Ha a bevégződés szó értelmét ismét úgy fogjuk föl, mint az imént: mint a kifejlődött feudális állam szerves, belső erők előidézte fejlődését vagy visszaesését és nem külső erők okozta, mechanikus végét, kimondhatjuk, hogy a bevégződést mindig a gazdasági eszköz által életre hívott társadalmi intézmények önálló kifejlődése idézi elő.
Ilyen befolyás kívülről, idegen államtól is jöhet, amely haladottabb gazdasági fejlettségénél fogva erőteljesebb centralizációra, jobb katonai tagozódottságra és nagyobb támadó lendületre tett szert. Érintettünk már hasonló eseteket: a Földközi-tenger mentén levő feudális államok önálló fejlődését a gazdaságilag sokkal erősebb és szorosabban centralizált tengeri államokkal, Karthágóval és Rómával való összeütközése akasztotta meg. Perzsiának Nagy Sándor által való elpusztítását is megemlíthetjük itt, mert Makedónia akkor már elsajátította a hellén tengeri államok gazdasági vívmányait. A legjobb példa azonban az idegenek befolyására a legújabb időkből Japán, amelynek fejlődési útját a nyugat-európai kultúra háborús és békés hatásai hihetetlen mértékben meggyorsították. Alig egy emberöltő alatt tette meg az utat a kifejlődött feudális államtól a teljesen kialakult modern alkotmányos államig.
Ügy látom, hogy itt tulajdonképpen csak a fejlődés folyamatának megrövidítéséről lehet szó. Amennyire láthatjuk – bár a történelmi bizonyítékok nagyon megritkulnak és az etnográfia sem mond semmit – kimondhatjuk a szabályt, miszerint a belső erők nyomatékosabb idegen befolyás nélkül is szigorú következetességgel viszik előre a feudális államot egyazon úton egyazon cél felé.
A gazdasági eszköz alkotásai, amelyek ezt a folyamatot irányítják, a városok és a bennük kifejlődött pénzgazdaság rendszere, ami fokozatosan kiszorítja a terménygazdaságot, és ezzel az egész állami élet tengelyét egészen máshová helyezi át: a földbirtok helyére fokozatosan az ingótőke kerül.
(A)
A parasztság felszabadítása
Mindez szükségszerűen következik a feudális állam alaptermészetéből. Minél inkább fejedelemséggé fejlődik a nagybirtok, annál inkább szét kell esnie a feudális terménygazdaságnak.
Amíg a nagybirtok aránylag kicsiny, meg lehet valósítani a kezdetleges méhész-elvet, amely a parasztnak csupán a létfenntartás legszükségesebb eszközeit biztosítja. Ha azonban területileg óriás mértékben kiterjed, ahogy rendszerint történni szokott, és háborúk, örökség vagy házassági politika útján magába kapcsolja az úr eredeti birtokától messze eső, szétszórt, nagy birtokláncolatot, a méhész politikáját már nem lehet keresztülvinni. Ha a földbirtokos nem akar nagyszámú felügyelő tisztviselőt tartani, ami sok pénzbe kerül és politikailag sincs minden veszedelem nélkül, akkor a parasztra valamilyen korlátolt terhet (félig járadék, félig adó) kell kivetnie. A közigazgatás reformjának gazdasági szükségessége tehát, mint föntebb láttuk, találkozik a „plebs” felemelésének politikai szükségességével.
Minél inkább megszűnik a földbirtokos magán földesúr lenni, minél kizárólagosabban veszi föl közjogi karakterét, vagyis a tartományi fejedelmét: a fejedelem és a nép fentebb vázolt szolidaritása annál könnyebben jön létre. Láttuk, hogy egyes mágnások érdeke már a nagybirtokból a fejedelemségbe való átmenet idején is mennyire megkívánta, hogy „enyhén” kormányozzon, nemcsak saját plebsének erős állami öntudatra való neveléséért, hanem azért is, hogy megkönnyítse a szabad polgároknak a politikai jogaik feladását védelemért cserébe és elvonja szomszédaitól és vetélytársaitól az értékes emberanyagot. Ez az érdeke nagyon ajánlatossá teszi a teljes, de facto önállóságra jutott fejedelemnek, hogy rendületlenül megmaradjon megkezdett útján. Mindenekelőtt azonban, ha tisztviselőinek és tisztjeinek ismét hűbéri birtokot és hűbéreseket is adna, legfőbb politikai érdeke követeli, hogy ne szolgáltassa ki nekik az alattvalóit kényre-kedvre. A fejedelem, hogy kezében tartsa őket, a „lovagok” járadékjogát bizonyos természetbeni és robotszolgálatokra korlátozza, míg az országos érdektől megkövetelt egyéb szolgáltatásokat, mint az országutakon és hidakon elvégzett kényszermunka, a maga részére tartja fönn. Mindjárt meg fogjuk látni, milyen döntő hatása van a paraszt későbbi felemelkedésére annak a körülménynek, hogy a kifejlődött feudális államban legalább két úrral szemben van szolgáltatásokra kötelezve.
