Benjamin Constant – A népszuverenitás és annak határai

Benjamin Constant – A népszuverenitás és annak határai

1814-ben1 semmi okom nem volt arról értekezni, amit népszuverenitásnak neveznek, mert nem volt okunk attól tartani, hogy ez lesz az ürügy, amit fel akarnak használni szabadságunk megtámadására. 1815-ben más volt a helyzet. Bonaparte, aki a népszuverenitást elvben mindig elismerte, sokszor felhasználta azt, hogy igazolja a túlhatalmat, melyet gyakorolt, és úgy állította be hatalmát, mintha maga a nép bízta volna azt rá. Tehát meg kellett támadni ezt az elméletet, hogy összezúzzuk ezt a veszélyes fegyvert egy olyan ember kezében, aki igen visszaélt vele.

Amint elismerjük a népszuverenitás elvét, azaz a közakarat felsőbbségét minden egyén akarata felett, szükséges jól megérteni ennek az elvnek a természetét és jól meghatározni annak terjedelmét. Szabatos és pontos meghatározás nélkül, melyet még sehol sem találtam,2 az elmélet veszéllyé változhat a gyakorlatban. A népszuverenitás elvont elismerése semmiben sem növeli az egyéni szabadság összegét; s ha e szuverenitásnak olyan kiterjedést tulajdonítunk, mellyel nem szabad bírnia, a szabadság elveszhet ezen elv dacára, vagy éppen általa.

Az óvatosság, melyet ajánlunk és gyakorlunk, annál szükségesebb, mert a pártemberek – legyenek bármennyire tiszták szándékaik – mindig ellenzik az uralkodói hatalom korlátozását. Úgy tekintik magukat, mint vélt örököseit, és még ellenségeik kezében is kímélik, mint jövendőbeli birtokukat. Bizalmatlanok az egyik vagy másik kormány, a kormányzók egyik vagy másik osztálya iránt; de engedjétek csak meg nekik az ő elképzelésük szerint szervezni a hatalmat, bízzák csak azt az ő választásukra, s azonnal úgy fogják hinni, hogy azt nem lehet eléggé kiterjeszteni.

Ha elfogadásra kerül, hogy a népszuverenitás korlátlan, azzal akkora mértékű hatalmat teremtenek és dobnak vaktában az emberi társadalomba, ami már önmagában is túlságos, és ami rossz, kerüljön bárki kezébe. Bízzatok azt egyre, többre, mindre, egyaránt rossznak fogjátok azt találni. Azokat fogjátok okolni, akik ennek a hatalomnak a birtokosai, és sorban fogjátok vádolni a körülményekhez illően a monarchiát, az arisztokráciát, a demokráciát, a vegyes kormányformát, a képviseleti rendszert. És nem lesz igazatok. A hatalom mértékét kell vádolni, nem azokat, akik rendelkeznek vele. A fegyver, és nem a kar ellen kell szigorúnak lenni. Vannak terhek, melyek az emberi kéznek igen súlyosak és fölülmúlják erejét.

Azok tévedése, akik jóhiszeműen, szabadságszeretetből korlátlan hatalmat engedtek a népszuverenitásnak, abból származik, hogy tévesen alakították ki a politikai fogalmaikat. Láttak a történelemben néhány, vagy éppen egyetlen embert, végtelen hatalom birtokában, ki sok rosszat tett; de haragjukat a hatalom birtokosa, nem pedig maga a hatalom ellen irányították. A hatalom csökkentése helyett csak arra gondoltak, hogy másokra bízzák. Ez csapás volt, de ők győzelemként látták. És az egész társadalmat megajándékozták vele. A többség magához ragadta; majd a többségtől néhányak kezébe, gyakran csak egy kezébe került, aki éppen annyi rosszat tett vele, mint azelőtt, és a példák az ellenvetések, a következtetések, az érvek, a tények minduntalan szaporodtak a politikai intézmények ellen.

Az igaz, hogy a népszuverenitásra alapított társadalomban, egyetlen egyén vagy egy osztály sem követelheti, hogy a többit alávesse saját akaratának; azonban hamis az, hogy a társadalom korlátlan hatalommal bír a tagjai fölött.

