A szocializmus lényege a harc a magánvállalkozás és a magántulajdonjog ellen. A szocializmus ennek következtében az ezekre a tényezőkre alapított társadalmi rend megsemmisítésére törekszik. A szocializmus képviselői esetleg célszerűnek találhatják, hogy gyakorlati programjukban törekvéseiknek bizonyos határokat szabjanak. Azonban a szocializmus kritikájának a mozgalom tulajdonképpeni eszmei tartalma ellen kell irányulnia és arra kell törekednie, hogy eredeti és leglényegesebb programja megvalósításának következményeit világítsa meg.
A szocializmus a minden oldalról vele szemben fellépő kritika folytán lassanként arra kényszerül, hogy egyik pozitív álláspontját a másik után adja fel. Ez olyan messzire ment, hogy a mai szocializmus gyakran csak a szervezett társadalom lényegének és céljainak sajátosan szociális felfogásaként kíván megjelenni. Ezt a felfogást aztán az jellemezné, hogy a társadalom az összesség javáért van és nem valamely kedvezményezett kisebbségért, és hogy tehát a társadalom egész szervezetének és minden berendezkedésének egyformán ennek az új szempontnak kellene megfelelnie.
A valóságban azonban minden modern közgazdaságban ez az uralkodó felfogás. A szocializmusnak különlegessége csupán abban a dogmatikus hitében van, hogy az összesség javát csak az összesség közös szervei szolgálhatják. Ez a hit az állami tulajdonnak, az állami vezetésnek és az állami ellenőrzésnek a közgazdaság összes terein való értelmetlen és sokszor egyenesen babonás túlértékelésében jut kifejezésre. A szocializmus sohasem tudta a közgazdaság alapvető liberális álláspontját megérteni, amely szerint az egyéni vállalkozási tevékenység és a magántulajdonjog a szabad verseny rendszere mellett olyan gazdasági és társadalmi rend eszköze, amely nagy fokú eredményessége folytán a legalkalmasabb az összesség közös érdekeinek és mindenki javának szolgálatára. Teljesen belemélyedve a kérdésbe, egyáltalán nincs ok arra, miért ne lehetne az ilyen felfogás éppen olyan szociális célzatú, mint a szocializmus.
Amennyiben tehát a szocializmusnak mint szociális programnak már eleve nincsen semmiféle előnye, akkor nem marad számára egyéb hátra, mint vállalni a felelősséget azért, hogy miképpen felelhet meg annak az igénynek, amely az egyetemesség gazdasági javának eredményes gazdasági szolgálatában áll. E tekintetben pedig a szocializmus kétségtelenül felmondja a szolgálatot. Mert ha a szocializmus állásfoglalását vizsgáljuk a legfontosabb társadalomgazdasági kérdésekkel szemben a legutóbbi évtizedekben, akkor fokozatosan, de elmaradhatatlanul arra a belátásra jutunk, hogy a szocializmus nemhogy a gazdasági haladást mozdította volna elő, hanem inkább annak lényeges akadálya volt. Ennél a vizsgálatnál természetesen nem szabad azokból az eredményekből kiindulni, amelyeket tényleg elértünk, hanem azokat az eredményeket kell tekintetbe venni, amelyeket a szocializmus elért volna, amennyiben akaratát korlátlanul keresztülvihette volna.
