékben fenyegetve, természetes szövetségesek voltak. A korona addig tartotta kezében a földmágnásokat, míg a kerületükből való szabad közemberek felkelő serege túlsúlyba nem kerül az ő hadi erejével, kíséretével szemben. Az a végzetes szükségesség azonban, amit az imént említettünk, arra kényszeríti a koronát, hogy kiszolgáltassa a parasztokat a földesuraknak és az utóbbiak családi hatalmát gyarapítsa. Abban a pillanatban, amikor a földbirtokos gárdája kedvező helyzetbe kerül, a szabad paraszt elveszett. Ahol a földbirtokosra az állami felségjogokból valami átszállt, vagyis többé-kevésbé független állami hatalomhoz jutott, ott a szabad parasztok leigázása legalább részben a törvény színe alatt történik: tönkreteszik őket a hadi szolgálattal, amelyet annál gyakrabban követelnek tőlük, minél gyakrabban kívánja az új területi uralkodó dinasztiájának érdeke új terület és újabb alattvalók szerzését, visszaélnek munkakötelezettségével és katonai elnyomássá változtatják az igazságszolgáltatás hatalmát.
A kegyelemdöfést azonban a szabad közembereknek a legfontosabb uralkodói jogok, nevezetesen a még el nem foglalt területekkel való rendelkezés formális átruházása vagy elbitorlása adja. Ez a föld ugyanis tulajdonképpen a népé, vagyis a szabad közemberek összességéé, de a mindenütt érvényben levő ősi jognál fogva a pátriárka rendelkezik vele. A korona többi jogaival együtt ez a rendelkezési jog is átszáll a tartomány urára, ki immár olyan eszközt kapott kezébe, amellyel a szabad közemberek utolsó maradékát is kiirthatja. Saját tulajdonának nyilvánítja az egész, még megműveletlen területet, elzárja a szabad közemberek foglalásától és csak azok letelepülését engedi meg, akik elismerik fennhatóságát, vagyis valamilyen formában belenyugodnak a függő helyzetbe és jobbágyai lesznek.
Ez az utolsó szög a szabad közemberek koporsójában. Eddig bizonyos szinten biztosítva volt a vagyoni egyenlőségük. Ha a parasztnak tizenkét fia volt, az ősi birtok nem forgácsolódott szét, mert tizenegyen új barázdát hasítottak ki a közös birtokon vagy a községeknek még ki nem osztott közterületen. Mostantól fogva ez lehetetlen; a földbirtok felaprózódik, ha sok gyermek van a családban, más birtokok pedig egyesülnek, amikor például fiú- és lányörökös összeházasodnak: már vannak „munkások”, akik segítenek a nagyobb területet megművelni, nevezetesen a fél-, negyed és nyolcad-telkesek. A szabad falusi nép így válik ketté, szegényekre és gazdagokra; ezzel meglazul az a kötelék, amely eddig összetörhetetlenné tette őket, és ha még jognélküliek is benyomultak a községbe, minden társadalmi összetartás felbomlik, és az osztály- és vagyonkülönbség által szétzüllött parasztság védtelenül a hatalom birtokosainak igájába esik.
Ez a folyamat azonban ott sem megy végbe másképp, ahol a mágnásnak nincs elbitorolt állami felségjoga. Ilyenkor a nyílt erőszak, a szemérmetlen jogsértés teszi meg ezt a szolgálatot, és a távollakó, tehetetlen uralkodónak, aki rá van utalva a jogtipró és erőszakos mágnás jóindulatára és segítségére, a közbelépésre sem hatalma, sem módja nincs.