A kifejlődött feudális államban tehát valamiképpen korlátozni kell a paraszttól megkövetelt szolgáltatásokat; minden fölösleg mostantól fogva az övé, szabadon rendelkezik vele. Ezzel a földbirtok karaktere teljesen megváltozik: eddig jog szerint az egész hozadék a földesúré volt, a földműves legelemibb szükségletének levonásával, most pedig jog szerint a földművesé az egész hozadék, a földesúr részére megállapított járadékot leszámítva. A nagybirtokosból uraság lett. Ez a második nagy lépés, amelyet az emberiség a célja felé tett. Az első a medvestádiumból a méhészstádiumba való átmenet volt, amely kitalálta a rabszolgaságot: a második lépés eltörli a rabszolgaságot. A dolgozó ember, aki eddig csak jogtárgy volt, most lett először jogokkal bíró alannyá. Gazdájának jognélküli munkamotora, aki életének fenntartásához csak a legszükségesebb eszközöket kapta meg, egy fejedelem adófizető alattvalója lett. A gazdasági eszköz immár, első alkalommal biztosítva sikerei felől, egészen másképp fejti ki erejét. A paraszt összehasonlíthatatlanul szorgalmasabban és gondosabban dolgozik, fölösleget termel s ezzel megteremti a „várost” gazdasági értelemben véve: az ipari várost. A paraszt fölöslege maga után vonja a keresletet olyan javak iránt, amelyeket parasztgazdaság maga nem termel; az intenzívebb mezőgazdaság pedig maga után vonja azoknak az ipari melléktermékeknek a csökkentését, amelyeket eddig a paraszt készített odahaza. Mivel a földművelés és az állattenyésztés a parasztcsalád munkaerejét egyre nagyobb mértékben leköti, lehetségessé, sőt szükségessé válik a munkamegosztás az őstermelés és az ipar között; a falu leginkább az előbbi otthonává válik, az iparváros pedig az utóbbi székhelye lesz.
(B)
Az iparváros keletkezése
Félreértés ne essék: nem azt állítjuk, hogy a város alakul ki, hanem az iparváros. A valódi történelmi város már régóta megvan és egyetlen kifejlődött feudális államban sem hiányzik. Ezek a városok vagy tisztán a politikai eszközből alakultak ki vár gyanánt, vagy a politikai és gazdasági eszköz összehatásából vásártér gyanánt, vagy pedig valami vallásos szükségletből, mint egy templomkerület. Ahol a szomszédságban már akad ilyen történelmi értelemben vett város, az újonnan alakuló iparváros hozzácsatlakozik; máskülönben spontán keletkezik a már kifejlődött munkamegosztásból és rendszerint vár és vallásos intézmény is kialakul benne.
De ezek csak véletlen történelmi elegyülések. A város szigorúan vett gazdasági értelemben a gazdasági eszköz, az őstermelés és ipar ekvivalens csereforgalmának helyét jelenti. Ennek felel meg a nyelvhasználat is; egy vár magában, legyen bármennyire nagy, templomok, kolostorok és zarándokhelyek nagy csoportja, ha lehetséges is volna vásártér nélkül, külső jelei szerint csak a „városszerű”, vagy „városhoz hasonló” elnevezést nyerné.
A történelmi város külső képe bármily kevéssé változott is, hatalmas belső átalakulása világosan jelzi az iparváros keletkezését. Az iparváros az Állam egyenes ellentéte. Az állam a kifejlett politikai eszköz, az iparváros a kifejlődött gazdasági eszköz. A világtörténelmet betöltő nagy küzdelem, sőt, a világtörténelem értelme a város és az állam között játszódik le.
A város mint politikai és gazdasági test politikai és gazdasági eszközökkel aknázza alá a feudális rendszert. Az előbbivel elragadja, az utóbbival pedig kicsalja a feudális uralkodó osztály hatalmát.
Ez a folyamat a politika terén olyképpen megy végbe, hogy a város – ami immár hatalmi centrum – beleavatkozik a kifejlett feudális államot mozgató politikai erők játékába, amely a központi hatalom, a földbirtokos urak és az alattvalók között megy végbe. A városok hadviselő férfiak lakóhelyei és erődei, a hadviseléshez szükséges javak (fegyverek stb.) raktárai, később pedig központi forrásai a pénznek, amit a központi hatalom és az erősödő területi fejedelmek használnak egymással való harcukban, vagy pedig a fejedelmek az egymás elleni pusztító háborúikban. Így a városok fontos támasztékai és szövetségesei ezeknek a hatalmaknak; és okos politikával igen jelentős jogokat szerezhetnek meg.
A városok e harcokban rendszerint a központi hatalom mellé állnak a feudális nemesekkel szemben, mégpedig társadalmi okokból, mivel a nemesek megtagadják a gazdag polgároktól a társadalmi egyenlőséget, amire ez utóbbiak jogot formálnak, de politikai okokból is, mert a központ – az uralkodó és a nép közötti szolidaritásnál fogva – a közös érdekeket mégis nagyobb figyelemre méltatja, mint a csupán saját érdekeit szolgáló nagybirtokos; és mellé állnak végül gazdasági okból is, mert a város élete csak békességben és biztonságban virágozhat. Az ököljog, a hadviselés és a karavánok lovagok általi kifosztása nem egyeztethetők össze a gazdasági eszközzel; a városok tehát többnyire szövetségesei a béke és a jog védőinek, elsősorban a császárnak, azután a szuverén tartományi fejedelemnek; ha pedig a fegyveres polgárság elpusztítja és kifosztja egy rablóbáró erődjét, abban az apró csöppben ugyanaz a nagy ellentét tükröződik vissza, mint a történelem világtengerében.
