I.
Manapság bármi törekvés, ami a rabszolgaság eltörlésére irányul, csupán közönyös vállvonogatást váltana ki az amerikai publikumból. Nem úgy volt, hogy több mint száz éve eltörölték a rabszolgaságot az Egyesült Államokban, és nem csupán olyan visszamaradott országokban találhatjuk utolsó megmaradt nyomait, mint Jemen és Szaúd-Arábia? A válasz hangsúlyosan: Nem! és arra fogunk szentelni egy cikksorozatot, hogy rámutassunk a hatalmas mértékű rabszolgaságra, ami még mindig létezik – észrevétlenül és elfogadottan – régi szép US of A-ban. Mint a rabszolgaság mindegyik esetében, megkövetelik az eltörlést, de eddig szinte senki sem szólalt fel, hogy hangot adjon ennek a nemes követelésnek.
A mind a mai napig létező szolgaságnak egyik kiemelkedő példája az Egyesült Államokban természetesen a sorozás. Az amerikaiak egy évszázaddal ezelőtt hozzáadták a 13. módosítást az Alkotmányhoz, ami eltörölte az önkéntelen szolgaságot. Ha a sorozás nem önkéntelen szolgaság, akkor nehéz rájönni, hogyan is lehetne definiálni a kifejezést, az amerikai igazságszolgáltatási rendszer mégsem szentelte a figyelmét arra, hogy a sorozás szolgaságát alávesse a Tizenharmadik módosításnak.
Szinte mindenki beismeri, hogy ahogyan a sorozási rendszer jelenleg működik, az abszurd és méltánytalan: hogy néhány fiatalembert megragadnak, másokat meg örökre szabadon hagynak. Az egyenlőtlen elnyomás korrigálása gyanánt két irányba mozoghatunk: besorozhatunk mindenkit, vagy teljesen eltörölhetjük a sorozást. A gondolat, hogy ha valakit besoroznak, akkor sújtson mindenkit az iga, egyenértékű azzal, ha azt mondanánk a feketék szolgaságának idején, hogy (a) ha egy szolgának sikerül elmenekülnie, vissza kell hurcolni a rabszolgaságba, hogy „fair” bánásmódban részesítsük az áldozattársait, és (b) hogy a társadalomban mindenkit egyaránt rabszolgasorba kell hajtani. A libertárius ezzel ellentétben azt szeretné, hogy mindenki szabad legyen mind a sorozástól, mind a régimódi rabszolgaságtól, de örül, amikor bárki képes megszabadulni a szörnyű igától. Az egalitáriusok „besorozni mindenkit” iskolája továbbá sosem járhat sikerrel abban, hogy kötelező egyöntetűséget kényszerítsen mindenkire. Hiszen ha be is soroznak mindenkit a „haza szolgálatára” – amire [Robert S.] McNamara és [W. Willard] Wirtz államtitkárok törekednek – csupán néhány embert fognak elküldeni a katonai szolgálat frontvonalára; másoknak élelmet kell termelniük, felszerelést kell előállítaniuk, a szállítmányozásról kell gondoskodniuk, stb. Tehát minden próbálkozás, ami egyenlő körülményeket akar kikényszeríteni, szembeszegül a világ természetével, így kudarcra ítéltetett.
A racionális út ennélfogva örvendeni, amikor bárki megmenekül a sorozás alól és követelni annak eltörlését, nem pedig megpróbálni elérni, hogy mindenki „egyenlően” szenvedjen. Az egyetlen egyenlőség, ami elérhető a világban, így az egyenlőség egyetlen racionális fogalma, az egyenlő szabadság.
II.
Egy gyakori érv a sorozás-szolgaság mellett, hogy mindenkinek „egyenlő kötelessége szolgálni” az amerikai államot. De eltekintve attól a megkérdőjelezhető moralitástól, hogy mindenkit arra kell kényszeríteni, hogy annyit szenvedjen, mint mindenki más, az egyenlő kötelességet lehetetlen elérni, mivel nem tölthet mindenki egyenlő időt a frontvonalon. Csupán néhányan lehetnek a frontvonalon – és akkor nem is beszéltünk a fogyatékosokról, a fizikailag rokkantakról, stb.