A polgárok egyetemes összessége a legfelsőbb úr, abban az értelemben, hogy egyetlen személy, egyetlen töredék, egyetlen részbeni egyesület sem követelheti magának a szuverén hatalmat, ha azt nem bízzák rá. De ebből nem következik az, hogy a polgárok egyetemes összessége, vagy azok, akiket az felruházott a szuverenitással, teljhatalommal rendelkezhet az egyének léte felett. Sőt, épp ellenkezőleg, van az emberi létnek olyan része, mely szükségképpen egyéni és független marad, és amely jogosan minden társadalmi hatáskörön kívül áll. A szuverén hatalom csak korlátoltan és ahhoz viszonyítva létezik. Annál a pontnál, ahol elkezdődik az egyéni lét függetlensége, véget ér a szuverén törvényhatósága. Ha a társadalom túlmegy ezen a vonalon, olyan vétkessé lesz, mint a zsarnok, aki jogcímként csak a kivégző pallosra hivatkozhat; a társadalom nem léphet túl az illetékességén anélkül, hogy bitorló ne legyen, ahogyan a többség sem anélkül, hogy pártoskodóvá ne váljék. A többség egyetértése semmiképp nem elegendő minden esetben, hogy tetteit igazolja: van, amit semmi sem szentesíthet; midőn bármely hatalom ilyen tetteket követ el, keveset számít, hogy melyik forrásból veszi eredetét, keveset számít, hogy egyénnek vagy nemzetnek nevezi magát; a tett akkor se volna törvényes, ha az elnyomott polgáron kívül az egész nemzet hajtaná azt végre.

Rousseau3 félreértette ezt az igazságot, és ez a tévedése az ő „társadalmi szerződését,“ melyet olyan gyakran idéznek a szabadság érdekében, a zsarnokság minden nemének legrettentőbb szövetségesévé tette. Ő úgy értelmezi a szerződést a társadalom és tagjai között, hogy abban minden egyén teljesen és kikötés nélkül lemond minden jogáról a közösség részére. Hogy biztosítson annak következménye felől, hogy létezésünk minden részét ilyen teljes mértékben átengedjük egy elvont fogalmi lény javára, azt mondja, hogy a legfelsőbb hatalom, azaz a társadalom testülete, nem árthat sem tagjai összességének, sem pedig külön-külön egyik tagjának sem; hogy miután mindenki teljesen átadta magát, mindenki sorsa egyenlő, és senkinek sincs érdekében súlyosbítani azt; hogy miután mindenki átadta magát mindenkinek, senkinek sem adta át magát; hogy mindenki ugyanazon jogokat nyeri el minden társai felett, melyeket ő átenged nekik, és nyeresége egyenértékű a veszteségével, de emellett több erőt kap megőrizni azt, amije van.

De Rousseau elfelejti, hogy mindezek az óvó tulajdonságok, melyekkel felruházza ezt az elvont fogalmi lényt, az úgynevezett szuverént, abból származnak, hogy ezt a lényt kivétel nélkül minden egyén alkotja. Azonban amint ez a lény használni akarja a birtokában levő erőt, azaz amint a hatalom gyakorlati szervezéséhez kell fogni, mivel a szuverén hatalom – amely csak eszmény – maga nem gyakorolhatja, másokra bízza azt, és így mindezek a tulajdonságok eltűnnek. Miután a mindenki nevében folytatott cselekvés önként vagy erőszakkal egy vagy néhány ember kezébe kerül, nem az fog történni, hogy amikor átadjuk magunkat mindenkinek, senkinek sem adjuk át magunkat; hanem épp ellenkezőleg, azoknak adjuk át magunkat, akik mindenki nevében cselekszenek. Ebből az következik, hogy miután az egyén teljesen átadja magát, nem lép mindenkivel egyenlő állapotba, mert néhányan nyernek a többi áldozatából; nem igaz hogy senkinek sincs érdekében súlyosbítani a többi terhét, mivel vannak olyan társak, akik a közös viszonyon kívül esnek. Nem igaz hogy a társadalom minden tagja ugyanazon jogokat nyeri, melyeket átenged; nem nyer egyenértékűt azzal, amit felad, és áldozatának következménye az, vagy az lehet, hogy olyan hatalmat állítanak fel, mely elragadja tőle azt, amije van.

