Franz Oppenheimer – Az Állam: IV. Fejezet – A tengeri állam

Franz Oppenheimer – Az Állam: IV. Fejezet – A tengeri állam

 

A tengeri nomádok államának életét és szenvedésének ösvényét, mind mondottuk, a kereskedelmi tőke irányította, mint a szárazföldi államét a földben rejlő tőke; és tegyük hozzá, hogy a modern alkotmányos államét a produktív tőke. A tengeri nomád azonban nem feltalálója a kereskedelemnek és a kereskedésnek, a vásároknak, a piacoknak és a városoknak; ezek előtte is léteztek, és mivel szolgálták a céljait, átalakította azokat saját érdekei szerint. Már jóval előtte felfedezték mindezeket az intézményeket, amik a gazdasági eszköz, az ekvivalens csere szolgálatában álltak.

Fejtegetéseink során itt látjuk először a gazdasági eszközt nem a politikai eszköz kizsákmányolásának tárgyaként, hanem az állam keletkezéséhez hozzájáruló tényezőként; nevezhetnénk az „emelőláncnak,” amit belehelyeztek a feudális állam által alkotott csörlőbe, hogy bonyolultabb szerkezetet hozzon létre. A tengeri állam genezise nem volna egészen érthető, ha nem ismertetnénk előbb az államok előtti kereskedés fejlődését. Sőt mi több: lehetetlen a modern államnak prognózist felállítani, ha nem ismerjük azokat az alakulásokat, amelyeket a gazdasági eszköz önállóan teremtett meg a csereforgalomban.

(A)

Az államok előtti kereskedelem

A csere lélektani magyarázatát a határhaszon-elmélet adja meg: ez ennek az elméletnek a legnagyobb érdeme. Eszerint az elmélet szerint bármely gazdasági jószág szubjektív értékelése annál kisebb, minél több van belőle ugyanannak a tulajdonosnak a birtokában. Ha találkozik két tulajdonos, akik más-más jószág egy bizonyos mennyiségét birtokolják, szívesen cserélnek, feltéve, hogy nem használhatják a politikai eszközt, vagyis látszólag hasonló erőviszonyok és harci készség esetén, vagy pedig, ha egymással vérszövetségben élő családok tagjairól van szó. A cserénél mindegyik fél igen magas szubjektív értékű jószágra tesz szert úgy, hogy csekély szubjektív értékű jószágról mond le, tehát mindketten nyernek rajta. A primitív ember cserevágya bizonyára sokkal erősebb, mint a civilizált emberé, mivel ebben a stádiumban az ember kevésre értékeli a saját javait, az idegen tulajdont azonban szinte forró szenvedéllyel kívánja, és aligha befolyásolják őt a mérlegelt gazdasági megfontolások.

Ne felejtsük el azonban, hogy állítólag az őskultúrájú népek egész sora is létezik, amelyeknek a legcsekélyebb vágyuk sincs a csereüzletek iránt.

Cook beszéli, hogy Polinéziában olyan népek is voltak, amelyekkel nem lehetett érintkezést keresni, mert az ajándék semmi hatást sem tett rájuk, sőt később el is dobták; akármit mutattak nekik, mindent közönyösen néztek, semmit sem kívántak meg belőle, de a saját jószágaikból sem akartak semmit cserébe adni; a leghalványabb fogalmuk sem volt tehát arról, mi is a kereskedés és a csere.

Westermarck is azt hiszi, hogy a „csere és a kereskedelem aránylag késői találmányok”. Peschellel szemben, aki szerint az ember már az előttünk ismert legrégibb kor kezdetén is folytatott csereüzletet, megjegyzi:

Semmi bizonyítékunk sincsen arra, hogy Périgordnak a rénszarvas-korszakból való barlanglakói a hegyi kristályt, az atlanti csigákat és a szajga antilop szarvát csere útján szerezték volna.

Ámbár a kivételeknek más magyarázata is lehet – a bennszülöttek talán varázslattól féltek – az etnológia mégis azt bizonyítja, hogy a cserére és a kereskedésre való hajlam általános emberi tulajdonság. Ez a hajlandóság azonban természetesen csak akkor nyilatkozhat meg, ha az idegenekkel való érintkezésben új, csábító javak kerülnek a bennszülöttek látókörébe; saját vérrokonaik körében ugyanis valamennyien körülbelül egyfajtájú javakkal bírnak és természetszerű kommunizmusuknál fogva átlagosan ugyanabban a mennyiségben is.

A barterhez azonban, amely minden rendszeres kereskedés kezdete, az idegenekkel való érintkezésben csak akkor juthatnak el, ha az érintkezés békés. Lehetséges-e azonban idegenekkel ilyen békés érintkezés? Nem áll-e az ősember egész élete, főleg amikor elkezdődik a barter, annak jegyében, hogy mint a farkas, félelmetes ellenség mindenki, aki másik hordához tartozik?

Való igaz, hogy miután kialakul a kereskedés, azt rendszerint felettébb befolyásolja a politikai eszköz. „A kereskedés általában a rablás után következik” – mondja Westermarck. De az első kezdetei mégis főképpen a gazdasági eszköznek köszönhetők és nem a háborús, hanem a békés érintkezés eredményei.

A primitív vadászoknak egymással való nemzetközi viszonyát nem szabad egy fokra helyezni a vadászoknak és a pásztoroknak a parasztokkal való, vagy a pásztorok egymás közötti viszonyával. Vannak ugyan közöttük is harcok, amelyeknek vérbosszú, asszonyrablás, esetleg a vadászterület határsértése az oka: de hiányzik belőlük az az ösztönző, amely egyedül a kapzsiságból fakad, abból a vágyból, hogy elrabolják más munkájának a gyümölcsét. A primitív vadászok „háborúi” így általában inkább verekedéseknek mondhatók, mint igazi háborúknak, sőt elég gyakran csak párviadalok – a német diákpárbajokhoz hasonlóan – amelyek bizonyos szertartásossággal történnek, és csupán a harcképtelenség könnyebb fokáig, úgyszólván „első vérre” mennek. Ezek a létszám tekintetében igen apró törzsek bölcsen óvakodnak attól, hogy több áldozatot hozzanak, mint amennyi – például vérbosszú esetén – elengedhetetlen, és még inkább óvakodnak attól, hogy újabb vérbosszút idézzenek elő.

Így tehát e vadásztörzsek között is, mint a primitív földműves parasztok között, akiknél szintén hiányzik a politikai eszköz tövise, összehasonlíthatatlanul erősebb az egyenlő gazdasági fokon levők békés egyetértése, mint a pász­tornépeknél. Tudunk nagyon sok olyan esetet, amikor békés megegyezéssel együtt mentek kiaknázandó természeti kincseket keresni.

A civilizációnak kezdetlegesebb fokán lévő nagyobb népcsoportok is összegyülekeznek időnként ott, ahol nagyobb mennyiségben találhatnak használható anyagokat. Amerika nagy részének indiánjai időnként elzarándokoltak követ bányászni, mások pedig minden esztendőben összegyűltek, hogy aratni menjenek az északnyugati tavak mocsaras vidékére. A Barku vidékén szétszórtan élő ausztráliaiak a szélrózsa minden irányából összegyülekeznek egy aratási ünnepre. Amikor Queenslandban a bungafa bőségesen termi lisztes gyümölcsét, a termés sokkal nagyobb, mint amennyit a nép el tud fogyasztani; ilyenkor azután idegen törzseknek is megengedik, hogy velük együtt leszedjék a gyümölcsöt.