Egy másik gyakori érv a sorozás mellett, hogy az ekkora fokú kényszer szükséges a „védelemhez.” De ekkor felmerül a kérdés: kinek a védelméhez? Logikailag vagy magának a besorozott embernek a védelméhez vagy más emberek védelméhez. Röviden, besorozhatjuk A-t, hogy megvédje önmagát, vagy hogy megvédje B-t, C-t, D-t, stb.
Az az elképzelés, hogy A-t be kell sorozni, mert az szükséges a saját védelméhez, igen különös gondolat. Ha Jones úrnak a katonaságban kell lennie, hogy megvédje magát, akkor azt gondolná az ember, hogy meg kellene engedni neki, hogy erről önként döntsön, ő pedig élni fog a csodálatos lehetőséggel, amit felajánlanak neki. Ha valóban a katonaságban kell lennie, hogy megvédje magát, akkor ezt be fogja látni és ő maga fogja meghozni a döntést; semmi szükség arra, hogy az Állam kényszert alkalmazzon, hogy erre rávegyék. Továbbá az az elképzelés, hogy a felnőtteket bizonyos dolgokra kell kényszeríteni „a saját érdekükben” egy teljesen totalitárius gondolat. Jó – tegyük fel – Jones úr számára, ha naponta X mennyiségű vitamint szed. Ez azt jelenti vajon, hogy törvénnyel kell kényszeríteni, hogy ennyi vitamint szedjen, és a végrehajtók nagy Gestapóját kell felbérelni, hogy gondoskodjanak arról, hogy nem szegül ellen a felséges törvénynek?
Továbbá a rabszolgaság igazán különös módja annak, hogy „védelmezzék” Jones urat valami ellenség hipotetikus, jövőbeli agressziója ellen. Feltehetjük a kérdést: miféle agressziót követne el ez a ködös és távoli „ellenség” Jones ellen, ami rosszabb lenne, vagy legalább olyan rossz lenne, mint rabszolgasorba hajtani őt egy serebe, ahol talán ölni fog és megölik?
Valószínűleg semmi nem lesz olyan kegyetlen, amit bármilyen jövőbeli és homályosan látott ellenség tenni fog vele, mint amit az „ő” állama fog cselekedni ellene itt és most. Ez bizony igen különös védelem!
Továbbá kire számíthatunk a jelenben – kérdezhetnénk – hogy megvédje Jonest azok ellen, akik akkora mértékű agressziót követnek el ellene, hogy még egy hadigépezetbe is besorozzák? Ki védelmezi a besorozottat az önjelölt „védelmezői” ellen?
Az államok sok évszázadon át harsogtak távoli mumusokról, hogy arra hivatkozva rabigába hajtsák és a halálukba küldjék az embereket, akik nem járnának rosszabbul, ha a mumus valaha valósággá lenne. Ideje, hogy ennek a végét követeljük. Ideje, hogy megállítsuk az uralkodóinkat abban, hogy ilyen átverésekkel igazolják a hatalmas méretű rabszolgaságot és gyilkolást.
III.
Néhányan, akik a sorozás-szolgaság mellett érvelnek, elismerik, hogy helytelen besorozni valakit, hogy megvédhesse önmagát valami távoli Ellenségtől. De – teszik hozzá – szükséges a sorozás, hogy meg lehessen védeni a Társadalmat az idegen ellenségtől. De először is látnunk kell, hogy – ahogyan a kései nagy individualista, Frank Chodorov mondta egyszer – „a társadalom emberek.” A „társadalom” egyszerűen mindenki más, kivéve téged. Tehát milyen jogon ül össze A, B, C és D, hogy eldöntse, hogy E-t rabigába kell hajtani, hogy küzdjön őket védelmezve? Ez nyilvánvalóan egy szörnyűséges erkölcsi tan. Ha A, B, C, stb. valóban fenyegetve érzik magukat valami külső támadótól, akkor hadd tegyenek ők lépéseket, hogy a saját zsebükből finanszírozzák a katonai védelmet, ami állítólag szükséges a fenyegetés ellen; és hadd küzdjenek ők a saját védelmükben, vagy béreljenek fel valakit, aki hajlandó ezt elvégezni értük.
