Franz Oppenheimer – Az Állam: II. Fejezet – Az Állam keletkezése

Franz Oppenheimer – Az Állam: II. Fejezet – Az Állam keletkezése

Egyetlenegy erő mozgat minden életet; egyetlenegy erő fejlesztette ki abból a magányos sejtből, abból az ősidők forró óceánjában kisarjazott fehérjéből egészen a gerinces állatig, az emberig. Ez az erő – Lippert szerint – az „életről való gondoskodás” ösztöne, amelyet „éhség és szerelem” serkent. Az ember esetén azonban a filozófia is csatlakozott az erők játékához, hogy ezután az „éhséggel és szerelemmel együtt összetartsa az emberi világ struktúráját”. Persze ez a filozófia, Schopenhauer „képzete” a forrásánál lényegében nem egyéb, mint az életről való gondoskodás alkotása, amit Schopenhauer „akarat”-nak nevez; a világban való tájékozódás szerve, egy fegyver a létért való küzdelemben. Mégis, az okság iránti vágyban a társadalmi történések önálló erejére, a szociológiai fejlődés folyamatának alkotó társára fogunk ráismerni. Ez az ösztön az emberi társadalom első kezdetein óriási erővel működik és a babonának sokszor igen bizarr képzeteiben tombolja ki magát, amely logikus következtetések, de a víz és a levegő, a föld és a tűz, az állatok és a növények felületes szemlélése folytán egész sereg jó és gonosz szellemet tételez fel; csak jóval később, az újkorban, amelyet csak kevés nép ér el, üti fel a fejét az okság iránti vágy újabb hajtása, a tudomány, mint a tények tökéletesebb szemlélésének logikai eredménye, amelynek feladata, hogy kigyomlálja a mélyen begyökerezett, az ember egész lelkén elhatalmasodott babonának számtalan dudváját.

Bármily erővel lép is fel azonban – főleg az „extázis” pillanataiban – a történelmet mozgató babona, bármily erővel is tud hatni nyugalmas időben az emberi együttélés alakulataira, a fejlődés legfőbb ereje mégis az életszükségletek maradnak, amik arra kényszerítik az embert, hogy magának és hozzátartozóinak táplálékot, ruházatot és menedéket szerezzen; a legfőbb erő tehát mégis a „gazdasági” ösztön. A történelem fejlődésének szociológiai (tehát szociálpszichológiai) áttekintése csak úgy történhet, hogy figyelemmel kísérjük a gazdasági szükségletek kielégítésének módszereit mindenkori fejlődésükben és az oksági impulzust annak megfelelő helyén kezeljük.

(a)

A politikai és a gazdasági eszköz

Két teljesen ellentétes eszköz van, amellyel az ember, akit az élet fenntartásával kapcsolatos gondok zaklatnak, hozzájuthat szükségletei kielégítésének eszközeihez: a munka és a rablás, saját munkája, vagy mások munkája eredményének erőszakos eltulajdonítása. Rablás! Erőszakos eltulajdonítás! Nekünk, egy fejlett, a tulajdon szentségére épült civilizáció embereinek ez a két fogalom a bűnözést és a fegyházat juttatja eszünkbe, és nem tudunk megszabadulni e gondolattól akkor sem, ha meggyőződünk róla, hogy a szárazföldi és tengeri rablás, kezdetleges életviszonyok közt a hadviselés mellett, amely sokáig szintén csak szervezett, tömeges rablás volt, a legeslegelőkelőbb foglalkozásszámba ment. Ebből az okból, és azért is, hogy a további vizsgálódáshoz e roppant fontos ellentétre rövid, világos, élesen eltérő fogalomneveket találjak, az ember munkáját és mások munkájával való ekvivalens kicserélését „gazdasági eszköznek”, mások munkájának ellenérték nélküli eltulajdonítását pedig a szükségletkielégítés politikai eszközének” keresztelem el.

Εz a gondolat éppen nem új: a történelemfilozófusok régóta érezték ezt az ellentétet és igyekeztek is valahogy megfogalmazni azt. Ezek közül a megfogalmazások közül azonban egyik sem viszi teljesen keresztül ezt a gondolatot; sehol sem nyilvánul meg tisztán az a megismerés és meghatározás, hogy az ellentét csak az eszközökben mutatkozik, amelyekkel ugyanazt a célt: gazdasági élvezeti cikkek megszerzését lehet elérni. Pedig a dolognak éppen ez a lényege. Megfigyelhetjük olyan kiváló gondolkodónál is, mint Marx, hogy milyen fogalomzavart okozhat, ha nem különböztetjük meg szigorúan a gazdasági célt a gazdasági eszköztől. Mindazok a tévedések, amelyek e nagyszerű elméletet utóbb annyira eltérítették az igazságtól, kizárólag a gazdasági szükséglet kielégítésének célját és eszközét összetévesztő gondolatvezetésben gyökereztek, ami Marxot arra késztette, hogy a rabszolgaságot „gazdasági kategóriának”, az erőszakot pedig „gazdasági eleven erőnek” mondja; féligazságok, amelyek veszedelmesebbek a teljes valótlanságoknál, mert nehezebben lehet felismeri őket és alig adnak módot a hibás következtetések elkerülésére.

Mivel azonban mi az egy célt szolgáló két eszközt szigorúan elkülönítjük egymástól, sikerülni fog minden tévedéstől megmenekülnünk; kezünkben van az Állam keletkezése, lényege és rendeltetése megismerésének, és mivel máig mindenféle világtörténelem csupán államok története volt, a világtörténelem megértésének kulcsa is. Minden világtörténelemnek, egészen máig, napjainkig s a mi büszke civilizációnkig csak egyetlen tartalma volt és lesz is mindaddig, míg a szabad polgári egyesülésig fel nem küzdöttük magunkat: nevezetesen a gazdasági és a politikai eszköz harca.

(b)

Állam nélküli népek:

Vadászok és földművesek

Az Állam a politikai eszköz szervezete. Nem jöhet létre tehát addig, míg a gazdasági eszköz a szükségletkielégítési dolgok bizonyos mennyiségét elő nem állította, amelyet háborús rablással el lehet tulajdonítani. Nincs is államuk a kezdetleges vadásznépeknek, sőt a fejlettebb vadásznépek is csak úgy juthatnak el hozzá, ha szomszédságukban fejlettebb gazdasági szervezeteket találnak, amelyeket meg tudnak hódítani. A kezdetleges vadásznépek mind gyakorlatilag anarchiában élnek.

Grosse írja általánosságban róluk:

Mivel lényeges vagyonkülönbség nincsen közöttük, az osztálykülönbség keletkezésének mozgató ereje hiányzik. Az egy törzshöz tartozó felnőtt férfiak rendszerint mind egyenlő jogúak. Az öregeknek bizonyos tekintélyt biztosítanak gazdag tapasztalataik, de azért senki sem érzi magát velük szemben engedelmességre kötelezve. Ahol el is ismernek törzsfőnököt, mint a botokudoknál, Közép-Kaliforniában, a vedda és minkopie törzseknél, a főnök hatalma ott is rendkívül csekély. A törzsfőnöknek nincs módjában, hogy kívánságait a nép akarata ellenére is keresztülvigye. De a legtöbb vadásznépnek egyáltalában nincs is törzsfőnöke. Az egész férfitársadalom egy homogén, differenciálatlan tömeg, amelyből csak azok emelkednek ki, akiket bűvös erejűeknek tartanak.

Nyoma sincs tehát valamely államelmélet szerint való „államiság”-nak, még kevésbé a „szociológiai állameszme” érvényesülésének.

