Mi a magyarázata annak, hogy a szocialisták többnyire olyan szerencsétlen kézzel nyúlnak a szociális kérdésekhez, hogy oly kevéssé látják meg a valóságot, amellyel reformtörekvéseiknél szembetalálkoznak? Gondoljunk csak a legközelebb fekvő és talán legaktuálisabb szociális kérdésre, a munkanélküliségre. Vajon a mi szociáldemokrata kormányunk tanulmányozta valójában a munkanélküliség fajait úgy, ahogy az orvos a betegséget megvizsgálja, annak természetét boncolgatja, okát és ezen a réven a megelőzés lehetőségeit megtalálni igyekszik, vagy oly eszközöket keres a gyógyításra, amelyek tényleg a baj gyökerét érik? A szociáldemokraták törekvéseinek a munkanélküliség terén a legjobb akarattal sem lehet ezt a bizonyítványt kiállítani. A szociáldemokrácia alapfelfogása a munkanélküliség kérdésében előre meg van határozva: Marx megmondta. Ők a munkanélküliség problémáját elsősorban ebből az így előre meghatározott elméleti szempontból ítélik meg. Ez természetesen a betegség hibás kezeléséhez vezet. Ámde ez még nem elég. A nézőpontnak ilyenformán való előzetes, önkényes korlátozása akadályává válik a legfontosabb gazdasági események természetes felfogásának, amelyeket a munkanélküliséggel kapcsolatban figyelembe kellene venni.
A szociáldemokratáknak ez az önkényes és megkövesedett elmélethez való kötöttsége megnehezíti a társadalomgazdasági kérdésekbe való bensőbb elmélyedésüket, és ez teszi a szociáldemokráciát a társadalomnak azzá a folyton fenyegető veszedelmévé, amellyé tényleg vált. Ez a veszedelem sehol sem jelentkezik olyan világosan, mint éppen a munkanélküliség kérdésénél. Persze éppen ennél a kérdésnél van a szociáldemokraták nézete hozzákötve a szocialista elmélet legsajátosabb részéhez, mégpedig a kapitalista társadalom rendszertelenségéről és túltermeléséről szóló tanhoz. Hiszen szent könyveik szerint az uralkodó társadalmi rend legfőbb hibája éppen ez a rendszertelenség. Itt nincs olyan legfőbb vezetősége a társadalomnak, mint a szocialistáknál, amely arról gondoskodna, hogy a termelőerők állandóan és mindenütt helyesen használtassanak fel. A termelés rendje, ahogy kifejezni szeretik, „anarchikus,” és ennek következtében uralkodik állandóan bizonyos hiány a munkaerő-kínálat és a termékek iránt való kereslet között, tehát ezért uralkodik váltakozva áruhiány és munkanélküliség. Ennél a kezdetleges elemzésnél a szocializmus figyelmen kívül hagyja azt a világtörténeti eredményt, amellyel a liberalizmus gazdagította a társadalom gazdaságát azáltal, hogy bebizonyította, hogy arra az autoritárius vezetésre, amelybe a merkantilizmus helyezte bizalmát, nincsen szükség, és hogy az a rábízott feladatnak soha nem is képes megfelelni. Ellenkezőleg, ezt a lehető legelőnyösebben pótolja az egyes vállalkozó egyéni érdeke, amely mindenkor egybeesik a termelésnek a fogyasztás kívánságaihoz való lehető legtökéletesebb alkalmazkodásával. Hogy ezt az elméleti tudósok figyelmen kívül hagyták akkor, amidőn majd egy századdal ezelőtt megalkották a szocialista tanokat, megbocsátható lehetett. De valóban nem lehet ezt megbocsátani most, miután egy század tanított meg bennünket arra, mit ért el az egyéni kezdeményezés és az egyéni érdek az alkalmazkodás gyorsaságának tekintetében azalatt a gazdaságilag legmozgalmasabb időszak alatt, melyet az emberiség átélt. Az a szocialista tan, mely szerint a kapitalista társadalom állandó tőkeképzése valahogyan helytelen módon gátolja a fogyasztást, és ezáltal többé-kevésbé állandó túltermelést és munkanélküliséget idéz elő, eredettől fogva téves volt, de ennek ellenére azt máig sem küszöbölték ki teljesen a szocialista elméletből és így még mindig befolyást gyakorol a szociáldemokráciának a gyakorlati társadalomgazdasági kérdésekre vonatkozó ítéletére.
