1.
Annak az állításnak folyományaként, hogy minden intézményt alá kell rendelni az egyenlő szabadság törvényének, nincs más választásunk, mint elismerni a polgár jogát ahhoz, hogy önkéntes törvényen kívüliségbe vonuljon. Ha minden ember szabadon tehet bármit, amit akar, amennyiben azzal nem szegi meg bárki más egyenlő szabadságát, akkor szabadon megszüntetheti a kapcsolatát az állammal – lemondhat annak védelméről és elutasíthatja, hogy fizetségével támogassa azt. Magától értetődő, hogy ezzel semmilyen módon nem szegi meg mások szabadságát; hiszen pozíciója passzív; és miközben passzív, nem lehet agresszorrá. Egyaránt magától értetődő, hogy nem lehet az erkölcsi törvény megszegése nélkül arra kényszeríteni, hogy továbbra is a politikai társulás része legyen, tekintve, hogy az állampolgárság magába foglalja az adófizetést; és akaratán kívül elvenni valakinek a tulajdonát, az jogainak megszegése. Mivel az állam egyszerűen egy megbízott, amit számos egyén közösen alkalmaz, hogy bizonyos előnyöket biztosítsanak maguknak, magának a kapcsolatnak a természete magába foglalja, hogy mindenki eldöntheti, hogy alkalmazni fog-e egy ilyen megbízottat vagy sem. Ha bármelyikük úgy dönt, hogy ignorálja ezt a kölcsönös védelmi konföderációt, semmit nem lehet mondani azon túl, hogy elveszít minden jogosultságot annak jó szolgálataira, valamint kiteszi magát a bántalmazás veszé¬lyének – ami teljesen szabadságában áll, ha így szeretne tenni. Nem lehet politikai társulásba kényszeríteni az egyenlő szabadság törvényének megszegése nélkül; képes kilépni belőle bármi ilyen jogsértés nélkül; ennélfogva jogában áll kilépni.
2.
„Egyetlen emberi törvény sem bír bármi érvényességgel, ha ellentétben áll a természet törvényével; és amelyek érvényesek, azoknak minden ereje és autoritása közvetlenül vagy közvetetten ebből az eredetiből származik.” Így ír Blackstone, akinek kijár minden tisztelet, amiért ennyire túllátott kora – és bizony mondhatjuk, korunk – eszméin. Jó ellenszer ez azokra a politikai babonákra, amelyek oly népszerűek. Jó korlátja ez a hatalomimádat érzületének, ami még mindig félrevezet bennünket az alkotmányos kormányok előjogainak megnagyobbításával épp úgy, mint egykor tette a királyokkal. Tanulják meg az emberek, hogy a törvényhozás nem „Istenünk e földön,” bár látszólag annak hiszik a neki tulajdonított hatalomnál és a tőle elvárt dolgoknál fogva. Tanulják meg inkább, hogy az egy intézmény, ami színtisztán ideiglenes célt szolgál, amely hatalmát, ha nem elorozta, a legjobb esetben is csupán kölcsönbe kapta.
Nem-e láttuk, hogy az állam lényegében immorális? Nem-e a gonosz ivadéka, ami magán viseli felmenője minden jegyét? Nem-e azért létezik, mert létezik bűnözés? Nem-e akkor erős, vagy ahogy mi mondjuk, despotikus, amikor nagy a bűnözés? Nincs-e több szabadság, azaz kevesebb állam, ahogy csökken a bűnözés? És nem szűnik-e meg szükségképpen az állam, amikor a bűnözés megszűnik, miután eltűnik maga a tárgy, amin elvégezhetné funkcióját? Nem csupán a gonosz miatt létezik a magisztrális hatalom, hanem a gonosz által létezik. Erőszakot alkalmaznak, hogy fenntartsák; és minden erőszak magába foglalja a kriminalitást. Katonák, rendőrök és börtönőrök; kardok, husángok és béklyók a fájdalomokozás eszközei; és elvont tekintetben minden fájdalomokozás helytelen. Az állam gonosz fegyvereket használ, hogy elfojtsa a gonoszt, és őt is megfertőzik cselekvésének tárgyai és eszközei. A moralitás nem ismerheti el; ugyanis a moralitás – ami egyszerűen a tökéletes törvény – nem nyújthat támogatást semminek, ami annak a törvénynek a megszegéséből nőtt ki és annak megszegése által létezik. […]
Az első feltétel, aminek meg kell felelni, mielőtt felállítható volna egy törvényhozás az egyenlő szabadság törvényének megszegése nélkül, az itt taglalt jog – az állam ignorálásához való jog – elismerése.