…Több törzs megállapodik bizonyos földterületek közös birtokbavételére nézve, valamint a baltakőnek való fonolit-telepekre is.

Tudunk több ausztráliai törzs véneinek közös tanácskozásáról és ítélkezéséről is, amelyen a nép többi tagja nézőként vesz részt a germán „Umstand” mintájára.

Természetes, hogy ilyen összejöveteleknél kifejlődik a cserekereskedés, és talán így keletkeztek a „heti vásárok, amelyeket Közép-Afrika szerecsen népei az őserdő közepén különleges békeoltalom alatt tartanak”; úgyszintén úgy tartják, hogy az ősidők óta szokás megtartani a messzi északi csukcs prémvadászok nagy vásárait.

Mindezek a jelenségek előfeltételezik két szomszédos nép békés érintkezési viszonyát. Ilyen alakulásokat csaknem mindenütt találhatunk. Ezen a fokon könnyen is keletkezhetnek, hiszen még nem jöttek rá, hogy az embert munkamotornak is lehet használni. Ezért az idegen vérből valót csak kétséges esetekben tartják ellenségnek; ha nyilvánvalóan békés szándékkal jön, akkor békésen is fogadják. Tehát a nemzetközi jogi szertartások egész kódexe alakult ki, amelyek célja, hogy nyilvánvalóvá tegye a jövevény békés szándékát a vendéglátók felé. A fegyvert félredobják és fegyvertelen kézzel üdvözlik; békeköveteket küldenek elé, akik mindenütt sérthetetlenek.

Tisztán láthatjuk, hogy ezek a formaságok a vendégjog egy fajtáját képezik, és bizony a békés kereskedést csak a vendégjog teszi lehetővé. A vendéghozta ajándék, úgy látszik, megelőzi és bevezeti a tényleges bartert. Fontos tehát megvizsgálni, hogy milyen lelki gyökerekből fakadt a vendégjog.

Westermarck azt írja nemrég megjelent hatalmas munkájában „a morális fogalmak eredetéről és fejlődéséről” (1907), hogy a vendégszeretet szokása a kíváncsiságon kívül, amely a messziről jött vendégtől érdekes híreket remélt, mindenekelőtt az idegen esetleges varázserejétől való félelmen alapszik. Még a Biblia is azzal az okkal ajánlja a vendégszeretetet, hogy nem lehet tudni, vajon nem angyal-e az idegen. A babonás népek félnek átkától (a görög Erinnysek) és sietve jó kedvre derítik. Ha befogadták vendégül, sérthetetlen és a vendéglátó nép jogait élvezi; ott tartózkodása alatt a nép hozzátartozójának tekintik. Kiterjed rá is a tulajdon ősközössége, amely fennáll a vendéglátó népnél. A vendéglátó megköveteli és meg is kapja, amit csak szeretne, cserébe pedig a vendégnek is megadja, amit kíván. Ha a békés érintkezés sűrűbbé válik, a kölcsönös vendégajándékból idővel kereskedelem fejlődhet ki, mert a kereskedő szívesen tér vissza oda, ahol barátságosan fogadták, ahol jó cserét csinált és ahol már megvan a vendégjoga, amit máshol csak ezután kellene esetleg életveszély árán megszereznie.

A rendszeres árukereskedés kialakulásának természetes feltétele a „nemzetközi” munkamegosztás, ami már régebben is megvolt, nagyobb mértékben, mint általában hiszik.

Helytelen feltevés, hogy a munkamegosztás csak a gazdasági fejlettség nagyobb fokán kezdődik; belső Afrikának vannak olyan falvai, amelyekben csak kovácsok laknak, sőt olyanok is, amelyekben kizárólagosan csakis dobókést készítenek; Új-Guineában akadnak fazekas-falvak, Észak-Amerikában nyílhegyesítők.

Az ilyen szakosodásból kereskedés fejlődik ki vagy utazó kereskedők útján, vagy pedig több nép egymáshoz juttatott vendég- vagy békeajándékai révén. Észak-Amerikában a kadduk íjjal kereskednek. Ahogy Ratzel írja:

Az obszidiánt mindenütt nyílvesszővé és késsé alakították: a Yellowstonenál, a Snake folyamnál, Új-Mexikóban, de legnagyobb mértékben magában Mexikóban; a drága anyag azután az egész országban elterjedt Ohióig és Tenesseeig, csaknem kétezer kilométeres úton át.

Hasonlóképpen jegyzi föl Vierkandt:

Az ősnépek zárt háztartásából a kereskedésnek olyan fajtája alakul ki, amely teljesen eltér a modern viszonyoktól… Minden törzsben kifejlődött bizonyos speciális munkakészség, ami ösztönözte a cserekereskedést. Még az aránylag alacsony fokon levő dél-amerikai indián törzseknél is találhatunk ilyen különbözőségeket… A kereskedésnek ez a módja lehetségessé teszi a termékek rendkívül messzire történő terjesztését, de nem közvetlen úton, hivatásos kereskedők útján, hanem az egyik törzstől a másik felé irányuló lassabb továbbítással. Az efféle kereskedés eredetét, mint Bücher kifejtette, visszavezethetjük a vendégajándékok kicseréléséhez.

Kereskedelem a vendégajándékon kívül a békeajándékból is kifejlődhet, amit a volt ellenfelek háború után a béke jeléül adnak egymásnak. Ahogy Sartorius írja Polinéziáról:

Ha több nép, ütközött meg egymással, a békeajándék mindegyik félre nézve valami egészen újszerű volt, és ha az ajándék és viszonzása mindegyik félnek megtetszett, tovább ismételték az ajándékozást és így köztük is kifejlődött a cserekereskedés. De a vendégajándékkal ellentétben náluk ezzel a tartós csereviszony előfeltétele jelentkezett. Nem egyének érintkezéséből állt, hanem törzsekéből és népekéből. Az asszony volt a barter első tárgya, az összekötő kapocs a két idegen törzs között, és ahogy sok forrás mondja, rendszerint marháért cserélték el.

Itt olyan cseretárgyra akadunk, amely „nemzetközi munkamegosztás” nélkül is elcserélhető. Sőt úgy látszik, mintha sok helyütt az asszonycsere útján jutottak volna el az árucseréhez, mintha ez lett volna az első lépés a népek békés integrálódásához, az államalakulás háborús integrálódásával szemben. Lippert ugyanakkor azt hiszi, hogy ennél is régibb a tűzcsere. Mivel azonban ezt a kétségtelenül nagyon régi szokást csak vallási és jogi hagyományokból következteti, de közvetlen megfigyelésünk számára már hozzáférhetetlen, nem kívánunk bővebben foglalkozni vele.