A városnak, hogy eredményesen játszhassa ezt a politikai szerepet, lehetőleg sok polgárt kell magához vonzania, amit különben a tisztán gazdasági érdekek is kívánatossá tesznek, hiszen a polgárok számával együtt növekedik a munkamegosztás és a gazdagság is. Ezért mozdítja elő a város teljes erejével a bevándorlást, amivel ismét kimutatja, hogy lényegileg milyen sarkalatos ellentétben áll a feudális földesurakkal. Az új polgárokat, akiket magához csábít, a feudális birtokokról hódítja el, amelyeket adózó és fegyveres erejükben épp úgy meggyöngít, ahogyan saját magát erősíti. A város egy hatalmas ajánlattevő azon az árverésen, amelyen a jobbágyat odaítélik a legtöbbet (a legtöbb jogot) ajánlónak. A város megadja a parasztnak a teljes szabadságot, néha házzal és telekkel együtt. Érvényre juttatja azt az elvet, hogy „a városi levegő szabaddá tesz,” és a központi hatalom, amely örömmel erősíti városait és gyöngíti a dacos nemességet, szívesen üti rá pecsétjét az újonnan keletkezett jogra.
A harmadik nagy lépés a világtörténelemben a szabad munka megbecsülésének felfedezése, jobban mondva újra felfedezése, amely még abban a régi időben tűnt el, amikor a szabad vadászok és a le nem igázott földművelő parasztok szabadon élhettek munkájuk gyümölcsével. A paraszt még magán viseli a szolgaság páriabélyegét és jogai nagyon gyöngék; a falakkal körülövezett és védett város polgára azonban magasra tartja fejét, mint minden jogi értelemben szabad ember.
Igaz, még vannak rangfokozatok a város falain belül is a politikai jogok tekintetében. Az őslakók, a lovagi származásúak, a régi szabad polgárok és a gazdag birtokosok nem akarják beengedni a városigazgatásba a bevándorlókat, a jobbágysorban született, szegény kézműveseket és kereskedőket. De ahogy azt már előbb, a tengerparti városok ismertetésénél láttuk, az ilyen rangfokozatok nem élhetnek meg sokáig a város levegőjében. Az intelligens, szkeptikus, szorosan összetartó és összefogott többség kierőszakolja a jogegyenlőséget; az egyetlen különbség az, hogy ez a küzdelem a kifejlődött feudális államban rendszerint tovább tart, mivel itt a küzdő felek nem dönthetik el a harcot egymás között. A szomszédos nagybirtokosok és a fejedelmek igyekeznek megakadályozni az erők teljes kifejlődését. Az antik tengeri államban ismeretlen volt ez a nevető harmadik, aki hasznot húzhatna a városon belüli konfliktusból, mert ott nem akadt feudális hatalom a városon kívül.
Ezek tehát a város politikai fegyverei a feudális állammal való harcában: szövetség a koronával, közvetlen támadás és a jognélküliek elcsábítása a feudális uraiktól a város szabad levegőjébe. Nem kevésbé hatásos azonban a gazdasági fegyvere sem, a város lényegétől elválaszthatatlan pénz, mint csereeszköz, ami teljesen elpusztítja a természetbeni fizetség módszerét, és vele együtt a feudális államot.
(C)
A pénzgazdaság hatásai
Az a szociológiai folyamat, amelyet a pénzgazdaság idéz elő, annyira ismeretes, mechanikaját oly általánosan megértik, hogy itt egyszerű utalásokkal is beérhetjük.
Mint a tengeri államban, a pénzgazdaság betörésének következménye itt is a központi hatalom mindenhatóvá való fokozása és a helyi hatalom tehetetlenné gyengítése.
Az uralom nem önmagában vett cél, hanem az uralkodók eszköze az alapvető céljukhoz: a lehető legtöbb és a lehető legdrágább javak munka nélkül való élvezéséhez. A terménygazdaságban az uralkodás az egyetlen eszköz, amivel ezt elérhetik; az őrgrófnak és az országfőnek politikai hatalma ad gazdagságot; minél több parasztot tart szolgálatában, annál nagyobb a hadereje, annál inkább terjesztheti hatalmi körét, és annál inkább szaporíthatja jövedelmét. Ha azonban a gazdag város csábító árucikkekkel fizet a mezőgazdasági termékekért, minden magángazdasági alanynak, tehát fejedelemmé még nem emelkedett földesúrnak – a lovagok is ide tartoznak – érdekében áll, hogy a parasztok számát a lehető legnagyobb mértékben csökkentse és csak annyit hagyjon belőlük, ahányan a legnagyobb megerőltetéssel a lelhető legtöbbet termelik a földből, és ebből a termésből a lehető legkevesebbet juttassa csak nekik. A földbirtok hatalmasan megszaporított tiszta hasznát azonban, ismét nagyon észszerűen, immár nem a hadviselő csapatok eltartására fordítják, hanem vásárra viszik és más áruért eladják. A kíséretet feloszlatják és a lovagból lovagi birtoktulajdonos lesz. A központi kormány – a birodalom királya vagy a fejedelem – egy csapásra megszabadul a hatalomért vetélkedőktől és politikai teljhatalomhoz jut. A dacos vazallusok, akiktől az árnyékkirály reszketett, a rendi kormányzásában való rövid részvételük után már sima udvaroncokká változnak át, akik körültáncolják az abszolút uralkodót, mint XIV. Lajost, mert rá vannak szorulva; csak a katonai hatalom, amelyet egyedül az uralkodó tart kezében, védheti meg őket attól, hogy végletekig sanyargatott jobbágyaik föllázadjanak. Míg a terménygazdaság korában a korona csaknem mindig a parasztokkal és a városokkal szövetkezett a nemesség ellen, most a feudális államból származott abszolutizmusnak a nemességgel való szövetkezését láthatjuk a gazdasági eszköz képviselőivel szemben.