A primitív földműves népek társadalmi alakulata is alig hasonlít jobban az „állam”-hoz, mint a vadásztörzseké. Ahol a földet túró paraszt szabad, ott nincs még állam. Az eke mindig a magasabb gazdasági állapotnak a jele, amely csak egy államban található, a jobbágy-rabszolgákkal dolgozó nagybirtokoknál. Egymástól elszigetelve, messze egyes tanyákra vagy falvakra szétszórva, föld- és határkérdésekből támadt viszálykodások révén szétforgácsolva, legjobb esetben is laza szövetségben élnek, amelyet alig-alig tart össze a közös származás és közös vallás eszméje. Ritkán, talán egyszer egy esztendőben gyűlnek csak össze, hogy őseik emlékezetét vagy törzs-istenségüket ünnepeljék. Olyan tekintély, aki az egész törzs fölött uralkodnék, nincs közöttük. Az egyes falvak vagy kerületek főnökei személyes kiválóságuk szerint, de leginkább aszerint, hogy mekkora bűvös erőt tulajdonítanak nekik, kisebb vagy nagyobb befolyást szereznek a maguk szűk körén belül. Ahogyan Cunow szerint a perui földművelő parasztok az Inkák betörése előtt, úgy éltek és élnek a primitív parasztnépek mindenütt az ó és az újvilágban:

sok független, egymással viszálykodó törzs összevisszasága, amely saját határain belül ismét több-kevesebb önálló, rokonsági kötelékekkel összefűzött területi szövetségre oszlik.

Ilyen társadalmi állapotban alig képzelhető el támadó céllal való harci szervezkedés; még az egyes kerületek vagy törzsek népének közös védelemre való mozgósítása is nagyon nehéz. A paraszt nem mozgékony, megáll a maga földjén, mint a gabona, amelyet elvet. Munkájánál fogva valóban a röghöz van kötve akkor is, ha a törvény hiányában joga van a szabad mozgáshoz. És mi célja lehetne a rablóhadjáratnak ott, ahol legnagyobbrészt csak parasztok laknak? Egyik paraszt a másiktól úgysem vehet el semmit, ami nem volna már úgyis meg neki. Abban a társadalomban, ahol bőségesen állnak rendelkezésre a mezőgazdasági földterületek, mindenki csak kevés munkával járul hozzá azok műveléséhez. Mindenki akkora területet foglal el, amekkorára szüksége van. Ennél több már fölösleges lenne s megszerzése kárba veszett fáradság volna, még ha gabonafölöslegét tovább is tudná tartalékolni, mint ameddig egyáltalán lehetséges a kezdetleges viszonyok között, ahol az időjárás viszontagságai vagy az ellenséges rovarok megromlással fenyegetik. Ratzel szerint a közép-afrikai paraszt kénytelen a learatott gabona feleslegéből azonnal sört főzni, nehogy teljesen tönkremenjen!

A harcias, támadó szellem, amely a vadászt és a pásztort jellemzi, ennélfogva távol áll a primitív paraszttól; a háború semmi hasznot sem hozhat neki. Békés kedvét még az is fokozza, hogy hivatása sem edzi a harcos pályára. Ámbár erős izomzatú és szívós természetű, mozdulatai lassúak és elhatározása habozó, míg a vadászt és a pásztort foglalkozása gyorsaságra és hirtelen cselekvő elhatározásra neveli; a primitív paraszt többnyire szelídebb lelkű náluk.1

Röviden: a parasztok gazdasági és társadalmi viszonyai nem ismerik azt a differenciálódást, amely az integrálódás fejlettebb formái felé törne, a szomszéd népek fegyveres leigázásának sem ösztönzője, sem lehetősége nincs meg, és így „állam” sohasem alakulhat ki és nem is volt soha. Ha kívülről, más táplálkozási viszonyok között élő csoportok részéről nem hatott volna rá kényszerítő biztatás, a primitív paraszt sohasem fedezte volna fel az államot.

(c)

Az Állam előtti népek:

Pásztorok és vikingek

Ezzel ellentétben a pásztornépeknél, még az izoláltan élőknél is, az államképződés elemeinek egész sorát találhatjuk, és a fejlettebb pásztornépek valóban csaknem teljesen megalkották az államot, egészen a befejezettség utolsó ismertetőjeléig, amely a fogalmat modern értelemben is teljesen fedi: a zárt határú államterületen való letelepedésig.

Az egyik elem gazdasági természetű. A pásztornép életében külső gazdasági hatalom közbelépése nélkül is kifejlődhet, meglehetős határozottsággal, a vagyon és a jövedelem differenciálódása. Ha a nyájállomány teljes egyenlőségét vesszük is eredeti állapotnak, akkor is lehetséges, sőt bizonyos, hogy rövid idő múlva az egyik gazdagabb, a másik szegényebb lesz. A különleges ügyességű tenyésztő nyája gyorsan megnövekedik, a nagyon éber pásztor és bátor vadász pedig jobban megvédi azt a ragadozó állatok megtizedelésétől. A szerencsének is van része benne: az egyik ember pompás legelőre és egészséges vízre akad, a másiknak egész vagyonát megsemmisíti a járvány, a hózivatar vagy a szélvész.

A vagyonkülönbség mindenütt egyhamar megteremti az osztálykülönbséget. Az elszegényedett pásztor kénytelen elszegődni a gazdagon maradthoz, tehát alantasa lesz, függ tőle. Erre a jelenségre az óvilág mindhárom részében találunk bizonyítékot, ahol csak pásztorok élnek. Meitzen írja a norvégiai nomád lappokról:

Családonként háromszáz rénszarvas elegendő volt; akinek csak száza maradt, kénytelen volt a gazdag, ezerszarvasos szolgálatába lépni.

 A közép-ázsiai nomádoknál szerinte:

Egy családnak háromszáz marhára van szüksége, hogy jól élhessen; száz darab már szegénységet jelent és fenyegető eladósodást. A gazda földjét a szolgának kell művelnie.

 Az afrikai hottentottákról írja Ratzel:

Akinek semmije sem volt, igyekezett a gazdagokhoz elszegődni; egyetlen célja az volt, hogy marhát szerezzen.

Laveleye, aki ugyanezt írja Írországról, tovább megy s a feudális rendszer (systéme féodal) eredetét és nevét abból vezeti le, hogy gazdag emberek marhát kölcsönöztek népük szegényeinek: eszerint a „fee-od” (marha-tulajdon) volt az első kölcsön, amellyel a gazdag a szegényt, mint „saját emberét” magához kötötte mindaddig, míg adósságát le nem törlesztette.

Itt csak utalhatunk arra, hogy ezt az előbb gazdasági, azután pedig társadalmi differenciálódást mennyire segíthette elő a patriárkasággal kapcsolatos fő- és áldozópapi tisztség a békés pásztortársadalmakban is, ha a törzs idős bölcse ügyesen ki tudta használni társai babonásságát saját nyája megnövelésére. De ez a differenciálódás, amíg a politikai eszköz bele nem avatkozott, szerény határok közt mozgott. Az ügyesség és a szorgalom nem feltétlen örökölhető tulajdonságok s a legnagyobb nyáj is szétforgácsolódik, ha sok örökös van a házban; a szerencse is szeszélyes. Napjainkban történt, hogy a leggazdagabb svédországi lapp oly gyorsan elszegényedett, hogy a kormánynak kellett gondoskodnia az eltartásáról. Mindennek révén a gazdasági és társadalmi egyenlőség eredeti állapota megközelítően mindig visszaáll. Ahogy Ratzel mondja:

Minél békésebb, eredetibb és igazibb a nomád, annál kevésbé érzi a vagyoni állapot különbözőségét. Megható az az öröm, amellyel egy régi tsaidam-mongol fejedelem átveszi hűbéresei adóját: egy marék dohányt, egy darab cukrot és huszonöt kopeket.

Csak a politikai eszköz pusztítja el végérvényesen és nagyobb mértékben ezt azt egyenlőséget:

Ahol háborút viselnek és zsákmányolnak, ott nagyobb különbségek támadnak, amelyek rabszolgák, asszonyok, fegyverek és nemes paripák birtoklásában nyilvánulnak meg.

Rabszolgák! A rabszolgaságot a nomád ember találta ki s ezzel megteremtette az Állam csíráját, az ember első gazdasági kihasználását embertársa által.

A vadász is háborúskodik és foglyokat szerez, de nem teszi rabszolgává őket, hanem megöli vagy törzsébe fogadja. Mit is kezdene a rabszolgákkal? Vadászzsákmányt még kevésbé lehet elraktározni vagy „tőkésíteni”, mint gabonát. Az a gondolat, hogy egy embert munkagéppé igázzunk le, csak olyan gazdasági fokon keletkezhetett, amelyben már bizonyos vagyonmennyiség, bizonyos tőke képződött, de csak függő helyzetben levő munkaerő segítségével lehetett megsokszorozni.