Az asszonycsere viszont mindenütt megfigyelhető jelenség és kétségtelen, hogy rendkívül közrehatott a szomszédos törzsek békés érintkezésének kialakulására és előkészítette az utat az árucserének. A szabin-nőkről szóló monda, akik háborúra készülő testvéreik és férjeik közé vetették magukat, az emberi nem fejlődésének folyamán ezerszeresen valóra válhatott. A rokonok közt kötött házasságot csaknem mindenütt bűnnek, vérfertőzésének tartják, olyan okokból, amelyeket itt nem fejtegethetünk bővebben. Ez mindenütt a szomszéd népek felé irányítja a nemi ösztönt, és a törzsek közötti elsődleges érintkezés alkotórészévé teszi a nőrablást; csaknem mindenütt, ahol erős faji érzés nem tiltakozik ellene, a rablást csere vagy vásár váltja fel – a szokás, ami abból fakad, hogy egy vérrokon nő a férfi szemében viszonylag csekély értékkel bír egy idegen törzsből származó feleséghez képest.

Ha a munkamegosztás lehetségessé tette az árucserét, az így létrejött érintkezést ki is használják erre a célra; az exogám csoportok fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy állandóan békés keretek között találkozzanak. A béke, amely eredetileg a vérrokonok hordájában uralkodik, lassanként szélesebb körre terjed. Egyetlen példa a sok közül:

A két kamerun törzs mindegyikének voltak szomszédai, akikkel a törzs tagjai kereskedtek, és ahol a házasságok révén rokonaik laktak. Az exogámia itt is megmutatta a törzseket összekötő erejét.

Ez a békés barter és kereskedelem fejlődési útja; a vendégjogból, az asszonycseréből és talán a tűzcseréből eljutunk az árucseréig. Tegyük még hozzá, hogy a kisebb és nagyobb vásárokról, talán a kereskedőkről is szinte egyöntetűen úgy gondolták, hogy egy békeőrző és a békebontást megbosszuló istenség oltalma alatt állnak, és megkapjuk ennek a rendkívül nagyjelentőségű szociális jelenségnek alapvonásait addig a pontig, ahol belép a politikai eszköz, hogy megzavarja, átalakítsa, majd továbbfejlessze a gazdasági eszköz alkotásait.

 

(B)

A kereskedelem és a kezdetleges állam

A rabló-harcosnak két nagy oka van arra, hogy kíméletesen bánjon a kisebb és nagyobb vásárokkal, amelyek azon a területen folynak le, amelyet fegyverrel hajtott hatalma alá.

Az egyik, nem gazdasági természetű ok az, hogy benne is megvan a békebontást megbosszuló istenségtől való félelem. A másik, a gazdasági és valószínűleg erősebb ok – és azt hiszem, én mutatok rá először erre a kapcsolatra – hogy ő maga sem lehet el vásár nélkül.

A primitív hódítóra nézve zsákmányának nagy része nem alkalmas közvetlen fogyasztásra és használatra. Akkoriban csak kevés fajtájú jószág létezik, mindegyikből azonban olyan nagy mennyiség, hogy csak nagyon-nagyon csekély „határhasznuk” van. Ez áll mindenekelőtt a politikai eszköz legfontosabb szerzeményéről, a rabszolgáról. Vegyük először a pásztor esetét: az ő rabszolga-szükségletét nyájának nagysága korlátozza; igen valószínű, hogy hajlandó fölöslegét elcserélni számára értékes javakra, mint: só, ékszer, fegyver, ércek, szövetek, különféle eszközök stb. A pásztor tehát nem csupán mindig rabló, hanem kereskedő is és a kereskedelem védelmezője.

Védi a kereskedőt, aki hozzá jön, hogy zsákmányát elcserélje egy idegen civilizáció javaiért – a nomádok a sivatagukon vagy pusztaságaikon átvonuló karavánoknak a kezdetektől fogva kíséretet biztosítottak bizonyos díjért – és úgyszintén védi a kereskedelmet még az általa prehistorikus korban elfoglalt helyeken is. Ugyanaz a megfontolás, amely arra bírta a pásztort, hogy a medvestádiumból a méhészfokba lépjen, bírta arra is, hogy fenntartsa és megvédje a régi piacokat és vásárokat. Az egyszeri fosztogatás itt is annyit jelentene, mintha leölnék az aranytojást tojó tyúkot; sokkal hasznosabb a vásár fenntartása és békességének megerősítése, hiszen a zsákmánynak idegen jószágokért való elcserélésén kívül a védelmi díj is jól esik. Ezért vették a feudális államok fejedelmei mindenütt védelmükbe és a „királyi béke” oltalmába a vásárokat, az utakat és a kereskedőket, sőt gyakran maguk monopolizálták a külkereskedelmet. Mindenütt azt látjuk, hogy buzgón szaporítják a védelem és a jog biztosításával a városok és vásárok számát.

A vásári rendszerhez fűződő érdekek valószínűvé teszik, hogy a pásztortörzsek annyira tisztelték a hatalmi területükbe tartozó vásárokat, hogy nem alkalmazták velük szemben a politikai eszközt és még az „uralkodásukat” sem terjesztették ki rájuk. Hérodotosz csodálkozva meséli el a szkíta pásztorok országában látott szent vásárokról, hogy a fegyvertelen argippaius lakókat teljesen megvédte a vásár szent békéje; ez a körülmény egészen hihető és még hihetőbbé válik hasonló jelenségek által:

Senki emberfia nem bántja őket, mert szentnek tartatnak, nincs is velük semmiféle harci eszköz; ők békéltetik meg a viszálykodó szomszédokat s aki házukba menekül, annak nem eshet bántódása.

Hasonló jelenségekkel gyakran találkozunk:

Ismétlődik az argippaiusok története, a szent, igazságos, fegyvertelen kereskedők és ellenségeket békítő kis törzsé, amely a beduin-féle nomád népek között lakott.

Felsőbbfokú népről vett példa gyanánt megemlítjük Caere lakóit, akik Strabo szerint

A hellének előtt nagy tiszteletben állottak bátorságukért és igazságos voltukért, mert bármily hatalmasak voltak is, sohasem raboltak.

Mommsen, aki idézi ezt a bekezdést, hozzáteszi:

Nem a tengeri rablásról van szó, amit a caerebeli kereskedő éppen úgy megengedett magának, mint bárki más. Caere afféle szabad kikötő volt a föníciaiak és a görögök részére.

Caere nem földi nomádok területén levő vásárhely volt, mint az argippaiusoké, hanem békés kikötő volt a tengeri nomádok területén. Ráakadunk azoknak a tipikus alakulatoknak az egyikére, amelyeknek jelentőségét eddig nem méltatták kellőképpen, pedig úgy hiszem, hogy ezeknek az alakulatoknak hatalmas befolyásuk volt a tengeri államok keletkezésére.

A belső okok ugyanis, amelyekből a szárazföldi nomádok eljutottak a kereskedelemhez és ha vásárhely alapításához nem is, de annak megkíméléséhez, fokozott erővel kényszeríthettek a tengeri nomádokat ugyanilyen eljárásra. A zsákmány szállítása, különösen a nyájaké és a rabszolgáké nagyon nehéz és veszélyes a sivatagon és a pusztaságon át: a lassú haladás megkönnyíti az üldözést. Hajón és kenun azonban könnyű és biztonságos. A viking tehát sokkal nagyobb kereskedő és buzgóbb látogatója a vásároknak, mint a pásztor. „Háború, kereskedelem és kalózkodás, el nem választható ez a három” – olvassuk a Faustban. 