Adam Smith óta ezt a gyökeres fordulatot úgy szokták leírni, mintha az ostoba nemes eladta volna előjogait egy tál lencséért, amikor az úri hatalmát elcserélte gyerekes fényűzési cikkekért. Teljesen hamis megítélés: az egyes ember tévedhet érdekei megvédésénél, egy osztály azonban sohasem téved hosszabb időn át.
Az igazság az, hogy a pénzgazdaság közvetlenül, az agrár-átalakulás közbelépése nélkül is olyan hatalmas mértékben és olyan gyorsan megerősíti a központi hatalmat, hogy a birtokos nemesség ellenállása oktalan lett volna. Az ókor története is mutatja, hogy a pénzügyileg erős központi hatalom hadserege mindig számottevőbb a feudális csapatnál. Pénzzel nagyszerűen fel lehet fegyverezni és katonává kiképezni a parasztlegényeket, hogy zárt tömegük kiegészítse a lovagok hadseregének gyér sorait, amiben a központi kormány a városi lakosság harcképes zászlóaljaira is számíthat.
A puskapor megtette Nyugat-Európában a többit és ez is csak a jómódú város ipari gazdaságában teremhetett meg. E haditechnikai okokból még annak a feudális uralkodónak is elő kell segítenie ezt a mezőgazdasági átalakulást a maga területén, aki nem szereti a fényűzést, de megtartani vagy fokozni kívánja viszonylagos önállóságát; hogy erős lehessen, neki is mindenekelőtt pénzre van szüksége, a nervus rerumra, amellyel fegyvert lehet venni és katonákat fogadni. A pénzgazdaságnak ez az átalakító hatása megteremti a második kapitalista nagyüzemet: a nagybirtok mellé a nagyszabású háborús vállalkozást; a condottierik is megjelennek a színpadon. Zsoldos anyag van elég ahhoz, hogy hadseregeket lehessen toborozni: elbocsátott hűbéres gárdistákat és kifosztott parasztokat.
Egy piti nemes úr néhanapján fejedelemmé is emelkedhet, ami Itáliában gyakran meg is történt és Albrecht von Wallenstein-nek még a Harmincéves háború idején is sikerült; ez azonban egyéni sors, ami a végső eredményen nem változtat. A helyi hatalmak, mint önálló hatalmi központok, kiesnek a politikai erők játékából és hajdani befolyásuk csekély maradványait is csak addig tarthatják meg, amíg a fejedelemnek szüksége van rájuk mint pénzügyi forrásra: ez a rendi állam.
A korona hatalmának végtelen megnövekedését a pénzgazdaság egy másik alkotása is fokozza: a hivatalnoki rendszer. Részletesen leírtuk azt az ördögi kört, amelyet a feudális államnak a tömörülés és a széthullás között menthetetlenül le kellett futnia, míg arra kényszerült, hogy hivatalnokait „földdel és parasztokkal” fizesse és önálló tényezőkké hizlalja. A pénzgazdaság széttapossa ezt a bűvös kört; innentől a központi hatalom fizetett tisztviselőkkel végezteti el a feladatokat, akik permanensen tőle függnek. Lehetségessé vált immár a szorosan centralizált kormányzás fenntartása és olyan államok keletkeznek, amilyenek az antikvitás pénzgazdaságilag kifejlett tengeri államai óta nem fordultak elő.
A politikai erők alakulásainak ez a fordulatát, ahogy látom, mindenütt a pénzgazdaság kifejlődése idézte elő, talán egyetlenegy kivétellel: Egyiptom kivételével.
A szakértők állításai alapján itt úgy látszik, bizonyosságról nem beszélhetünk, és a pénzgazdaság csak a görögök korában alakulhatott ki. Egészen addig a paraszt természetben fizette az adóját. Mindazonáltal már a pásztorkirályok, a hükszoszok kiűzése után (circa i.e. 6. század) megtaláljuk az új birodalomban a teljesen kifejlett királyi abszolutizmust:
A katonai hatalom idegen zsoldosokra támaszkodott, a közigazgatást a király kezében centralizált tisztviselői kar intézte, a hűbéres arisztokrácia eltűnt.
Éppen ez a kivétel erősíti meg a szabályt. Egyiptom földrajzi karaktere kivételesen egységes; keskenyen a sivatag és hegyvidék közé szorítva, egész hosszában egy természetes út szeli át, ami sokkal alkalmasabb tömegáruk szállítására, mint a legpompásabb országút: a Nílus. Ez az út tette lehetővé a fáraóknak, hogy saját raktáraikban centralizálják összes tartományaik adóját, ahonnan a hivatalnokokat és a katonaságot természetben fizették. Egyiptom, miután egyszer már nagybirodalommá egyesült, centralizálva is maradt mindaddig, amíg idegen hatalmak véget nem vetnek államiságának. Ahogy Thurnwald közli:
Az a körülmény, hogy a terménygazdaság állapotában kizárólag és közvetlenül csak az uralkodó rendelkezhet az élvezeti javakkal, és hogy az összes jövedelemből a javaknak csak olyan tömegét és minőségét adja hivatalnokainak, amennyit és amilyent jónak lát, valamint hogy a fényűzési cikkek elosztása is majdnem kizárólagosan az ő kezében van, biztosítéka végtelen nagy hatalmának.