Erre temérdek precedenst találunk: a cégek és az intézmények biztonsági őröket és éjjeliőröket bérelnek, a milliárdosok testőröket, stb. Tehát hadd szervezzék csoportba magukat a rémült patriótáink, vagy béreljenek fel másokat, hogy megvédjék őket. Miért kellene minket, többieket, akik vagy úgy gondoljuk, hogy a Külföldi Veszély egy nagy adag nonszensz, vagy úgy tartjuk, hogy az állítólagos védelem ugyanolyan rossz, mint a betegség, arra kényszeríteni, hogy fizessük azok védelmét, akik akarják azt? Téged és engem nem kényszerítenek arra, hogy fizessük azoknak a biztonsági őreit, akik felbérelik őket; országos szinten sem kellene arra kényszeríteni minket, hogy finanszírozzuk mások védelmét. És annál is inkább nem szabadna rabszolgasorba hajtani arra nem hajlandó fiatalembereket és hagyományos szolgabért fizetni nekik azért a kiváltságért, hogy megvédhetnek minket, vagy olyan háborút vívhatnak, amiben nem hisznek, vagy amit elleneznek. Hadd védjék magukat azok, akik fenyegetve érzik magukat, vagy béreljenek másokat a védelmükre. Minden más berendezkedés rabszolgaság és a magántulajdon elkobzása mások hasznára, azaz gigászi rablás.
Néhány libertárius-hajlamú diák a Chicagói Egyetemen a közelmúltban elindított Tanácsot egy Önkéntes Katonaságért, ami a sorozás eltörléséért dolgozik, és sikerült támogatókat szerezniük az ideológia spektrum minden szegletéról, a baloldali Norman Thomas-on és James Farmer-en át Karl Hess-ig, Barry Goldwater beszédírójáig, és Milton Friedman professzorig. De ahhoz, hogy elérjék a tiszteletreméltóságot, szinte teljesen technikai és pragmatikus érveléshez folyamodtak: hogy egy önkéntes sereg költségei nem volnának nagyon nagyok, hogy az újoncok folyamatos kiképzése költséges és hatékonytalan, stb.. Míg a Tanács elismeri annak igazságtalanságát, hogy rabszolgasorba hajtanak néhányakat alacsony bérekkel, ezzel jobban „megadóztatva” őket, mint a polgárság többi részét, a technikai és a pragmatikus közgazdaságtanra helyezett hangsúlyuk figyelmen kívül hagyja az igazán kulcsfontosságú érvet. A probléma nem a besorozott hadsereg hatékonytalansága; a probléma a szörnyű igazságtalansága – sőt, a hatalmas kriminalitása – annak, hogy fiatalokat soroznak be, hogy életük évein át ide-oda rugdossák őket, aztán öljenek vagy megöljék őket az akaratuk ellenére. Ha ez az alapvető erkölcsi megfontolás nem „tiszteletreméltó” napjainkban, akkor a tiszteletreméltóság a hibás. Továbbá az igazi pragmatizmushoz méltóan a Tanács az Önkéntes Katonaságért elismeri az általános katonai kiképzés bölcsességét vészhelyzet esetére. Efféle ideiglenességgel sosem lesz eltörölve a sorozás-szolgaság. Ahhoz, hogy elérjük az abolíciót, hangot kell adnunk a szolgaság szörnyűségének tisztán, érthetően és szégyentelenül.
IV.
A sorozás igen nyilvánvalóan a rabszolgaság egyik legszembeötlőbb példája az amerikai életben, és örömünkre mind a baloldalról, mind a jobboldalról egyre több hang követeli a szabadság e mértéktelen megfosztásának eltörlését. De más kritikus és átható példákat is találunk a rabszolgaságra az amerikai színtéren, amik eddig valami oknál fogva észrevétlenek maradtak még az elkötelezett libertáriusok körében is.
Az egyik ékes példa maga a hadsereg. Hiszen még egy önkéntes sereg is hatalmas rabszolgaságot űz! Igaz, hogy egy önkéntes sereg azok közül szerzi az újoncait, akik szabad döntésből jelentkeznek. De mi történik, miután belépnek? Tegyük fel, hogy egy ember öt évre belép a katonaságba. Tegyük fel, hogy két év múlva elege lesz a katonai élet regimentálásából és úgy dönt, hogy kilép, és jobb állás után néz. Megteheti? Határozottan nem! A társadalomban az emberek minden munkahely esetén otthagyhatják az állásukat, amikor szeretnék, és választhatnak másik állást vagy teljesen abbahagyhatják a munkát. Ez kétségtelenül alapvető jog egy szabad társadalomban; a kilépéshez való jog nélkül az ember egy rabszolga, akkor is, ha eredetileg tisztán önként vállalata el a munkát. De a hadsereg tagjának nem engedik, hogy kilépjen, mielőtt lejár a terminusa. Ha megpróbálja, hadbíróság elé állítják és bebörtönzik a szigorú hadijog értelmében. Ez kényszermunka és önkéntelen szolgaság, akárhonnan nézi az ember.
