A demagógokat már régóta ellenszenv övezi. Komolytalanok, nincs tekintélyük, nem ,,úriemberek.” A szolgálataikra azonban nagy és egyre növekvő szükség van. Hogy pontosan milyen vádak szólnak ellenük? Az ellenszenvnek három oka van.
Először is, zavart keltenek a politikában. Felkavarják a dolgokat. Másodszor, érzelmekre apellálni a zord értelem helyett állítólag nem tisztességes. Ezzel kapcsolatos a harmadik vád is: miszerint a csőcseléket, a tömegeket manipulálják érzelemgazdag, szélsőséges, és ebből következően hamis nézeteikkel. Adjuk még ehhez az úriemberhez méltatlan lelkesedés bűnét, és gyakorlatilag össze is gyűjtöttük a demagógok vétkeit.
Az érzelmesség vádja kétségkívül irreleváns. Egy ideológia esetén nem az számít, hogy érzelemgazdagon, tényszerűen vagy unalmasan adják-e elő. A kérdés az, hogy az ideológia helyes-e vagy helytelen. Egy demagóg szinte mindig olyasvalaki, aki úgy véli, hogy nézeteit - kiváltképp a komoly és tekintélyes gondolkodók körében - mindössze egy maroknyi kisebbség vallja. Noha meg van győződve eszméi igazáról és fontosságáról, azt tapasztalja, hogy a közvélemény - kiváltképp annak tekintélyes formálói – közönyösek vagy ellenségesek ezzel az igazsággal szemben. Meglepő-e, hogy egy ilyen helyzet erős érzelmeket provokál az emberben?
Ideológiailag minden demagóg nonkonformista, tehát szükségszerűen érzelmeket ébreszt benne az, hogy általános elutasítás fogadja az eszmét, amit ő létfontosságú igazságnak tart. Mégsem lesz minden ideológiai nonkonformistából demagóg. A döntő az, hogy a demagógnak megvan az a vonzereje, ami a tömegek felkavarásához szükséges. Így megkerülheti a közvéleményt általában irányító tekintélyes értelmiségieket. Ez teszi elengedhetetlenül szükségessé, illetve az uralkodó ortodoxiára oly’ veszélyessé a demagógot.
Ellenségei a demagógot gyakran vádolják őszintétlen opportunizmussal; azzal, hogy bizonyos eszméket és érzelmeket cinikusan eszközként használ a hírnév és a hatalom megszerzése érdekében. Valaki más indítékait azonban – főleg a politikai életben – szinte lehetetlen kideríteni, kivéve ha az ember közeli barátjáról van szó. Azt is láthattuk, hogy nagy valószínűséggel maga az őszinte demagóg is érzelmektől fűtött, miközben másokban érzelmeket kelt. Végül pedig, ha valaki tényleg opportunista, az éljenzéshez és a hatalomhoz vezető legrövidebb út az uralkodó ortodoxiával karöltve vezet, nem pedig az árral szemben. A demagóg útja a legkockázatosabb, és neki van a legkisebb esélye a sikerre.
Divatos feltételezés, hogy minél „szélsőségesebb,” egy eszme, annál tévesebb, illetve minél kaotikusabb kavalkádja az ellentmondásoknak, annál igazabb. A demagóg mindig megdöbbenti a hivatásos "középutast" - a fajt, amire mindig bőséggel bukkanhat az ember. A demagógok egyik legjobb tulajdonsága, hogy gondolkodásra kényszerítik az embereket – van, akit életében először. Kiragadnak néhányat az elterjedt – divatos vagy divatjamúlt - eszmék kavalkádjából, majd levezetik belőlük a logikus következtetéseket; azaz „a végletekig” kiterjesztik őket. Ezzel vagy arra késztetik az embereket, hogy elvessék az eredeti a nézeteket, vagy arra, hogy kiterjesszék őket és a belőlük származtatott logikus következtetéseket is igaznak fogadják el. Ezzel tehát még a demagógok legnevetségesebbike is az Értelem nagy szolgálója, még akkor is, ha többnyire téved.
Tipikus példa erre az inflációs demagóg: a „monetáris bolond.” A tekintélyes közgazdászok döntő többsége mindig kigúnyolta a bolondot, és nem vette észre, hogy valójában nincs igazi válaszuk az érveire. Hiszen a bolond mindössze levonta a divatos közgazdaságtan alapját képező inflácionizmusból a logikus következtetést. Azt kérdezte: „Ha az évi tíz százalékos pénzinfláció jó dolog, miért ne volna annál is jobb évente megkétszerezni a pénzkínálatot?” Csak néhány közgazdász ismerte fel, hogy az érdemi válasz – ellentétben a kigúnyolással – megköveteli az inflácionista alaptételek kiirtását a divatos közgazdaságtanból.
A demagógok először valószínűleg a 19. században tettek szert rossz hírre, amikor a legtöbbjük szocialista volt. De a konzervatív ellenzék – jellemző módon – nem szállt vitába a demagógok logikájával. Ehelyett megelégedtek a senkiháziak érzelmi fűtöttségére és szélsőségességére alapozott visszavágásokkal. Mivel az érveik így sértetlenül maradtak, a szocialista demagógok győzedelmeskedtek - hiszen az érvek hosszútávon mindig le fogják rombolni a színtiszta előítélet védőbástyáit. Akkor úgy látszott, mintha a szocialisták állnának az értelem oldalán.
Most a szocializmus a divatos és uralkodó ideológia. A szónoklatok régi, szenvedélyes érvei a koktélpartik és az osztálytermek unalmas kliséivé változtak. Minden demagógia, minden felfordulás szinte kizárólag az individualista ellenzéktől származhat. Továbbá most az Állam ül a parancsnoki székben, az Állam pedig ilyen alkalmakkor mindig odafigyel a zavar és az ideológiai felfordulás megelőzésére. A demagógok önálló gondolkodásra késztetik az embereket, és széthúzást, zavart keltenek a felkent vezetők mögötti általános libasorban. Ráadásul az individualista demagógok minden más demagógnál veszélyesebbek lennének, hiszen fel volnának fegyverezve a szocialista kliséket megcáfoló racionális érvekkel. A tekintélyes államista baloldal tehát féli és gyűlöli a demagógokat, és intenzívebben támadja őket, mint valaha.
Igaz, hogy hosszútávon nem lehetünk szabadok addig, amíg az értelmiségiek – a közvélemény természetes formálói – a szabadság oldalára nem állnak. Rövidtávon viszont a szabadsághoz vezető egyetlen út a tömegek megszólítása - az Államot és értelmiségi testőrségét megkerülve. Ezt a feladatot pedig egy demagóg látatja el a leghatékonyabban – a köznép formaságoktól mentes gyermeke, aki képes egyszerű, hatásos, mégis érzékletes és igen, érzelmes nyelven kifejezni az igazságot. Az értelmiségiek tisztában vannak mindezzel; ezért támadják a libertárius demagógia minden jelét „az egyre növekvő értelmiségi-ellenesség” képviselőjeként. Természetesen szó sincs értelmiségi-ellenességről. Az emberiséget mentik meg azoktól az értelmiségiektől, akik elárulták magát az értelmet.