3.
A színtiszta despotizmus támogatói illően hihetik korlátlannak és feltétlennek az állami ellenőrzést. Azok, akik kijelentik, hogy az embereket teremtették az államért, nem pedig az államot az emberekért, következetesen vallhatják, hogy senki sem vonhatja ki magát a politikai szerveződésből. De azok, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a hatalom egyetlen legitim forrása a nép – hogy a törvényhozói autoritás nem eredendő, hanem felhatalmazáson alapszik – nem tagadhatják az állam ignorálásához való jogot anélkül, hogy ne kevernék magukat azzal abszurditásba.
Ha ugyanis a törvényhozói hatalom felhatalmazáson alapul, abból az következik, hogy azok, akiktől származik, az urai azoknak, akikre ráruházzák; ebből továbbá következik, hogy úri minőségükben önként ruházzák át a szóban forgó hatalmat; és ez magába foglalja, hogy tetszésük szerint megadhatják vagy visszatarthatják azt. Ostobaság felhatalmazásból származónak nevezni azt, amit kimarnak az emberek kezéből, akár akarják, akár nem. De ami itt igaz kollektíve mindenkire nézve, az egyenlően igaz külön-külön mindenkire. Ahogy egy kormányzat jogszerűen csakis akkor cselekedhet a nép nevében, ha a nép felhatalmazta őt, úgy jogszerűen csakis akkor cselekedhet az egyén nevében, ha az felhatalmazta őt. Ha A, B és C megvitatják, hogy alkalmazzanak-e egy ügynököt, hogy az elvégezzen számukra egy bizonyos szolgálatot, és ha míg A és B igennel felel, C tiltakozik, C-t nem lehet méltányosan rákényszeríteni a beleegyezésre az akarata ellenére. És ennek egyaránt igaznak kell lennie harminc, mint három esetén; és ha igaz harminc esetén, miért nem az háromszáz, vagy háromezer, vagy hárommillió esetén?
4.
A manapság hangoztatott összes politikai babona közül egyik sem terjedt el annyira egyetemesen, mint a gondolat, miszerint a többség mindenható. Azon meggyőződéstől vezérelve, hogy a rend megőrzése mindörökké meg fogja követelni, hogy valamely csoport viselje a hatalmat, korunk erkölcsi felfogása úgy érzi, hogy ez a hatalom jogosan senki másra nem ruházható, mint a társadalom legnagyobb felére. Szó szerint értelmezi a mondást: „a nép szava Isten szava,” és átruházva az egyikhez társított szentséget a másikra, arra a következtetésre jut, hogy a nép – tehát a többség – akaratával szemben fellebbezésnek helye nincs. Ez a hit azonban teljességgel hibás.