Ha a munkanélküliség csak a kapitalista társadalom rosszaságán alapul, akkor a szocialistákra nézve természetesen az a követelés, hogy ez a társadalom fizesse meg azt a kárt is, amelyet okoz. Tényleg ez a szociáldemokrata munkanélküliségi politikának döntő érve a munkanélküliek fenntartásához való hozzájárulás követelésének megokolásánál. Ehhez kapcsolódik azután az a szakszervezetekben kialakult felfogás, hogy minden szervezett munkásnak joga van a szakmájának megfelelő munkához. Eszerint a társadalom kötelezve lenne arra, hogy a munkásnak munkalehetőséget, vagy megélhetésére való közvetlen támogatást biztosítson azon a helyen, amelyen egyszer elhelyezkedett. Elvben ez azt jelenti, hogy biztosítékot nyújtunk bárminő állásváltoztatással szemben, biztosítékát a mozdulatlanságnak, avagy – ahogy a biztosítási hatóságok ezt kifejezik – hivatási biztosítást. Holott a foglalkozáshoz kötöttségnek ez a védelme egyenesen szöges ellentétben áll azzal, amit a munkanélküliségi kérdés igazi megoldása követel. A gazdasági életnek minden józan és előítélet-mentes szemlélője előtt teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy valamennyi munkaerő számára bőven lennie kell munkának, legalább addig, amíg oly végtelenül sokféle emberi szükséglet várja kielégítését, mint most. A munkanélküliség tehát csupán olyan jelenség lehet, amely a hiányos alkalmazkodáson alapszik. Ezt az álláspontot erősíti meg az is, hogy a munkanélküliség mindig a rendkívüli átalakulások korszakaiban a legnagyobb, amikor tehát a legnehezebb elérni a megfelelő alkalmazkodást. A munkanélküliség kérdésének megoldása ilyen módon a legszorosabban összefügg a munkaerőnek a helyzetváltozásához és a kihasználásához való lehető legnagyobb alkalmazkodásával. A világon uralkodó viszonyok egyszerű megfigyelése is ezt igazolja. A munkanélküliség ugyanis azokban az országokban a legkisebb, amelyekben a legjobban sikerült a lehető legnagyobb mozgékonyságot fenntartani. Azok az országok ellenben, amelyek jóakaratú segélypolitikájukkal mindent elkövettek arra, hogy gazdasági életüket megtartsák meglévő helyzetében, szükségképpen mindent elborító munkanélküliségbe ütköztek. Szocialistáinknak azonban eszükbe sem jut, hogy a munkanélküliség kérdésben a természettudományos módon ilyen induktív tanulmányokat végezzenek. Megvan egyszer adott elméleti felfogásuk és azt hiszik, hogy a tényleges élettől mit sem tanulhatnak. Hű közönségük előtt folyton ismétlik elcsépelt frázisaikat, akkora eréllyel és gondolatszegénységgel, amely vakhitű emberek rózsafüzér imádságainak a ledarálásához hasonlít a legjobban.