Mihelyt a közakarat mindent megtehet, annak képviselői annál félelmetesebbek, mert az állítólagos közakarat készséges eszközeinek mondják magukat, és mivel kezükben vannak az erőszak vagy csábítás szükséges módszerei, amikre szükségük van annak elérése végett, ami érdekükben áll. Amit egy zsarnok nem merne megtenni a maga nevében, azt ők a társadalmi hatalom korlátlanságával igazolják. A szükséges felhatalmazások kiterjesztését a szuverén hatalom birtokosától, a néptől kérik, melynek mindenhatósága csak azért létezik, hogy igazolja az ő túlhágásaikat. A legigazságtalanabb törvények, a legelnyomóbb intézkedések kötelezőkké válnak, mert hiszen azok a közakarat kifejezései. Mert – mondja Rousseau – az egyénnek, aki teljesen lemondott a jogairól a társadalom javára, nem lehet más akarata, mint a közakarat. Ennek engedelmeskedve csak önmaguknak engedelmeskednek, és annál szabadabbak, minél vakabban engedelmeskednek neki.

Ilyennek látjuk mutatkozni a történelem minden korszakában ennek a rendszernek a következményeit, amik főképp forradalmunk idején fejlődtek ki egész rémületes terjedelmükben és csináltak szent elveket oly sérelmekből, melyeket nehezen lehet meggyógyítani. Minél inkább népkormány volt, amit Franciaországnak adni akartak, annál mélyebbek voltak sértései. Könnyű volna számtalan idézettel bebizonyítani, hogy a rémuralom legbuzgóbb apostolainak szofizmái a legiszonyatosabb körülmények között sem voltak mások, mint Rousseau elveinek tökéletesen helyes következményei. Egy mindenható nép, szintén olyan veszélyes, sőt veszélyesebb, mint egy zsarnok, vagy jobban mondva bizonyos, hogy a zsarnok a népnek engedett hatalmat veszi a kezébe. Nem lesz másra szüksége, mint hogy a nép mindenhatóságát hirdesse, amikor megtámadja a népet, és nevében szóljon, amikor hallgatást parancsol neki.

Rousseau maga is megrémült ezektől a következményektől. Elszörnyülködve az általa teremtett társadalmi hatalom végtelensége láttán, nem tudta, melyik kezekbe tegye ezt a hatalom-szörnyeteget, és nem talált más védelmet ez ellen a szuverenitástól elválaszthatatlan veszély ellen, mint egy olyan intézkedést, mely lehetetlenné tette annak gyakorlását. Kinyilvánította, hogy a szuverenitás elidegeníthetetlen, nem lehet másra bízni, más nem képviselheti. Ez más szavakkal annyi volt, mint azt mondani, hogy az nem gyakorolható; és ezzel a gyakorlatban megsemmisítette az elvet, melyet hirdetett.

De lássuk, mennyivel őszintébbek a zsarnokság hívei, amikor erről az axiómáról, egyedüli segélyükről és társadalmukról szólnak. Az ember, aki a legelmésebben szerkesztette rendszerbe a zsarnokságot, Hobbes, mindenekelőtt a szuverenitás korlátlanságának elismerésére törekedett, hogy abból levonhassa egy egyén korlátlan uralmának törvényességét. A szuverenitás, úgymond, korlátlan; ezt az igazságot mindig elismerték, még azok is, kik lázadásokat szítottak vagy polgárháborúkat gerjesztettek: az indokuk nem a szuverén hatalom megsemmisítése volt, hanem csak az, hogy máshova helyezzék annak gyakorlását. A demokrácia korlátlan szuverenitás mindenki kezében; az arisztokrácia korlátlan szuverenitás néhányak kezében; a monarchia korlátlan szuverenitás egyvalaki kezében. A nép kiadhatta kezei közül e korlátlan szuverenitást egy fejedelem javára, aki ennél fogva törvényes birtokosa lett.

Ebből világosan látjuk, hogy az a korlátlanság vagy abszolutizmus, melyet Hobbes a népnek tulajdonit, az egész rendszerének az alapja. A „korlátlan” szó kivetkőzteti az egész kérdést a természetéből és a következtetések új sorába vezet bennünket; ez az a pont, ahol az író elhagyja az igazság útját, hogy szofizmák által eljusson ahhoz a célhoz, melyet kezdetben kitűzött magának. Bebizonyítja, hogy az emberek együttműködése nem elegendő, hanem erőszaknak kell kikényszerítenie azt; hogy a társadalomnak, aminek óvnia kell magát a külső támadástól, szüksége van egy védelem céljából felfegyverzett közös erőre; hogy az embereknek, akik követeléseik miatt viszályba keverednek egymással, szükségük van törvényekre a jogaik szabályozásához. Az első pontból arra a következtetésre jut, hogy a szuverénnek korlátlan joga van büntetni, a másodikból, hogy a szuverénnek korlátlan joga van hadat viselni, a harmadikból hogy a szuverén korlátlan törvényhozó.