A mai Oroszország viszonyai képet nyújtanak arról, hogy végeredményben hova vezet a szocializmus. Nem kell e tekintetben egyes olyan jelenségekbe kapaszkodni, amelyek esetleges nehézségeken alapulhatnak. Szovjet-Oroszország önmaga fölött már egymagában ama tény által kimondta az ítéletet, hogy képtelen saját ellátásáról gondoskodni, akár tőke, akár üzemi vezetők tekintetében. Ha egy olyan társadalom, amelynek legelőkelőbb programpontja a magántőke-képződés megsemmisítése volt, egyetlen mentségét abban látja, hogy kölcsönöket szerezzen olyan országoktól, amelyek még elég maradiak ahhoz, hogy gazdaságukat az egyének vagyoni érdekeire építik, akkor ez a társadalom bebizonyította ezzel alapjában való tarthatatlanságát. Avagy ki látná el Oroszországot tőkével akkor, hogyha az egész világ Oroszország példáját követte volna? Ugyanez áll természetesen a technikai, a szervezési és a kereskedelmi vezetést illetőleg is. Olyan gazdasági rendszer, mely saját természetéből kifolyólag nincs abban a helyzetben, hogy az ilyen vezetésről kielégítő módon önmaga gondoskodjék, nyilvánvalóan használhatatlan. A gazdasági haladás szempontjából a világnak a szocialista Oroszországtól bizonyosan nincs mit várnia. Hogyha az egész világ úgy lenne berendezve, mint ez az ország, akkor nemcsak a tőkeképződés, hanem minden műszaki és szervezési haladás megszűnne és a világra egy reménytelen jövő és elkerülhetetlen szegénység következne.
Saját nemzeti közéletünkben gyakrabban van alkalmunk kipróbálni a szocializmus tendenciáit és minden esetben bebizonyosodik, hogy ez a tendencia éles ellentétben áll a gazdasági haladással. Csak néhány példát hozunk fel. A nagy inflációs időkben, amidőn a pénzrendszerek mindenütt gyorsan rosszabbodtak és az árucikkek árai ugyanabban a mértékben emelkedtek, a szocialisták és az ő nézeteik által vezetett társadalmi rétegek kizárólag csak a spekulánsok vad és könyörtelen üzelmeit vették észre, amelyeknek maximális árakkal, rekvirálásokkal és szigorú büntetésekkel akartak gátat vetni. Az állami beavatkozásoknak töméntelen receptjét gondolták ki a társadalmi érdekek védelmére és ez ellen az irány ellen minden kritikát szociális érzéketlenségnek bélyegeztek. Mialatt mindez történt, a szocializmus vak hitet tanúsított az állam iránt és egyetlen pillantással sem vette észre azt a tényt, hogy az egész infláció bűne magát az államhatalmat terhelte, amely a papírpénz kibocsátás teljesen felelőtlen kezelésével előidézte az egész nyomorúságot. A szocialisták csak gúnnyal és csúfolódással illették mindazokat, akik ennek az igazi hibának kiemelésével gyökerénél akarták megtámadni a betegséget. A hatalmas, mit sem sejtő tömeggel szemben a szakértőknek egy kis csoportja volt ezúttal is az – Abernon Lord azt szokta mondani, hogy az ember az ujján is megszámolhatja őket – akik letették az alapokat a világ pénzrendszerének rendbehozatalára. Nem lehet kétséges, hogy az a munka, mely e tekintetben egy évtized alatt végbement, a közgazdaságra nézve és különösen az európai munkásságra nézve végtelenül nagyobb értékkel bírt, mint valamennyi szocialista véleménynyilvánítás, melyek a világot ugyanazon idő alatt boldogították. Ez valóban rendkívül világos példa arra, mennyivel gyümölcsözőbb dolog szakértő munkát végezni a pozitív gazdasági haladás számára, mint a szocialista dogmatika szolgálatába állni. Egynéhány svéd szocialistának becsületére legyen mondva, hogy ők ezt a jelen esetben aránylag korai stádiumban felismerték. Ezek számára bizonnyal nagy előny ez, de nem a szocializmus számára.