Ide akkor értek el az emberek, amikor már pásztorsorba jutottak. Egyetlen család ereje, idegen segítség nélkül, csak arra lehet elegendő, hogy egy kisebb nyájat tartson össze és megvédjen állati és emberi támadásoktól. Ameddig a politikai eszköz nem folyt be az eseményekbe, ilyen segítséget alig lehetett kapni; csak a törzs szegényei vagy idegen törzsek szökevényei vállalkoztak rá, akiket minden nagy nyájtulajdonos mellett ott találhatunk, mint védelem alatt levő, de egyúttal függő személyeket. Néha megtörtént ugyan, hogy egy egész elszegényedett pásztornép félig-meddig önkéntesen egy gazdag ember szolgálatába áll:

Egyes népek vagyonuknak megfelelő viszonyban vannak egymással: a tunguzok például, akik nagyon szegények, igyekeznek a csukcs-telepítvények közelében élni, mert a gazdag rénszarvasnyájaknál pásztorkodhatnak s munkájukat rénszarvassal fizetik. Az uráli szamojédeknek a zűrjének általi leigázását legelőik fokozatos elbitorlása követte.

Az utóbbi eset kivételével azonban, amely már nagyon állami jellegű, az a néhány munkaerő, tőke nélkül, nem volna elegendő igen nagy nyájak őrzésére. De maga a pásztorkodás is megosztásra kényszerít. A legelőket nem szabad túllegeltetni. Annak veszélye, hogy a túllegeltetéssel az egész állatállomány egyszerre elveszhet, abban a mértékben csökken, amint több legelőre osztják szét. A járványok, viharok stb. egy nyájnak csak egy részét pusztíthatják el; és a határon túlról betörő ellenség sem kerítheti hatalmába egyszerre az egészet. A hereróknál

minden tehetős nyájtulajdonos a nagylegelőn kívül néhány kisebb legelőt is kénytelen tartani, ahol fivérei, közeli rokonai vagy ezek híján kipróbált, régi cselédei pásztorkodnak.

Ezért a fejlettebb nomád nép kíméli is a hadifoglyot, mert pásztor-rabszolgának használhatja. A szkíták vallásos kultuszánál még észrevehetjük a legyilkolásból a szolgaságba való átmenetet: minden száz hadifogolyból csak egyet áldoztak föl. Lippert szerint, aki e szokást följegyzi:

a kegyetlenség korlátozásának kezdete, és annak nyilvánvaló oka az, hogy a pásztornépek észrevették, milyen nagy hasznát vehetik az elfogott ellenségnek, mint rabszolgapásztoroknak.

A rabszolgáknak a pásztortörzsekbe való befogadásával az Állam lényeges elemei, az állandóan lakott és pontosan körülhatárolt terület kivételével, már kialakultak; az uralkodás formája s az emberi munkaerő gazdasági kizsákmányolásának tartalmi kelléke adva van. A gazdasági differenciálódás és a társadalmi osztályalakulás már rohamlépésekben haladhat előre. A gazdagok nyájai, amelyeket okosan megosztottak és fegyveres pásztorok tömegével erősen őriztettek, jobban, mint a szegények a magukét, rendszerint megmaradtak eredeti nagyságukban vagy még szaporodtak is, mert a gazdag ember, aki sok rabszolga-harcost állított ki, a zsákmánynak nagyobb részét kapta, mint a szegény.

A főpapság is velük tart s így egyre szélesebb szakadék választotta el az egykor egyenlő törzstagokat, míg végül a tulajdonképpeni nemesség, gazdag pátriárkák gazdag utódai álltak szemben a közönséges parasztokkal. Lippert írja:

A vörösbőrűek között még fejlettebb korukban sem alakult ki a nemesség és rabszolgaság, s szervezetileg leginkább ebben különböznek az óvilág népeitől. Nemesség és rabszolgaság az állattenyésztő népek patriarkális földjén támadt legelőbb

Így minden fejlettebb pásztornépnél három társadalmi osztályt látunk: nemesség, szabadparasztok és rabszolgák. Mommsen szerint „a rabszolgaság minden indogermán népnél jogi intézmény volt”. S ami áll Ázsia és Afrika árja és sémita népeire és a mongolokra, ugyanaz áll a hamitákra nézve is. A Szaharának minden törzsénél fejedelmekre, főnökökre, szabadokra és rabszolgákra oszlik a társadalom. Ugyanezt látjuk mindenütt magától értetődőleg, ahol a rabszolgaság jogi intézmény, a hova2 népnél és polinéziai rokonaiknál, a „tengeri nomádoknál”. Az emberi psziché hasonló körülmények között mindenütt hasonló rendszerben jelentkezik, teljesen függetlenül a színtől és a fajtól.

A pásztor így idővel hozzászokik a háborúskodáshoz és az embernek szervilis munkagépként való kizsákmányolásához. Egész életmódja arra ösztönzi, hogy minél gyakrabban használja a politikai eszközt.

A pásztor testileg erősebb és éppen olyan ügyes és elszánt, mint a primitív vadász, aki túl rendszertelenül szerzi táplálékát ahhoz, hogy fizikailag a lehető legteljesebb mértékben kifejlődhessen. A pásztor azonban, akinek a tej állandó táplálkozási forrást biztosít, és akkor eszik húst, amikor akar, csaknem mindenütt a legerősebb termetűre nő. Ezt demonstrálja az árja lovasnomád éppúgy, mint az ázsiai vagy afrikai, például zulu marhapásztor. A pásztornép szám szerint is sokkal erősebb a vadászhordáknál, nem csak azért, mivel a felnőttek egy adott területen sokkal több táplálékot tudnak termelni, hanem azért is, mert a bőséges állati tej segítségével a szoptatás ideje megrövidíthető, ami több szülést és több gyermek felnevelését teszi lehetővé. Az óvilág pusztái a népek igazi, túláradó anyaméheinek tekinthetők.

Sokkal több tehát a fegyverforgató harcos, mint a vadászoknál. Minden egyes ember erősebb és együttesen mégis legalább olyan mozgékonyak, sőt a lovasok összehasonlíthatatlanul mozgékonyabbak, mint egy vadászhorda. És a pompás egyének e nagy tömegét olyan szervezet köti össze, ami csak a rabszolgatartó, uralkodáshoz szokott patriárkaság alatt lehetséges; egy szervezet, amire a hivatása készítette elő és képezte ki – ami nem is hasonlítható a fiatal vadász-harcos törzsfőnöke oldalán való hanyag szolgálatához.

A vadász ugyanis legtöbb eredménnyel egyedül vagy kis csoportban vadászhat. A pásztor ellenben nagy tömeggel tart legszívesebben, amely legjobban megvédi egyes tagjait, ami minden tekintetben egy fegyveres hadjárat, és aminek pihenőhelye is minden tekintetben hadiszállássá válik. Így alakul ki egészen magától a taktika, szigorú rend és kemény fegyelem tudománya. Ahogy Ratzel mondta:

Nem tévedünk, ha a nomádok fegyelmezettségét az ősidőktől fogva egyforma sátorrendjüknek tulajdonítjuk. Mindenkinek és mindennek megvan a pontos, régen megállapított helye; ezért megy végbe olyan nagy gyorsasággal és rendben a letelepedés és a továbbköltözés, a sátortábor felállítása és berendezése. Lehetetlen, hogy valaki parancs és nyomós ok nélkül megváltoztassa a lakóhelyét. Csak ennek a szigorú rendnek köszönhető, hogy a sátor egész tartalmával együtt egy óra alatt csomagolható és már szekérre is rakható.