Aki nálunk, Svédországban a munkanélküliség kérdésének valódi helyzetéről dogmatikus elfogultság nélkül véleményt kíván alkotni, annak elsősorban azt kell tudnia, hogy az a mód, amellyel mi eddig a világháború utáni idők munkanélküliségét intéztük, aránylag minden jel szerint megfelelő volt; hogy e tekintetben nincs ok messze kiható változásokra, legkevésbé pedig olyan országok példája alapján, amelyekben még sokkal rosszabbul jártak el, mint mi. Ha azonban a valóságot nyíltan és őszintén ítéljük meg, világos az is, hogy a svéd munkanélküliségi politika ez idő szerint két igen aktuális kérdéssel áll szemben, amelyek megérdemlik a józan emberek osztatlan figyelmét. A viszonyok súlya folytán két fontosabb iparágunk jutott abba a helyzetbe, hogy pusztulás fenyegeti őket. Egyrészről vasiparunk ez, másrészről cukoriparunk és az ezzel összefüggő répatermelés. A nehézségek oka tulajdonképpen mindkét esetben a piaci helyzet alakulása, amely külföldi viszonyokra vezethető vissza; ezeknek nem tudunk parancsolni és általánosabb szempontokból semmi esetre sem lett volna kívánatos, hogy ezeket legyőzhessük, miután kiterjedt termelési lehetőségeket képviselnek olcsóbb árakon. Hogy állja itt meg a helyét a szocialista dogmatika? Micsoda vonatkozásban tehető felelőssé a svéd közgazdaság „rendszertelensége” azért, hogy a nádcukrot olyan országokban, mint Kuba, most nagyobb mennyiségben és olcsóbban lehet előállítani, mint azelőtt, vagy azért, hogy a külföldi vasipar műszaki fejlődése viszonylag függetlenebbé vált a svéd minőségi érctől, mint volt azelőtt? Feltehető-e, hogy a svéd vasipar és a svéd cukoripar jobb helyzetben lenne most, hogyha valamilyen szocialista uralom alapján volna megszervezve, amely kizárná a rendszertelenséget és felsőbb vezetése útján a lehető legnagyobb bölcsességet tanúsítaná? Erről szó sem lehet. Ellenkezőleg, ezeknek az iparoknak a mozgékonysága bizonyosan sokkal csekélyebb lenne, ha ilyen formában szocializálva lennének. Az egész szocialista dogmatika a gazdasági élet konkrét kérdéseivel való első érintkezésnél önmagában semmisül meg.
Olyan kormánynak, amely nyitott szemmel nézi a munkanélküliségi probléma terén mutatkozó igazi feladatait, pillanatnyi helyzetében semmit sem volna szabad elpazarolni kétes értékű általános megoldásokra, hanem egész figyelmét arra kellene összpontosítania, hogy mi volna a teendők eme két valóban aktuális munkanélküliségi kérdéssel, a vasipar és a cukoripar problémájával szemben. Tudvalevő, hogy a kormány a vasiparon belül meglehetősen sokat foglalkozott bizonyos részleges szervezési kérdésekkel, és az is feltételezhető, hogy a cukorkérdésre nézve is mélyrehatóbb tanulmányokat készített, mint az az országgyűlés cukorvitájában tanúsított igen sovány állásfoglalásából felismerhető. Mégis teljes nyugtalansággal kell kérdeznünk, hogy vajon a kormány igazán kimerítően megvizsgálta-e a kérdéses iparágak tényleges helyzetét és jövőbeli kilátásait, azok lehetőségeit, elgondolható feltételeiket és további fenntartásuk mérvét, valamint azokat a rendszabályokat, amelyek alkalmazhatók arra, hogy a felszabaduló munkaerők adandó alkalommal a lehető mértékben minél könnyebben átvitessenek más foglalkozásokba. Sajnos nincs minden alap nélkül az a feltevésünk, hogy a kormány e reálgazdasági munkánál többre becsüli azt az üres frázispolitikát, amelyhez szocialista felfogásánál fogva, hagyományainak megfelelően kötve volt. Azonban semminek sem örülhetnénk jobban, mint hogyha ennek az ellenkezőjéről győződhetnénk meg.