A példák feleslegesek: a szabad parasztság Németországban legalább háromszor esett át ezen a kisajátításon és lefokozáson. Először a kelták idején. A második vereség a törzsbirodalom szabad parasztjait a kilencedik és a tizedik században érte, a harmadik tragédia pedig a tizenötödik században kezdődött, a hajdani szláv földeken, amit meghódítottak és gyarmatosítottak. A parasztok sorsa legrosszabbul azokban a „nemesi köztársaságokban” ment, ahol egyáltalán nem volt központi monarchikus tekintély, amelynek az alattvalóival való érdekközössége mégis csaknem mindenütt enyhítően hatott az elnyomatás legrosszabb formáira. A Cézár korabeli kelta Gallia a legrégibb példák egyike.
A nagy családok a gazdasági, katonai és politikai túlsúlyt egyesítették a kezükben. Monopolizálták az állam kihasználható jogainak bérbeadását. A szabad közembereket, akiket az adók terhe úgyis agyonnyomott, arra kényszerítették, hogy tőlük vegyenek kölcsönt, és miután adósaik lettek, szabadságuktól megfosztották és szolgáikká sülyesztették őket. Testőrséget alakítottak a saját követőikből: lovas zsoldosokkal vették körül magukat, hogy államot alkossanak az államban. Saját embereikre támaszkodva a törvényes hatóságokkal is szembeszálltak, megtagadták a községgel szemben való kötelességeik teljesítését és valósággal szétszakították a közösségi életet. Csak a jobbágy talált védelmet gazdájánál, akit kötelessége és érdekei kényszerítettek rá, hogy megtorolja az emberét ért méltatlanságot; az államnak azonban a szabad közemberek oltalmazására nem volt már hatalma, amiért is tömegestől álltak be hűbéresnek valamely hatalmas úrhoz.
Ugyanezeket a viszonyokat találjuk másfél évezreddel később Kurlandban, Livlandban, Svéd-Pomerániában, Kelet-Holsteinban, Mecklenburgban és Lengyelországban. A német területeken a szabad parasztot igázták le a kisnemesek, míg Lengyelországban az egykor nemes és szabad slachta volt a zsákmányuk. „A világtörténelem egyhangú” – mondja Ratzel. Ugyanilyen módon igázták le az ókori Egyiptom parasztságát:
A Középbirodalomnak egy háborús időszak után következő korszaka az alsó-egyiptomi paraszt helyzetét is nagyon megrontotta. A szabad urak száma megfogyatkozott, de birtokuk és hatalmuk megnagyobbodott. A parasztok adóját a birtokok pontos minősítése útján kataszterileg, szigorúan megállapítják. Sok paraszt emiatt a kerületi fejedelmekhez ment robotmunkára vagy a városba szegődött el, mint szolga, iparos vagy valamelyik birtokos gazdasági tisztviselője. Az esetleges hadifoglyokkal egyetemben a fejedelmek udvartartásának kibővítéséhez járulnak hozzá és a parasztságnak birtokaiból való kiűzéséhez.
Ε folyamat kikerülhetetlenségét semmi sem bizonyítja világosabban, mint a Római Birodalom példája. A jobbágyság fogalma már megszűnt, amikor a birodalom a maga minden hírével a világtörténelem színpadára lépett: már csak a rabszolgaságot ismerték. És mégis: másfél évezreddel utóbb a parasztok ismét a gazdasági függőség sorába jutottak, miután Róma mértéktelen kiterjedésű nagy állammá fejlődött, amelynek határszéli kerületei mindinkább elváltak a központtól. A nagybirtokok urai, akikre átszállt az alsóbbfokú bíráskodás és a rendőri igazgatás birtokaik területén,
alattvalóikat még akkor is, ha az ager privatus vectigalis eredetileg szabad tulajdonosai voltak, függő helyzetbe vonták és az immunitásukkal kifejlesztették a tényleges földhöz ragadt jobbágyat.
A bevándorolt germánok ezt a feudális rendszert Galliában és a többi provinciákban készen vehették át. Az egykor hatalmas különbség a szabad gyarmatosok és a rabszolgák között itt már teljesen eltűnt, először gazdaságilag, azután természetesen alkotmányosan is.