Ez az ősidőkből megmaradt, vadászaton, háborúban és békés vándorlásokon kipróbált rend uralkodik a pásztortörzsek hadi fölvonulásában is. Ezért váltak hivatásos harcosokká, akik ellenállhatatlanok addig, amíg az Állam fejlettebb és hatalmasabb szervezeteket nem teremt. Pásztor és harcos egy fogalommá lett; amit Ratzel a közép-ázsiai nomádokról mond, mindegyikre igaz:

A nomád mint pásztor gazdasági, mint harcos politikai fogalom. Mindig kész arra, hogy foglalkozását hadviselésre vagy rablásra cserélje le. A világon mindennek van a szemében békés és háborús, becsületes és rablási vonatkozása, és a körülmények szerint egyikhez vagy a másikhoz húz. Sőt a Kaszpi-tenger keleti partján lakó turkománok halászokból és hajósokból lettek tengeri rablókká. A látszólag békés pásztori foglalkozás menete dönti el a háborúét, és a pásztorbotból egyszerre fegyver lesz. Ősszel, mikor a lovakat megerősödve hajtják haza a pusztáról és a birkákat másodszor is megnyírták, azon gondolkodik a nomád, milyen viszályt vagy rablóhadjáratot (baranta, ami szó szerint nyájat csinálni, nyájat elemelni) halasztott el eddig. Az ököljognak megnyilvánulása ez, amely jogi viszályokban, becsületbeli ügyekben és vérbosszút kívánó esetekben abból vesz zálogot és kielégítést, ami az ellenségnek a legdrágább: a nyájából. Azoknak a fiatalembereknek, akik még nem vettek részt barantában, először meg kell szerezniük a batir, hős nevet, hogy tiszteletet és megbecsülést nyerjenek. A kalandvágy és a tulajdonszerzés öröme így kifejleszti a bosszúálló, hős, rabló három lefelé menő fokozatát.

A tengeri nomádoknál, a vikingeknél ugyanolyanok a viszonyok, mint a szárazföldi nomádoknál, annál is inkább, mert a világtörténelem nézőpontjából a vízi nomádok sem mások, mint tengerre került szárazföldi nomádok.

Az imént említettünk egyet a számtalan példából, ami azt mutatja, hogy a pásztor sem gondolkozik sokáig azon, hogy a ló vagy „a sivatag hajója” helyett „a tenger paripáit” használja föl rablóhadjáratához. Ezt a kelet-ázsiai turkománok is példázzák. Egy más példával a szkíták szolgálnak:

Abban a pillanatban, amikor szomszédaiktól ellesik a hajózás művészetét, a vándorló pásztorok, Homérosz „tiszteletreméltó lóidomítói, a tejjel élő nincstelenek, a legbecsületesebb emberek” (Iliasz XIII. 3.) átváltoznak bátor tengerészekké, mint a balti és skandináviai társaik.” Strabo (Cas. p. 301) így panaszkodik: „Amióta kimerészkedtek a tengerre, megromlottak, kalózkodnak, lemészárolják az idegeneket; és megannyi néppel érintkezve átveszik a kiskereskedelmüket és pazarló szokásaikat.

Hogyha a föníciaiak csakugyan sémiták voltak, akkor egy további, a világtörténelem számára páratlanul fontos példáját adják a földiből „tengeri beduinokká,” vagyis harcias rablókká való átváltozásnak. Ugyanez áll valószínűleg azon népek többségére is, amelyek a kis-ázsiai, dalmáciai és észak-afrikai partokról a legrégibb idők óta a jelenkorig fosztogatták a Földközi-tenger melletti gazdag országokat, s akikről az egyiptomi emlékművek adnak hírt (a görögöket nem engedték be Egyiptomba). Ennek az átváltozásnak talán a leghíresebb példái az észak-afrikai mórok, arabok és berberek keveréke, akik eredetileg mind szárazföldi nomádok voltak.

Vannak esetek, amikor a pásztornépek közvetlenül is, anélkül, hogy a pásztorkodás átmeneti fokát érintenék, áttérhetnek a tengeri nomád életre, vagyis kalózkodásra. Az imént megismertük az okokat, amelyek a pásztort a földműves fölé emelik: a hordák viszonylag nagyobb számát és olyan természetű tevékenységét, amely az egyes embert bátorságra és gyors elhatározásra, az egészt pedig szigorú fegyelmezettségre nevelik. Mindez áll a tengerparti halásznépről is. A nagy halbőség lehetségessé teszi a nagyobb népsűrűséget, ahogy azt az északnyugati indiánoknál is látjuk, sőt, a rabszolgatartást is, mert a rabszolga munkája többet ér, mint amennyibe eltartása kerül. Ezért találjuk meg itt, kivételesen a rézbőrűeknél is, a rabszolgaság intézményét; amiből pedig fakadnak a permanens gazdasági különbségek a szabadok között, ez pedig egyfajta plutokráciát eredményez, olyasmit, mint a pásztornépeknél. A rabszolgákkal való rendelkezés ott is és itt is szokássá tette az uralkodást és a politikai eszköz használatát; ott is és itt is a szigorú fegyelem segítségével, amelyet a tengeri utazások fejlesztenek ki. Ratzel írja:

A közös halászatnál nem a legkisebb haszon az, hogy a legénység fegyelmet tanul, minden nagyobb halászbárkán vezetőt választ, akinek feltétlenül engedelmeskednie kell, hisz’ minden eredmény az engedelmességtől függ. A hajó kormányzása megkönnyíti azután az Állam kormányzását. Olyan teljesen vad népnél is, mint a Salamon-szigetek lakói, kétségtelenül a hajózás az egyetlen erőösszetartó elem.

Hogy az északnyugati indiánok nem lettek olyan híres tengeri rablókká, mint óvilágbeli társaik, ennek csak az az oka, hogy elérhető közelségükben nem fejlődött ki nagyobb civilizáció: de az összes, fejlettebb fokon levő halásznép kalózkodik.

A vikingek tehát a politikai eszközt épp úgy alapjává tehetik gazdasági egzisztenciájuknak, mint a pásztorok; és hasonlóképpen szintén nagyszabású államalkotó munkát végeztek. Az általuk alapított államokat a következőkben „tengeri államnak,” a pásztorok és az újvilágban a vadászok által alapítottakat pedig „szárazföldi államnak” nevezzük. Az előbbiről később részletesen fogunk még beszélni, amikor a kifejlett feudális Állam sorsáról lesz szó. Azonban ameddig az Állam, és a primitív feudális Állam kialakulásáról beszélünk, a szárazföldi Állam vizsgálatára kell szorítkoznunk és mellőznünk kell a tengeri államot. Ez azért kényelmes eljárás, mert bár az utóbbi jellemvonásai lényegben teljesen azonosak, de a kialakulását nem lehet nyomon követni a különböző, tipikus szakaszokon át úgy, mint a szárazföldi Állam kialakulását.

(d)

Az Állam keletkezése

A létszámra és az egyes harcosaik erejére nézve is összehasonlíthatatlanul gyöngébb vadászhordák, amelyekkel a pásztorok alkalomadtán megütköznek, természetesen nem tudnak ellenállni a támadásuknak. A pusztaságba és a hegyek közé menekülnek, ahová a pásztorok nem tudják és nem is akarják őket követni, mert marháik nem találnának legelőt; vagy pedig kliensi viszonyba lépnek velük, aminek példáival Afrikában igen gyakran találkozunk az ősidők óta. Amikor a hükszoszok bevonultak Egyiptomba, ilyen függő helyzetben levő vadászcsapat követte őket. A vadász általában csekély zsákmányt fizet hűbéri adóul a védelemért, jól ért a kémkedéshez és az őrszolgálathoz, de, mint „gyakorlati anarchista”, gyakran inkább kiirtatja magát, semhogy rendszeres munkára kényszerítsék. Ezért nem keletkezett soha Állam ilyen összeütközések révén.

De a paraszt nép sem tudja a maga fegyelmezetlen csapataival, amelyekben gyakorlatlan egyének harcolnak, hosszú ideig kivédeni a pásztorok támadását, még akkor sem, ha túlnyomó erővel áll velük szemben. A paraszt nép mégsem tér ki a támadók elől; ragaszkodik a földjéhez és hozzászokott a rendszeres munkához. Helyén marad, behódol és adót fizet legyőzőjének: így keletkezett az óvilágban a szárazföldi állam.

