Herbert Spencer – A katonai és iparos társadalmak szociológiája: A fordító bevezetője

Herbert Spencer – A katonai és iparos társadalmak szociológiája: A fordító bevezetője

Normális időkben az emberek többé-kevésbé merev tételek vallására, dogmatizmusra hajlanak, nem szívesen veszik értelmi kényelmük megzavarását és szeretik maguktól távol tartani a kételyt. De a forradalmas korszakok felrázzák a lelkeket, életet visznek a megszokottságokba, áttörik a jog, a morál, a gondolkodás merevségét, új döntéseket kívánnak s lelkünk mérlegelés, kínlódás, kétely közepette keresi az új utakat, az új elhelyezkedést. Könyvek, melyek olvasása máskor talán csak értelmünk fényűzésének tetszett, nyugodt szemlélődésünk tárgya volt, most eseményeket jelenthetnek. Összeütköző áramlatok központjában állunk, a problémák saját, legegyénibb sorsunkba vágnak, átérezzük a megoldások különböző lehetőségeit s megéljük a választás szükségét és szabadságát. Állam, nemzetköziség, egyén és köz viszonya, tulajdon, szabadság: e kérdések ma minden egyéb érdeklődést leszorító erővel követelik tőlünk a feleletet; gondolati élményeink központjában a szociológiai megismerés áll.

Igaz, hogy a forradalmak másrészt a tömeglélek megnyilvánulásaival teljesek; a tömeg pedig szuggesztív tekintélyével ránehezedik az egyénre, hajlamossá teszi azt a kollektív képzetek bírálat nélküli befogadására: innen egyes eszmeáramlatok, párttörekvések vallásos színezete. E vallásos jelleg előnye, hogy biztos irányítást ad a cselekvésben s nem engedi erőre jutni a tetthalasztó szkepszist. Ámde a kultúrember fő törekvésé mindenkor éppen a gondolat egyéni szabadságának megőrzése marad: keresnie kell a kételyt s elvei értékét meg újra le kell mérnie más elvek, más lehetőségek mérlegén. A különböző, szembenálló irányzatok forrongásában, a lehetőségek latolgatásában, elveink tisztításában a radikális liberalizmus irányzatát senki se képviselhetné kiválóbban Herbert Spencernél. Az angol bölcselő előtt az állam alig egyéb szükséges rossznál: annál ideálisabb, minél kisebb a hatásköre, minél kevésbe avatkozik bele az egyén életébe. Elég, ha a kifelé való védelemre s a belső rend fenntartására szorítkozik, egyebekben pedig engedjen teljes szabadságot az egyéneknek: hadd folytassák gazdasági tevékenységüket minden korlátozástól menten, kedvük szerint szerződéseket kötve egymással. Hadd élvezzék a lelkiismeret, a vallásos élet teljes szabadságát. A politikai élet terén se legyen különben: ne legyen semmiféle abszolút uralkodó, az egyének kormányozzák önmagukat képviselet útján, rendelkezzenek tulajdonukkal, ahogy nekik tetszik, éljenek és cselekedjenek minden téren teljesen szabadon, cselekvéseik korlátai csupán ott kezdődjenek, ahol mások érdekeit sértik;1 s csak e korlátok átlépésénél lépjen közbe fő funkciójával, az igazságszolgáltatással, az állam.

A radikális liberalizmus az egyéniség teljes kifejlődésének és boldogulásának feltételét az állam lehető legnagyobb visszavonulásában látja. Spencer tipikusan az angol néplélek képviselője, mely Anglia különleges földrajzi helyzeténél fogva a legnagyszerűbben tudta megoldani az egyén és köz viszonyát, mindenkor féltékenyen védve az egyéniséget az állammal, e mindent elnyeléssel fenyegető szörnyeteggel szemben. Végeredményben   természetesen az egyén boldogulásáért száll síkra a szocializmus is, azonban az egyének és a szerződés korlátlan szabadsága s a magántulajdon előjogos intézménye helyett a köz kollektív erejét akarja minden egyes ember boldogulásának, védelmének szolgálatába állítani. Spencer a szocialista és kommunista tanokat és törekvéseket sehogy sem tudja helyeselni, bennük tulajdonképpen a militarista állam és gondolatvilág szüleményeit látja; épp úgy korlátozzák és alárendelik az egyént, épp úgy a mások általi uralmat jelentik, mint a militarizmus rendszere.