(c)

A tengeri Állam keletkezése

A tengeri zsákmánnyal folytatott kereskedésből fejlődhettek ki sok esetben, úgy hiszem, azok a városok, amelyek körül, mint politikai központok, létrejöttek az antik vagy földközi-tengeri civilizáció városállamai. Sok más esetben ugyancsak az efféle kereskedés segítette elő azt, hogy a városok a politikai fejlődés hasonló pontjára jussanak.

Ε kereskedelmi kikötők keletkezését általában véve két típusra vezethetjük vissza: vagy mint kalózerődök bukkantak fel, amiket közvetlenül és szándékosan helyeztek ellenséges területre, vagy pedig békés kereskedőtelepek voltak, amelyek egy idegen primitív vagy fejlettebb feudális állam tengerpartján békés szerződés alapján létesültek.

Az első típusra – amely tökéletesen megfelel a negyedik stádiumnak – megannyi fontos példánk van az ókori történelemből, amikor is egy fegyveres kalózkolónia megszállja egy idegen állam partvidékének kereskedésre alkalmas és stratégiailag védelmezhető pontját. A legnagyobb jelentőségű Karthágó; és a hellén tengeri nomádok, jónok, dórok, achaiabeliek hasonló tengerparti váraknak egész sorát építették az Adriai-tenger és a Földközi-tenger dél-olaszországi partjain, a szigeteken és Dél-Franciaország öblei mentén. A föníciaiak, etruszkok, hellének és újabb kutatások szerint a káriaiak is egyazon típus szerint alapítottak „államokat” körös-körül a Földközi-tenger partjain, azonos osztálytagoltsággal: uralkodók és a szomszédos területek jobbágy földművesei.

Ε tengeri államok némelyike feudális állammá fejlődött, egészen a szárazföldi államok típusa szerint: az uralkodó osztály földbirtokos arisztokráciává lett. Erre egyrészt a földrajzi viszonyok voltak irányadóak, azaz a jó kikötők hiánya és békés parasztok lakta nagy kiterjedésű hátvidék; másrészt pedig a hazájukból hozott rendi szervezet. Többnyire belviszályokban legyőzött, elmenekült nemesek voltak vagy másodszülött fiúk, néha egy egész fiatal nemzedék, férfiak és nők, amely kivonult viking-útra, miután pedig már odahaza is voltak jobbágyaik és földbirtokosoknak nevelték őket, természetesen idegenben is „földet és népet” kerestek. Ilyen eset Angliának az angol-szászok és Dél-Olaszországnak a normannok által való megszállása is, valamint Dél-Amerikának és Mexikónak spanyol-portugál gyarmatosítása. Nagyon fontos további példái a tengeri rablók alapította szárazföldi feudális államnak Nagy Görögország achaiabeli kolóniái; Mommsen mondja róluk:

Az achaiai városszövetség tulajdonképpen gyarmatosítás volt. A városoknak nem volt kikötőjük – csupán Krotonnak egy tűrhető réve – sem saját kereskedelmük; a szibarita azzal dicsekedhetett, hogy lagúnavárosának falai között megőszülhet, hiszen az adás-vevést a miléziaiak és az etruszkok közvetítették számára. A görögök viszont nemcsak a tengerparton, hanem tengertől a tengerig uralkodtak; … a bennszülött földművelőknek klientéla-, sőt jobbágyrendszerben kellett megművelniük uraik földjeit vagy adózniuk.

Hasonlóképpen voltak szervezve valószínűleg a dór kolóniák is Krétában.

Akár gyakoribbak, akár ritkábbak voltak azonban e szárazföldi államok, az egyetemes történelem folyására nincs jelentőségük, csak azoknak a tengerparti városoknak, amelyek tevékenységük súlypontját a kereskedelemre és a kalózkodásra tették át. Mommsen éles ellentétbe állítja az achaiabeli földesurat a többi dél-olaszországi görög gyarmat „királyi kereskedő”-jével, amikor így beszél róla:

Ők sem vetették meg a földművelést és a territóriumuk növelését; a görögök azonban nem érték be annyival – legalábbis felkapaszkodásuk óta – hogy a barbárok közepette a föníciaiak módjára csupán egy megerősített kereskedelmi telep falai között maradjanak. Városaikat elsősorban és kizárólag a kereskedelem céljából alapították s épp ezért az achaiabeliektől eltérően a legjobb kikötők és rakodóhelyek mentén építették fel őket.

Feltételezhetjük, sőt az ión-kolóniákra nézve bizonyos is, hogy e városok megalapítói nem szárazföldi földesurak, hanem tengerjáró kereskedők voltak.

Az ilyen sajátos értelemben vett tengeri államok és tengeri városok azonban nem csak fegyveres hódítás útján keletkeztek, hanem békés kezdetből is, egy többé-kevésbé vegyes békés behatolással.

Ahol azonban a vikingek nem békés parasztnépre, hanem kezdetleges fokú, védekezésre hajlandó feudális államra akadtak, békét ajánlottak és fogadtak el, és kereskedelmi gyarmatként telepedtek le.

Ismerünk hasonló eseteket a világ minden részéből, kikötőknél és parti vásároknál. Legközelebb állnak hozzánk az északnémet kereskedők által alapított települések az Északi-tenger mentén fekvő országokban, a londoni acéludvar, a Hanza Svédországban és Norvégiában, valamint Oroszországban Novgorod. Vilniusban, a litván nagyfejedelmek fővárosában is volt ilyen kolónia és szintén idevágó példa a Fondaco dei Tedeschi Velencében. Az idegenek csaknem mindenütt zárt tömegben laknak, külön jogrendszerűk és bíróságuk volt, és igen gyakran jelentős politikai befolyáshoz is jutottak, amely sokszor uralkodássá is fejlődött. Azt hihetnénk, hogy a Földközi-tenger országainak föníciai és hellén elözönlését olvassuk kortárs leírásban a Krisztus előtti első évezred elejéről, amikor Ratzelnek az Indiai-óceán parti államairól és szigeteiről szóló, itt következő sorait látjuk:

A kereskedelem egész néptörzseket úgymond szétszórt, elsősorban a közmondásosán ügyes, serény, mindenütt ottlévő szumátrai malájokat; valamint az épp oly ügyes, mint álnok celebeszi bugikat, akik Szingapúrtól Új-Guineáig mindenhol felbukkannak. Újabban leginkább Borneóba vándorolnak tömegesen a bennszülött fejedelmek hívására. Befolyásuk olyan súlyos, hogy saját törvényeik szerint élhetnek, és olyan erősnek érzik magukat, hogy már többször tettek kísérletet a maguk függetlenítésére. Az achinézek hasonló állást foglalnak el: a szumátrai malájok által empóriummá fejlesztett Melaka bukása után néhány évtizedig, a tizenhetedik század elején történt világtörténelmi fordulat idején Aceh volt e távol keleti országnak legélénkebb kikötője.

Hogy igazoljuk ennek a letelepedési formának egyetemes elterjedését, kiragadunk még néhány példát a számtalan közül:

A kereskedők Urgában, ahol politikai hatalmon voltak, külön kínai városban összezsúfolva laknak.