Az újvilágban, ahol eredetileg nem volt marha, ló és teve, a pásztor helyét a vadász foglalja el, aki a földműves parasztnál sokkal különb fegyverforgatás és harci fegyelem dolgában. Ahogy Ratzel mondja:

Az óvilágban meglévő, a pásztor és a földműves népek között kultúrát teremtő ellentét az újvilágban a vándorló és az egy helyen lakó törzsek közötti ellentétre szorítkozik; mint Irán és Turán, úgy harcolnak a földművelésre áttért toltékek az északról betörő vad hordákkal, akiknek rendkívül kifejlett katonai szervezetük van.

Ez a megállapítás nem csak Perura és Mexikóra vonatkozik, hanem egész Amerikára is, ami súlyos bizonyítéka annak a nézetnek, hogy az ember eredeti hajlandóságai mindenütt azonosak és a legkülönbözőbb gazdasági és földrajzi viszonyok között is érvényesülnek. Ahol alkalma és hatalma van hozzá, a politikai eszközt elébe teszi a gazdaságinak. Talán nem csak az ember, hanem Maeterlinck A méhek élete című munkája szerint egy méhraj is, ha azt tapasztalja, hogy a mézet fáradságos munka nélkül egy más rajtól rablás útján is megszerezheti, többé nem igen hajlandó a gazdasági eszköz használatára: a dolgos méhből rabló méh lesz.

Hagyjuk most figyelmen kívül az újvilágbeli államalakulatokat, amelyeknek úgysem volt nagy jelentőségük a világtörténelem során, és akkor minden történelem mozgató erejéül, valamint minden Állam keletkezésének okául azt az ellentétet állapíthatjuk meg, ami földművesek és pásztorok, munkások és rablók, a róna és a puszta között van, amit Ratzel, aki a szociológiát földrajzi szempontból nézte, találóan így fejezett ki:

Emlékezni kell arra, hogy a nomádok nem léptek fel mindig tisztán pusztító szándékkal az ellenséges civilizációval szemben. Ez nem csak törzsekre, hanem államokra, mégpedig a jelentős erejű államokra is igaz. A nomád népek harcias karakterében nagy államalkotó erő rejlik, ami megnyilvánul a nomád dinasztiák és nomád hadseregek által irányított Ázsia hatalmas népeiben, mint a törököt uraló Perzsiában, a mongolok és mandzsuk által meghódított Kínában; valamint Indiának mongol és radsput államaiban, ahogyan a Szudán határán is, ahol még nem alakult ki az egykor ellenségeskedő elemek keveredése, bár együttműködnek a kölcsönös előny végett. Sehol sem látszik meg olyan világosan, mint itt, nomád és földművelő népek határmesgyéjén, hogy a nomád népeknek a kultúrát fejlesztő nagy hatása nem békés kulturális munka eredménye, hanem a harcias törekvésé, ami az elején árt a békének. A fontossága a nomád nép azon tehetségében rejlik, hogy energikusan össze tudja tartani a letelepedett, de könnyen szétzüllő népeket. Ez azonban nem zárja ki, hogy közben a meghódított népektől is ne tanulhatnának sokat. … Ami azonban nincs meg és nem is lehet meg ezekben a szorgalmas és ügyes népekben: az uralkodáshoz szükséges akarat és erő, a harcias szellem és az állami rendhez és fegyelemhez való érzék. Ezért állnak a szudáni államok sivatagi urai magasan szerecsen népük fölött, épp úgy, mint a mandzsuk az ő kínai népük fölött. Mi más menne itt teljesülésbe, mint a Timbuktutól Pekingig érvényes törvény, hogy államalakulások különösen nagy pusztasággal határos, dúsan termő földön keletkeznek, ahol energikus, uralkodásra vágyó, harcias pusztalakók hajtják szolgálatukba letelepedett népek fejlett anyagi civilizációját.

Olyan államalakulatnál, amely egy földműves népnek pásztortörzs vagy tengeri nomádok által való meghódítása útján megy végbe, hat stádiumot állapíthatunk meg. A következőkben vázolni fogjuk őket, ami viszont nem azt jelenti, hogy a valóságos történelmi fejlődés minden esetben kénytelen az egész lépcsősort fokról-fokra végigjárni. Nem elméleti konstrukcióról van szó, mégis számtalanszor találkozunk vele a világtörténelem során és az etnológiában. Vannak államok, amelyek nyilvánvalóan minden lépcsőn felkínlódtak, vannak azonban, amelyek egy vagy több fokot átugrottak.

Az első stádium a határszéli háborúban való rablás és gyilkolás: a harc véget nem érőn dühöng, sem békét, sem fegyverszünetet nem ismer; leölt férfiak, elhurcolt asszonyok és gyermekek, tovahajtott nyájak, égő lakóházak. Ha a támadókat véres fejjel verik vissza, jönnek ismét erősebb és még erősebb csapatok, amelyeket a vérbosszú kötelessége tart össze. Időközönként összeszedi ugyan magát a megtámadott fél, egybegyűjti fegyverfogható embereit, talán sikerül is az ellenséggel erélyesen szembeszállnia és visszatérését egy ideig megakadályozni; a mozgósítás azonban nehézkesen megy, nagyon bajos a sivatagban élelmezni a parasztharcosokat, hiszen nem viszik magukkal élelmük forrását: a nyájat, mint az ellenség. A németek nemrég láthatták Délnyugat-Afrikában, mit kellett eltűrnie egy kitűnően fegyelmezett, túlnyomó számú, szekértáborral és vasúttal, valamint a német birodalom millióival rendelkező hadseregnek, hogy legyőzhessen egy maroknyi pásztorcsapatot, ami képes volt feltartóztatni őket. A primitív katonai szolgálatot megnehezíti a parasztharcos szűkkörű szelleme, ami csak a saját szomszédságára gondol, és arra, hogy amíg dúl a háború, a földek megműveletlenek maradnak. Az ilyen háborúkban tartós győzelem mindig csak a kisebb, de zárt és mozgékony hatalomnak jut ki, nem pedig a nagyobb, de szétszórt tömegnek, ahogy a párduc is legyőzi a bivalyt.

Ez az államalakulásnak az első stádiuma. Itt megállhat évszázadokra, esetleg évezredekre is, mint a következő rendkívül jellemző példa mutatja:

A turkomán államok minden legelője eleinte nagy kiterjedésű földdel volt határos, amelyet „kifosztható területnek” mondhatunk. Khoraszán egész északi és keleti része évtizedeken át inkább a turkománoké, jomudáké és goklánoké, valamint a határos pusztaság más törzseié volt, mint a perzsáké, akik csak névleg uralkodtak rajta. A tekincek kifosztották a Xiva és Buhara között húzódó területet, míg végre sikerült más turkomán törzseket erőszakkal vagy megvesztegetéssel ütközőül közbeékelni. Szintén számtalan idevágó bizonyítékot szolgáltat annak az oázisláncnak a története, amely keleti és nyugati Ázsiát Közép-Ázsia sivatagain keresztül összeköti, ahol a kínaiak ősidők óta nevezetes történelmi pontok (pl. a chami oázis) birtoklásával őrizték a kulcsokat. A déli és északi nomádok mindig megkísérelték a termékeny szigeteken való megtelepedést, amelyek a „boldogok szigetének” látszhattak nékik. És minden hordának, akár győztesen távozott, akár legyőzve futamodott meg, nyitva állott a védelmező pusztaság. Bár a legfenyegetőbb veszedelem a mongolok folyamatos gyengülése és Tibet tényleges leigázása által megszűnt, az utolsó dungafelkelés is megmutatta, hogy milyen könnyedén gyűrik maguk alá ezeket a civilizáció-szigeteket egy mozgékony törzs támadási hullámai. Csakis a nomadizmus elpusztításával lehetne fennállásukat biztosítani (ami lehetetlen addig, amíg Közép-Ázsiában puszták vannak).