A lakbérek kényszerszabályozása egyike volt ama szocialista kísérleteknek, amelyekkel igyekeztek megakadályozni a pénzérték rosszabbodásának természetes érvényesülését. A lakbérek emelkedésére irányuló tendencia a szocialista felfogás szerint csak a lakóházspekulánsok mohóságának műve volt, amelynek állami rendeletekkel kellett a lakbérek megállapítása útján gátat vetni. Midőn ez a politika természetszerűleg az építkezés megszüntetéséhez vezetett, akkor a szocialista részről azonnal készek voltak a lakásszükség kielégítésére középítkezést követelni. Nem tudtak elég erős szavakat találni az ezzel a rendszerrel szemben felhangzó kritika elítélésére. Ebben az esetben is kénytelen volt a gazdasági szakértelem elviselni a legdurvább szemrehányásokat, mégpedig hogy a rövidlátó és önző kapitalizmust szolgálja és útjában áll az igazi szociális és népbarát politikának. Szerencsére győzött a gazdasági belátás, Svédországban korábban, mint a legtöbb országban: az eredmény az volt, hogy mi viszonylag rövid idő alatt megoldottuk a lakáskérdést és a lakásellátást megint megközelítően normális helyzetbe hoztuk, míg más országok egymásután a milliók százait fordították a lakáskérdés szocialista szempontok szerint való megoldására anélkül, hogy bármilyen eredményhez jutottak volna. Való igaz, hogy a lakbérek hatósági megállapítását a szocialistákon kívül is széles körök követelték. Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy a polgári osztályok is mily kevéssé vannak tisztában a polgári közgazdaság legmélyebb alapelveivel, és milyen sok hiányzik nekik az elveknek abból a szilárdságából, amelyen esetleg egyéni előnyök kedvéért sem szabad soha bármit is megmozdítani engednünk. A lakásviszonyok szabad áralakulására való visszatérés az egész társadalomnak, de különösen a munkásosztálynak, amelynek lakásokra van szüksége, kétségbevonhatatlanul rendkívül előnyére vált. Ebben újabb bizonyítékunk van arra, hogy miképp lehet valódi hasznot előidézni anélkül, hogy szocialisták lennénk, sőt éppen azáltal, hogy olyan politikát követünk, amely a legélesebb ellentétben áll a szocialista kinyilatkoztatásokkal és a tömegeknek arra vonatkozó primitív felfogásával, hogy mit kíván a gazdasági jólét. Ezek után a tapasztalatok után a szocialistáknak maguknak is be kellene látniuk, hogy nem emelhetnek többé igényt arra a különleges jogra, amit az összesség érdekeinek és a munkások javainak képviselete jelent.
Amikor a szocializmus mint munkásmozgalom lép fel, mindig egybe van kötve azzal a tendenciával, hogy minden hatalmi eszközt könyörtelenül kihasználjon a munkafeltételek megjavítása és természetesen a munkabérek emelése érdekében. Ez a tendencia, mely a való életben elválaszthatatlanul össze van nőve a szocializmussal, nagy fokban kiélezi azt az ellentétes álláspontot, amelyet a szocializmus a gazdasági haladással szemben elfoglal. A munkafeltételeknek az esetleges hatalmi kényszeren alapuló önkényes kialakítása teljesen pusztítóan kell hogy hasson az egész közgazdaságra. Hogyha ez minden ellenállás nélkül érvényesülhetne, az eredmény hamarosan az lenne, hogy az egész gazdasági gépezet minden társadalmi osztály mérhetetlen kárára rendetlenséggé válik.
Ez egyáltalán nem jelenti a szakszervezetek elítélését. Ellenkezőleg, a szakszervezeteket a munkafeltételek racionális kialakulása tekintetében igen hatékony tényezőnek kell tekinteni. Megbízható piacra és gazdasági áralakulásra a munkaerő és a többi javak tekintetében is csak úgy lehet szert tenni, ha minden megfelelő érdeket gondosan figyelembe vesznek. Való igaz, hogy a munkabéreket nagy általánosságban a piaci helyzet határozza meg. A szakszervezetek feladata már most éppen az, hogy állandóan kihasználják a piaci helyzetet a munkások javára. Azonban afelől nagyon különbözőek a nézetek, hogy mit enged meg a piaci helyzet. Ezért tehát a feleknek mindkét oldalon állandóan fel kell készülve lenniük a saját érdekük megvédésére. A munkaerőpiac örök békéje a szociális utópiák terméketlen fantazmagóriái közé tartozik. De semmi akadálya annak, hogy a tényleges küzdelmek a minimumra legyenek korlátozhatók a piaci gazdasági lehetőségek nagyobb megismerése folytán és annak a szükségnek belátása következtében, hogy az igényeket ezekhez kell szabni.