A zsidó államokban:

kis kolóniák voltak idegen kereskedőkből és kézművesekből, akiknek átengedték a város bizonyos negyedeit, hogy királyi védelem alatt saját vallási szokásaik szerint éljenek.

Az alábbit összehasonlíthatjuk a Királyok I. 20:34-ben olvashatókkal:

Az Efraim törzséből való Omri királyt arra kényszerítették ellenségének, a damaszkuszi királynak hadisikerei, hogy Szamária városának bizonyos részébe arameus kalmárokat telepítsen, ahol királyi védelemmel folytatták hivatásukat. Később, amikor utódja, Akháb járt sikerrel a háborúkban, ő követelte ugyanezt a damaszkuszi efraimita kereskedőknek.

És ahogy Mommsen írja:

Itália lakói mindenütt zárt és szervezett csoportokba álltak össze: a katonák légióikban, a nagyobb városokból való kereskedők külön társulatokban; az egyes provinciákban megtelepedett vagy ideiglenesen tartózkodó római polgárok conventusokban egyesültek, külön községi kormánnyal.

Még csak a zsidók gettóira akarok rámutatni, amelyek a középkori zsidóüldözés előtt voltaképpen zárt kereskedőgyarmatok voltak; az európai kereskedők települései a nagyobb idegen államok tengerpartjain ma is hasonló társulatokat alkotnak, saját törvényekkel és (konzuli) bíráskodásukkal. Kínának, Törökországnak és Marokkónak még most is el kell tűrnie ezt az alsóbbrendűségi jegyet, amit Japánnak nemrég sikerült leráznia magáról.

Ε gyarmatok fejtegetéseink szempontjából annyiban érdekesek, hogy tendenciájuk mindenütt ugyanaz: kifejleszteni a politikai befolyást egészen a teljes uralkodásig. Nincs is ezen mit csodálnunk. A kereskedőknek sok ingó jószáguk van, ami rendkívül alkalmas arra, hogy politikai zavarok idején – aminek minden feudális állam állandóan ki van téve – döntő módon közbeavatkozzanak, akár két szomszédos állam nemzetközi háborúskodásáról van szó, akár a nemzeten belül folyó harcról, például a trónöröklés kérdése miatt. Hozzájárul még, hogy a gyarmatokat sokszor az anyaország nagy hatalma fedezi, amelyre rábízhatják sorsukat, mert rokonsági kötelékek és rendkívül erős kereskedelmi érdekek kötik őket össze; maguk is csatasorba állíthatják edzett hajósaikat és nagyszámú rabszolgáikat, ami a kisebb országgal szemben jelentős haderő. Annak a szerepnek jellemzése, amelyet az arab kalmárok játszottak Kelet-Afrikában, egy eddig nagyon kevéssé méltatott történelmi típust ismertet meg velünk. Ahogy Ratzel közli:

Amikor Speke 1857-ben első európaiként megtette ezt az utat, az arab kereskedők mint idegenek laktak az országban. Amikor 1861-ben másodszor járt ott, az arabok már nagybirtokú, gazdag földesurak voltak és háborút viseltek az ország bennszülött fejedelmével. Ez a folyamat, amely belső Afrikának is nem egy országában megismétlődött, szükségképpen magából a helyzetből következik. Az idegen kereskedők, akár arabok, akár szuahélik, engedélyt kérnek az átvonulásra és adót fizetnek érte; áruraktárakat alapítanak, ami a törzsfőnököknek kellemes, mert látszólag egyszerre kedvez a hiúságuknak és zsaroló vágyuknak; azután meggazdagodnak és összeköttetéseket szereznek, ezzel pedig gyanússá teszik magukat; elnyomják, üldözik őket, mire vonakodnak megfizetni a gazdagodásuk folytán megemelkedett vámot és adót. Végül az egyik elkerülhetetlen trónviszályban olyan trónkövetelő mellé állnak, aki engedelmességet ígér nekik, így belekeverednek az ország belső harcaiba és sokszor véget nem érő háborúiba.

A bevándorolt kereskedőknek efféle politikai tevékenysége mindig visszatérő típus. „Borneóban önálló birodalmak fejlődtek a kínai aranyásók telepeiből.” Az egész európai gyarmatosítás története voltaképpen azon törvény megerősítésére szolgáló példák egységes láncolata, miszerint a felsőbbrendű erejű idegenek kereskedelmi vagy más nagyobb telepeiből uralkodói hatalom alakul ki, hacsak nem az egyszerű kalózkodás első típusához tartoznak, mint például a spanyol-portugál hódítók és a Kelet-indiai Társaságok, az angoloké éppen úgy, mint a hollandoké. „Egy rablóállam van a tengerpart mellett, a Rajna és a Schelde között”, vádolja a holland Multatuli saját hazáját. Az összes európai népek kelet-ázsiai, amerikai és afrikai gyarmatai e két típus egyike szerint keletkeztek.

Az idegenek nem minden esetben jutnak feltétlen uralomra. A vendéglátó állam néha nagyon erős, és ilyenkor hatalom nélküli, védett vendégek, mint például a németek Angliában. Más esetekben a már leigázott vendéglátó állam annyira összeszedi magát, hogy le tudja rázni az idegenek uralmát. Így kergették ki például a svédek a Hanzát, ami uralkodni kezdett fölöttük; ismét máskor egy erősebb hódító tör rá a kereskedők kolóniájára és a vendéglátó államra, hogy leigázza mind a kettőjüket: így vetettek véget az oroszok a novgorodi és a pszkovi köztársaságnak. A gazdag idegenek azonban gyakran egységes uralkodó csoportba olvadnak össze a bennszülött nemességgel azon típus szerint, amellyel már a szárazföldi államok alakulásánál találkoztunk, ha két körülbelül egyformán erős uralkodó csoport került szembe egymással. Ezt az utóbbi esetet látom a legvalószínűbb folyamatnak az antikvitás fontosabb városállamai, a görög tengerparti városok és Róma keletkezésére nézve.

A görög történelmet, Breysiggel szólva, csak „középkorától”, a rómait pedig csakis „újkorától” kezdve ismerjük. Mindarra nézve, ami előtte történt, csak a legnagyobb óvatossággal szabad következtetéseket levonnunk a képzelet szülte analógiákból. Azt hiszem azonban, hogy azok a tények, amelyekből azt következtetjük, hogy Athén, Korinthosz, Mükéné, Róma stb. az itt vázolt módon lettek állammá, mégis elég hitelesek; e következtetést akkor is levonhatnánk, ha az összes demográfiai és történelmi munkákból rendelkezésünkre álló adatok nem is volnának olyan általánosan elfogadhatók.

Biztosra tudjuk helységnevekből (Salamis: béke szigete = vásár szigete), hősök neveiből, építészeti emlékekből és közvetlen hagyományból, hogy sok görög kikötővárosban voltak föníciai telepek, amelynek hátvidékét a jellemző, nemesekre, szabadosokra és rabszolgákra tagolt kis feudális államok foglalták el. Hogy engedték-e egyes föníciai vagy néhány annál is nagyobb hatalmú káriai kereskedőnek, hogy beházasodjon a nemesek családjába, hogy teljes jogú polgárrá vagy éppen fejedelemmé váljon, arra nincsen konkrét bizonyíték. De azt nem lehet komolyan kétségbe vonni, hogy jelentős mértékben előmozdította az idegen befolyás ezeknek a városállamoknak a kialakulását.