Ennek az egy esetnek a kivételével, ahol egy hatalmas folyam végezte el a forgalom munkáját, a feudális állam feloszlását mindig a pénzgazdaság idézte elő.
Az átalakulás terheit mindig a parasztok és a városok viselik. A békekötés alkalmával a korona és a nemesek kölcsönösen kiszolgáltatják egymásnak a parasztot, úgyszólván ketté szakítják: a korona a parasztföld és a paraszt le nem igázott munkaerejének legnagyobb részét a nemesség rendelkezésére bocsájtja, a nemesség pedig megszavazza a koronának a besorozás jogát és a parasztokra, valamint a városokra kivetett adót. A szabadságban meggazdagodott paraszt visszasüllyed ismét a szegénységbe és szociális állásában is lefokozódik. A városokat leigázzák az egyesült feudális hatalmak, hacsak, mint például Felső-Olaszországban, nem váltak maguk is feudális központi hatalmakká (de még akkor is többnyire a zsoldoskapitányok, a condottierik uralma alá kerülnek). Ellenfeleik támadó ereje egyre erősödik, saját hatalmuk pedig mindinkább gyengül; a parasztok jómódja, amely vásárlóerejükből keletkezett, ezzel együtt meg is szűnik. A vidéki kisvárosok előbb stagnálnak, majd elszegényednek és védekezésképtelenségükben alávetik magukat a fejedelmi abszolutizmusnak; a nagyvárosok pedig, ahol az urak fényűzése erős ipart teremtett, társadalmilag széttagolódnak és elvesztik politikai erejüket. A tömegbevándorlás összetevői immár elbocsájtott gárdisták, leigázott parasztok, elszegényedett kisvárosi iparosok; más szóval proletárbevándorlás történik. Itt jelenik meg először tömegesen a Marx-féle „szabad munkás” a piacon. Így a felhalmozódás törvénye ismét megkezdi vagyonképző és osztályalkotó működését és heves osztályharcban forgácsolja szét a városi lakosságot, aminek kihasználása révén rendszerint a fejedelem ragadja magához a város fölötti hatalmat. Egyedül a kevés valódi városállam vagy tengeri állam tudja magát tartósan kivonni a fejedelmi karok öleléséből.
Mint egykor a tengeri államokban, az állami élet tengelye itt is áthelyeződött. Nem az ingatlan, hanem az ingó birtok körül forog, mert a földbirtokból is „tőke” lett. Miért nem vezet a fejlődés itt is kapitalisztikus rabszolga-gazdálkodáshoz, mint a tengeri államokban?
Két oka van: egy belső és egy külső. A külső oka az, hogy kiadós rabszolgavadászatra nem lehet kilátás ott, ahol az elérhető távolságban levő országok mind erős, szervezett államok; ahol azonban lehetséges, mint például a nyugat-európaiak amerikai gyarmatain, ott rögtön kifejlődik a rabszolga-gazdálkodás.
A belső ok pedig abban rejlik, hogy a tengeri állammal ellentétben a paraszt nem egy, hanem legalább két úrnak köteles adózni: a földbirtokosnak és fejedelemnek, akik viszont kölcsönösen szigorúan ügyelnek egymásra, hogy megőrizzék a paraszt érdekeik nézőpontjából szükséges szabadságának csekély maradványát. A paraszt tehát mindenütt, ahol a feudális rendszer teljesen ki volt fejlődve, nyomorultul kihasznált, de személye szerint szabad jogi alany volt, mikor megkezdődött a pénzgazdaság és leváltotta a természetbeni fizetségeket.
Ennek a magyarázatnak a helyessége kiderül azoknak az államoknak viszonyaiból, amelyek feudális rendszere nem volt még teljesen kifejlődve, amikor felváltotta a pénzgazdaság; ilyen államok voltak Németország egykori szláv tartományai, főképpen Lengyelország. A feudális állam itt még nem érett meg egészen, mint ott, ahol a gabonatermékek iránti kereslet a nyugat nagy ipari gócpontjainál a lovagot, a közjogi alanyt nemesi birtok urává, magángazdasági alannyá változtatta. A paraszt itt tehát csak egy úrnak, földbirtokosának volt elkötelezve és ebből keletkeztek a fent jellemzett nemesi köztársaságok, amik már oly közel járnak a kapitalisztikus rabszolga-gazdasághoz, amennyire csak az államilag előrehaladottabb szomszédok nyomása megengedte.
Ami még itt következik, annyira ismeretes, hogy néhány szó elegendő hozzá. A kapitalizmussá fejlődött pénzgazdaság osztályalkotóan lép a földbirtok mellé; a kapitalista egyenjogúságot kíván és végül ki is erőszakolja azzal, hogy fellázítja a népet és rohamra viszi a régi uralkodó rend ellen, persze a „természetjog” zászlója alatt. Alig vívták ki azonban a győzelmet, az ingó gazdagság osztálya, a burzsoá, megfordítja a fegyvert, békét köt a régi ellenséggel és a legitizmus nevében vagy legalábbis az ál-liberalizmus és a legitimizmus hamis érveivel legyűri a népet.