Az óvilág történelme a népvándorlások számtalan közismert példáit nyújtja, amiket az állam kialakulásának első stádiumához kell sorolnunk, amennyiben nem hódítás, hanem rablás volt a céljuk: Nyugat-Európa sokat szenvedett el a kelták, germánok, hunok, avarok, arabok, magyarok, tatárok, mongolok és törökök által a szárazföldről és a szaracénok révén a tenger felől. A szokott rablási területen túl egész földrészeket árasztottak el, letűntek, majd pedig ismét visszatértek, kitakarodtak, és csak pusztaságot hagytak maguk után. Gyakran viszont az elárasztott terület egy részén közvetlenül az államalakulás hatodik és utolsó stádiumához fogtak, amennyiben állandó uralmat gyakoroltak a parasztnépségen. Ratzel az alábbiakban kitűnően jellemzi e tömegvándorlásokat:

A részleges és óvatos vándorlásoknak ellentéte a nagy nomádhordák fölkerekedései, amelyeknek rettenetes hatalmával főképpen Közép-Ázsia ismertette meg a szomszédos országokat. Ezeknek a területeknek és Arábiának, valamint Észak-Afrikának nomádjai egyesítik életmódjuk mozgalmasságát egy szervezettel, ami összetartja az egész sokaságukat egyetlen cél érdekében. Úgy tűnik, a nomádok jellemvonása, hogy könnyedén kifejlesztik a despotikus hatalmat és messze nyúló erőt a patriarkális törzskötelékből. Ezáltal támadnak azok a tömegkormányok, amelyek úgy viszonyulnak az emberiség többi mozgalmaihoz, mint a megáradt folyam a csermely állandó csobogásához. Történelmi jelentőségüket épp úgy láthatjuk India, Perzsia és Kína történetéből, mint Európáéból. Ahogy legelőhelyeiken szoktak kóborolni asszonyaikkal és gyermekeikkel, rabszolgákkal, kocsikkal és nyájaikkal, szóval minden vagyonukkal, úgy törtek rá a szomszédos országokra is; amit ballasztjuk révén gyorsaságban veszítettek, megnyerték tömegükkel. Maguk előtt kergették a megrémült lakosokat és mindent elrabolva hömpölyögtek végig a meghódított országokon. Úgy, ahogyan voltak, mindenestül le is telepedtek új lakóhelyükön; letelepülésük ezzel etnográfiai jelentőségre tett szert. Emlékezzünk a magyarok bevonulására a mai Magyarországba, a mandzsukéra Kínába, vagy a turkománokéra a Perzsiától az Adriáig elterülő országokba.

Az, amit a mongol, sémita, hamita és – valószínűleg, legalábbis részben – az árja pásztornépekről Ratzel mond, fennáll a valódi szerecsenekre is, már amennyiben pásztoréletet élnek:

A kafferek mozgékony és harcias pásztornépeiben olyan terjeszkedő vágy szunnyad, amelynek csak egy csábító célpontra van szüksége, hogy hathatós érvényesüléshez jusson és alapjában fölforgassa távoli területek etnológiai viszonyait. Ilyen célpont volt Kelet-Afrika, amely számos békés földművelő népnek adott fejlődésre alkalmas teret, anélkül azonban, hogy a belső országok példájára klimatikus okokból lehetetlenné tette volna az állattenyésztést, hogy a nomádok döntő erejét így, mintegy eleve megbénítsa. A vándor kaffertörzsek mint pusztító folyamok ömlöttek a termékeny Zambezi országaiba, a Tanganyika és a partvidék között elterülő felföldig, ahol Unyamvéziben már találkoztak egy északról jövő hamita néphullám hírnökeivel, a watusikkal. Ε területek őslakói részint megsemmisültek, részint mint rabszolgák művelik hazájuknak egykor szabad földjét, részint pedig még nem adták föl a harcot, vagy háborítatlanul tanyáznak olyan helyeken, amelyeket a hódítás vihara elkerült.

Ami most szemünk előtt lejátszódott, sőt, lejátszódik, sok évezreden át „megrázkódtatta egész Kelet-Afrikát a Zambézitől föl a Földközi-tengerig”. A hükszoszok betörése, Egyiptomnak majdnem félévezredes leigázása a keleti és északi pásztortörzsek által, akik „fajrokonai azoknak a népeknek, amelyek ma a Nilus és a Vörös-tenger között legeltetik nyájaikat”, az első ismeretes államalapítás, amelyet magában a Nílus országában és lejjebb délre annyi sok más követett, egészen a középső Kongóvidék déli szélén fekvő Muata Jamvo birodalmáig, amiről az angolai portugál kereskedők már a tizenhatodik század végén tudomást szereztek, egészen az ugandai császárságig, amelynek csak napjainkban vetett véget az európaiak erősebb hadi szervezete. „Sivatag és civilizáció soha és sehol sem férnek meg békésen egymás mellett, de harcaik egyhangúak és tele vannak ismétlődésekkel”, mondja Ratzel.

Egyforma és tele van ismétlődésekkel! – ez a világtörténelem alapvonása; az emberi lélek alapvető aspektusában mindenütt egyforma, egyféleképpen reagál a környezet azonos hatásaira a földnek minden fajtájú és színű népe egyaránt, a trópusokon éppen úgy, mint a mérsékelt égöv alatt. Csak egy kicsit hátra és olyan magasra kell lépni, hogy a részletek tarka játéka ne rejthesse el előlünk a nagy tömegek mozdulatait s eltűnik szemünkből a küszködő, vándorló, dolgozó emberiség. Külső képe és lényege egész mivoltával, örökké egyforma, örökké megújuló, változásukban is tartós és „egyforma” törvényeivel nyilatkozik meg előttünk.

Ebből az első stádiumból fejlődik idővel a második, még pedig akkor, ha a paraszt, ezernyi kudarc árán megadja magát sorsának és minden ellenállásról lemond. A vad pásztornépben csak ekkor dereng fel, hogy az agyonütött paraszt nem tud szántani, a levágott fa nem terem gyümölcsöt. Saját érdekében életben hagyja tehát a parasztot és nem vágja ki a fát – ha csak lehetséges. A vándorcsapatok ezután is jönnek-mennek fegyvert csörtetve, mint azelőtt, de már nem a harc és az erőszakos sarcolás szándékával. Csak annyit gyújtogat és öl, amennyi ahhoz kell, hogy rettegést keltsen és megtörje a szórványos ellenállást. Általában azonban megállapodott szokásjog szerint – minden államjognak első csirája! – a pásztor csak a fölösleget veszi el a paraszttól, vagyis meghagyja a házát, a holmiját és meghagy annyi élelmiszert, amennyi a legközelebbi aratásig elegendő. Hogy hasonlattal éljek: az első stádiumban a pásztor olyan, mint a medve, amely kifosztja és elpusztítja a méhkast; a második stádiumban olyan, mint a méhész, aki elegendő mézet hagy nekik, hogy áttelelhessenek.

Az első stádiumtól a másodikig tehát gazdaságilag és politikailag egyaránt óriási lépés történik! A pásztornép eleinte foglalás útján szerzett mindent, a pillanatnyi élvezetért kíméletlenül rombolta szét a jövendő gazdagság forrásait; immár gazdasági alapon szerzi meg a szükséges javakat, hiszen gazdálkodás nem egyéb okos házvezetésnél, amely korlátozza a perc előnyeit a jövő érdekében. A pásztor megtanulta, hogyan kell „tőkésíteni”. Ez is jelentős politikai lépés: az idegen vérből való ember, aki eddig szabad zsákmány volt, most már értékessé lett: a vagyon forrásává. Minden szolgaságnak, elnyomásnak és kizsákmányolásnak ez ugyan a kezdete, de egyúttal a rokonsági köteléken felemelkedő, fejlettebb társadalmi alakulásnak is. A rablók és a megraboltak között, amint látjuk, már létrejön a jogviszony első szála, amely áthidalja azt a szakadékot, amely addig halálos ellenségek közt tátongott. A paraszt valami jogfélét kapott élete fenntartásához; már igazságtalanság a védtelent megölni vagy teljesen kifosztani.