Semmi sem hamisabb, mint ezek a következtetések. A szuverénnek joga van büntetni, de csak a vétkes tetteket; joga van hadat viselni, de csak amikor megtámadják a társadalmat; joga van törvényeket hozni, de csak ha szükségesek és csak úgy, hogy azok egyezzenek az igazságossággal. Mindezekben a tulajdonságokban tehát nincs se korlátlanság, se önkény. A demokrácia mindenkinek a kezébe tett hatalom, de csak az a mértéke a hatalomnak, amit megkövetel a közbiztonság; az arisztokrácia néhányakra bízott hatalom, a monarchia egyvalakinek adott hatalom. A nép kiadhatja kezéből ezt a hatalmat egyvalakinek vagy néhányaknak, de ezek hatalma, valamint a nép hatalma, mely felruházta őket vele, korlátozott. A mondatszerkezetébe feleslegesen beiktatott egyetlenegy szó eltávolításával Hobbes egész borzasztó rendszere összeomlik. Ellenben a „korlátlan” szóval sem a szabadság, sem, mint később látni fogjuk, a nyugalom, sem a boldogság nem lehetséges semmiféle alkotmány alatt. A korlátlan népkormány nem egyéb, mint egy görcsös zsarnokság, és a korlátlan monarchikus kormány egy összpontosított kényuralom.

Ahol a szuverenitás nincs korlátozva, nincs mód védeni az egyéneket a kormányok ellen. Hiába állítják, hogy a kormányok alá vannak vetve a közakaratnak, hiszen épp a kormányok szabják és parancsolják ki ezt az akaratot, és minden védelem cserben hagy ellenük.

A nép, mondja Rousseau, egy tekintetben szuverén, és egy másikban alattvaló: csakhogy a gyakorlatban összeolvad a kettő. A hatalomnak könnyű a népet elnyomni, mint alattvalót, hogy aztán arra kényszerítse, hogy kinyilvánítsa az akaratot, melyet megszab.

Semmiféle politikai szervezet nem távolíthatja el ezt a veszélyt. Hiába osztjátok meg a hatalmakat, ha a hatalom teljes összege korlátlan, a megosztott hatalmaknak csak egyesülni kell, és a zsarnokság orvosolhatatlanná válik. Ami minket érdekel, az nem az, hogy valamelyik hatalom ne sértse meg a jogainkat egy másik jóváhagyása nélkül, hanem az, minden hatalomnak tiltott legyen ez a jogsértés. Az nem elég, hogy a végrehajtás ügynökeinek szüksége van a törvényhozás felhatalmazására, hanem az kell, hogy a törvényhozó ne hatalmazhassa őket fel törvényes hatáskörükön kívüli cselekvésre. Az kevés, hogy a végrehajtó hatalomnak ne legyen joga a törvény jóváhagyása nélkül cselekedni, ha nem szabunk határt ennek a jóváhagyásnak, ha nem mondjuk ki kereken, hogy vannak dolgok, melyek felett a törvényhozónak nincs joga törvényt hozni, vagy, más szavakkal, hogy a szuverén hatalom korlátozott, és hogy vannak oly akaratok, melyekkel jogszerűen sem a nép, sem megbízottjai nem bírnak.

Ez az, amit ki kell nyilatkoztatni, ez az a fontos igazság és örök elv, melyet fel kell állítani.

Semmiféle hatalom a földön nem korlátlan, sem a népé, sem azoké, akik magukat képviselőinek mondják, sem a királyoké, akármely címnél fogva uralkodjanak is, sem a törvényeké, melyeket – mivel nem mások, mint kormányformától függően a nép vagy a fejedelem akaratának kifejezései – ugyanazoknak a határoknak kell körbe zárnia, mint a hatalmat, amelytől származnak.