Tegyük fel az érv kedvéért, hogy valami malthusiánus pánik által megbabonázva egy törvényhozó testület, ami szabályszerűen képviseli a közvéleményt, elrendeli, hogy a következő tíz évben megszülető összes gyermeket vízbe kell fojtani. Van bárki, aki úgy gondolja, hogy egy efféle törvényhozás igazolható volna? Ha nem, akkor nyilvánvalóan a többség hatalma is korlátozott. Tegyük fel ismét, hogy két, egymással élő népcsoport – például a kelták és a szászok – közül a népesebb eltökélte magát arra, hogy rabszolgájává teszi a másikat. Érvényes volna ez esetben a népesebb létszám hatalma? Ha nem, akkor van valami, aminek alá kell rendelni a hatalmat. Tegyük fel ismét, hogy minden ember, aki évi £50-nál kevesebb jövedelemmel bír, elhatározza, hogy saját jövedelme szintjére csökkenti mindenki másét és közcélokra kisajátítja mások többletét. Igazolható volna az elhatározásuk? Ha nem, harmadjára is be kell vallani, hogy van egy törvény, ami előtt fejet kell hajtania a nép hangjának. Mi tehát ez a törvény, ha nem a tiszta méltányosság törvénye – az egyenlő szabadság törvénye? Ezek a korlátok, melyeket mindenki kiszabna a többség akaratára, pontosan azok a korlátok, amiket ez a törvény felállít. Tagadjuk a többség jogát a gyilkossághoz, a rabigába hajtáshoz vagy a rabláshoz, egyszerűen azért, mert a gyilkosság, a rabigába hajtás és a rablás mind megszegik e törvényt – túlságosan is szörnyűségesen ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. De ha a törvény nagy megszegései helytelenek, akkor a kisebbek is azok. Ha a sokaság akarata nem írhatja felül az erkölcs alapelvét ezekben az esetekben, akkor bármi más esetben sem teheti. Tehát legyen bármennyire csekély számú a kisebbség, és legyen bármily jelentéktelen a jogaik javasolt megszegése, az semmi esetben nem megengedett.
Amikor színtisztán demokratikus alapokra helyeztük az alkotmányunkat – gondolja magában a megfontolt reformer – a kormányzatot összhangba hoztuk az abszolút igazságossággal. Az efféle hit, bár talán szükséges korunk számára, mégis roppant hibás. Semmilyen folyamattal nem lehet méltányossá tenni a kényszert. A kevesek uralmát a sokaság felett zsarnokságnak hívjuk; a sokaság uralmát a kevesek felett úgyszintén zsarnokságnak; mindössze kevésbé nagyfokú formájának. „Úgy kell tenned, ahogy mi akarjuk, nem pedig úgy, ahogy te akarsz,” a kijelentés mindkét esetben; és ha a száz jelenti azt ki a kilencvenkilenc számára ahelyett, hogy a kilencvenkilenc tenné a száznak, az csupán egy töredékkel kevésbé immorális. A két fél közül bármelyik is tegye ezt a kijelentést, szükségszerűen megszegi az egyenlő szabadság törvényét: az egyetlen különbség az, hogy az egyik esetében kilencvenkilenc személy teszi, míg a másik esetében egyszáz. És a demokratikus kormányforma érdeme kizárólag ebben rejlik, hogy a kevesebb jogai ellen követi el a sérelmet.
A többségek és kisebbségek puszta léte is egy immorális állapotot jelez. Az ember, akinek a jelleme összhangban áll az erkölcsi törvénnyel az, aki képes teljes boldogságot elérni anélkül, hogy csökkentené embertársai boldogságát. De a közberendezkedés szavazás általi elrendelése ettől eltérő emberekből álló társadalmat foglal magába – magába foglalja, hogy egyesek vágyait nem lehet kielégíteni mások vágyainak feláldozása nélkül – magába foglalja, hogy a boldogságra való törekvésük során a többség egy bizonyos mennyiségű boldogtalanságot ró a kisebbségre – magába foglalja tehát a szerves immoralitást. Tehát ismét azt látjuk, egy másik nézőpontból, hogy még a legméltányosabb formájában is lehetetlen az államnak elkülönítenie magát a gonosztól; valamint hogy hacsak nem ismerik el az állam ignorálásához való jogot, annak cselekedetei lényegében szükségszerűen azonosak a bűncselekménnyel.
5.
