Megkíséreltük, hogy főbb vonalaiban felvázoljuk az állam fejlődését, a legtávolabbi múlttól a jelenig, a geológushoz hasonlóan, aki végigjárja a folyamot forrásaitól kezdve, egészen a síkra való kilépéséig. A hullámok szélesen és erőteljesen hömpölyögnek előtte, amíg el nem tűnnek a láthatár ködében, az ismeretlen messzeségben, fel nem derített és neki felderíthetetlen vidékre.
Szélesen és hatalmas erővel hömpölyög a történelem folyama – és máig minden történelem az államok történelme – és eltűnik szemünk elől a jövendő ködében. Szabad-e feltevéseket állítanunk további folyására, míg „örömmámorban várakozó szülőjének keblére borul?” Lehet-e felállítani tudományosan megalapozott prognózist az államok jövendő fejlődéséről?
Azt hiszem, igen. Az állam fejlődésének iránya félreismerhetetlenül arra terelődik, hogy önmagát egészen kiküszöbölje: „kifejlett politikai eszközből” átalakul „szabad polgári egyesüléssé”. Vagyis külső formája lényegileg olyan marad, amilyenné az alkotmányos állam fejlesztette, azaz a hivatalnoki közigazgatás, az eddigi állami élet tartalma azonban, egyik osztálynak a másik által való kizsákmányolása eltűnik. Mivel ilyenképpen sem osztályok, sem osztályérdekek nem lesznek, a jövő államának bürokráciája valóban eléri a közérdekek pártatlan védőjének azon ideálját, amelyet ma nagy fáradsággal igyekszik legalábbis megközelíteni. A jövő „állama” önkormányzat által vezetett „társadalom” lesz.
Könyvtárakat írtak össze az állam és a társadalom fogalmának elhatárolásáról; a mi álláspontunkból könnyen meg lehet oldani ezt a problémát. Az „állam” mindazon emberi összeköttetéseknek foglalata, amelyek a politikai eszköz révén, a társadalom pedig azoknak, amelyek a gazdasági eszközzel teremtődtek meg. Az állam és a társadalom eddig egymásba olvadt, a szabad polgári egyesülés korában nem lesz állam, csak társadalom.
Az állam fejlődésének ez a prognózisa mindazoknak a híres formuláknak összefoglalása, amelyekben a nagy történelemfilozófusok megkísérelték a világtörténelem „értékeredményének” megállapítását. Megvan benne Saint Simon „haladása a háborús tevékenységtől a békés munkáig” éppen úgy, ahogy megvan benne Hegelnek „a szolgaságtól a szabadságig való fejlődése”, Herder elmélete „az emberiesség kifejlődéséről” épp úgy, mint Schleiermacher eszméje: „az észnek a természeten való áthatolása”.
Korunk elveszítette a klasszikusok és a humanisták üde optimizmusát: a szociológia pesszimizmusa uralkodik a lelkeken; jövendölésünk aligha fog valahol híveket szerezni. Nem csak azért, mivel az uralkodás haszonélvezőinek osztályöntudata valószínűtlennek tartja, hanem azért is, mert az alsóbb osztályok a legnagyobb hitetlenséggel állnak vele szemben. A proletárelmélet ugyan tulajdonképp azonos végső állapotot jövendöl meg, de nem tartja elérhetőnek evolúció, hanem csak a revolúció útján, és a „társadalmat” teljesen eltérően képzeli a történelmileg kialakult formától, vagyis a gazdasági eszköz szervezésétől: mint kereskedelem nélkül való gazdasági rendet, mint kollektivizmust. Az anarchista elmélet pedig elválaszthatatlannak tartja az „állam” formáját és tartalmát, mint az érem két felét: nincs „uralkodás” kizsákmányolás nélkül! Szét akarja tehát rombolni az állam formáját és tartalmát, hogy anarchiát teremtsen, még ha fel is kellene áldozni a nagyszerű munkamegosztó közgazdaságnak minden gazdasági hasznát. Még az a nagy gondolkodó, aki az itt ismertetett államelméletnek alapját megvetette, Gumplowicz is pesszimista szociológus, még pedig ugyanabból az okból, mint az általa hevesen támadott anarchisták. Ő is örökre elválaszthatatlannak tartja a formát és a tartalmat, az uralkodást és az osztályok kizsákmányolását; mivel azonban, és azt hiszem helyesen, lehetetlennek tartja sok embernek végrehajtó hatalommal felruházott kormányzás nélkül való együttélését, az osztályállamot „immanens,” és nem csupán történelmi kategóriának tekinti.
