Azok között a lánglelkű és nagyeszű népbölcsek között, kiknek élete majdnem elválaszthatatlanul fonott össze a népek életével, kiknek hatalmas szelleme világitó fáklyát gyújtott a sötétben botorkáló emberiségnek, első helyet foglal el De Volney Constantin François de Chassebœuf, született Craonban 1757-ik évben.
Kora ifjuságától kezdve már, minden hajlama a tudományok tanulásához vonzotta. Ismereteivel, korán érett bölcseségével már húszéves korában a legtudományosabb férfiak figyelmét keltette fel. Különös kedvvel és szeretettel kutatta a kelet hajdani népeinek történetét. Egy jelentékeny örökség által olyan kedvező viszonyok közé jutott, hogy az események történelmi helyeit, melyekkel foglalkozott, személyesen meglátogathatta és tanulmányozhatta. Ezen eltűnt világok romjain évekig merengett. Történt pedig ez az 1782-ik évben. Egyiptomba való megérkezése után egy kopt zárdába vonult és addig a nevezett zárdát el sem hagyta, míg az arab nyelvet tökéletesen el nem sajátította. Egyptomot keresztül-kasul beutazva tért vissza hazájába. Ekkor összegyűjtve Egyiptomban szerzett tapasztalatait, egy útleírás című munkát adott ki (1787-ben), mely egy csapásra első helyet vívott ki számára nemzete legjelesebb írói között. A keleti birodalmak romjai fölött merengve készitette a Birodalmak romjai című munka tervét. E remek álomképben jóval annak előtte megjövendölte és lefestette a később kitört francia forradalmat.
A Birodalmak romjait, mint minden nagyobb szabású, korszakalkotó munkát, csodálattal, de előítélettel és idegenkedve fogadták, sőt még üldözték is érte.
E müvet nem fejezhette be, mert meggátolták benne a politikai viszonyok gyors fejlődése. Ezeknek fejlődésében ő is tevékenyen vett részt. Az ő érdeme, hogy a nyilvános üléseket szokásba vették, az ő indítványára teremtették meg a nemzeti őrséget, rendezték a községi és megyei hatóságokat, melyek nagyban befolyásolták a francia forradalom fejlődését.
Az Egyesült Államok felosztása után Korzikában telepedett le. Tűz lelke ott sem tudott pihenni. Egész tudását a gazdagon megáldott sziget szellemi és anyagi fejlődésének szentelte és ezen munkáját csak akkor hagyta abba, midőn polgártársainak bizalma őt az alkotmányozó gyűlésbe küldte.
Az 1793-i rémuralom őt is áldozatul ejtette, míg végül a 9-ik Thermidor őt is kiszabadította kilenc havi fogságából. Ekkor komolyan hozzálátott a Birodalmak romjai befejezéséhez. A mű megjelenése és hatása őt egyenrangra emelte Lagrange, Laplace, Garat, La Harpe és sok más híres nevű emberekkel, kikkel együttmüködött, mint a normál iskola választott tanára.
A normál iskola eltörlése után ismét visszatért az ő kedves magányába. Itt azonban nagyon elkeserítette a veszedelem, melybe hazáját a forradalom sodorta. Legszebb reményeit látta meghiúsulni; efölötti fájdalma annyira erőt vett rajta, hogy hazájától távol, a szabad Észak-Amerikában keresett gyötrelmei elől menedéket.
Innen csak a nyugalom és rend helyreálltakor tért vissza, éspedig azon megtisztelő alkalommal, amikor az akkor alakult tudományos társulat tagjai sorába választotta. E perctől kezdve életét kizárólag a tudományoknak szentelte. Hirneve munkái révén nőttön nőtt, úgyhogy Napóleon figyelmét is felkelti, ki a nagytanács tagjává és a császárság grófjává nevezte ki.
A restauráció a pairek kamrájába juttatta és amikor 1820-ban hirtelen elhunyt, nemcsak nemzete, hanem az egész művelt világ tisztelete és részvéte kísérte sírjába.