Ezeket a határokat az igazság és az egyének jogai határozzák meg. Egy egész nép akarata sem teheti igazságossá azt, ami jogtalan. Egy nemzet képviselőinek nincs joga azt tenni, amit magának a nemzetnek sincs joga tenni. Egy fejedelem sem bír határtalan hatalommal, követelje bármely címet: akár az isteni jogra támaszkodik, akár a hódításra vagy pedig a nép beleegyezésére. Az Isten, ha az emberi dolgokba avatkozik, csupán az igazságot szentesíti. A hódítási jog nem jog, csak erőszak, mert azé, aki a kezére keríti. A nép beleegyezése nem igazolhatja azt a mi törvénytelen, mert egy nép sem bízhat meg senkit olyan hatalommal, mellyel maga sem bír.

Egy ellenvetés mutatkozik a felségi hatalom korlátozása irányában. Vajon lehetséges-e korlátozni azt? Létezik-e erő, ami meggátolhatja, hogy áthágja az elébe szabott határt? Azt fogják mondani, elmés szerkezetekkel meg lehet szorítani a hatalmat, ha megosztják. Egymás ellen lehet állítani és egyensúlyozni a hatalom alkotóelemeit. De hogyan fogják elérni, hogy az egész együttvéve ne legyen korlátlan? Hogyan lehet korlátozni a hatalmat, ha nem hatalommal?

A szuverén hatalom elméleti korlátozása kétségkívül nem elegendő. A politikai intézményeknek olyan alapokat kell keresni, melyek úgy egyeztetik össze a hatalomgyakorlók érdekét, hogy legnyilvánvalóbb, legállandóbb és legbiztosítottabb hasznuk legyen abban, hogy saját hatáskörükben maradnak. De a legfőbb kérdés mégis csak a szuverén hatalomnak hatásköre és korlátozása; mert mielőtt megszerveznénk valamit, meg kell határozni természetét és kiterjedését.

Továbbá, anélkül hogy – mint azt a filozófusok igen sokszor tették – az túlbecsülném az igazság befolyását, annyit merek állítani, hogy ha bizonyos elveket teljesen és világosan bebizonyítanak, némileg biztosítékul szolgálnak önmaguknak. A nyilvánvaló igazságról kialakul egy egyetemes vélemény, mely csakhamar győzedelmes lesz. Ha mindenki hiszi és vallja, hogy a szuverén hatalom nem korlátlan, azaz hogy a földön nem létezik korlátlan hatalom, soha senki nem merészel majd korlátlan hatalmat követelni magának. Ezt máris bizonyítja a tapasztalás. Többé például nem tulajdonítjuk a társadalomnak az élet és halál fölötti döntés jogát törvényes ítélet nélkül. És manapság egyetlen kormány sem követeli magának ezt a jogot. Ha féktelenebbeknek látjuk a régi köztársaságok zsarnokait, mint az újabb történelem kormányait, azt részben ennek az oknak kell tulajdonítani. A despotizmus legszörnyűbb merényletei sokszor az a tan szülte, mely szerint az egész társadalmat korlátlan hatalom illeti.

A szuverén hatalom korlátozása tehát valódi és lehetséges. Kezeskedik róla először az erő, mely a közvélemény által elismert minden igazságról kezeskedik; aztán szabatosabb módon a hatalom megosztása és egyensúlyozása.

De kezdjük ott, üdvösnek tartjuk ezt a korlátozást. Enélkül az elővigyázat nélkül minden haszontalan.

A népszuverenitást jogos határai közé szorítva többé nincs mitől félni; ezzel kivesszük mind az egyének, mind a csoportok kényuralma kezéből azt a látszólagos szentesítést, melyet abból a beleegyezésből merítenek, amelyet maguk parancsolnak meg, mert bebizonyítjuk, hogy annak a beleegyezésnek, ha valódi is volna, nincs hatalma semmit szentesíteni.

A népnek nincs joga egyetlen ártatlant bántani, egyetlen vádlottal törvényes bizonyíték nélkül bűnösként bánni. Tehát ilyen jogot senkire nem bízhat. A népnek nincs joga sérteni a vélemény- és a vallás szabadságát, a bírói biztosítékot, a törvényszéki védelmi eljárást; tehát egy zsarnok, egy országgyűlés sem gyakorolhat hasonló jogot, azt mondván, hogy a nép ruházta fel vele. Tehát minden despotizmus törvénytelen; semmi sem szentesítheti, még a népakarat sem, amire hivatkozik; mert a népszuverenitás nevében olyan hatalmat követel magának, amilyet nem foglal magába a népszuverenitás, és ez nem csak helycsere egy létező hatalommal, hanem egy olyan hatalom megteremtése, melynek nem szabad léteznie.

