Gustav Cassel – A magánvállalkozás védelme

Gustav Cassel – A magánvállalkozás védelme

Amikor a szocialisták a magántulajdonjogot támadják, akkor különösen a magánvállalkozás ellen fordulnak, mert hiszen a magántulajdon szilárdsága nélkül nemcsak a magánosok vállalkozási hajlama bénul meg megfelelő ösztönző hiányában, hanem az ez idő szerinti rendkívül sok tőkét megkívánó termelés számára is megoldhatatlan problémává válik a tőkeellátás. Ennek folytán a magántulajdon minden gyengítése egyúttal a magánvállalkozási kedv gyengítése is, aminek következtében csökkennie kell a termelésnek, ami egyértelmű a nemzeti jövedelem csökkentésével és az általános életszínvonal süllyedésével. Ez a következmény elkerülhetetlen és teljesen be is következik, függetlenül a szocialista próféták ama görcsös kísérleteitől, amellyel a tulajdonjog különböző nemei között megkülönböztetéseket akarnak tenni.

Az elméleti szocializmus azonban nem fárad azzal, hogy az egyes vállalkozásokat elpusztítsa. Megvan a kész receptje, amely szerint a vállalatot szocializálni kellene, ami annyit jelentene, hogy azt többé már nem magánhaszon céljából, hanem a társadalom javára kellene folytatni. Különösen szoros és formalisztikus felfogása a közgazdaságnak, amely ennek a gondolatnak alapul szolgál. Avagy a kapitalista vállalkozás nem hasznos az egész közösségre nézve? Nem hoz-e létre állandóan növekvő mennyiségű termékeket vagy szolgáltatásokat, amelyeket mindenki fogyaszt, tehát az egész társadalomnak javára vannak? Avagy nem gondoskodik-e technikai és organizációs fejlődésével a fogyasztásnak állandó javulásáról és a fogyasztó szükségleteinek mindig sokoldalú kielégítéséről? És nem nyújt-e egyidejűen állandó foglalkoztatást a növekvő munkástömegeknek? Mindez vajon nem a legteljesebb mértékben közérdekű tevékenység? A szocialisták a magánvállalkozás eme lényeges tulajdonságai iránt teljesen vakok, meredt pillantásukat makacsul kizárólag arra irányítják, hogy a magánvállalkozás a nyereség elérésére törekszik. Ezt nem tudják elviselni, és hogy a nekik kellemetlen vállalkozási nyereséget eltüntessék, mindenre képesek, még arra is, hogy az egész vállalkozási tevékenységet a közgazdaságra nézve mérhetetlenül nagy jelentőségével együtt megsemmisítsék.

Ez a rendkívül terméketlen nézőpont, mint a legtöbb szocialista szempont, oly képzeteken alapul, amelyek ma enyhén szólva alaposan elavultnak tekinthetők. A régmúlt idők valamely kisebb vállalatában a vállalkozói nyereség talán a forgalom jelentős részét tehette, aminek folytán lehetett vitatkozni arról, hogy az a csekély haszon, amelyet a vállalkozás megteremtett, kellő oka volt-e ilyen nagy nyereségnek. De hogyha a jövő társadalma részére akarunk irányelveket felállítani, akkor nem szabad szemünket oly viszonyokon felejteni, amelyek jóformán már elavultak, hanem abból kell kiindulni, ami a keletkezőben levő gazdasági rendre nézve tipikus. A tipikus modern vállalkozás azonban kétségbevonhatatlanul a nagyüzem, amelyben az a szolgálat, amelyet a fogyasztó számára nyújtanak, és az a foglalkozás, amelyet az alkalmazottaknak nyújt, olyan túlnyomóan közérdekű jelentőségű, hogy az abszolúte nem, de relatíve kicsiny nyereség, és az a kérdés, hogy az kit illet, teljesen háttérbe szorul.

De ez még semmi. Az a szocialista állítás, hogy a nyereséget a munkabérekből veszik el, vagy hogy a fogyasztót terheli, a tipikusan modern nagyvállalatnál teljesen nonszensz. Ha Ford minden automobilon, amelyet elad, néhány dollárt keres, akkor ezt a nyereséget valójában nem a vevőtől vagy az autózó közönségtől veszi el, akik Ford rendkívüli tettereje nélkül sohasem jutottak volna ehhez az olcsó kiszolgáláshoz, se nem a munkásoktól, akiknek béreit ő, ellenkezőleg, sokkal magasabbra emelte, mint amennyire bármely szakszervezet képes lett volna. Ennélfogva egyáltalán nincs a kívülállóknak semmi okuk arra, hogy Ford nyereségére igényt támasszanak. Az a társadalmi rend, amely kezdettől fogva lefoglalta volna ezt a nyereséget és ezáltal megakadályozta volna a Fold-féle óriásvállalat létrejöttét, mérhetetlen kárt okozott volna a gazdasági fejlődésnek anélkül, hogy el tudta volna érni a társadalomnak bármilyen számba vehető nyereséghez való jutását.

A szocialista nézőpont tipikus hibája tűnik itt fel. Mindig úgy beszélnek, mintha a vállalkozói nyereség valami adott nagyság lenne, amely minden körülmények között megvan és amelyből ennélfogva tetszés szerint el lehet venni. Az egész közgazdaságot automatának tekintik, amellyel azt csinálhatunk, amit akarunk, mindig változatlanul ugyanazt a jövedelmet szolgáltatja. Semmi érzékük az élet végtelen mozgékonysága iránt, amely a valóságban minden gazdasági problémát dinamikussá tesz és beavatkozásaink következményének komoly meggondolására kényszerít. Nem akarják látni, hogy sem a vállalkozás, sem a vállalkozói nyereség soha elő nem állott volna, hogyha hiányzott volna a magántulajdon érzékelhető biztossága, és hogy a magántulajdon megrendszabályozása igen könnyen kockára teszi a társadalmi hasznot is, amelyet a vállalkozás létrehozott.