Más munkahelyek is vannak, ahol az ember aláírhat egy szerződést, hogy meghatározott évig ott dolgozik; például leszerződhet öt évre geológusként Arábiába. De megengedik neki, hogy kilépjen; talán erkölcsi leprásként fognak tekinteni rá, ha megszegi a szerződést, talán tiltólistára kerül más cégeknél, akik geológusokat bérelnek, de nem fogják ezért bebörtönözni.
Vessük tehát össze a hadsereget egy igen hasonló munkahellyel: a helyi rendőrséggel. Az ember szabadon otthagyhatja a rendőséget, amikor csak szeretné; akkor miért ne léphetne ki szabadon a hadseregből is? A hadsereg nem csak addig lesz a rabszolgaság központja, amíg létezik sorozás, hanem annál is tovább, addig, amíg az embert arra kényszerítik, hogy a katonaságban maradjon azután, hogy úgy dönt, ennyi elég volt.
Senki sem szabad, ha nincs joga otthagyni az állását. Ezt a jogot semmilyen munkahely esetén nem tagadják meg – egyet leszámítva: a hadsereget, ahol ezt a kilépést „dezertálásnak” nevezik és a büntetése a börtön, vagy akár a kivégzőosztag.
Ha szabad országnak akarjuk nevezni magunkat, el kell törölni ezt a rendszert.
V.
A sorozás – és a hadsereg – a szolgaság legnyilvánvalóbb és legszembeötlőbb példái az amerikai életben napjainkban. De vannak mások is – és ezeket a területeket súlyosan elhanyagolják. A szolgaság egyik mindent átható példája napjaink Amerikájában gyermekeink rabszolgásítása, amit kötelező iskolalátogatási törvénynek neveznek. A kötelező iskolalátogatási törvény azt jelenti, hogy egy bizonyos életkorig – néha tizenhat, néha tizennyolc – a népesség összes gyermekét egy kerítéssel körülzárt helyre kényszerítik, ahonnan gyakran többé-kevésbé hiányzik a valódi oktatás, és amit „iskolának” neveznek.” A legtöbb esetben továbbá ez egy „köz” (vagy állami) iskola.
Na most, az iskolázás talán egy remek dolog, de mint megannyi más remek dolog, nem remek mindenki számára. Sokak nem rendelkeznek az iskolázáshoz való hajlammal, sem az ahhoz szükséges képességgel, és sokan sokkal jobban járnának, ha úgy töltenénk ezeket a lelkes és formatív éveket, hogy egy általuk választott munkahelyen dolgoznak, minthogy boldogtalanul, beletörődve vagy elkeseredve töltsék őket a jóságosnak mondott fogházban, amit állami iskolának neveznek. Miért van annyi fiatalkori bűnözés mostanában? Nos, megkockáztatva a dolgok túlságos leegyszerűsítését, te talán nem lennél hajlamos a delikvens magatartásra, ha téged zárnának el egy iskolába az állami bajonett kényszerével, egy olyan helyre, amihez hiányzik belőled mind a képesség, mind a hajlam?
Amerika egy olyan társadalomban vált naggyá, ahol nagyon kevés ember járt középiskolába, a főiskolát nem is említve, és ahol számtalan munkás és üzletember a munkavégzés során fejlődött és virult anélkül, hogy arra pocsékoltak volna számtalan évet, hogy tudósokká próbáljanak válni, amire alkalmatlanok voltak. Abszurd azt gondolni, hogy mindenkinek kell vagy szükséges a felsőoktatás, és sajnálatos dolog, hogy számos üzletember agyát kimosta ez az általánosan vallott mítosz, így napjainkban szinte bármilyen állás az árokásás státusza fölött megköveteli a középiskolai, sőt, akár a főiskolai diplomát. Ami a legrosszabb, fiatalok millióinak a szellemét zúzták össze, karrierjét pedig korlátozták vagy elpusztították azzal, hogy az iskolai és a tudományos világba kényszerítették őket.