Az, hogy egy ember szabadon elhagyhatja az előnyeit és eldobhatja a terheit az állampolgárságnak, bizony levonható a fennálló hatóságok és az uralkodó közvélemény beismeréseiből. Bár valószínűleg nem állnak készen egy olyan szélsőséges doktrinára, mint amilyet itt taglalunk, korunk radikálisai mégis akaratlanul hangot adnak egy olyan maximába vetett hitüknek, ami nyilvánvalóan magába foglalja ezt a doktrinát. Nem halljuk talán őket folyamatosan Blackstone azon kijelentését idézni, miszerint „Anglia egyetlen alattvalója sem kényszeríthető arra, hogy bárminemű támogatást vagy akár adót fizessen a birodalom védelméhez és a kormányzat megsegítéséhez, leszámítva azokat, amelyeket saját beleegyezésével róttak ki, vagy amelyet saját képviselői szabtak meg a parlamentben?” És ez mit is jelent? Azt jelenti – mondják – hogy mindenkinek engedni kell a szavazást. Való igaz, de ennél sokkal többet jelent. Ha a szavaknak van bármi értelmük, akkor az a világos kifejezése annak a jognak, ami mellett itt érvelünk. Annak kijelentésével, hogy senki sem adóztatható meg, hacsak nem adta hozzá beleegyezését közvetlenül vagy közvetve, kijelenti, hogy elutasíthatja azt, hogy megadóztassák; és annak elutasítása, hogy megadóztassák, egyet jelent az állammal való minden kapcsolatának megszüntetésével. Talán azt fogják mondani, hogy ez a beleegyezés nem specifikus, hanem általános, és hogy úgy kell érteni, hogy a polgár hozzájárulását adta mindenhez, amit a képviselője tesz, amikor leadta rá a szavazatát. De tegyük fel, hogy nem szavazott rá; és – épp ellenkezőleg – mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy elősegítse valaki más megválasztását, aki ellentétes nézeteket vall – ekkor mit mondhatunk? A válasz valószínűleg az lesz, hogy azzal, hogy részt vett egy ilyen választásban, hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy elfogadja a többség döntését. És mi van akkor, ha egyáltalán nem szavazott? Nos, akkor nincs joga panaszkodni bármi adó miatt, látva, hogy sehogyan nem tiltakozott annak kivetése ellen. Tehát érdekes módon, úgy tűnik, beleegyezését adta, akárhogy is cselekedett – akár igent mondott, akár nemet, akár semleges maradt! Igen esetlen egy doktrína ez. Itt áll egy szerencsétlen polgár, akitől megkérdezik, hogy fizetne-e egy bizonyos felkínált előnyért; és akár él az elutasítás kifejezésének egyetlen eszközével, akár nem, azt mondják nekünk, hogy gyakorlatilag beleegyezik, amennyiben azoknak a száma, akik beleegyeznek, nagyobb, mint azoké, akik tiltakoznak. Ezzel bemutatják nekünk azt az újkeletű alapelvet, miszerint A beleegyezését nem az határozza meg, amit A mond, hanem az, amit éppenséggel B mond!
Azokra hárul, akik Blackstone-t idézik, hogy válasszanak eközött az abszurditás és a fentebb megfogalmazott doktrína között. Maximája vagy magába foglalja az állam ignorálásához való jogot, vagy színtiszta ostobaság.
6.
Különös heterogenitás uralkodik a politikai hiteinkben. Rendszereket, melyeknek ütött az órája és amelyek itt-ott elkezdik átereszteni a napfényt, minőségben és színben teljességgel eltérő modern eszmékkel foltoznak be; és az emberek nagy komorsággal teszik közszemlére ezeket a rendszereket, viselik őket és járkálnak bennük anélkül, hogy tisztában lennének azok groteszkségével. Ez az átmeneti állapotunk, ami egyenlően merít mind a múltból, mind a jövőből, hibrid elméleteket szül, melyek a legfurcsább szövetséget mutatják az elmúlt despotizmus és a közelgő szabadság között. Íme, a régi szervezet típusait különösen elrejtik az új csírái – egy megelőző állapothoz való alkalmazkodást mutató sajátosságok, módosítva valami eljövendő próféciájának csökevényei által – teljességében a kapcsolatok olyan kaotikus elegyét eredményezve, hogy nem lehet megmondani, miként lehet osztályozni korunk e szüleményeit.
Mivel az eszmék szükségszerűen magukon viselik az idő bélyegét, felesleges sopánkodni amiatt, hogy milyen megelégedéssel vallják ezeket az összeegyeztethetetlen hiteket. Máskülönben sajnálatosnak tűnne, hogy az emberek nem követik a végkövetkeztetésig az érvláncolatot, ami elvezette őket ezekhez a részleges módosításokhoz. A szóban forgó esetben például a következetesség annak beismerésére kényszerítené őket, hogy – az imént említetteken kívül is – olyan véleményeket vallanak és olyan érveket használnak, amelyekben benne rejlik az állam ignorálásához való jog.