Amilyen mértékben a szabad közemberek a nagybirtokosokkal szemben gazdaságilag és politikailag mindenütt függő helyzetbe kerülnek, amikor más szóval hozzáláncolják őket vagy a földhöz, vagy az udvarhoz, a valamikor alájuk rendelt népréteg ugyanolyan mértékben emelkedik. A két réteg közeledik egymáshoz, félúton találkozik, azután egybeolvad. Amit az imént a késői Róma rabszolgáinál és szabad gyarmatosainál megfigyeltünk, ugyanaz megy végbe mindenütt a többi államokban. Így olvadtak össze Németországban a szabad közemberek és az egykori jobbágyok egy gazdaságilag és jogilag egyenlő rétegbe, ami a Grundholde, röghözkötöttek nevet kapta.
Az egykori „alattvalók”, röviden a plebs emelkedése ugyanolyan szükségszerűséggel és ugyanabból a forrásból megy végbe, mint a szabadok hanyatlása, annál a feltevésnél fogva, amelyen ez az egész államrendszer nyugszik: a földbirtok mindig kevesebb kézben való összpontosulása következtében.
A plebs természetszerűen gyűlöli a központi hatalmat, hiszen legyőzője és megadóztatója – és a szabad közembereket is, mert megvetik, politikailag elnyomják és gazdaságilag kiszorítják őket. A nagy mágnás is természetes ellensége a központi hatalomnak, ami a teljes függetlenségének akadálya, de ugyancsak természetes ellensége azonban a szabad közembereknek is, akik nem csupán a központi erőnek támaszai, hanem terjeszkedését térbelileg is korlátozzák a birtokukkal, valamint a jogegyenlőségre való igényeikkel megsértik fejedelmi büszkeségét. A politikai és a társadalmi érdekek egyezősége szövetséges társakká teszi a tartományi fejedelmet és a plebst. Az előbbi csak akkor juthat teljes függetlenségre, ha a koronával és a szabad közemberekkel való hatalmi harcában megbízható katonái és engedelmes adófizetői vannak. A plebejust pedig csak az válthatja meg a gazdasági és társadalmi páriaságból, ha elnyomják a gyűlölt és elbizakodott szabadokat.
Másodszor találkozunk a fejedelem és alattvalói érdekazonosságával. Az első alkalommal az államalakulás második stádiumánál találkoztunk egy halvány szolidaritással. Ez a szolidaritás arra bírja az apró hűbéres fejedelmet, hogy jobbágyaival éppen olyan gyöngéden bánjon, amilyen keményen a területén lakó szabadokkal; így annál szívesebben harcolnak érte és fizetnek neki adót, a szorongatott szabadok pedig annál inkább engednek a nyomásának, mivel a szuverenitásban való részességük a központi hatalom bukásával együtt úgyis csak üres frázissá válik. Itt is és ott is – Németországban teljesen tudatosan történt a tizedik század vége felé – a tartományi fejedelem különös „gyöngédséggel” kormányoz, hogy a szomszédos hatalmak alattvalóit is magához vonzza, és éppen olyan mértékben fokozza saját katonai és pénzbeli erejét, amennyivel gyengíti természetes ellenségét. Így jut a plebs törvény szerint és ténylegesen több és több joghoz, kedvezőbb tulajdonjoghoz, önkormányzati joghoz községi ügyekben, önálló bíráskodáshoz, és előbbre kerül ugyanolyan mértékben, mint ahogyan a szabad polgárság hanyatlik, míg végre a két csoport útközben találkozik és jogilag és gazdaságilag körülbelül egyenlő rétegben egyesül. Félig jobbágyként, félig állami alattvalóként, a feudális államnak olyan karakterisztikus formáját alkotják, amelyben még nem válik elég élesen külön a közjog a magánjogtól; ez közvetlen következménye történelmi keletkezésének, amely a gazdasági magánjogok kedvéért rendezte be az állami uralmat.