Talán úgy fogják találni, hogy igenis metafizikai vitatkozásba bocsátkoztam; de erre én először is azt felelem, hogy még ma is támaszkodnak Rousseau metafizikájára; mert egy nemrég megjelent mű a „miniszterek felelősségéről”, úgy mint Rousseau, a közakaratról beszél nekünk, és mint azok, akik Rousseau-t a despotizmus érdekében értelmezik, egy olyan kiváltságos lényről beszél, melyben összpontosul a társadalom minden érdeke. Továbbá úgy gondolom, hogy mindig hasznos megigazítani a véleményeket, látszanak akármennyire metafizikaiaknak és absztraktnak, mert az érdekek a véleményekben keresik fegyvereiket. Az érdekek és vélemények között a különbség: először, hogy az egyiket rejtegetik és a másikat mutogatják, mert az érdekek széthúzást, a vélemények egyetértést szülnek; és másodszor, hogy az érdekek minden egyén esetén változnak, helyzete, ízlése, körülményei szerint, ellenben a vélemények ugyanazok, vagy annak látszanak mindazok esetén, akik együttműködnek; végül, hogy számot vetve az érdekeivel, mindenki csak a maga dolgát igazgathatja, amikor pedig másokat akar rávenni arra, hogy vele tartsanak, kénytelen olyan véleményt előadni, mellyel leplezi valódi céljait. Leplezd le előtérbe állított véleménye hamisságát, és megfosztottad fő erejétől, megsemmisítetted az eszközt, amivel környezetét befolyásolja; széttépted a zászlót, a sereg elszéled.

Napjainkban, tudom, felmentik magukat az emberek azon eszmék megcáfolásától, melyeket meg akarnak támadni, egyenlő ellenszenvet tanúsítva minden elmélet ellen. Azt állítják, hogy bárminemű metafizika érdemtelen még a megvitatásra is; azonban a metafizika és az elméletek elleni szónoklatokat én mindig méltatlannak tartottam egy gondolkodó emberhez. Ezek a kikelések kettő veszéllyel járnak: nincs kevesebb erejük az igazság, mint a tévedés ellen; az ész meggyalázására törekednek, nevetség tárgyává akarják tenni értelmi tehetségeinket, hitelét akarják venni legnemesebb részünknek; és koránt sincs az a hasznuk, melyet nekik tulajdonítanak. Ha a veszélyeseknek hitt véleményeket megvetéssel mellőzik, vagy erőszakkal elnyomják, azzal nem tesznek egyebet, mint egy pillanat erejéig felfüggesztik a következményeiket, de megkettőzik vele későbbi befolyásukat. Ne hagyjuk, hogy megvezessen minket a hallgatás és ne vegyük azt beleegyezésnek. Mindaddig amíg az ész nincs meggyőzve, a tévedés kész újra megjelenni az első eseményre, ami feloldja láncait, és saját hasznára fordítja a szenvedett rabságát. Hiába! A gondolat ellen csak a gondolat küzdhet, csak az érvelés igazíthatja ki az érvelést. Ha a hatalom elveti azt, akkor nem csak az igazság ellen vall kudarcot, hanem a tévedés ellen is. A tévedést nem fegyverezhetjük le másképp, csak ha megcáfoljuk. Minden egyéb nem más vastag szemfényvesztésnél, mely évről évre megújul néhányak javára, a többiek szégyenére és szerencsétlenségére.