Sőt mi több, már finomabb, gyöngédebb szálak is szövődnek, kezdetben ugyan még nagyon vékony hálóvá, amik emberségesebb kapcsolatokat teremtenek, mint amilyeneket a zsákmány elosztásának brutális szokása eddig tartalmazott. Miután a pásztorok már nem ütköznek össze harci dühvel a parasztokkal, előfordul, hogy egy-egy alázatos kérelmüket teljesítik vagy jogos panaszuk meghallgatásra lel. A méltányosság kategorikus imperatívuszának: „cselekedj mással úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled is cselekedjenek,” a pásztor eddig csak a saját vérrokonaival és törzstagjaival való érintkezésben engedelmeskedett. Most azonban először kezd egész szerényen és félénken az idegen érdekében is jelentkezni. Itt van a csirája annak a nagyszerű, külső egybeolvasztódásnak, amely a kis hordákból népeket és népszövetségeket teremtett és egykoron majd az „emberiség” fogalmát élettel fogja betölteni; ugyancsak ez a csirája az egykor szétforgácsolt erők belső egyesítésének, amely a barbárok gyűlölet-vallásától a kereszténység és a buddhizmus mindent átölelő emberszeretetéhez vezérelt.

Legfőbb világtörténelmi jelentőségű pillanat volt az, amikor először kímélte meg a hódító az áldozatát, hogy gazdaságilag állandóan kizsákmányolja. Ez teremtette meg a népet és az államot, a jogot és a magasabb rendű gazdaságot minden eddigi és ezután való fejlődésükkel és elágazásukkal. Az emberségesség, a szeretet és a művészet, nemkülönben az állam, jog és gazdaság gyökere mélyen a földhöz kötött állati lét sötét mélységébe nyúlik.

De jön hozzá hamarosan egyéb is, ami még szorosabbra fűzi ezeket a lelki összeköttetéseket. Van a sivatagban a medvén, a méhek patrónusán kívül más is, akinek mézre fáj a foga; a pásztornép azonban útját állja s fegyverrel védi meg a „maga” méhkasát. A parasztok megszokják, hogy veszedelem esetén segítségül hívják a pásztorokat, akik már nem mint rablók és gyilkosok, hanem mint védők és mentők jelennek meg. El lehet képzelni a parasztok örömét, mikor a bosszúálló visszatér a faluba az elrabolt asszonyokkal és gyermekekkel, a rablók levágott fejével vagy skalpjával. Ami itt összeszövődik, már nem fonál, hanem hatalmas szilárdságnak és szívósságnak a köteléke.

Láthatjuk az integráció legfelsőbb erejét, amint az idők további folyamán két, egymástól eredete szerint idegen, gyakran nyelvileg és fajilag is különböző csoportot egy néppé kovácsol egy nyelvvel, egy erkölccsel, egy nemzeti érzelemmel. Egyre fokozza ezt az egységet a közös szenvedés és veszedelem, a közös győzelem és vereség, a közös öröm és halottsiratás. Új, hatalmas terület nyílt meg, ahol uralkodók és szolgák azonos érdekeket szolgálnak; a rokonérzésnek és összetartozásnak egész óceánja fakad belőle. Mindegyik fél megsejti, s egyre jobban és jobban megismeri a másikban az embert; megérzik belső hajlandóságaik hasonlóságát, míg azelőtt csupán a külső alak és viselet különféleségét, valamint az idegen nyelvet és vallást vették észre egymásban, ez keltett gyűlöletet és idegenkedést bennük egymás iránt. Kezdik egymást megérteni, előbb egymásnak a nyelvét, azután a lelkét, s a lelki kötelékek hálózata egyre sűrűbb lesz közöttük.

Az államalakulásnak ebben a második stádiumában minden lényeges dolog a népek lelki hajlandóságaitól függ. Egy későbbi lépés sem mérhető össze jelentőség dolgában azzal, amely a medve-fokozattól a méhész-fokozatig vitt. Ezért rövid utalásokkal elégedhetünk meg.

A harmadik stádiumnak lényege, hogy a parasztok „fölöslegüket” maguk viszik hűbéri adóként a pásztorok sátortáborába; ez a berendezkedés nyilvánvalóan mind a két félre előnyös, a parasztoknak azért, mert bizonyos kisebb visszaélések, amelyek az adóztatás előbbi formájával kapcsolatosak voltak: néhány ember agyonverése, asszonyok meggyalázása és házak felgyújtása, egészen megszűnt, a pásztorokra nézve pedig azért, mivel, kereskedői nyelven mondva, ez az „üzlet” most már sem költségbe, sem munkába nem kerül, és az így felszabadult időt és erőt az „üzem kibővítésére” fordíthatják, más szóval: újabb parasztcsoportokat hajthatnak jármukba.

A hűbéri adónak ez a formája nagyon ismerős történelmi időkből is; hunok, magyarok, tatárok és törökök európai hadisarcokból szerezték legfőbb bevételüket. Bizonyos körülmények között annak a sarcnak a jellege, amit a legyőzött nép a hódítónak fizet, többé-kevésbé el is mosódhat, és azt a látszatot mutathatja, mintha az adót a védelemért, szinte szubvencióképpen fizetnék. Ismeretes az Attiláról szóló monda, hogy a gyenge bizánci császár hűbéresének tartotta őt; míg a Hunnak fizetett sarcot díjnak tekintette.

A negyedik stádium ismét fontos lépést jelent; magával hozza az „állam” létesülése általunk ismeretes formájának döntő feltételét: két népcsoportnak egy területen való térbeli egyesülését. (Köztudott, hogy az állam-terület fogalma nélkül nem lehet az Államot jogi értelemben meghatározni.) Ekkortól fogva a két csoportnak eredetileg nemzetközi összeköttetése mindinkább nemzetivé válik.

Ennek a területi egyesülésnek lehet külső az oka: talán erősebb hordák szorították előre a pásztornépet, vagy a népszaporodás meghaladta a legelők ellátóképességét, avagy járvány pusztított az állatok között, ami arra kényszerítette a pásztorokat, hogy a folyó szűk völgyét felcseréljék a végtelen rónasággal. Általában véve azonban már belső okok is elegendők lehetnek arra, hogy a pásztorokat a parasztnép szomszédságának keresésére bírják. A „medvék” támadásával szemben való védelem kötelezettsége arra kényszeríti őket, hogy legalább egy csapat fiatal harcost tartsanak a „méhkas” közelében, ami egyúttal óvatosság is abban az irányban, hogy visszatartsák a méheket egy esetleges zendüléstől vagy attól a szándéktól, hogy esetleg más „medvét” válasszanak ki védelmező gyanánt. Ez sem ritkaság; ha a hagyomány igazat mond, Rurik utódai is így jutottak Oroszországba.

A területbeli szomszédság eleinte nem jelent szorosabb értelemben vett állami közösséget, vagyis egységes szervezetet.

Amikor a pásztoroknak teljesen békés meghódítottakkal van dolguk, nyugodtan élik tovább nomád életüket, vándorolva és nyájaikat legeltetve a perioikoszaik és helotáik között. Így például a világosbőrű vahumák, a „világ legszebb emberei” Közép-Afrikában, vagy a tuaregek törzse, amely

az imrád nép körében lakott és vándor portyázó néppé lett. Ez az imrád nép az asgártörzs alárendelt osztálya, amely eltartja, ámbár tízszer annyi harcost is tudna csatasorba állítani; az asgárok helyzete az imrádokkal szemben körülbelül olyan, mint a spártaiaké a helótákkal szemben.

A tedáknál is ugyanez mondható el a szomszédos Borkuban:

Ahogy az ország nomádokat eltartó pusztákra, valamint kertekre és datolyamezőkre oszlik, úgy oszlik a népesség letelepültekre és nomádokra. Mindketten körülbelül egyenlő erejűek: számuk együttvéve tíz-tizenkétezer lehet, de magától értetődik, hogy az utóbbiak uralkodnak az előbbieken.

Hasonló a helyzet a gallák, másaik és vahumák összes pásztornép-csoportjainál:

Bár a vagyoni különbségek igen nagyok, az alsóbb néposztályban alig akad rabszolga; szerepüket fejletlenebb népek töltik be, akik elkülönített területen élnek. A pásztorkodás az alapja a családnak és az államnak, és egyúttal a politikai mozgalmak vezető elve. A Soa és déli nyúlványai felől egyik oldalon és Zanzibar között a másik oldalon elhúzódó nagy területen nincs semmiféle erős politikai hatalom, a rendkívül fejlett társadalmi tagozódás ellenére.