Csak a szociálliberálisok vagy a szabadelvű szocialisták kis csoportja hisz a társadalomnak osztályuralom és osztályok kizsákmányolása nélkül való evolúciójában, amely az egyén politikai mozgásának szabadságán kívül a gazdaságit is megengedi, természetesen a gazdasági eszköz határain belül. Ez volt a régi, a manchesterizmus előtti szociális szabadelvűség hitvallása, ahogy Quesnay, és még inkább Adam Smith hirdette, az újabb korban pedig Henry George és Theodore Hertzka.
Ezt a prognózist kétféleképpen lehet alátámasztani: egyrészt történelmi és filozófiai, másrészt közgazdaságtani módszerrel, az állam és a gazdaság fejlődési irányával, amelyek szemmel láthatóan egyazon cél felé tartanak.
Az állam alakulásának iránya egyre világosabban mutatja a gazdasági eszköznek a politikai eszközzel való örökös háborújában elért fölényét. A gazdasági eszköz jogát, az egyenlőség és a béke jogát eleinte a vérrokonok kicsiny körére látjuk korlátozva, ami még a legrégibb társadalmi állapotból maradt ajándékul, míg e paradicsomok körül mindenütt a politikai eszköz forgószele tombolt. Azonban egyre tovább és tovább haladva növekedni látjuk azokat a köröket, amelyekből a béke joga kiűzte ellenségeit, és vele együtt mindenütt a gazdasági eszköz előrenyomulását látjuk, az egyes csoportok ekvivalens cserekereskedésének fejlődésével. Legelőször talán a tűzcserével, azután az asszonycserével és végül árucserével növekedett egyre a béke jogának területe; megvédte a piacokat, a vásárokhoz vivő utat, azután pedig a vásárra menő kereskedőket.
A tárgyalásunk során láthattuk, hogyan olvasztja magába az „állam” ezeket a békeszervezeteket, és hogyan szorítja ezek vissza egyre nagyobb mértékben az erőszak jogát. A kereskedő joga városi jog lett; az iparváros, a kifejlett gazdasági eszköz aláássa a kifejlett politikai eszközt, a feudális államot az áru- és pénzgazdaságával, a városi lakosság pedig végül nyílt harcban semmisíti meg a feudális állam politikai maradványait, majd visszaszerzi az állam egész népességének szabadságát és az egyenlőséghez való jogát. A városi jogból közjog fejlődik, végül pedig nemzetközi jog.
Most már sehol sem látunk olyan erőt, amely útját állhatná ennek az eddig állandóan működő irányzatnak; ellenkezőleg: a folyamat eddigi akadályai is szemmel láthatóan gyengülnek. Az országok közötti kapcsolatokban egyre nagyobb jelentőségre emelkedik a nemzetközi kereskedelem a háborús politikai szempontoknál; a mozgó tőke, a békejog alkotása a gazdasági fejlődés egyazon folyamatánál fogva egyre nagyobb túlsúlyra kerül a nemzeti földbirtokkal, a háborús jog alkotásával szemben. Egyidejűleg a babona is egyre jobban veszít befolyásából és így joggal következtethetjük, hogy az az irány, ami teljesen ki akarja szorítani a politikai eszközt és alkotásait, a gazdasági eszköz teljes győzelme útján el is éri a célját.
De felvethetik ellenünk, hogy ezt a győzelmet már el is érte: a modern alkotmányos államban a háború jogának már minden számottevő maradványát kiirtották.
Nem, megmaradt egy jelentős maradványa, csakhogy gazdasági álarcot visel; látszólag nem jogi kiváltság, hanem gazdasági tulajdon: a nagybirtok, a politikai eszköz első alkotása és utolsó fellegvára. Álarca védte meg attól, hogy utolérje a többi feudális alkotásnak a sorsa; a háborús jog ezen utolsó maradványa kétségtelenül az emberiség haladásának végső és egyetlen akadálya is; kétségtelen, hogy a gazdasági élet fejlődése megsemmisíteni készül ezt az akadályt.