Hiszen mit is jelent a máshitűség? Egykor az ember hite és istentiszteletének módja annyira előírható volt a törvény által, mint világi cselekvései; és a fennálló törvénykönyveink kikötése szerint mind a mai napig így van. A protestáns szellem növekedésének köszönhetően azonban ebben az ügyben ignoráltuk az államot – elméletben teljesen, gyakorlatban részlegesen. De hogyan is tettük? Egy olyan attitűd gyakorlásával, amely – ha következetesen tartjuk magunkat hozzá – magába foglalja a jogot az állam teljes ignorálásához. Figyeljük meg a két fél álláspontját. „Ez a te hited,” mondja a törvényhozó; „hinned és nyíltan vallanod kell azt, ami itt elő van írva neked.” „Semmi ilyesmit nem fogok tenni,” válaszolja a nonkonformista. „Inkább börtönbe vonulok.” „A vallásos szertartásaid,” folytatja a törvényhozó, „azok lesznek, amiket előírtunk. Azokat a templomokat fogod látogatni, amikre az áldásunkat adjuk, és a bennük alkalmazott ceremóniákat fogod követni.” „Semmi sem kényszeríthet arra,” szól a válasz; „teljességgel megtagadom a hatalmadat arra, hogy parancsolhass nekem ilyen ügyekben, és szándékomban áll a legteljesebb mértékben ellenállni.” „Végül,” teszi hozzá a törvényhozó, „megköveteljük, hogy annyi pénzt fizess ezen vallásos intézmények támogatásához, amennyit jónak látunk követelni.” „Egy fillért sem fogtok kapni tőlem,” jelenti ki a határozott függetlenünk; „ha hinnék is egyházatok doktrináiban (márpedig nem hiszek), akkor is lázadnom kellene a beavatkozásotok ellen, és ha elveszitek a tulajdonomat, azt erőszakkal és a tiltakozásom ellenére fogjátok tenni.”
Mármost, mit jelent ez az eljárás elvont tekintetben? Azt jelenti, hogy az egyén kinyilvánítja a jogát ahhoz, hogy gyakorolhassa képességeit – vallásos érzületét – akadálytalanul és korlátlanul, leszámítva azokat a korlátokat, amiket mások egyenlő követelése állít. És mit jelent az állam ignorálása? Egyszerűen a jog – ehhez hasonlóan – az összes képesség gyakorlásához. Az egyik csak a többinek a kiterjesztése – egyazon alapon áll a többivel – állnia vagy buknia kell a többivel. Az emberek bizony más-más dolgokként beszélnek a polgári és vallásos szabadságról; de ez egy igen önkényes megkülönböztetés. Egyazon egésznek a részei és filozófiailag nem lehet elválasztani őket.
„De igenis el lehet,” tiltakozik valaki; „az egyik kijelentése imperatívusz, mint vallási kötelesség. A szabadság Isten tiszteletéhez úgy, ahogy azt az ember helyesnek gondolja, egy szabadság, ami nélkül az ember képtelen teljesíteni azt, amit isteni parancsnak hisz, ennélfogva lelkiismerete megköveteli, hogy fenntartsa azt.” Való igaz, de mi van, ha ugyanez elmondható az összes többi szabadságról is? Mi van akkor, ha azok fenntartása úgyszintén lelkiismereti ügy? Nem láttuk talán (IV. fejezet), hogy az emberi boldogság az isteni akarat – hogy csakis képességeink gyakorlásával érhetjük el a boldogságot – és hogy lehetetlen gyakorolni azokat szabadság nélkül? És ha a képességek gyakorolásának szabadsága egy olyan feltétel, ami nélkül az isteni akarat beteljesíthetetlen, akkor annak megőrzése – a tiltakozó saját érve alapján – kötelesség. Vagy, más szavakkal, úgy tűnik, a cselekvési szabadság fenntartása nem csak esetlegesen lelkiismereti ügy, hanem annak kell lennie. Így világosan bemutattuk, hogy az állam ignorálása a vallásos és világi ügyekben lényegében azonos.