Ha a szakszervezetek a munkaerőpiacon való érvényesülésüknél természetes erejükre támaszkodnak, akkor a gazdaságilag helyes béralkut segítik elő. Ha ellenben helyzetüket arra használják fel, hogy idegen hatalmi eszközöket is igénybe vesznek, akkor ennek eredménye a helytelen béralku és a munkaerő olyan helytelen eloszlása, amelynek következménye szükségképpen a munkaerő gazdaságtalan és tökéletlen felhasználása, valamint az egész társadalmi termelési folyamat csökkent hatékonysága lesz.
Ilyen idegen hatalmi eszköz elsősorban a szakszervezet monopolisztikus elzárkózása, amely által elveszíti demokratikus jellegét és egy körülhatárolt csoport magángazdasági érdeke védelmére való egyszerű szövetkezéssé válik a kívülállók hátrányára. Hogy a zárt szakszervezetek monopolisztikus hatalmi politikája milyen messzemenő hatásokat idézhet elő a közgazdaság hátrányára, az kitűnik a megelőző cikkekből.
A szakszervezetek bérköveteléseinek határát a szóban forgó hivatásokban a munkaszolgáltatás csökkent kereslete szabja meg, amely a magas bérkövetelések következménye lehet. Ez az ellenállás elsősorban természetesen a munkaadók részéről jelentkezik, végeredményben azonban a fogyasztók tömegénél, akik a munka termékeinek vevői. Ha a szakszervezet kénytelen maga vállalni a felelősséget azokért, akik a magas követelés következtében munka nélkül maradnak, akkor láthatja, hogy meddig mehet el és akkor pontosan addig a határig is megy el, amelyet a gazdasági helyzet megenged. Éppen ezáltal működik közre a helyes béralku létrejövetelében. Ha azonban másvalaki veszi át ezt a felelősséget, akkor ennek a féknek a hatálya megszűnik és egyáltalán nincs többé ellenőrzés a gazdaságilag tarthatatlan igényekkel szemben. Ennek folytán a szakszervezetek szempontjából a munkanélküli segély könnyen válik oly idegen hatalmi eszközzé, mely politikájuk félrecsavarodását idézi elő. A svéd szakszervezetek, a szocialista befolyás következtében nagy eréllyel küszködtek az állami munkanélküli segélyezés oly megszervezéséért, amely a szakszervezetek hatalmának a vázolt módon való természetellenes növekedését hozta volna magával. Hová vezetett volna ez a rendszer, hogyha ellenállással nem találkozik? Nyilván oda, hogy az egyes szakszervezetek bérköveteléseit a piaci helyzettől függetlenül hajtották volna a magasba, mert hiszen a munkanélküliek ellátását az államra háríthatták volna. Nyilvánvaló, hogy ilyen viszonyok között a munkanélküliek száma rendkívüli mértékben emelkedett volna. A nemzet ennek az elvnek alkalmazása folytán két részre oszlott volna, amelyiknek egyike magas bérekért dolgozna, míg a másik munkanélküli lett volna és az állam költségére, vagyis a dolgozók költségére élne. Mert más lehetősége annak, hogy a munkanélküliek eltartassanak, mint a nemzet termelő munkájának költségére, nyilvánvalóan nincs. Az így megcsökkent munkateljesítménnyel rendelkező társadalom azonban egész bizonyosan arra van ítélve, hogy szegénységbe süllyedjen, olyan szegénységbe, amelynek idővel mindannyian szenvedő alanyaivá válunk. A munkanélküliekre nézve azonban, akik végső soron szintén ahhoz a munkásosztályhoz tartoznak, amelynek javát a szocialisták szolgálni volnának hivatva, ezek a kihatások igen nagy mértékben károsak lennének. A szocialisták tehát ezen a téren is igen rosszul szolgálják az általános társadalmi érdeket, a munkásosztály érdekeit pedig még rosszabbul. Azok, akik a munkáspolitika ilyen alakulása ellen a legerélyesebben küzdenek, nyilvánvalóan igen világos szemmel látják, hogy mit követel a felelősségteljes szociálpolitika. Ezek a gazdasági haladásért küzdöttek, míg ellenben a szocialisták politikája a társadalom gazdasági összeomlására vezető irányba fordult.