Ahol azonban a föld nagyban való állattenyésztésre alkalmatlan, mint például csaknem egész Nyugat-Európában, vagy ahol harcias népek lázadásától lehet tartani, ott az uralkodó nép többé-kevésbé megállapodik, letelepszik, természetesen védett és hadi szempontból jelentős pontokon, sátortáborban, várakban vagy városokban, és innen uralkodnak „alattvalóik” fölött, akikkel csak annyit törődnek, amennyiben adókövetelésükről van szó. Az önkormányzást és a vallás gyakorlását, az igazságszolgáltatást és a gazdálkodást egészen rábízzák a meghódított népre, sőt ősi alkotmányuk és helyi hatóságaik is változatlanul megmaradnak.

Ha Buhl nem téved, így kezdődött a zsidók uralma Kánaánban; Abesszínia, ez az imponáló, erőszakos katonai állam, úgy látszik, még alig van túl a negyedik stádiumon. Ratzel legalábbis ezt írja:

Miként a keleti uralkodók a régi és az újabb korban alig törődtek a leigázott népek belső kormányzásával és igazságszolgáltatásával, az abesszíniai uralkodóknak is legfőbb gondja volt s az ma is: a hűbéri adó.

A negyedik stádium legjobb példáját mutatja a régi Mexikó története:

Annak a konföderációnak, amelynek a mexikóiak álltak élén, a hódításról fejlettebb fogalma volt. Azokat a törzseket irtották csak ki, amelyek ellenszegültek, az életben hagyottakat azonban csak kifosztották és hűbéri adók fizetésére kötelezték. A legyőzött néptörzset azután is saját tisztviselői igazgatták. Nem így volt Peruban, ahol egy összefüggő birodalom alakult az első támadás nyomán. Mexikóban csupán a megfélemlítés és a kizsákmányolás volt a hódítás célja. Így az úgynevezett Mexikói Birodalom a meghódítás idején csupán megfélemlített indián törzsek láncolata volt, akik szövetségét megakadályozta az, hogy egymással is gyanakvó elkülönülésben éltek, nehogy valamely megtámadhatatlan rablófészekből lecsapjon valaki közéjük.

Amint kitetszik, tulajdonképpeni értelemben vett Államról nincs még szó, amit Ratzel a következő találó megjegyzéssel állapít meg:

Ha látjuk, hogy mennyire elválasztották egymástól a Montezuma harcosai által meghódított pontokat a közbeeső, meg nem hódított területek, kisértésbe jövünk, hogy párhuzamot állítsunk a hováknak Madagaszkárban való uralmával. Néhány helyőrségnek, jobban mondva: katonai gyarmatnak szétszórt elhelyezése, amelyek alig tudnak néhány óra járásnyi területen belül a népre felügyelni, nem jelenthet egyeduralmat.

Az események logikája azonban gyorsan elvezet bennünket a negyedik stádiumból az ötödikbe, amely már csaknem a teljes Állam. Szomszédos falvak vagy területek népe között viszálykodás tör ki, amelynek erőszakos lefolyását nem tűrheti el az uralkodó csoport, miután az csökkentheti a parasztnép munkaszolgáltató képességét. A lordok magukra öltik a békebíró szerepét, és szükség esetén rájuk kényszerítik az ítéletüket. Végül azután minden falusi király vagy vezető „udvará”-ban ott vannak az uralkodók megbízottjai, akik a hatalmat gyakorolják, míg a régi úrnak csak a hatalom látszata marad. Az inka-állam e rendszer tipikus példáját mutatja primitív állapotában.

Az inkák egyesülten éltek Cuzcoban, örökölt földjükön, de minden kerületben az Inka egy képviselője, a tucricuc kormányzott a bennszülött törzsfő udvaránál. Az ő tisztje volt, hogy

felügyeletet gyakoroljon kerületének mindenféle ügyeiben; besoroztatott a hadsereg részére, ügyelt az adók beszolgáltatására, a jobbágyi szolgálatra, elrendelte utak és hidak építését, vezette az igazságszolgáltatást, röviden szólva: minden, ami a kerületben történt, az ő felügyeleti hatósága alá tartozott.

Amit az amerikai vadászok és sémita pásztorok csináltak, azt megtalálhatjuk az afrikai pásztoroknál is. Az asantiknál is fellelhető a tucricuc-rendszer tipikus kifejlődése s a duallák is berendeztek a külön falvakban lakó meghódított népeknél „egy, a hűbériség és rabszolgaság között levő intézményt”. A barotse népről feljegyzik, hogy olyan alkotmánya volt, amely csaknem teljesen megegyezik a középkori feudális rendszer legrégibb formájával: „falvaik rendszerint tanyákkal vannak körülvéve, amelyekben jobbágyaik laknak, akik a közeli környéken gazdájuk földjét művelik, gabonát termelnek vagy a nyájakat őrzik”. Előttünk csak az különös, hogy az uralkodók nem várakban vagy kastélyokban laknak, hanem falun a meghódított népek között.

Éppen olyan kicsiny lépés az inkáktól Lakedaimón, Messzénia és Kréta dór népéig, mint a fulbáktól, dualláktól és barotséktól az afrikai Uganda, Unyoró stb. aránylag szigorúan szervezett feudális szerecsen államaiig; valamint Kelet- és Nyugat-Európa és egész Ázsia hasonló feudális országainak állapotáig. Mindenhol ugyanazokat az eredményeket kényszerítik ki ugyanazok a társadalomlélektani okok. Az a szükségesség, hogy a leigázottak engedelmesek és teljesen munkaképesek maradjanak, az ötödik stádiumból lépésről-lépésre a hatodikba vezet, vagyis az államnak minden irányban való kiépítéséhez, teljes nemzeti élethez és a nemzetiség kialakulásához. Egyre gyakrabban lép föl a beavatkozás, a mérsékelés, a büntetés kényszerűsége; az uralkodás megszokása és szokásai kiképződnek. A két csoport, amely eleinte egymástól elkülönítve él, azután pedig közös területen egyesül, és a kezdetben még mindig csak egymás mellett élnek, majd összekavarodnak mint egy nem elegyedő mixtúra, ahogy a kémiában mondják, és csak az idők folyamán válnak igazi „kémiai vegyületté”. A népek teljesen összeolvadnak, elcserélődnek, szokásokban és erkölcsökben, nyelvben és vallásban eggyé tömörülnek, majd a vérrokonság szálai egyre sűrűbben kapcsolják össze a felsőbb és alsóbb rétegeket. Az uralkodó osztály férfiai mindenütt kiválasztják a legyőzött népből a legszebb leányokat ágyasul, korcs törzs keletkezik, amely hol az úri rendbe kerül, hol pedig kitaszítják, ekkor pedig nemesi vérénél fogva született vezetője lesz az elnyomottaknak. A primitív Állam kész, forma és tartalom szerint egyaránt.

  1. Ez a pszichológiai ellentmondás bár gyakran nyíltan kimondásra kerül, nem abszolút szabály. Grosse azt mondja (Forms of the Family, 137. o.): „A civilizáció néhány történésze szembehelyezi a parasztot a háborúskodó nomádokkal, azt állítva, hogy a parasztok békeszerető emberek. Való igaz, nem állíthatjuk azt, hogy a gazdasági életük háborúba vezeti vagy háborúra tanítja őket, mint a pásztorok esetén. Ennek ellenére közöttük is meglelhetők a leginkább háborúskodó és a legkegyetlenebb népek. A Bismarck-szigetek vad kannibáljai, a vérszomjas vitiánjai, Dahomey és Ashanti embermészárosai – mindannyian ’békés’ földművelést végeznek; és ha más parasztok nem ennyire rosszak, úgy tűnik, hogy az elsöprő többség hajlamai minimum megkérdőjelezhetőek.”
  2. És el kell ismerni, hogy Lippertnek ez az adata nem egészen helyes. Északnyugat-Amerika fejlettebb vadász- és halásztörzseinek van nemességük és rabszolgaságuk.