A militarista társadalomban túlteng a szabályozás, az állam lépten-nyomon beleavatkozik az egyén életébe, az emberek korlátok béklyóiba vannak szorítva s kényszertől hajtva végzik összeműködésüket. Azonban a fejlődés az indusztrializmus felé halad, amikor is nem a katonai, hanem a gazdasági tevékenységek jutnak túlsúlyra, az emberek önkéntesen, akaratuk szerint működnek össze egymással s önmagukkal, tulajdonukkal, mindenükkel szabadon rendelkeznek. E két gyökeresen, különböző társadalmi típus elméletét és induktív példáit nyújtjak «A katonai és iparos társadalmak»-ról szóló fejezetek, melyeket «A szociológia elvei»-nek harmadik kötete (XVII. és XVIII. fejezetek) tartalmaz. Megértésükhöz a spenceri bölcselet nagyobb elmélyítésére nincsen szükség. Elég emlékünkbe idéznünk, hogy a szintetikus filozófia megalkotója szerint a megismerhető világ minden részére, annak legkülönbözőbb halmazataira egyaránt a fejlődés törvénye áll. A fejlődés pedig össze nem függő egyformaságtól összefüggő különbözőség felé való haladást jelent. A föld ősállapotban óriási, laza gáztömeg volt, a fejlődés folyamán azután összeállt, egységesült; másrészt az eredetileg teljesen egynemű anyagból igen különböző részek, hegyek, tengerek stb. lettek. Ugyanígy van ez az élővilág és a társadalom terén is. A vad népek, pl. a busmanok bolygó családjait a fejlődés törzsekbe egyesíti; később az erősebb törzsek meghódítják a gyengébbeket s igy halad az egységesülés mind tovább; míglen ma már «egy európai szövetség kezdeteit látjuk». Másrészt a kezdetleges társadalom az egyének egynemű halmazata, mindenki ugyanazt a munkát végzi; először a kormányzó és kormányzottak különböződnek el s ez a folyamat azután mind tovább halad, az egész emberi nemnek gazdasági tömörülése felé tartva, amikor is az egyes nemzetek, minden nemzetnek helyi csoportjai s az egyes cikkek termelésére egyesített munkások mind más és más funkciót fognak végezni. Azt a folyamatot, melynél fogva a részek között szorosabb összefüggés támad, egységesülésnek, integrációnak, azt pedig, amelynél fogva a különböző működésekre különböző szerkezetek támadnak: különböződésnek, differenciációnak nevezzük. A fejlődésnél az egységesülés folyamata a különböződés folyamatával kombinálódik.

A társadalmat, annak tüneményeit legjobban egy analógia segítségével világíthatjuk meg: a társadalom: szervezet, olyan, mint az élő organizmus. A részek elrendezésének, kölcsönös összefüggésének, szolidaritásának elve mindkét esetben ugyanaz. Ami az élő szervezetben a sejt, az a társadalomban az egyén s mindkét téren alapvető tünemény a munkamegosztás. Persze, ez a hasonlat inkább csak a társadalom valamilyen elv alapján való megragadásra alkalmas, inkább módszeres ötlet, mint teljes következetességgel végigvitehtő elmélet. Spencer a biológiai analógiával némileg túlzásba ment, bár előtte is nyilvánvaló, hogy a társadalmi organizmusnak az élő szervezettől lényegesen eltérő tulajdonságai is vannak: emennek részei konkrét egészet alkotnak, míg a társadalmi szervezet alkatelemei egymástól külön léteznek. Az élő szervezetben az öntudat egy kis részben van összpontosítva, míg a társadalomban az érzésnek és gondolkozásnak nincs külön társas szerve, mindez az egyénekben van szétszórva. Viszont azonban a hasonlóság meg van abban, hogy a társadalom is növekszik: mint az állatvilágban a véglényektől a gerincesekig, úgy a szuperorganikus világban a vedda-pártól a modern nagy nemzeti társadalmakig az átmenetek hosszú sorát látjuk. Megvan a hasonlóság az organizmus szerkezetében, felépítésében is; az élőlényeknél két sejtréteget különböztetünk meg: az ektoderma a környező anyaggal, levegővel vagy vízzel érintkezik, abból azt, amire szüksége van, átbocsátja, ami pedig veszélyt jelent, azt távolt tartani igyekszik, míg az entoderma felveszi és feldolgozza az asszimilációra rendelt anyagot. Így a társadalomban is: a hadviselő primitív horda egyik része visszaveri a kívülről jövő támadásokat s csak a barátságos forgalmat bocsájtja át, míg a másik rész (nők, rabszolgák) az élet fenntartásához szükséges munkát végzi. Mint az ektodermából az idegrendszer, úgy alakul ki a harcos rendből az uralkodó; s mint a kettő közé a mezoderma, a nedvek elosztására szolgáló véredények rendszere, úgy ékelődnek a harcosok és termelők közé a kereskedők.2