A szocialisták folytonos törekvése, hogy a munkástömeget a fennálló társadalmi rend elleni harcra és jobb gazdasági feltételek elérésére szolgáló hatalmi eszközök egyoldalú felhasználására indítsák, oda vezetett, hogy ez a munkásosztály rendkívül meggondolandó módon hátráltassa a gazdasági helyzetének megjavítására irányuló messzemenő lehetőségek kihasználását. A népnek gazdaságilag helyes nevelése elhanyagoltatott, ellenben minden érdeket az iskolarendszerben való rendkívül terméketlen egyenlőség megvalósítására áldoztak fel. Éppen így nem részesültek semmiféle támogatásban a szocialisták részéről a munka tudományos racionalizálására irányuló modern törekvések. A szocializmus, ellenkezőleg, e tekintetben inkább akadályként állott annak a fejlődésnek az útjában, amelynek be kell következnie és amely kétségtelenül fontos tényezőnek fog bizonyulni a gazdasági haladás nagy munkájában. Valóban sajátságos a megfigyelés, miképpen terelte el a szocializmus a munka érdeklődését saját háztartásának megjavításáról. Hiszen nem lehet kétségbe vonni, hogy a legnagyobb gazdasági haladást, amelyet ez idő szerint a svéd munkásosztály elérhet, a fogyasztás okszerű berendezésénél kell keresnie. Már magával az élelmiszerek helyesebb kiválasztásával sokkal többet nyerhetne a svéd munkás, mint amennyit évek során sztrájkokkal elérhet. Alig lehet valami groteszkebb dolgot elképzelni az idei norrlandi sztrájknál, hogyha a hátterében látjuk azokat a borzasztó helytelenségeket, amelyek a norrlandi lakosság táplálkozási módjában jelentkeztek. A sztrájkban feláldozott milliókkal végtelenül sokat lehetett volna elérni a háziasszonyok jobb felvilágosításának és a munkásosztály táplálkozásának okszerű megváltoztatásában.
Az ilyen túlnyomóan gyakorlati érdekű kérdéseket azonban a szocialista tanok a háttérbe szorítják és ezek a tanok ily módon is ellentétbe jutnak a gazdasági haladás programjával.
Nyilvánvaló tehát, hogy a gazdasági haladásért való küzdelem sok tekintetben a szocializmus ellen folytatandó. Ez a küzdelem az egyetemesség javáért és nem utolsó sorban a munkásosztály sajátos érdekeiért is folyik. Tehát teljesen téves ezzel kapcsolatban osztályharcról beszélni. A valóságban ez az alapvetően eltérő felfogások közötti harc afölött, hogy mi szolgálja az összesség gazdasági javát. Senki sem tagadja, hogy sokan vannak a szocialisták között, akik a munkás lakosság érdekeit melegen felkarolják és életfeladatukat becsületesen abban találják, hogy tegyenek valamit a munkások sok tekintetben rossz létfeltételeinek emeléséért. Éppen úgy nem lehet tagadni, hogy viszont vannak gondolatszegény emberek, akiknek nincs helyén a szívük és akik ösztönszerűen szembehelyezkednek minden követeléssel, amely a munkások részéről jelentkezik. Azonban a társadalomgazdasági elhatározásoknak nem szabad érzelmi momentumoktól függni, legyenek azok bármilyen eredetűek, hanem azokat a hatékony gazdasági haladás előfeltételeinek igazi belátásától kell függővé tenni. Ezt a belátást csak a valóság állandó megfigyelése és az abból levont tanulságok útján lehet megszerezni. Ennek azonban a legnagyobb mértékben akadálya az előre meghatározott elméleti állásfoglalás és ama primitív gazdasági képzetekhez való kötöttség, amelyek a szocializmust jellemzik.