A másik indok, amit rendszerint a nonkonformitásnak tulajdonítanak, hasonló bánásmódot enged. Amellett, hogy ellenáll az állami parancsutasításnak elvont tekintetben, a máshitű úgyszintén ellenáll a tanított doktrínák helytelenítéséből fakadóan. Semmilyen parancsoló törvény nem fogja rákényszeríteni őt annak elfogadására, amit téves hitnek gondol; és észben tartva embertása iránti kötelességét, nem hajlandó elősegíteni a pénztárcáján keresztül e téves hit terjesztését. Ez egy teljesen érthető álláspont. Támogatói azonban vagy úgyszintén elkötelezik magukat a polgári nonkonformitás mellett ennek alapján, vagy dilemmába kerülnek. Hiszen miért is állnak ellen annak, hogy hozzájáruljanak a tévedés terjesztéséhez? Mert a tévedés ártalmas az emberi boldogságra. És milyen alapon tiltakoznak bármilyen világi törvény ellen? Egyazon oknál fogva – mivel ártalmasnak gondolják az emberi boldogságra. Hogyan lehetne akkor bebizonyítani, hogy ellenállást kell tanúsítani az állammal szemben az egyik esetben, de nem a másikban? Ki fogja-e jelenteni bárki szándékosan, hogy ha az állam azért követeli a pénzünket, hogy segítsük őt annak tanításában, ami szerintünk gonoszságot teremt, akkor ellen kell állnunk; ha azonban a pénzt arra használnák, hogy azt tegyék, ami szerintünk gonoszságot teremt, akkor nem szabad ellenállnunk? Pedig ez az, amit javasolniuk kell azoknak, akik elismerik az állam ignorálásához való jogot a vallásos ügyekben, de tagadják azt a polgári ügyekben.
7.
E fejezet lényege ismét emlékeztet bennünket az összeférhetetlenségre egy tökéletes törvény és egy tökéletlen állam között. Az itt lefektetett elv megvalósíthatósága közvetlenül a társadalmi erkölccsel együtt változik. Egy teljességgel gonosz társadalomban az elismerése anarchiát teremtene. Egy teljességgel erényes társadalomban az elismerése egyszerre lesz ártalmatlan és elkerülhetetlen. A társadalmi egészség állapota felé való haladás – azaz egy állapot felé, amelyben a törvényhozás üdvös intézkedései többé nem lesznek szükségesek – haladás egy olyan állapot felé, amelyben azokat az üdvös intézkedéseket félresöprik, az azokat előíró hatalmat pedig semmibe veszik. A két változás szükségszerűen együtt jár. Az az erkölcsi érzék, amelynek felsőbbrendűsége harmonikussá fogja tenni a társadalmat és szükségtelenné a kormányzatot, ugyanaz az erkölcsi érzék, amely arra fog késztetni minden embert, hogy kinyilvánítsa szabadságát egészen az állam ignorálásáig – ugyanaz az erkölcsi érzék, ami azzal, hogy elrettenti a többséget a kisebbség kényszerítésétől, idővel ellehetetleníti az államot. És ahogy egymással állandó arányban kell hogy álljanak azok, amik csupán egyazon érzület különböző megnyilvánulásai, az államok megtagadásának hajlama csakis azzal egyenes arányban fog növekedni, hogy az államok szükségtelenné válnak.
Ne rémüljünk meg tehát a fenti doktrína terjesztésétől. Megannyi változásnak kell még bekövetkeznie, mielőtt jelentős befolyást gyakorolhatna. Valószínűleg hosszú idő fog még eltelni, mielőtt az állam ignorálásához való jogot általánosságban elismerik, akár csak elméletben. Annál is később fogja elismerni azt a törvényhozást. És még akkor is jelentős korlátokba fog ütközni annak elhamarkodott gyakorlása. A súlyos tapasztalat elegendő mértékben okítja majd azokat, akik idejekorán kilépnének a jogi védelem alól. Emellett pedig az emberek többségét akkora szeretet fűzi a kipróbált berendezkedéshez, és annyira hatalmas félelem lakozik bennük a kísérletezéssel szemben, hogy valószínűleg nem fognak élni ezzel a joggal, csak jóval azután, hogy biztonságban tehetik.