Ugyanez áll Rómára nézve is; hallgassuk meg, mit mond erről egy olyan óvatos tudós, mint Mommsen:

Róma, ha keletkezését talán nem is, de jelentőségét mindenesetre ezeknek a kereskedelmi és stratégiai viszonyoknak köszönhette. Ennek számos olyan bizonyítékát találjuk, amelyeknek sokkal nagyobb az értéke, mint a hitelességet színlelő történelmi regények meséinek. Vegyük például az ősi kapcsolatot Róma és Caere között, ami az volt Etruriára nézve, ami Róma volt Latiumra nézve, és amivel tehát közvetlen szomszédságra és kereskedelmi barátságra lépett; ez adja meg a Tiberis hídjának és a római köztudatban a hídépítésnek általában való rendkívüli jelentőségét; ezért is van ott a gálya a város címerében. Innen az eredete az ősrégi római kikötő-vámnak, amelyet eredetileg csak az eladásra szánt áruért kellett fizetni az osztiai kikötő bejáratánál, míg a saját használatra való áru mentes volt ettől a vámtól. Ezért találkozunk Rómában már oly korán éremszerű pénzzel és tengerentúli államokkal kötött kereskedelmi szerződésekkel. Ilyen értelemben Róma mindenesetre, ahogy az eredetmondájból is tudjuk, inkább megteremtett, mint az idők folyamán kifejlődött város, és a latin városok között inkább a legfiatalabb, mint a legidősebb.

Egy egész életet betöltene az itt említett lehetőségeknek, vagy inkább valószínűségeknek a történelmi megvizsgálása, aztán e nagyjelentőségű városállamok alkotmányos történelmének megírása és az igen szükséges következtetések levonása. Azt hiszem, hogy ezen az úton sok homályos kérdésre találnák választ; például az etruszkoknak Róma felett való uralmára, a gazdag plebejus családok eredetére, az athéni metoikoszokra és még sok másra.

Itt azonban csak egyetlen fonalat követhetünk, azt, amely a történelmi hagyományok labirintusán át reményeink szerint a kapuhoz vezet bennünket.

 

(D)

A tengeri Állam lényege és gondja

Mindezek az államok, akár tengeri rablók erődjeiből keletkeztek, akár a partvidéken letelepedett szárazföldi nomádok kikötőiből, akik aztán önként vikingekké váltak, akár uralomra jutott kereskedőkolóniákból vagy olyan kereskedők csoportjából, akik egybeolvadtak a vendéglátó nép uralkodó osztályával – már szociológiai értelemben vett valódi „államok”. Hiszen nem többek, mint a politikai eszköz szervezetei, formájuk az uralkodás, tartalmuk pedig az alattvalók gazdasági kizsákmányolása az uralkodó csoport által.

Alapjában véve tehát, jelentősebb pontokban nem különböznek a szárazföldi nomádok államaitól. Mégis azonban, külső és belső okoknál fogva más alakot öltöttek és különböző osztályaik lélektana is más és más.

Az embernek nem szabad azt gondolni, hogy az osztályhangulat alapjában véve más volna ezekben, mint a szárazföldi államokban. Az uralkodó osztály mindenütt egyforma megvetéssel tekint le alattvalóira, a „feketekörmű csőcselékre”, mint Németország középkori patríciusa mondta, nem házasodik vele össze és a házassági egyenjogúságot vagy a társadalmi érintkezést még a már szabad születésűvel sem tartja fenn. Bizony kevéssé különbözik a görög urak és a patríciusok osztályelmélete a vidéki földesurakétól, azonban az eltérő körülmények mégis eltéréseket okoznak, természetesen az osztályérdekekkel összhangban. Kereskedők által uralt területen nem lehet megtűrni az útonállást, a hellén tengeri államok például aljas bűnnek tartották. A Thészeusz-monda élét nem fordították volna az útonállók ellen egy szárazföldi államban. Másrészt azonban:

A kalózkodást a legrégibb időtől kezdve olyan foglalkozásnak tartották, amely a becsületet egyáltalán nem érinti; ennek megannyi bizonyítékára akadunk Homérosz költeményeiben is, sőt Polükratész sokkal később is alakított Számosz szigetén egy jól szervezett rablóállamot.

A Corpus Jurisban is szó van egy szólóni törvényről, amely szerint a kalózbandák megengedett társas egyesülések.

De nem szólva ilyen apróságokról, amelyek megemlítése csak azért érdemes, mert alkalmasaknak látszanak az „ideológiai felépítmény” megvilágítására, a tengeri államoknak a szárazföldi államokétól nagyon is eltérő létfeltételei két, világtörténelmileg roppant fontos tényt eredményeztek: a demokratikus alkotmány kifejlődését, amellyel megkezdődött a gigászi küzdelem a keleti szultánizmus és a nyugati polgári szabadság közt (amely Mommsen szerint a világtörténelem valódi tartalma); másodsorban pedig a kapitalisztikus rabszolgamunkáét, amelynek következtében mindezeknek az államoknak végül is tönkre kellett menniük.

Figyeljük meg először annak a döntő ellentétnek belső, szociálpszichológiai okait, amely a tengeri és a szárazföldi államok között tátong.

Ugyanazok az elvek tartják fenn az államokat, amelyek révén keletkeztek. Népek és országok meghódításából keletkezett a szárazföldi állam és új népek és országok további leigázása által kell növekednie mindaddig, amíg hegység, sivatag vagy tenger meg nem szabják természetes határait, vagy más, meghódíthatatlan szárazföldi államok le nem zárják szociológiai határait. A tengeri államnak viszont, amely kalózkodásból és kereskedésből keletkezett, ezekkel az eszközökkel is kell hatalma erősbítésére törekednie. E célból azonban nem szükséges egy kiterjedt földterületen annak rendje és módja szerint uralkodnia. Nem kell végigvezetni a fejlődését az első öt stádiumon túl. Csak ritkán, úgyszólván kényszerhelyzetben veszi igénybe a hatodikat, a teljes intranacionalitást és összeolvadást. Alapjában véve megelégszik azzal, ha távol tart más kalózokat és kereskedőket, biztosítja a maga részére a rablás és kereskedés monopóliumát, valamint sakkban tartja alattvalóit várakkal és helyőrségekkel. A legfontosabb termelőhelyeket természetesen az uralma alá hajtja: kiváltképp a bányákat, a bőségesen termő gabonaföldeket, jó épületfát szolgáltató erdőket, sótelepeket és fontos halászterületeket. Az uralom itt tehát az állandó kezelést jelenti úgy, hogy alattvalóival munkáltatja meg ezeket. Csak később, amikor a tengeri állam a meghódított szárazföldi államok bekebelezésével már a tengeri és szárazföldi állam keveréke lett, kap kedvet az uralkodó osztály az eredeti és szűk államterület korlátain túl fekvő nemesi birtokra és annak jobbágyaira. De a nagybirtokot akkor is, ellentétben a szárazföldi államokkal, kizárólag csak mint járadékforrást kezelik bérlet útján. Így volt ez Karthágóban és később a Római Birodalomban is.