Állításomat, amelynek bizonyítását ezen a helyen a tér szűke nem engedi meg, más munkáimban bebizonyítottam, itt csak utalni akarok rájuk. Most csupán a főbb tételeket sorolhatom föl:
A gazdasági eszköz összes termékeinek az alkotmányos állam egyes osztályai között való elosztása, a „kapitalisztikus elosztás”, alapjában véve, a feudális elosztástól semmiben sem különbözik.
Okát az összes számottevő nemzetgazdászok egyértelmű felfogása szerint abban kereshetjük, hogy a „szabad” (vagyis Marx szerint politikailag szabad, de egyúttal gazdasági tőke nélkül levő) munkások kínálata állandóan meghaladja a keresletet, vagyis a „tőkeviszony” megvan. Mindig két munkás szalad egy vállalkozó után és lefelé licitálnak: a kapitalista osztály részére bizonyos „értéktöbblet” marad, míg a munkás sohasem érheti el, hogy maga is tőkét gyűjtsön és vállalkozó lehessen.
Mi a magyarázata a szabad munkások lefelé való licitálásának?
Az a „burozsá” elmélet, miszerint a kínálat fölöslegét túlságosan sok proletárgyermek nemzése idézi elő, egy logikai hibán alapszik és ellentmond minden ismert ténynek.
Az a proletár elmélet, miszerint maga a kapitalisztikus termelési módszer teremti meg a „szabad munkásokat” azzal, hogy újra meg újra munkamegtakarító gépeket alkot, úgyszintén logikai hibán alapszik és hasonlóképpen ellentmond minden ismert ténynek.
A tények inkább azt mutatják, és a dedukció is ellentmondást nem tűrő módon bizonyítja, hogy a „szabad munkások” tömeges kínálata a nagybirtoktól ered: a kapitalista elosztásnak az elvándorlás és a kivándorlás az okai.
A gazdasági fejlődés irányzata pedig kétségtelenül a nagybirtok kiküszöbölése felé tart, menthetetlenül el fog vérezni „jobbágyainak” jogi fölszabadítása révén, amit a város fejlődése reákényszerít. Amint a paraszt megkapta a jogot ahhoz, hogy szabadon mozoghasson a földesura útlevele nélkül, lehetősége nyílt elmenekülni az országból, ami elnyomta őt. A kivándorlás megteremtette a „tengerentúli versenyt” és előidézte a mezőgazdasági termékek árának hanyatlását, valamint állandóan fokozódó munkabért erőszakolt ki. Így a földjáradék kétoldalon is megcsökken és idővel egészen jelentéktelenné válik; itt sem mutatkozik olyan ellenerő, amely megakadályozhatja ezt a folyamatot. A nagybirtok tehát tönkre fog menni; ha pedig megszűnt, a szabad munkásnak szükségen fölül való kínálata is megszűnik és „két vállalkozó fog egy munkás után szaladni s túllicitálják egymást.” A kapitalista osztálynak ekkor már semmiféle értéktöbblete nem marad, a munkás maga is gyűjthet tőkét és lehet vállalkozó. Ezzel a politikai eszköznek utolsó még megmaradt alkotása is kipusztul és a gazdasági eszköz egyedül fog uralkodni. E társadalom tartalma a javaknak javakért való, vagy a munkaerőnek javakért való cseréjén alapuló „tiszta gazdaság”, politikai formája pedig a „szabad polgári egyesülés”.
Ezt az elméleti levezetést a történelmi tapasztalat is megerősíti. Akárhol volt olyan társadalom, amelyben nem látunk egyre növekedő járadékot élvező nagybirtokot, megtalálhatjuk a „tiszta gazdaságot” és az állam formája a „szabad polgársághoz” közeledett.