Amerikában a „public utilities” kifejezés honosodott meg az oly vállalkozások részére, amelyek közvetlenül olyan helyi közérdekű szolgáltatásokat teljesítenek, mint a vízvezetékek, a világítás és a személyszállítás. Nincs semmi ok arra, hogy ne tulajdonítsunk sokkal messzebb menő jelentést ennek a kifejezésnek. Minden vállalat, amely közreműködik abban, hogy a fogyasztókat javakkal lássa el, vagy egyáltalán valamilyen hasznos szolgálatot teljesítsen a közgazdaságnak, megérdemli, hogy a „public utilities” közé számítsuk. Chicago egy vágóhídja, mely a maga nemében a technikát és az organizációt valami egészen csodálatos mértékig fejlesztette, és ezáltal abban a helyzetben van, hogy a fogyasztók millióit és millióit jó és olcsó élelmiszerekkel lássa el, a legnagyobb mértékben közérdekű vállalat. Tud-e egy bármennyire is jóakaratú állami szociális hatóság bármit is létesíteni, ami a közönség részére az élelmiszer-ellátás terén olyan hasznos lenne, mint egy magánvállalat, amely 100 millió dollár árú élelmiszert árusít el egy esztendőben?

A modern nagyüzem nem állhat fenn nagy vevőkör nélkül. Nagy vevőkörre azonban általában csak úgy lehet szert tenni, ha a legszélesebb néprétegekhez fordulunk és azoknak kínálunk jó árut olcsó árakon. A modern vállalkozás tehát a legsajátosabb természeténél fogva arra kényszerül, hogy a nagybani fogyasztás szolgálatába álljon. A kerékpárgyártás terén nem állhattak fenn addig nagyüzemek, míg a kerékpár egy új szórakozás után vágyódó felsőbb réteg fényűzése volt. A magánvállalkozás egyszerűen kénytelen volt az alacsonyabb árakon való tömegtermelésre áttérni és ezáltal úgyszólván az egész munkásosztályt vevőkörébe vonni. Ezzel a munkásoknak kétségtelenül igen nagy szolgálatot tett. Itt valóban különös jelentőségű közérdekű tevékenység gyakoroltatott. Minek beszéljünk tehát akkor arról, hogy a kerékpár gyártását szocializálni kellene? Lehet-e még rajta egyáltalán valamit szocializálni? Nem igazolja-e kellő módon a magánvállalkozás a létjogosultságát azzal, amit már nyújtott és naponta nyújt? Nem igen valószínű-e, hogy a nyereség elvonása az egész fejlődést feltartóztatta volna azzal a következménnyel, hogy a munkásosztály elesett volna attól a nagyszerű segítségtől, amit rá nézve a kerékpár ma jelent? Vagy azt képzeljük, hogy valamely állami forgalmi hatóság, amely a közhaszon szolgálatában áll, valaha is feltalálta volna a kerékpárt, vagy annak gyártását jelenlegi hatékonyságáig tudta volna fejleszteni? Még e puszta gondolatnak is nevetségesen kellene hatnia arra, akinek az emberi balgaság felett való nevetési képességét teljesen el nem vette a szocialista elmélkedés.

A munkásosztály anyagi életszínvonalának tartós és általános emelése csupán a magánvállalkozás vezetése alatt álló nagyüzemek folytonos kifejlesztésével érhető el. Amit látszólag a profitnak valamilyen elosztásával nyerni lehetne, az jelentéktelen és legfeljebb néhány év haladásának felelne meg. Semmi értelme sincs tehát annak, hogy ezt a haladást feláldozzuk vagy bármilyen mértékben is mérsékeljük csak azért, hogy eloszthassuk a profitot. Nagyon kívánatos, hogy a néptömegek arassák le a termelés művészetében elért haladás túlnyomó részét. Evégből azonban sem a nyereség elosztására, sem semmiféle számszerű béremelésre nincs szükség, hanem csak a javak tömegének állandó emelésére, amelyeket a nagyközönség pénzjövedelméből megvásárolhat. Ahogy a magánvállalkozási tevékenység lényegében be van rendezve, sorsszerű bizonyossággal és lankadatlanul ezen dolgozik. A ruházati iparban például a piac kiterjedése rendkívüli lehetőségeket hozott létre, amelyek egészben és teljesen a vevők javára érvényesültek. Ennek következménye az, hogy a svéd nép legszélesebb rétegei is igen jól öltözködnek, ellenben a gyárosok nyeresége abban az árban, amelyért a nagyközönség a ruháit vásárolja, teljesen eltűnő csekélység.

A gazdasági fejlődésnek ez a határozott iránya. Természetesen vannak ennél jóval kevésbé előnyös fejlődési irányok is. A monopolizmusnak az a fajtája, amely a kínálat korlátozására törekszik azért, hogy szükségtelenül magas árakkal kiszipolyozza a fogyasztást, olyan irányzat, amelynek leküzdésére a társadalomnak minden oka megvan. De ezért a magánvállalkozási szellemet minden különbség nélkül támadni mégis elég oktalanság. A monopolizmusnak legveszedelmesebb formája egyébként nem a magánvállalkozó, hanem a szakszervezet. De azért egyetlen egy értelmes ember sem fogja a szakszervezeteket általában támadni.