Az uralkodó osztály érdekei, amelyek a tengeri államot épp úgy, mint minden más államot a saját javukra aknázzák ki, eltérnek a szárazföldi államok uralkodó osztályainak érdekeitől. A feudális területi mágnásnak a földtulajdona és az embertulajdona adja a hatalmát; a tengeri állam patríciusának viszont a vagyona biztosítja a hatalmat. A területi mágnásnak az „államán” való uralmát az eltartott harcosai száma biztosítja, és gyarapításuk végett amennyire lehetséges, növelnie kell földbirtokát és hűbéresei adóját A patrícius azonban kizárólag az ingó vagyona hatalmával uralkodik a maga „államán,” erős öklöket bérel és megveszteget gyenge lelkeket: ehhez a vagyonhoz könnyebben jut kalózkodással és kereskedéssel, mint szárazföldi háborúkkal vagy távoli nagybirtokának jövedelme útján.

Továbbá ahhoz, hogy az efféle birtokot teljesen kihasználhassa, ott kellene laknia, el kellene hagynia városát és igazi földesúrrá kellene válnia, mert olyan társadalomban, amelyben nem fejlődött ki még teljesen a pénzgazdaság és a kellő munkamegosztás a város és falu között, a nagybirtok kihasználása csak úgy lehetséges, ha ténylegesen elfogyasztják azt, amit megtermel, de a bérbeadással való járadékszerzés lehetetlen. Ilyen messzire azonban még nem vezetett a szemlélődésünk; egyelőre primitív társadalmi viszonyok között vagyunk és itt bizonyára nem fog eszébe jutni egyetlen városi nemesnek sem, hogy otthagyja élénk és gazdag hazáját és a vadonban, barbárok közt, temesse el magát, lemondva minden politikai szerepről az államában. Gazdasági, szociális és politikai érdekei mind a tengeri kereskedésre ösztönzik; nem az ingatlan, hanem az ingó tőke az életereje.

Uralkodói rendjük e belső alapjainál fogva még az a néhány tengeri város is, amelynek a hátvidék földrajzi feltételei megengedték volna a nagyobb távolságba való térbeli terjeszkedést, súlypontját mindig inkább a tengeren kereste, mint a szárazföldön; Karthágónak sem olyan fontosak óriási földbirtokai, mint tengeri érdekei: Szicíliát és Korzikát is inkább azért hódítja el, hogy megkárosítsa a görög és etruszk versengő kereskedőket, mintsem a földbirtok kedvéért, Líbia felé azért tolja ki határait, mert az ország békéjét kell megvédenie, és Spanyolország meghódításának is az a fő oka, hogy bányáit akarja megszerezni. A Hanza története is a fentiekkel hasonló vonásokat mutat.

Ε tengeri városok legtöbbje továbbá nem is volt abban a helyzetben, hogy nagy területen uralkodhasson. Még ha akartak is volna, a külső földrajzi feltételek megakadályozták volna őket ebben. A Földközi-tenger partvidéke, kevés kivétellel, csupán keskeny földszegélyt alkot, meredek hegységek alján. Ez az egyik gátló oka annak, hogy a legtöbb, egy-egy kikötő körül csoportosult állam nem ért el a mi fogalmaink szerint jelentős nagyságot, míg azokon az óriás földterületeken, ahol a pásztorok uralkodtak, igen korán hatalmas, szinte végtelen birodalmak keletkeztek. A másik oka kezdetlegességüknek abban a körülményben rejlett, hogy a hátvidéken, akár a hegyekben, akár a Földközi-tenger mellékének néhány síkságán harcias törzsek tanyáztak: vadászok vagy háborúskodó pásztorok, esetleg az uralkodó tengeri nomádok fajának primitív feudális államai, akiket nem lehetett súlyos küzdelem nélkül meghódítani. Így volt ez mindenütt Hellász belsejében.

Mindezeknél az okoknál fogva a tengeri állam a legerősebb fejlődése mellett is centralizálva marad, szinte azt mondhatnánk, hogy a kereskedelmi kikötők köré összpontosítva, míg a szárazföldi állam, amely már a kezdettől fogva nagyon decentralizált, kiterjedésének mértékéhez képest hosszú ideig folyton fokozódó decentralizáció felé halad. Később látni fogjuk, hogy csak a „városállamban” kifejlődött kormányzati formák és gazdasági vívmányok utánzása képes arra, hogy ellenerőt teremtsen a centrifugális erőknek és felépítsen egy központi szervezetet, ami a modern nagy államokat jellemzi. Ez az első nagy ellentét az állam két formája között.

A második, nem kevésbé döntő ellentét: a szárazföldi állam nagyon sokáig megmarad a naturálgazdaság állapotában, míg a tengeri állam igen gyorsan eljut a pénzgazdasághoz. Ez az ellentét is a két állam létének alapfeltételeiből fakad.

A naturálgazdasági rendszer mellett a pénz fölösleges luxus, olyan fölösleges, hogy a már kifejlődött pénzgazdaság is visszazuhan a természetbeni fizetségek rendszerébe, ha egy közösség visszaesik a primitív állapotába. Nagy Károly pénzt veretett, de a gazdasági életnek nem kellett. Neustria, hogy Ausztráziáról ne is szóljunk, a népvándorlás viharaiban visszatért a barterhez, amelynek nincs szüksége a pénzre, mint értékmérőre,1 mivel nincs fejlett kereskedelmi forgalma. Az alattvalók természetben fizetik adójukat, amit közvetlenül az úr és a környezete fogyaszt el; ékszert, finom szövetet, drága fegyvert és lovat, sót stb. pedig vándorkereskedőktől szereznek rabszolgáért, marháért, viaszért, prémért és a harcias nép terménygazdaságának más termékeiért cserébe.

A városi élet ellenben a fejlődés felsőbb fokán nem lehet el a pénz, mint értékmérő nélkül. A városi szabad kézműves nem cserélheti ki állandóan készítményeit más kézműves munkájával; már a nélkülözhetetlen városi élelmiszer-kiskereskedés is megköveteli az ércpénzt: csaknem mindenki maga vásárol mindent. A szorosabb értelemben vett kereskedelem, nem a kereskedő és a vevő, hanem a kereskedő és a másik kereskedő közt, a forgalom lebonyolításában az értékmérő nélkül még kevésbé boldogulhat. Tegyük föl, hogy a hajótulajdonos, aki valamely kikötőbe rabszolgákat szállít, hogy selyemre cserélje be őket, amit viszont máshová akar vinni, talál ugyan selyemkereskedőt, de az nem rabszolgára, hanem esetleg vasra, marhára vagy prémre kívánja áruját becserélni. Körülbelül egy tucat közbeeső cserének kellene történnie, míg célt érhetne, amit csakis úgy lehet elkerülni, ha van olyan áru, amit mindenki kíván. A szárazföldi országok terménygazdaságában a ló és marha, amire talán mindenkinek szüksége lehet, erre a célra egészen jól felhasználható: a hajós azonban nem fizethet marhával, s ezért lesz az aranyból és az ezüstből „pénz”.

A tengeri államnak és a városállamnak ebből a két szükséges tulajdonságából, a centralizálásból és a pénzgazdaságból szükségszerűen következik további sorsa.