Arról van szó, hogy választanunk kell a szocializmus és a haladás között. Tisztába kell jönnünk azzal, hogy valóban szövetkezzünk-e a szocializmussal a magántulajdonon és a magánvállalkozáson alapuló társadalmi rend elleni harcában és abban a törekvésben, hogy a munkafeltételeket mindenféle hatalmi eszközzel önkényesen állapítsa meg. Ha ezt nem akarjuk, hanem ehelyett a gazdasági haladásért akarunk küzdeni és tudatában vagyunk annak, hogy ezen az úton mozdítjuk elő a legjobban az egész nép jólétét, akkor határozottan szembe kell helyezkednünk a szocializmussal is és rá kell magunkat határoznunk, hogy leromboljuk egész elavult gondolatépítményét. Sok jólelkű ember hajlamos arra, hogy az ilyen éles szembehelyezkedést elkerülje és oly közvetítő álláspontot foglaljon el, amely sehol sem talál túlságos ellenállásra. Ily módon keletkeznek ezek a különféle, se hideg, se meleg álláspontok valahol középen a szocializmus és a racionális közgazdaság között. Az ilyen álláspont elfoglalói természetesen azt hiszik, hogy korunk küzdelmeiben fontos közvetítő szerepet játszanak. Valójában azonban csak ahhoz járulnak hozzá, hogy a fogalmak összekeveredjenek és elmaradjon fontos vitapontok megvilágítása. A fölöttük való ítélet ennek fog megfelelni. Ezek teljesen kívül maradnak az igazi haladáson, amelyre végeredményben mégis csak az által kerül sor, hogy a munkásosztály és szószólói lassanként mind több közgazdaságtani megértéshez jutnak el.
Mi sem lehet kívánatosabb, mint az a kísérlet, hogy minden társadalmi osztályt egyesítsünk és rábírjunk arra, hogy felismerjék a nagy közösséget, amely egybeköti őket. Ehhez kell eljutnunk. De nem szabad azt képzelnünk, hogy közelebb juthatunk ehhez a célhoz zavaró kompromisszumok hamis útján. Ki kell harcolni a harcot a közös jó előmozdítására szolgáló helyes módokról való különböző felfogások közt, amíg az összes hamis képzetek kipusztulnak és teljes megértés következik be. A nagy szociális összetartás gondolata akkor fog igazi értékhez jutni, ha az a határozott akarat fogja vezetni, hogy keresi az igazságot és lemond minden előzetesen elfoglalt nézetről, amely a gazdasági haladás ellen van.
Az idő, amelyben élünk, különös érveket szolgáltat amellett, hogy határozottan a haladás útját válasszuk. Ezelőtt sohasem következtek be a termelés technikai és szervezeti fejlődésében olyan rendkívül gyors tempóban a változások, mint jelenleg. Ebbe a tempóba bele kell illeszkedni, egész figyelmünket és minden érdeklődésünket osztatlanul arra kell irányítani, hogy magunkévá tegyük lehetőleg az összes elérhető nagy előnyt. Svédországra nézve ez különösen nagy jelentőséggel bír. A svéd munkásosztályra nézve ezen az úton bizonyára végtelenül sokkal többet lehet elérni, mint bármilyen szocialista színezetű hatalmi küzdelemmel vagy azáltal, hogy pillantásunkat makacsul a szocialista dogmatika elszáradt tantételeire irányítjuk. A svéd nép számára leírhatatlanul jótékony haladással lenne, ha egy ideig olyan légkörben élne, amilyen az Amerikai Egyesült Államok területén uralkodik, ahol optimista hit uralkodik a haladás határtalan lehetőségeivel szemben és ahol senki sem engedi, hogy a jelentkező nehézségek elnyomják vagy a mindennapi érdekellentétek elkeserítsék. Égetően szükséges, hogy egyszer már ne kössék le ellentéteink minden érdeklődésünket és ehelyett teljesen és tökéletesen összefogjunk egy napsugarasabb jövő megalkotásában.