Gyakran úgy hiszik, hogy a fejlődő technológia modern korában szükségessé vált a hosszantartó iskolalátogatás. Igazából ez egyáltalán nem igaz. Újkeletű tanulmányok és kísérletek azt mutatják, hogy akik otthagyták az iskolát, miután semmit nem tanultak nyolc vagy tíz év kötelező iskolázása alatt, azoknak néhány rövid hét alatt sikerült megtanulniuk annyit az ipari magánképzéseken, hogy sikeresen ipari munkákat vállalhassanak.
Van egy körmönfont oka ennek az őrületnek: minél több gyermeket tartanak mesterségesen távol a munkaerőpiactól, az állam annál inkább „megoldja” a munkanélküliség problémáját, és annál több olyan embert tartanak a munkaerőn kívül, akik máskülönben versenyeznének és megtörnék a minimálbér-törvények és a szakszervezetek által kikényszerített bérszintek mesterségesen magas szerkezetét. Így a szakszervezetek – akik hasonló oknál fogva rónak abszurd hosszan tartó tanulóidőt alacsony bérekkel a zöldfülű tagjaikra – küzdöttek a legnagyobb hévvel azért, hogy távol tartsák a fiatalokat a munkaerőpiactól az állami bajonett használatával. Ahogyan az eminens Paul Goodman írta briliáns „Compulsory Mis-education” (kötelező félreoktatás) művében, „Akárhogy csűrje-csavarja az ember, semmilyen logika nincsen abban a javaslatban, hogy kiterjesszék a kötelező iskolázást, leszámítva azt, hogy az utcáktól távol tarthatják vele a munkanélkülieket azzal, hogy iskolának nevezett koncentrációs táborokba zárják őket.”
Az elmúlt évek során írók és szociológusok, mint Goodman és Edgar Z. Friedenberg szerencsére égető fényt vetettek a kötelező iskolázás rendszerére; megannyi évtized óta először, ez a kártékony rendszer óvatos és kritikai vizsgálat alá kerül.
VI.
A rabszolgaság néhány változata mind a mai napig áthatja az amerikai életet és teljesen felismeretlenül marad – még a legrendíthetetlenebb libertáriusok szemében is. Vegyünk például egy vérlázító esetet, amit – tudtommal – még a legkövetkezetesebb individualisták sem támadtak meg: a kötelező esküdtszéki szolgálatot.
Az esküdtszéki munka vagy nemes feladat, vagy nem, de a kulcsfontosságú érv ezzel a munkával kapcsolatban, hogy rabszolga-körülmények között végzik; meglehet, a szolgaság időtartama rövid, de annak ellenére szolgaság marad. Az embereket kitessékelik a munkájukról és – börtönbüntetés terhe mellett – a bíróságra terelik őket, ahol ülniük vagy tényleges esküdtszéki szolgálatot kell végezniük több héten át egy ázsiai kuli fizetéséhez mérhető összegért. Mi ez, ha nem rabszolgaság, ha nem önkéntelen szolgaság?
A kötelező esküdtszéki rendszer védelmezői azt állítják, hogy az esküdtszéknek a közösség különféle tagjaiból kell állnia, és hogy ez nem történne meg, ha az esküdtszéki szolgálat önkéntes lenne. Először is, az esküdtszék sohasem a közösség különféle tagjaiból áll; kivétel nélkül a „preferált” munkahelyük és jövedelmi szintjük alapján válogatják ki a tagokat. Ritka például egy munkanélküli napszámost látni az esküdtszékben, annak ellenére, hogy ő pontosan olyan ember, aki hajlandó lenne szolgálni a csekély mértékű fizetségért is.
De a fontos dolog nem az, hogy az esküdteket kivétel nélkül gondosan megválogatják és diszkriminálják; a fontos dolog az, hogy az esküdtszéki szolgálat önkéntelen szolgaság. Pontosan azért, mert olyan fontos az esküdtszéki munka az emberek életére és tulajdonára nézve, létfontosságú, hogy olyanok legyenek az esküdtek, akik önszántukból és önként vannak ott. És az is létfontosságú, hogy eleget fizessenek nekik, hogy hajlandóak legyenek elvégezni ezt a szolgáltatást.