Eszerint tehát a társadalomban három, egymással összefüggő, egymásra utalt részt különböztethetünk meg: a fenntartó rendszert, mely a termelést, a gazdasági tevékenységeket folytatja, azután a külső tevékenységek, az erőkifejtés és a szabályozás rendszerét, a katonai-kormányzói szervezetet, mely a társadalmak közötti hadakozásból ered, s végül az elosztó rendszert, mely az anyagoknak az egymástól függő részek közötti átvitelét intézi. Aszerint, hogy egy társadalomban a külső vagy a belső rendszer van túlsúlyban, az állam a katonai vagy az iparos típushoz áll közelebb. A létért való küzdelem, a természetes kiválasztás elve előbb a militarizmus kifejlődését eredményezte s valahányszor egy állam hadba kerül, természetszerűleg közelebb jut a katonai típushoz. Az államnak mind nagyobb térre terjedő hatáskörét, a különböző gazdasági üzemek mindinkább fokozódó militarizálását, a központi vezetőhatalom folytonos, erősbödését s a képviseleti szervekkel szemben az abszolút államfői hatalom túlsúlyra jutását s egyéb, a  militarista államot jellemző változások beálltát mindannyian láttuk és tapasztaltuk a világháború, folyamán.

A háború előtti, többé-kevésbé szabad akaraton alapuló társas összeműködést csaknem mindenütt kiszorította a kooperációnak kényszerű, parancsolásra támaszkodó formája. Az egyén nem rendelkezett önmagával. Tulajdonát a rekvirálások, véleményszabadságát a cenzúra, foglalkozása megválasztását a kötelező szolgálat, vállalkozói kedvét a központi irányítás nyirbálta meg, gondolat- és érzésvilágát is parancsokkal akarták meghatározni. Ez a világ most tűnőben van s a béke megkötésével az emberiség kétségkívül az indusztrializmusnak megfelelő intézmények, a termelő munka érvényesülése felé fog haladni s a politikai és lelki szabadságok visszanyerésére fog igyekezni. De egyelőre a világon még kisért a militarizmus szelleme s diktált békével akarja megbéklyózni az önrendelkezés elvét. És sok lélekben is ott van még a politikai és gondolati diktatúra eszméje, a lélek militarista iskolázottságának maradványai.

Spencer alábbi két fejezeténél alig van ma értelemtisztítóbb, megvilágosítóbb olvasmány. Nem hisszük, hogy a radikális liberalizmus lenne a legközelebbi megvalósulások alapja; valóbbszinű, hogy az államnak, mint népjóléti intézménynek eszméje fog a most következő társadalmi fejlődésben irányelvül szolgálni. Nem tudjuk, nem lesznek-e újabb reakciók a katonai típus felé. De bizonyos, hogy korunk legjobbjai a háború és a militarizmus újabb visszatérését intézményesen akarják meggátolni, mindinkább hajlandók vagyunk mások jogait az állami hovatartozás megválasztásában is elismerni s bizonyára valamikor el fog jönni az idő, midőn mindenütt a «fenntartó rendszer» jut túlsúlyra, az emberek zavartalan gazdasági tevékenységben fogják élvezni az örök békét s az altruista érzelmek s az igazság eszméje lesznek minden cselekvéseik fő meghatározóivá.

Budapest, 1919. február.

  1. [Herbert Spencer politikafilozófiájában az a fő erkölcsi alapelv állt, amit Spencer az egyenlő szabadság törvényének nevezett.  Spencer megfogalmazásában az egyenlő szabadság törvénye annyit tesz: minden ember szabad arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy akar, fenntartva, hogy nem sérti más ember ezzel egyenlő szabadságát. Ez talán pontosítja azt, mit ért a fordító a „mások érdekeinek megsértése” könnyen félreértelmezhető fogalma alatt. T.B.]
  2. A biológiai módszerről és bírálatról bővebben l. Barth: Philosophie der Geschichter als Soziologie. II. kiadás. 1915.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):