Bizony, ha a gondolat megvetése megóvhatta volna az embereket azon veszélyektől, melyekkel tévedéseik fenyegetik őket, akkor már rég élveznék ennek a magasztalt védelemnek a jótéteményét. A gondolat megvetése nem új felfedezés. Nem új eszme mindig az erőre hivatkozni; felállítani a kiváltságosok egy kis csoportját a többiek rovására és fölöslegesnek tekinteni azok eszét, henye és gyászos foglalatosságnak nyilvánítani elmélkedéseiket. A gótoktól napjainkig látjuk, hogy kézről-kézre adták ezt a gyakorlatot. A gótoktól napjainkig szónokoltak a metafizika és az elméletek ellen, az elméletek mégis mindig újra megjelentek. Egykor azt mondták, az egyenlőség nem egyéb kiméránál, üres absztrakció, értelmetlen elmélet. Álmodozóknak és fontoskodóknak nevezték azokat, akik értelmezni akarták az egyenlőséget, hogy külön válasszák a túlzásoktól melyek eltorzítják, és a rosszul értelmezett egyenlőség újra meg újra támadásra kelt. A parasztlázadás, a nivellálók, a forradalmárok visszaéltek ezzel az elmélettel, éppen azért, mert száműzték azt ahelyett, hogy megigazították volna; mindez kétségbevonhatatlan bizonyítéka annak, hogy elégtelenek azok az eszközök, melyeket az elvont eszmék ellenségei használtak, hogy védekezzenek támadásaik ellen, és, ahogy mondták, hogy megvédjék tőlük azt a vak és ostoba fajt, melyet kormányozni méltóztattak. Persze, hogy azok az eszközök csak ideiglenesen szolgáltak. Amikor hamis elméletek tévútra viszik az embereket, készek hallgatni az elméletek ellen felhozott közönséges mondásokra, némelyek belefáradva, másik érdekből, a legtöbben divatból. De mihelyt kipihenik a fáradtságot vagy megszabadultak a rémülettől, eszükbe jut, hogy az elmélet önmagában nem rossz dolog, hogy minden dolognak megvan a maga elmélete, hogy az elmélet nem más, mint tények sora, melyet a tapasztalás szabálya alakított, hogy a cselekvés csak alkalmazott elmélet. Érzik, hogy a természet nem azért adta nekik az észt, hogy az néma legyen és terméketlen; szégyenkeznek, hogy lemondtak arról, amiben lényük méltósága áll. Visszafogadják tehát az elméleteket, és ha azok nincsenek kijavítva, minden hibájukkal együtt fogadják vissza őket és az elméletek ismét elvezetik őket mindazon tévutakra, melyek miatt előtte elhagyták őket. Azt állítani, hogy mivel a hamis elméletek nagy veszélyekkel járnak, le kell mondani minden elméletről, annyi, mint megfosztani az embereket a veszélyek elleni legbiztosabb gyógyszertől; annyi, mint azt mondani, hogy mivel a tévedés szomorú dolog, le kell mondani örökre az igazság kutatásáról.

Hasznos tehát, úgy hiszem, helyes érveléssel küzdeni a hibás érvelések ellen. Hasznos igaz metafizikával szembeszállni a hamis metafizika ellen; így cselekedve jobban szolgáljuk az emberiséget, mint azok, akik hallgatást parancsolva eldöntetlen kérdéseket hagynak a jövőnek örökségül, és akiknek szűk látókörű és gyanakodó óvatosságuk súlyosbítja éppen azzal súlyosbítja a hibás eszmék helytelenségeit, hogy nem engedi, hogy vizsgálat alá vegyék őket.

  1. [La souveraineté du peuple (1815). Magyarul kétszer is megjelent; elsőként Perlaky Sándor fordította le Benjamin Constant 1862-es Az alkotmányos politica tana c. kötetében A népfelségről és határairól címmel, később Brassai Sámuel fordította le A nép legfelsőbbsége címmel a Budapesti Szemle 212. számában, 1894-ben. Az alábbi kiadáshoz mindkét fordítás felhasználásra került.]
  2. A Törvények szellemében, igaz, hogy van egynéhány szó, amely úgy látszik, mintha határt szabna a népszuverenitásnak. Ha azt mondjuk Montesquieu-vel, hogy a jogosság (justice) előbb létezik, abba kétségtelenül bele van foglalva, hogy a törvényeknek, és ebből következően a közakaratnak, melyet a törvények tolmácsolnak, a jogosság alárendeltjének kell lennie. De mennyi fejtegetést kíván ez az igazság, hogy alkalmazható legyen! Kifejtés hiányában mi történt Montesquieu állításával? Az, hogy akiknek a kezében volt a hatalom, abból az elvből kiindulva, hogy a jogosság előbb létezett, mint a törvények, retroaktív törvényeknek vetették alá az embereket, vagy megfosztották őket a fennálló törvények javadalmaitól, és így a jogosság iránti színlelt tisztelettel a legfelháborítóbb jogsértéseket takarták el. Ezért annyira fontos dolog óvakodni az értelmezetlen maximáktól.