Ha a védelmezőinek igaza van és az esküdtszéki rendszer képtelen fennmaradni önkéntes alapon, akkor az az esküdtszéki rendszer hibája. Bármilyen intézmény, ami képtelen fennmaradni a munkaerő szabadságára alapozva, nyilvánvalóan nem érdemes arra, hogy fennmaradjon.
Ha szolgabért fizetve sorozzuk be az esküdteket, akkor miért ne sorozzuk a bírókat is? Vagy miért ne sorozzuk általánosságban az ügyvédeket? Az ügyvédek azonban kivételt képeznek a kötelező esküdtszéki rabszolgaság alól, így a törvényhozóink – akik javarészt ügyvédek – hajlamosak kegyesen tekinteni erre a sorozásos rendszerre.
VII.
A „rabszolgaság” bármilyen definíciót véve kényszermunkát jelent.
A kényszermunka egyik leginkább elterjedt esete napjaink Amerikájában a forrásnál levont adó. A forrásnál levont adó rendszerében arra kényszeríti az állam a munkaadót, hogy feljegyezze és begyűjtse a munkavállalói jövedelemadóját, majd átadja azt a hatóságoknak. Ez nem csupán állami kényszermunka, hanem totálisan fizetetlen munka. Rabszolgamunka semmi viszonzással. A forrásnál levont adó a jövedelemadónak nevezett tömegrablás egyik kulcsfontosságú eszköze. Hiszen a Második világháború előtt, amikor a jövedelemadó sokkal alacsonyabb volt és sokkal kevesebb embert kényszerítettek annak fizetésére, egyáltalán semmilyen forrásnál levont adó nem létezett. Mindenki összeszámolta az adóját az év végén, majd be kellett fizetnie azt az államnak egyetlen összegben. Ahogyan a jövedelemadó csillagászati magasságokba emelkedett a háború alatt, a szövetségi kormány ravaszul bevezette a forrásnál levont adót, arra kényszerítve a munkaadót, hogy levonja azt a munkásai fizetéséből.
Egészen nyilvánvaló, hogy ha forrásadó-szolgaságot eltörölnék, a jövedelemadó-rablás óriási egésze összeomlana. Hiszen az oka annak, hogy az állam képes zökkenőmentesen begyűjteni az adókat, az, hogy az embernek nem kell egy összegben befizetnie a pénzt; ehelyett simán és látszólag fájdalommentesen csikarják ki belőle, miközben megkeresi azt, így alig veszi észre, hogy mi is történik. Ha mindenkinek egy összegben kellene befizetnie április 15-én, akkora méretet öltene a tömeges adócsalás és nem-fizetés, hogy a teljes rendszer összeomlana.
Tanulságos emlékezni egy feledésbe merült tényre: hogy a forrásnál levont adó – amit Beardsley Ruml javasolt az R.H. Macy and Company-tól – csupán egy átmeneti vészhelyzetmegoldásként született a háború idejére. Háborús vészhelyzeti intézkedésként fogadták el; és most, egy nemzedékkel később nem csupán még mindig velünk van, hanem az életmódunk permanens és megkérdőjelezetlen részévé vált.
A nyilvántartás-vezetés és adófizetés rabszolgasága jelen van az egész gazdaságban. Minden üzletember arra kényszerül, hogy temérdek időt és pénzt szenteljen a végtelen űrlapok és nyilvántartások kitöltésére számtalan állami szerv számára a szövetségi, tagállami és helyi szinten. Arra kényszerítik, hogy fizetség nélkül dolgozzon. Ezek a mindenkire kivetett költségek kiváltképpen károsak a kisvállalkozásokra, amik sokkal kevésbé engedhetik meg az időt és energiát, mint a nagyvállalatok.
Továbbá minden embernek, amikor minden évben arra kényszerítik, hogy kitöltse a jövedelemadó-bevallását, sok-sok óra fizetetlen munkát kell elvégeznie, hogy kiszámolja a saját kifosztásának a mértékét. És nem csupán a jövedelemadót, hanem a forgalmi adót és más fogyasztási adókat is a kiskereskedők szedik be és fizetik, így nekik is számtalan óra fizetetlen munkát kell végezniük, hogy begyűjtsék az adókat az állam számára.
A kényszermunkát sosem lehet kigyomlálni a társadalmunkból, amíg ezt a kötelező adófizetést és adógyűjtést, ezt a kötelező nyilvántartás-vezetést el nem töröljük.