(D)
Az etnikai összeolvadás
A lehanyatlott szabadok és a felemelkedett plebejusok jogi és társadalmi egybeolvadásából természetszerűen következik az etnikai összevegyülés. Míg azelőtt a legyőzötteknek szigorúan megtiltották a szabadokkal való házasodást vagy társadalmi érintkezést, immár semmi sem állja útját keveredésüknek; a falun már nem az úri születésé a döntő szó a társadalmi osztályokban, hanem a vagyoné. A pásztor harcos tisztavérű leszármazottja gyakran kénytelen a jobbágy éppen olyan tisztavérű leszármazottjának szolgálatába lépni. Az alattvalók társadalmi csoportját immár a régi etnikai uralkodó csoport és a régi alattvalói csoport egy-egy része alkotja.
De csupán egy része, mivel a másik része a régi etnikai uralkodó csoport egy részével együtt összeolvadt egy egységes társadalmi csoportba, vagyis a plebejusoknak egy része nemcsak arra a fokra emelkedett fel, amelyre a szabad közemberek tömege lesüllyedt, hanem sokkal magasabbra, míg el nem érte a most éppoly rendkívül előkelő, mint szám szerint megfogyatkozott uralkodó csoporttal való teljes egyenjogúsítást.
Ez is egyetemes és általános történelmi folyamat; mindenütt ugyanazzal a kényszerítő erővel következik a feudális uralkodási rend premisszáiból. A primus inter paresnek, aki – akár a központi hatalom, akár a helyi hatalom birtokosa – fejedelmi állást tölt be, uralkodásához engedelmesebb eszközökre van szüksége, mint amilyenek az ő „pairjei.” Az utóbbi osztályát el kell nyomnia, ha ő maga emelkedni akar – és ezt mindegyik akarja és kell is akarnia, hiszen a hatalomra való törekvés itt azonos az önfenntartásra való törekvéssel. Ebben a törekvésben útjában van a nyakas és engedetlen atyafiság és nemesség, ezért találunk minden udvartartásban, a leghatalmasabb feudális állam uralkodójától az egyszerű uraság udvaráig mindenütt jelentéktelen származású egyéneket, mint az urak bizalmas tisztviselőit az uralkodó csoport képviselői mellett, akik a fejedelmi hivatalnok álarcában voltaképpen a fejedelmi hatalom részesei, például az indunák a bantu-király udvaránál. Nem csoda, ha a fejedelem alkalmatlan és követelőző tanácsadói helyett inkább saját embereiben bízik, akiknek helyzete elválaszthatatlanul össze van kötve az övével, és akiket az ő bukása szintén romlásba dönt.
Itt is csaknem fölöslegesek a történelmi bizonyítékok. Mindenki tudja, hogy a nyugat-európai feudális államok udvaránál a király rokonain és néhány nemes vazalluson kívül az alsóbb néposztályokból való elemek is fontos állásba jutottak: papok és a fegyverforgatást jól értő plebejusok. Nagy Károly meghitt emberei között megtalálhatjuk birodalma minden népének és népfajának képviselőit. A Nibelung-ének Detréről – Nagy Theuderikről – szóló mondájában is látunk példákat a leigázottak bátor fiainak hatalomra emelkedésére. Erre nézve elmondok néhány kevésbé ismert bizonyítékot.
A fáraók országában, még a régi birodalomban, a pásztorhódítók leszármazottjaiból kiépült feudális nemességből álló birodalmi tisztviselőkön kívül, akik az egyes kerületekben, mint a korona képviselői teljes hatalommal helytartóskodtak, „az uralkodás egyes ágainak ellátására rendelt külön udvari tisztviselői kar is volt, amelynek tagjait az udvarhoz és az alkirályokhoz berendelt szolgák, hadifoglyok, menekültek stb. sorából választották”. A Józsefről szóló monda is az akkortájt gyakori jelenség példája, hogy rabszolgából teljes hatalmú miniszter lehetett. Ma is láthatunk még ilyen karriereket minden keleti udvarnál: Perzsiában, Törökországban, Marokkóban. Érdekes, sokkal későbbi korban, a kifejlett feudális állam stádiumából a rendi államba való átmenet idejéből az öreg Derfflinger tábornagy esete, aki mellé még számtalan vitéz katonát állíthatnánk.