Így fejlődött ki az állam primitív rablóállamból fokozatosan fejlett feudális állammá, abszolutisztikus állammá és végül modern alkotmányos állammá.
(D)
A modern alkotmányos állam
Tekintsük meg közelebbről a modern állam kinetikáját és mechanikáját. Lényege alapjában még ugyanaz, mint a primitív rablóállamé vagy a kifejlődött feudális államé. Azonban hozzájárult egy új elem: a hivatalnokság, amelynek rendeltetése az államegység közérdekét képviselni az osztályok érdekharcában. Hogy mennyiben felel meg hivatásának, azt máshol fogjuk még megvizsgálni. Itt tanulmányozzuk az állam azon jellemvonásait, amelyek ifjúkori fejlődésére emlékeztetnek.
Formája még mindig az uralkodás, tartalma pedig a gazdasági eszköz kizsákmányolása. Utóbbit még mindig korlátozza a közjog, ami egyrészt védi a nemzeti össztermelés szokásos elosztását, másrészt igyekszik megőrizni a termelésre és adófizetésre kötelezettek munkateljesítő képességét. Minden állam belpolitikája még mindig azon a pályán belül kering, amelyet az osztályharc centrifugális és az állami közérdek centripetális erejének parallelogrammája szab meg; külpolitikáját pedig még mindig az uralkodó osztály érdeke határozza meg, ami immár nem csak a földesurak, hanem a pénzemberek érdeke is.
Alapjában véve most is csak két osztályt lehet megkülönböztetni: az uralkodó osztályt, aminek a nép munkájának össztermékéből (a gazdasági eszközből), több jut ki, mint amennyivel hozzájárult, és a munkásosztályt, amely kevesebbet kap, mint amennyit munkájáért megérdemelne. Mindegyik osztály a gazdasági fejlődés különböző fokai szerint több vagy kevesebb alosztályra vagy rétegre oszlik.
Különösen fejlett államokban a két fő osztály közé gyakran egy átmeneti osztály van beékelve, amelynek szintén több rétege lehet. Tagjai fölfelé kötelességet tartoznak teljesíteni, lefelé pedig kötelességek teljesítését követelhetik. Hogy példával szolgáljunk, a modern Németországban az uralkodó osztály legalább három rétegre oszlik: először vannak a nagy vidéki arisztokraták, akik egyúttal nagyipari vállalatok és bányák fő részvényesei is; aztán az ipari vezetők és a bankárok, akik már földbirtokosok is és gyorsan összeolvadnak az első réteggel (mint a Fugger hercegek, akik egykor augsburgi bankárok voltak, és a Donnersmarck grófok, hatalmas sziléziai bányák tulajdonosai), harmadszor pedig ott a kis falusi nemesek csoportja, akiket junkereknek is nevezhetünk. Abban az osztályban, amelyen ezek a rétegek uralkodnak, parasztok, földművesek, ipari munkások, kisiparosok és kishivatalnokok vannak. Az átmenet fokozatait a „középosztályok” adják meg: nagy- és középbirtokú parasztok, kisebb iparosok, jobbmódú kézművesek és azok a gazdag „burzsoák”, akik mégsem elég gazdagok ahhoz, hogy legyőzhetnék az akadályokat, amelyek útját állják a születési arisztokráciába való befogadásuknak, mint a zsidók. Mindezek felfelé ingyen végeznek, lentről pedig ingyen fogadnak el szolgálatokat. Ez megszabja, mi történik vagy a teljes réteggel, vagy az egyéni sorsokkal; azaz hogy a réteget vagy az egyént befogadják-e a felsőbb osztályba, vagy pedig lehanyatlik az alsóbb rétegbe. Az átmeneti osztályok közül most Németországban emelkedőben van a nagybirtokú paraszt és a közép-iparos, míg hanyatlóban a kézművesek többsége. Ezzel eljutottunk az osztályok kinetikájához.