    Egyébiránt Montesquieu a szabadság értelmezésében felismerte a társadalmi autoritás minden korlátját. „A szabadság,” mondja, „abban áll, hogy cselekedhessünk mindent, amit nem tilt a törvény.” Kétségkívül nincsen szabadság, ha az állampolgár nem tehet meg mindent, amit törvény nem tilt; de a törvények annyi mindent megtilthatnak, hogy úgy sem lenne szabadság! Montesquieu szintúgy, mint a politikai írók nagyobb része, úgy látszik, hogy összetévesztett két dolgot: a szabadságot és a biztonságot. Az egyén jogai: szabadság; a társadalom jogai: biztonság. A népszuverenitás axiómáját a szabadság elvének tartották, holott az a biztonság elve. Arra való, hogy meggátolja az egyént, hogy megszerezze az autoritást, ami csupán az egész társadalomé; de ennek az autoritásnak se természetét, se korlátjait nem szabja meg. Montesquieu maximája, miszerint az egyénnek joga van mindent csinálni, amit a törvény megenged, szintúgy a biztonság elve. Annyit tesz, hogy senkinek sincs joga meggátolni bárki mást, hogy ne cselekedje, amit a törvény nem tilt; de nem fejtegeti, és nem mutatja ki, hogy mit van vagy nincs joga tiltani a törvénynek. Pedig pontosan ebben áll a szabadság. A szabadság nem más, mint az, amit joga van tenni az egyénnek, és nincs joga megtiltani a társadalomnak.

  3. A világért sem csatlakoznék Rousseau becsmérlőihez. Pedig sokan vannak manapság. Alantas elmék egész csoportja, akik azzal akarnak sikert aratni, hogy kétségbe vonnak minden bátran megvilágított igazságot, és arra törekednek, hogy elhomályosítsák az ő dicsőségét; de annál inkább illő óvakodnunk az ócsárlásától. Ő volt az első, aki népszerűvé tette jogaink tudatát. Az ő szavára serkentek fel a nemes szívek, a független lelkek; de maga Rousseau képtelen volt szabatosan értelmezni, amit mélyen érzett. A Contrat Socialnek nem egy fejezete méltó a XV. századbeli skolasztikus írókhoz. Mert micsoda jogok azok, amelyeket annál jobban élvez, minél jobban elidegenít az ember? Micsoda szabadság az, amelynél fogva annál szabadabb mindenki, minél teljesebben csinálja azt, ami ellenkezik az akaratával? A kényuralom pártolói roppant hasznot húzhatnak Rousseau elveiből. Ismerek egyet, aki mint Rousseau, azt véli, hogy a korlátlan hatalomnak az egész társadalom a birtokosa; azt véli, hogy a korlátlan hatalmat átruházták a társadalom képviselőjére: arra az emberre, akit ő a megszemélyesített fajnak, az egyénesített társadalomnak értelmez. Ahogy Rousseau mondta, hogy a társadalom testülete nem bánthatja sem a tagok összességét, sem külön valamelyiküket, úgy mondja ő is, hogy a hatalom birtokosa, a társadalomnak beállított ember, nem árthat a társadalomnak, mert annyira ő maga a társadalom, hogy ami bajt annak csinálna, azt maga is éppen úgy érezné és szenvedné. Ahogy Rousseau azt mondja, hogy az egyén nem szállhat szembe a társadalommal, mivel fenntartás nélkül feladta számára minden jogát, ő is azt állítja, hogy a hatalom birtokosa korlátlan, mert a társadalom egy tagja sem szállhat szembe az egész társadalommal; hogy a hatalom birtokosa semmiképp nem lehet felelős, mert egyén nem vonhatja számadásra azt a lényt, amelynek ő csak része, és az neki csak azt feleli, hogy vonuljon vissza abba a sorba, amiből nem kellett volna kilépnie. És hogy zsarnokságától ne féljünk, hozzáteszi: „No már, íme, miért nem lehet ő (a hatalom birtokosa) önkényes: azért, mert ő nem ember, hanem a nép.” Bámulatos kezeskedés ez a szócsere! Nemde furcsa, hogy az írók azt vetik Rousseau szemére, hogy absztrakciókban veszti magát? Amikor ők megszemélyesített társadalomról beszélnek és arról, hogy a szuverén nem ember, hanem nép – az talán nem absztrakció?

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):