A városi embernek, és még inkább a tengeri kikötőváros lakójának pszichológiája egészen más, mint a szárazföld lakójáé. Tekintete szabadabb és messzebbre ható, bár gyakran felületesebb; élénkebb, mert egyetlen napon több izgalom éri, mint a parasztot egész éven át, és mivel hozzászokott a folytonos hírekhez és változásokhoz, mindig vágyik az új dolgokra. A természettől távolabb él és sokkal kevésbé függ tőle, mint a paraszt, nem fél úgy a „szellemekétől” és sokkal kisebb tisztelettel követi azokat a tiltó rendeleteket, amiket az első és a második rend uralkodói előírnak. És végül, miután sűrű tömegben él együtt a többi alattvalóval, egyhamar megérzi a sokaságban rejlő erőt és dacosabbá és lázongóbbá válik a jobbágyparasztnál, aki annyira elszigetelve él, hogy nem érezheti az erejét a tömegnek, aminek része, és végig abban a hitben él, hogy az uralkodó és követői bármilyen összetűzésnél túlsúlyban vannak vele szemben.

Már maga ez a tény is előidézi annak a merev alárendeltségi viszonynak a lazítását, amelyet először a feudális állam teremtett. Csupán Hellász szárazföldi államai voltak képesek sokáig a régi szolgaságban tartani alattvalóikat: Spárta a helótáit és Thesszália a penesztákat. A városállamokban azonban már korán találkozunk a plebs felkelésével, amellyel szemben az uralkodó osztály nem tudott komoly ellenállást kifejteni.

Mint a letelepülési, úgy az gazdasági viszonyoknak is hathatós befolyásuk van a politikai viszonyok kialakulására. Az ingó gazdagságban távolról sincs meg az ingatlan gazdagság stabilitása: a tenger szeszélyes, ahogyan a tengeri rabló és harcos szerencséje is. A leggazdagabb ember hirtelen elveszíthet mindent, viszont a legszegényebbet is a magasba emelheti Fortuna kerekének egy fordulása. De egy teljesen a gazdagságra alapított közösségben a vagyonosodás magával vonja az „osztályt” és rangot, az elszegényedéssel pedig mindezt elveszíti az ember. A gazdag plebejus a nép vezére lesz az alkotmányért és jogegyenlőségért folytatott küzdelmében és minden vagyonával támogatja őket. A patríciusok helyzete tarthatatlanná válik, ha a kényszer hatása alatt egyszer engedékenyek voltak; attól kezdve, hogy az első gazdag plebejust maguk közé vették, lehetetlenné lett a születési jog szentségének védelme. Innentől kezdve azt halljuk: ami az egyiknek jár, a másiknak is jár; és az arisztokrata uralmat a plutokratikus, azután a demokratikus, végül az ochlokratikus uralom követi, amíg egy idegen hódítás vagy egy nagy hadvezér zsarnoksága végét nem vet az áldatlan küzdelemnek.

Ami azonban nemcsak az állam, hanem a nép halálát is előidézi: a kapitalisztikus rabszolga-gazdaság. Ennek a társadalmi intézménynek minden tengeri rablásra és kereskedésre alapított, és így kifejlett pénzgazdasággal rendelkező államban szükségszerűen be kell következnie. A primitív feudális államokból átvett rabszolgaság, ami kezdetben ártalmatlan, mint minden terménygazdaságban, az egész állami életet fölfaló rákfenévé válik, amint „kapitalisztikusan” kihasználják, vagyis, amint a rabszolgamunkát nem egy feudális terménygazdaság, hanem egy pénzzel fizető piac ellátására használják föl.

A tengeri rablás, a kalózkodás és a kereskedelmi háborúk számtalan rabszolgát hoznak az országba. A tulajdonosaik gazdagsága lehetővé teszi, hogy intenzívebben megmunkálják a földeket, és a városállamok urai birtokaik folyton növekedő járadékát élvezve egyre földéhesebbekké válnak. A kisbirtokos azonban, akit a nagykereskedők érdekeiért vívott háborúban való katonai szolgálatra és adófizetésre kényszerítenek, egyre jobban eladósodik, rabszolgává lesz vagy pedig, mint vagyontalan koldus, a városba vándorol. De itt sem talál munkát; ellenkezőleg: a parasztok elszegényedése megkárosította az iparosokat és kiskereskedőket is, mivel a parasztok szokása volt a városban vásárolni, míg a kisbirtokosok leigázása folytán mindinkább növekedő nagygazdaságok a saját rabszolgamunkásaikkal láttatják el az ipari szükségleteiket. És a baj tovább terjed. A városi ipar megmaradó része is mindinkább a szabad munkásoknál olcsóbb rabszolgamunkát alkalmazó uralkodók hatalmába kerül. A középosztály így elszegényedik és az állam élére egy vagyontalan, haszontalan csőcselék, igazi „koldus-proletariátus” kerül, hála az időközben kivívott demokratikus alkotmánynak. Emiatt aztán előbb vagy utóbb, politikailag és katonailag tönkre kell mennie. Ez még az idegen invázió nélkül is megtörténhet, ami azonban gyakran nem marad el, amikor az óriási elnéptelenedés miatt bekövetkező fizikai összeomlás, az emberek szó szerinti felélése révén a végéhez ér a folyamat. Jelen értekezés keretein belül ezzel a jelenséggel nem foglalkozhatunk bővebben.

Csak egyetlen városállam tudta magát hosszú évszázadokon keresztül fenntartani, és csak azon egy oknál fogva, mert ő volt a leghatalmasabb hódító mind között, és mert lehetőségében állt az egyetlen gyógyszerrel védekezni a népsorvadás ellen: a városi és a falusi középosztályok folyamatos újjáteremtésével, valamint a parasztok hatalmas gyarmatosításával a legyőzöttektől elvett földeken

Ez az állam a Római Birodalom volt; de még ez az óriási szervezet is végül a kapitalisztikus rabszolga-gazdaság népsorvadásának áldozata lett. Közben azonban megteremtette az első imperiumot, vagyis az első szorosan centralizált nagyállamot azzal, hogy a Földközi-tenger melléki összes szárazföldi államot és saját szomszédait legyőzte és bekebelezte, amivel örök időkre felállította az uralkodói szervezet modelljét a világ számára. A városi életet és a pénzgazdaságot pedig annyira kifejlesztette, hogy teljesen soha többé el nem pusztulhattak, még a barbárok beözönlése által keltett káosz során sem. Ennek következtében azok a feudális szárazföldi államok, amelyek Róma bukása után annak egykori területén szerveződtek, közvetve vagy közvetlenül megkapták azokat az új lökéseket, amelyek segítségével felülemelkedhettek a primitív feudális államon.

  1. [A pénz valójában nem mér értéket, hanem lehetővé teszi, hogy a különböző jószágok ára kifejezhető és egymáshoz viszonyítható legyen egy közös nevezőben, hiszen a gazdasági érték szubjektív és pontosan azért jöhet létre bármilyen csere, mert az egyik fél nagyobbra értékeli a másik jószágát, mint a sajátját, és fordítva; lásd jelen fejezet (a) szakaszának első bekezdését. A szerk.]