Minden osztály érdekei bizonyos mennyiségű egyesített erőt hoznak mozgásba, amelyek meghatározott gyorsasággal törekednek bizonyos célok elérésére. Ez a cél minden osztálynál azonos: az összes állampolgár javak előállítására fordított produktív munkájának egész eredménye. Minden osztály arra törekszik, hogy a lehető legnagyobb részt vegye ki a nemzeti termelésből, és mivel valamennyien erre törekszenek, minden állam történetének tartalma az osztályharc, kivéve a közös érdekből való közös cselekvéseket, amelyeket itt figyelmen kívül hagyhatunk, mivel az eddigi történelmi szemlélődés, többnyire egyoldalúan, nagyon is előtérbe tolta őket. Ez az osztályharc a történelem szemüvegén nézve pártharc. A párt eredetileg és lényegében nem más, mint egy osztály szervezett képviselete. Ahol valamely osztály társadalmi differenciálódás útján több ellentétes érdekű alosztályra bomlik szét, a párt is csakhamar megannyi új pártra oszlik, amelyek az osztályérdekek ellentétességének foka szerint szövetségre lépnek vagy halálos ellenségekké lesznek. Ahol pedig fordítva történik, vagyis a társadalmi differenciálódás útján megszűnnek a régi osztályellentétek, a két párt is hamarosan egyesül. Az előbbire példa a középosztálybeli és az antiszemita pártoknak a német szabadelvűséggel való szakítása, ami annak következménye, hogy előbbi hanyatló, az utóbbi pedig emelkedő rétegeket képviselnek. A második eshetőséget az a politikai egybeolvadás jellemezhetné, amely összehozta a kelet-elbai kisjunkert a nyugat-elbai nagybirtokos paraszttal a mezőgazdák szövetségében. Mivel az egyik hanyatlott, a másik pedig emelkedett, félúton találkoztak. Minden pártpolitikának ugyanaz a tartalma: a lehető legnagyobb részt juttatni az általa képviselt osztályoknak a nemzeti termelésből. Más szóval: a kiváltságos osztályok igyekeznek megtartani a maguk részét minimum a régi, magas fokon, sőt lehetőleg meg is nagyobbítanák bizonyos maximumig, ami a kizsákmányolt osztályoknak éppen csak a munkateljesítő képességet hagyná meg, egészen úgy, mint a kezdetleges méhész-stádiumban, és lefoglalnák a gazdasági eszköz egész termelési többletét, azt a többletet, amely a népsűrűség és a munkamegosztás fokozódásával óriási mértékben megnövekedik. A kizsákmányoltak csoportja viszont arra törekszik, hogy szolgáltatásait a minimumra szállítsa le és maga fogyassza el az egész nemzeti termelést; az átmeneti osztályok végül azt akarják elérni, hogy fölfelé minél kevesebb kötelezettségük legyen, lentről pedig lehetőleg bővítsék a viszonzatlan teljesítmények mértékét.
Ez a pártok küzdelmének célja és tartalma. Az uralkodó osztály minden eszközt belevisz ebbe a küzdelembe, amelyet a kezébe jutott hatalomnál fogva kihasználhat. Törvényeket hoz, amelyek az ő céljait szolgálják (osztályparlament) és úgy alkalmazza őket, hogy az igazság pallosának éle mindig lefelé irányul, tompa, ártalmatlan háta pedig felfelé (osztálybíráskodás). Az állami közigazgatást kétféleképpen fordítja a kiváltságos osztály javára. Először: párttagjainak tart fenn minden előkelőbb állást, amely befolyással és haszonnal jár a hadseregben, a felsőbb közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, másodszor pedig ezekkel az intézményekkel irányítja az állam politikáját, osztálypolitikája mentén vívja a kereskedelmi háborúkat és szabja meg a gyarmatpolitikát, a védvámos politikát, a munkáspolitikát, a választójogi politikát. Amíg a nemesség uralkodik, úgy zsákmányolja ki az államot, mint egy nagybirtokot; amint a burzsoá jut a hatalom élére, úgy használja ki, mint egy gyárat. Az osztályvallás pedig, amíg lehet, tabujával mindezt fedezi.
A közjog még ma is egész sor politikai kiváltságot és gazdasági stratégiai pozíciót biztosít az uralkodó osztály részére: plutokratikus választórendszer, az egyesülési jog korlátozása, a cselédtörvények stb. Ezért az alkotmányos küzdelem, amely az állami életben évezredeken át folyt, még nem fejeződött be; rendszerint békésen dúl a parlamentben, de gyakran testet ölt utcai tüntetésben, tömegsztrájkban, sőt forradalomban is.
A plebs azonban végre és végérvényesen megértette, hogy az ellenfél fellegvárát nem a feudális hatalmi pozícióknak e maradványaiban kell keresnie, legalább most már nem. Nem politikai, hanem gazdasági okokból következik, hogy a „javak elosztása” még a modern alkotmányos államban sem változott gyökeresen. A tömeg ma is keserves nyomorúságban él, mint a feudális korban, vagy legjobb esetben is éppen csak elviselhető ínségben: kemény, megőrlő, eltompító robotban; és mint előtte, az ősi kiváltságosok sarjaiból és az újgazdagokból alakult új uralkodó osztály, számra nézve elenyésző kisebbség, immár mérhetetlenné nőtt sarcokat gyűjt be; méghozzá nem csak ellenszolgáltatás nélkül, hanem úgy, hogy vagyonát fitogtatja a munkások előtt tékozló életmódjával. Íme, a termelt javak ádáz elosztásának gazdasági okai mozgatják most már az osztályok harcát, a proletárok és a kizsákmányolók bérharca alakjában, sztrájkok, szakszervezetek és szövetkezetek útján. A gazdasági szervezkedés előbb egyenlő joggal lépett a politikai mellé, aztán vezető szerepre jutott fölötte, végül a szakszervezet uralkodik a párton. Itt tart az állam fejlődése Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban.
Az alkotmányos állam, bár sokkal finomabban differenciálódott és sokkal nyomatékosabban integrálódott, formájára és tartalmára nézve alapjában véve nem volna különb, mint előző fokozatai, ha új nem csatlakozna hozzá elemül a hivatalnokság.
A hivatalnok alapjában véve, miután az állam vagyonából fizetik, kiesik a gazdasági érdekküzdelemből: minden korrekt bürokrácia tehát jogosan vallja tisztségükkel összeférhetetlennek a hivatalnokok üzleti vállalatokban való részesedését. Ha ezt az elvet teljesen keresztül lehetne vinni és ha nem vinné magával még a legjobb hivatalnok is osztályának az államról való felfogását, akkor a hivatalnokok testületében tényleg meg volna az a békítő és rendező szellem, amely az érdekharcok fölé emelkedne és elvezetné az államot új céljaihoz. Itt volna az az archimedesi pont, amelyből ki lehetne mozdítani az állam világát.