Még néhány példa a „történelem által figyelmen kívül hagyott” népektől. Ratzel ezt írja a Bornu birodalomról:
A szabadok szabad származásuk tudatát nem veszítették el a sejk rabszolgáival szemben, az uralkodók azonban jobban bíztak a rabszolgákban, mint saját rokonaikban és a törzs szabad férfiaiban. Számíthattak a rabszolgák hűségére. Nemcsak az udvari tisztségeket, hanem az ország védelmezését is a legrégebbi időktől fogva főleg rabszolgákra bízták. A fejedelem testvéreit, de még ambiciózusabb és tehetségesebb fiait is bizalmatlanul nézték; és míg a legfontosabb udvari tisztségek rabszolgák kezében voltak, a hercegeket az uralkodó székhelyétől távolabb eső pontokra küldték. A fizetésüket a hivatalok bevételéből és a provinciákból származó adókból állták.
A fulbák társadalma:
fejedelmekre, törzsfőnökökre, szabadokra és rabszolgákra oszlik; fontos szerepük van a királyok rabszolgáinak, akik katonák és tisztviselők, és jogosan tarthatnak számot a legfőbb állami állásokra.
Ez az udvari nemesség a birodalmi tisztviselői karban is helyet kaphat, így a fentebb felvázolt módszerrel akár a tartományi fejedelemséghez vezető út is nyitva áll előttük. A kifejlődött feudális államban a főnemességet képviseli, és ezen rangját gyakran még akkor is megtartja, ha egy hatalmasabb szomszéd általi meghódítás útján mediatizálják. A frank főnemességben kétségtelenül voltak ilyen eredetileg alsóbb elemek, és mivel ebből a csoportból került ki az egész európai főnemesség nagy része, legalábbis közvetlen ágon, összeházasodás útján, az etnikai összeolvadást a mostani alattvalók csoportjához hasonlóan az uralkodó csoport legfelsőbb rétegeiben is megtalálhatjuk. Ugyanezt mondhatjuk Egyiptomról is:
A hanyatlás korában a királyi hatalom süllyedése idején arra használták fel hatalmukat a főbb tisztviselők, hogy személyes érdekeiket szolgálják, hivatalukat örökösödési joggal családjuknak juttassák és így egy a többiektől etnikailag nem különböző hivatalnoki nemességet alkossanak.
És végül, ugyanebből az okból ugyanez a folyamat megy végbe a mostani középosztálynál, az uralkodó csoport alsóbb rétegénél, a nagy hűbéresek tisztviselőinél és tisztjeinél is. Eleinte még volt társadalmi különbség egyrészről a szabad vazallusok, a nagy földesúr alhűbéresei, rokonai, más nemes családok fiatalabb fiai, elszigetelt esetekben parasztok szabad fiai, szabad menekültek és szabad származású útonállók, másrészről a gárdája plebejus eredetű altisztjei között. Azonban a függőségnek emelkedik, a szabadságnak pedig csökken a társadalmi értéke; az uralkodó itt is jobban bízik az általa felemelt emberekben, mint a bennszülött nemességben. Ennélfogva előbb vagy utóbb itt is be kell következnie a teljes egybeolvadásnak. Németországban a nem-szabad udvari nemesség 1085-ben még a servi et litones rangja között van, száz évvel később már a liberi et nobiles sorában. A tizenharmadik század folyamán a szabad vazallusokkal lovagi nemességgé egyesülnek és gazdaságilag egyenlő rangba jutnak: mind a ketten alhűbéreseket kapnak és robotmunkásokat, katonaállítás kötelezettsége ellenében. A „miniszterek” hűbérei eközben épp úgy örökölhetővé lettek, mint a szabad vazallusoké és a régi nemességből származó, a fejedelemség nyomását kibíró kisebb birtokos uraké.