Ilyen közösség volt Németország csaknem négyszáz esztendőn át, körülbelül a Krisztus születésétől számított ezredik évtől fogva; a primitív nagybirtok társadalmilag ártalmatlan nagy uradalommá változott, míg körülbelül 1400-ban a politikai eszköz, a rablóhadjárat a szlávok földjén elzárta az Elbától keletre húzódó földet az anyaország bevándorlói elől. Ilyen közösség volt és csaknem változatlanul megmaradt máig is Utah mormon állama, amelynek bölcs földbirtoktörvénye csak kis- és középbirtokot ismer. Ilyen közösség volt Vineland megyéje és városa az Unió Iowa államában mindaddig, amíg minden telepes járadék nélkül kaphatott földet. Ilyen közösség mindenekelőtt Új-Zéland, amelynek kormánya egész erejével segíti a kis- és középbirtokot, míg mindenképpen szorongatja és fel akarja számolni a szabad munkások nélkül egyébként is alig jövedelmező nagybirtokot.
Mindez bámulatosan egyenlően – talán nem mechanikailag – megosztott jólét, de nem gazdagság. Mert a jólét a fogyasztási javakon való uralmat, a gazdagság azonban embereken való uralmat jelent. Sehol sem lesz e helyeken „tőke” a termelőeszközökből; nem erőszakolnak ki értéktöbbletet, de nincs is szabad munkás és nincs tőkeviszony. És mindezeknek a közösségeknek politikai formája, amennyire az őket körülvevő és még a háborújog szerint szervezett országok engedik, igen közel áll a szabad polgársághoz és egyre jobban közeledik felé. Az „állam” megszűnik, vagy új országokban, mint Utah és Új-Zéland, csak alig fejlődik ki és egyre nagyobb erővel tör magának utat az osztályharcot alig ismerő emberek önrendelkezési joga. A német birodalomban például párhuzamosan ment végbe a városszövetségek politikai felemelkedése és a feudális állam hanyatlása az ipar emancipációjával (amely akkor még a városok egész plebsét magába foglalta) és a patrícius nemzetségek elenyészésével. Ezt az áldásos fejlődést csak új primitív feudális államoknak a keleti határon való alapítása szakította meg és szakította le gazdasági virágainak bimbóit. Aki hisz a történelem céltudatosságában, kimondhatja, hogy az emberiségnek még egyszer át kellett vergődnie a szenvedések iskoláján, mielőtt megkezdhette a szabad életet. A középkor kitalálta az önkéntes munka rendszerét, de nem fejlesztette ki egészen annak teljesítő képességét. A kapitalizmus új rabszolgaságának kellett előbb feltalálnia és megerősítenie a kooperáló, műhelyekben megosztott munkának összehasonlíthatatlanul hatásosabb rendszerét, hogy az embert a természeti erők urává, a föld királyává koronázza. Az ókori és a kapitalista rabszolgaság szükségesek voltak: immár feleslegesek. Ha Athénnek a történet szerint minden szabad polgárára öt rabszolga jutott, mai társadalmunk minden polgára mellé sokszorta több rabszolgát állítunk, acélrabszolgákat, akik nem szenvednek, amikor alkotnak. Azóta eljutottunk egy olyan civilizációhoz, ami annyira meghaladja a Periklész-korabeli civilizációt, amennyire modern közösségeink népessége, hatalma és gazdagsága meghaladja Athén parányi kis államáét.
Athénnek pusztulnia kellett a rabszolgaság, mint gazdasági intézmény, a politikai eszköz miatt; nem vitt más út innen a jövőbe, mint a népek halálának útja. A mi utunk az élet felé visz.
Ugyanarra az eredményre jut a történelemfilozófiai fejtegetés, amely az államok kifejlődésének irányzatát boncolgatja, mint és a közgazdaságtani tanulmány, amely a gazdasági fejlődés irányát boncolgatja: a gazdasági eszköz az egész vonalon győz, a politikai eszköz pedig eltűnik legrégebbi és legszívósabb életű alkotásával: a nagybirtokkal, és a földjáradékkal együtt pusztul a kapitalizmus.
Ez az emberiség szenvedésének és megváltásának útja, Golgotája és feltámadása az örökkévaló birodalomban: a háborútól a békéhez, a hordák ellenséges szétforgácsolásától az emberiség békés együttéléséig, az állatiasságtól az emberiességig, a rablóállamtól a szabad polgári egyesülésig.