Sajnos azonban, sem az elvet nem lehet teljesen érvényre juttatni, sem a hivatalnokok nem osztályöntudat nélküli, absztrakt emberek. Nem is szólunk arról, hogy bizonyos fajtájú vállalkozásokban való részvétel, például a mezőgazdasági nagybirtokon, a hivatalnoknak minden államban határozottan nagyobb kvalifikációt ad mindaddig, míg a birtokos nemesség van uralmon; hatalmas gazdasági érdekek gyakorolnak befolyást a hivatalnokra, és pont a legbefolyásosabbakra, és öntudatlanul és akaratuk ellenére a küzdelem közepébe vonják őket.
Apai részről és házasság útján nyert jövedelmek, örökölt birtok és földbirtokkal vagy a tőkével való közeli rokonság csak megerősítik a gyermekszobából elhozott szolidaritást azzal az uralkodó osztállyal, amelyből a hivatalnokok szinte kivétel nélkül származnak. Ha azonban hiányoznának ezek a gazdasági érdekek, a hivatalnokokat kizárólag az államérdek vezetné.
Ebből az okból rendszerint szegény országokban találjuk a legszorgalmasabb, legtárgyilagosabb, legpártatlanabb hivatalnoki kart; Poroszország például azelőtt elsősorban szegénységének köszönhette páratlan tisztviselői karát, amely minden zátonyon átsegítette; ennek a karnak a tagjai rendszerint valóban teljesen távol tartották magukat mindenféle közvetlen és közvetett kereseti foglalkozástól.
A gazdagabb államalakulatokban ritkán találunk ilyen ideális hivatalnoki kart. A plutokratikus fejlődés az egyes embert többé-kevésbé magával rántja a forgatagba és megfosztja tárgyilagosságának és pártatlanságának egy részétől. Mindazonáltal a hivatalnoki kar valamennyire még most is betölti azt a hivatását, hogy megvédje az állam érdekeit az osztályok érdekeivel szemben és akarata ellenére, vagy legalábbis anélkül, hogy tisztán átlátná, úgy védi meg, hogy előbbre juttatja a gazdasági eszközt, ami megteremtette a hivatalnoki kart, a politikai eszközzel szemben való hosszú győzelmi útján. Bizonyos, hogy a hivatalnokok azt az osztálypolitikát követik, amelyet az államban működő erők alakulása szab meg nekik, és bizonyos, hogy voltaképpen csak képviselői az uralkodók osztályának, amiből származtak. Enyhítenek azonban a harc élességén, meggátolják a túlkapásokat és sürgetik olyan törvényeknek a megváltoztatását, amelyeket megérlelt a társadalmi fejlődés, mielőtt nyílt harc törne ki értük. Ahol derék fejedelmi család uralkodik, amelynek mindenkori feje, Nagy Frigyeshez hasonlóan, „az Állam első tisztviselőjének” tartja magát, oda a mondottak kétszeresen illenek: érdeke, mint az állam állandó intézményének állandó haszonélvezője, mindenekelőtt azt követeli, hogy fokozza a centripetális erőket, a centrifugális erőket pedig gyöngítse. Vizsgálódásunk folyamán gyakran láthattunk megannyi példát a természetes szolidaritásra a fejedelem és a nép között. A befejezett alkotmányos államban, ahol az uralkodó már viszonylag csak végtelenül kis mértékben magángazdasági alany és csaknem egészen hivatalnok, ez az érdekközösség sokkal nyomatékosabban fejeződik ki, mint a feudális és abszolút államban, ahol az uralkodás még, legalábbis félig, magángazdaság.
A kormányzás külső formájának az alkotmányos államban sincs döntő jelentősége: az osztályharcot a köztársaságban is ugyanazokkal az eszközökkel vívják meg, mint a monarchiában, és ugyanahhoz a célhoz is vezet. Mindamellett igen nagy a valószínűsége annak, hogy ceteris paribus a monarchiában az állam fejlődésének görbéje egyenesebb és kevesebb másodlagos hullámvonal töri meg: a fejedelem kevésbé érzékeny a napi áramlatokkal szemben, mint a néhány esztendőre választott elnök, kevésbé kell tartania népszerűségének múló csökkenésétől, tehát politikáját is hosszabb időre állapíthatja meg.
Meg kell emlékeznünk a hivatalnoki karnak még egy fajtájáról, amelynek szerepét nem lehet kicsinyelnünk az állam életének magasabb rendű fejlődésében: a főiskolák tudományos tisztviselőiről. Ez a testület nem csupán a gazdasági eszköz alkotása, mint a hivatalnoki kar általában, hanem egyúttal annak a történelmi erőnek is a képviselője, amelyet eddig csak a hódító állam szövetségestársának ismertünk: az okság iránti vágyé. Ezt a szükségletet már láttuk akkor, amikor primitív fokon megteremtette a babonát; fattyúhajtását, a tabut, mindenütt megtaláljuk, mint erős fegyvert az uralkodó osztály kezében. De ugyanebből a szükségletből támadt a tudomány is, ami megtámadja és lerombolja a babonát, és így közreműködik a haladás útjának egyengetésében. A tudománynak, és főképpen a főiskolának ez a megbecsülhetetlen történelmi munkaköre.