Ez a folyamat egészen hasonlóan ment végbe Nyugat-Európa összes többi feudális államában és pontos mását találjuk a legtávolabbi Keleten, Japánban is. A daimjók alkotják a főnemességet, a szamurájok pedig a lovagrendet, a fegyveres nemességet.
(E)
A kifejlődött feudális állam
A feudális állam ezzel elérte teljes fejlettségét. Politikai és társadalmi tekintetben számtalan rétegű hierarchiát alkot, amelynek minden alsóbb rétege köteles szolgáltatásokat nyújtani a közvetlenül fölötte levőnek, a felsőbb pedig köteles védeni a közvetlenül alatta levőt. A piramis alapja a dolgozó nép, amelynek nagyobb része parasztsorból való. Munkája fölöslegével, a földjáradékkal, a gazdasági eszköz teljes „értéktöbbletével” tartja el a felsőbb rétegeket. Ez a földjáradék a földbirtokok nagyobb részéből, amennyiben nem a tartományi fejedelem vagy a korona közvetlen házikezelésben levő tulajdonai, a kisebb hűbéresekhez ömlik, akik e járadék ellenében kötelesek katonaságot állítani és bizonyos esetekben gazdasági teljesítményeket tenni. A nagyobb hűbéres hasonló viszonyban van a még nagyobbal szemben, aki viszont legalább formailag a központi hatalom viselőjének van elkötelezve; a császár, király, szultán, sah és fáraó viszont a törzs istenének vazallusa: a szántóföldtől, amelynek művelője minden terhet visel és mindenkit táplál, a mennyei uralkodóig egy mesterséges rangsorozat emelkedik föl, amely úgy fogja át az egész állami életet, hogy a jogok és a szokások szerint egyetlen darabka föld és egyetlen ember sem vonhatja ki magát belőle. Mivel az eredetileg a szabad polgárokat illető összes jogok megsemmisültek vagy pedig a kis fejedelmek győzelme folytán céljukkal ellenkező irányba terültek el, aki a hűbériségen kívül esik, valósággal földönfutó, védelem és jogok, vagyis anélkül a hatalom nélkül, amely egymaga tud jogot teremteni. És így az a törvény, amelyet mi felületesen a junkergőg alkotásának tartottunk: nulle terre sans seigneur, a valóságban egy meglevő jogi állapot kodifikálása és mindenesetre néhány elavult, immár tűrhetetlen maradványnak megszüntetése, amelyet a teljesen túlhaladott, primitív feudális állam hagyott hátra.
Mi mindent nem vontak le a fajok tanának, mint történelemfilozófiai kulcsnak harcosai abból az állítólagos tényből, hogy csak a germánok tudták fölényes államalkotó képességüknél fogva a fejlett feudális állam épületét megteremteni! Ez az érvelés azonban már sokat vesztett hiteléből, mióta a világ meggyőződött róla, hogy a mongol faj Japánban ugyanilyen alkotást hozott létre. A szerecsen faj talán akkor sem vitte volna sokra, ha erősebb kultúrák nem állták volna útját, ámbár például Uganda nem különbözik sokban a Karolingok vagy Vöröshajú Boleszláv birodalmától, azt leszámítva, hogy Uganda népe nem rendelkezik a középkori kultúra „hagyományos értékeivel”, amely pedig nem a germán-faj érdeme, hanem ajándék, amelyet a sorstól kapott.
De ne beszéljünk többet a négerekről, hanem tekintsünk a sémitákra, akikből az államalkotásra való képesség állítólag annyira hiányzik. Ugyanakkor azt találjuk, hogy évezredekkel ezelőtt a lenézett sémiták ugyanezzel a feudális rendszerrel építették fel az egyiptomi birodalmat, ha alapítói csakugyan a sémiták voltak. A Hohenstauf császárok korából való adatközlésnek hangzik, amikor Thurnwald így beszél róluk:
Aki egy hatalmas úr kíséretébe lépett, mintegy családfői védelme alá jutott. Ez a viszony . . . egy a hűbériséghez hasonló hűségi viszonyt jelentett; ez a hűségért cserébe adott védelmi szövetség alapjává válik Egyiptom egész társadalmi szervezetének. Ezen épül a hűbérúrnak szolgáihoz vagy parasztjaihoz való viszonya éppen úgy, mint a fáraóé a hivatalnokokkal szemben. Ez a mintája az egyének közös védelmező úr alatti csapatokba való egyesülésének, föl egészen a legmagasabb társadalmi piramisig, a királyig, aki maga is az Istenek földi helytartója . . . Annak, aki ezen a társadalmi kapcsolaton kívül, tehát védő úr nélkül él, nincsen védelmezője, tehát joga sem.
A hipotézisről, hogy egy faj különleges adottságokkal bírna, nem beszéltünk eddig és nem fogunk a jövőben sem beszélni. Herbert Spencer azt mondja, hogy ez minden elképzelhető közül a legostobább próbálkozás egy történelemfilozófia megalkotására.
A kifejlődött feudális állam legjellemzőbb vonása a rendek egymástól függő, egyetlen piramisban való fokozatos elhelyezkedése. Az etnikailag, eredettől fogva különálló csoportoknak egyetlen néppé való egybeolvadása a második jellemző vonás.
Az egykori faji különbözőség tudata teljesen megszűnt; nem maradt egyéb, csak az osztálykülönbség.
Ezután már nem etnikai csoportokkal, hanem társadalmi osztályokkal lesz dolgunk. A társadalmi ellentétek egymagukban uralkodnak az állam életén. Az etnikai csoportöntudat is osztályöntudattá változik, a csoportelmélet pedig osztályelméletté, de ezzel lényegében semmit sem változnak. Az új uralkodó osztályok éppen olyan legitimisták és büszkék fajukra, mint az uralkodók régi csoportja volt; a fegyveres nemesség is jól érti, hogy a legyőzött csoportból való származását miképp felejtesse el minél gyorsabban és alaposabban; a lefokozott szabad közember és a letört nemes épp úgy esküszik a „természetjogra,” mint azelőtt egyedül a leigázott törzsek tették.
A kifejlődött hűbéri állam lényegben még mindig ugyanaz, ami a primitív államalakulás második stádiumában volt. Formája az uralkodás, létének lényege pedig a gazdasági eszköz politikai kizsákmányolása a közjog korlátai közt, amely a politikai eszköz birtokosát a többiek megvédésére kötelezi, és biztosítja az alsóbb osztálynak a védelemhez való jogot, ameddig tovább dolgoznak és fizetik az adóikat. A kormányzat lényegében semmi sem változott, mindössze csak sok fokozatra oszlott; ugyanez áll a kizsákmányolásra is, vagyis ahogy a gazdaságelmélet nevezi, a vagyon „elosztására” is.
Az állam belpolitikája most is, mint azelőtt, ugyanazon a pályán forog, amelyet az osztályküzdelemmé változott csoportküzdelem centrifugális és a közös érdekek centripetális erejének paralelogrammája megszabott. És mint azelőtt, a külpolitikát most is az uralkodó osztály újabb földre és népekre való vágyakozása, a terjeszkedésre való törekvés irányítja, ami egyúttal még mindig önfenntartó ösztön is.
A kifejlődött hűbéri állam tehát sokkal finomabban differenciálódott és sokkal erősebben integrálódott, azonban végső soron semmi egyéb, mint a teljesen megérett primitív állam.
