A libertárius hitvallás egyetlen központi axiómán nyugszik, miszerint egyetlen ember vagy csoport sem alkalmazhat agressziót bárki más személye vagy tulajdona ellen. Nevezhetjük ezt a „non-agresszió axiómának”. Az „agressziót” úgy definiáljuk, mint a fizikai erőszak használatának kezdeményezése vagy fenyegetése bárki más személye vagy tulajdona ellen. Az agresszió így a támadás szinonimája.
Ha senki sem alkalmazhat agressziót mások ellen; ha – röviden – mindenkinek abszolút jogában áll agressziótól „szabad” lenni, akkor ez rögvest maga után vonja, hogy a libertárius határozottan kiáll azok mellett, amiket általában „polgári szabadságjogoknak” neveznek: a szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság mellett, illetve amellett, hogy az emberek olyan „áldozat nélküli bűncselekményeket” folytassanak, mint a pornográfia, a szexuális deviancia és a prostitúció (amiket a libertárius egyáltalán nem is tekint „bűncselekménynek”, mivel úgy definiálja a „bűncselekményt”, mint valaki személye vagy tulajdona ellen irányuló erőszakos támadás). Továbbá hatalmas méretű rabszolgaságnak tartja a sorozást. És mivel a háború – főleg a modern háború – a civilek tömeges lemészárlásával jár, a libertárius tömeggyilkosságnak, így teljesen illegitimnek tartja ezeket a konfliktusokat.
Manapság mindezt „balos” álláspontnak tartják a kortárs ideológiai skálán. Másrészről azonban, mivel a libertárius ellenzi a magántulajdonjogok elleni támadást, ez azt is jelenti, hogy épp annyira elkötelezetten ellenszegül a magántulajdonjogokba vagy a szabad piacgazdaságba való állami beavatkozásnak kontrollok, szabályozások, támogatások és tilalmak formájában. Hiszen amennyiben minden egyénnek joga van saját tulajdonához anélkül, hogy agresszív támadást kelljen szenvednie, akkor úgyszintén jogában áll beavatkozás nélkül továbbadni a tulajdonát (hagyaték és örökség), illetve elcserélni azt mások tulajdonára (szabad szerződés és a szabadpiaci gazdaság). A libertárius a korlátlan magántulajdonhoz és a szabad cseréhez való jog pártján, így a „laissez-faire kapitalizmus” oldalán áll.
A kortárs terminológia – ismét – a tulajdonnal és a gazdasággal kapcsolatos libertárius álláspontot „szélsőjobboldalinak” nevezné. De a libertárius semmi ellentmondást nem lát abban, hogy bizonyos kérdésekben „balos,” másokban pedig „jobbos”. Épp ellenkezőleg, úgy látja, hogy tulajdonképpen egyedül a saját álláspontja a következetes – következetes minden egyén szabadságával. Hiszen hogyan ellenezheti a baloldali a háború és a besorozás erőszakát, miközben támogatja az adóztatás és az állami kontroll erőszakát? És hogyan kürtölheti világgá a jobboldali a magántulajdon és a szabad vállalkozás melletti elköteleződését, miközben egyszerre támogatja a háborút, a besorozást és az olyan non-agresszív tevékenységek és gyakorlatok betiltását, amiket erkölcstelennek tart? És hogyan támogathatja a jobboldali a szabadpiacot, miközben semmi problémát nem lát a hadipari komplexummal járó hatalmas állami támogatásokban, gazdasági torzulásokban és improduktív hatékonytalanságokban?
Míg ellenez minden magán- vagy csoportos agressziót a személyhez és tulajdonhoz való jog ellen, a libertárius látja, hogy a történelem során és mind a mai napig létezik egy központi, domináns és mindenek felett álló agresszor ezek ellen a jogok ellen: az Állam. Az összes többi gondolkodóval szemben – legyen az baloldali, jobboldali vagy a kettő között – a libertárius nem hajlandó megadni az Államnak az erkölcsi szankciót, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyeket mindenki erkölcstelennek, illegálisnak és bűncselekménynek tartana, ha a társadalom bármelyik másik személye vagy csoportja hajtaná végre. A libertárius, röviden, ragaszkodik ahhoz, hogy mindenkire alkalmazzák az általános erkölcsi törvényt, és semmilyen különleges kivételt nem tesz bármelyik személy vagy csoport esetén. Ha az Államra azonban úgymond meztelenül tekintünk, azt látjuk, hogy egyetemesen megengedik neki, sőt, biztatják arra, hogy olyan tetteket kövessen el, amiket még a nem libertáriusok is megvetendő bűnnek tartanak. Az Állam rendszeresen tömeggyilkosságot követ el, amit „háborúnak,” vagy néha a „felforgatás elfojtásának” nevez; az Állam rabigába hajtja és hadseregébe kényszeríti az embereket, amit “besorozásnak” nevez; és az erőszakos rablást, amiből megél, és ami Állammá teszi, “adóztatásnak” nevezi. A libertárius ragaszkodik ahhoz, hogy a természetükre nézve lényegtelen, hogy a népesség többsége támogatja-e ezeket a gyakorlatokat: hogy a többségi támogatás ellenére a Háború Tömeggyilkosság, a Sorozás Rabszolgaság, és az Adóztatás Rablás. A libertárius, röviden, szinte teljes mértékben a gyermek a meséből, aki kitartóan mutat rá arra, hogy a király meztelen.
A korszakok során a király számos álruhát viselt, amit a nemzet értelmiségi kasztja szőtt neki. Az elmúlt évszázadokban az értelmiségiek azt tanították a népnek, hogy az Állam vagy uralkodói szentek voltak, vagy legalábbis isteni tekintély állt mögöttük, ennélfogva ami a naiv és képzetlen szem számára despotizmusnak, tömeggyilkosságnak és hatalmas méretű rablásnak tűnik, az valójában csupán Isten kifürkészhetetlen útjainak megnyilvánulása a politikai színtéren. Az elmúlt évtizedekben, miután az isteni szankció kissé elvesztette népszerűségét, szofisztikáltabbnál szofisztikáltabb védőbeszédet szőtt a király „udvari értelmisége”: azt tanítva a népnek, hogy amit az Állam tesz, azt a „közjóért” és a „közjólétért” teszi, hogy az adóztatás-és-költekezés folyamata a „multiplikátor” titokzatos folyamatán át tartja egyenesben a gazdaságot, és mellesleg az állami „szolgáltatások” széles választékát amúgy sem volnának képesek megtermelni a piacon vagy a társadalomban önként cselekvő polgárok. A libertárius mindezt tagadja: úgy látja, hogy a különböző védőbeszédek fondorlatos módjai annak, hogy biztosítsák az Állam uralmának társadalmi támogatását, és úgy tartja, hogy bármilyen szolgáltatást is nyújtson az Állam, azt sokkal hatékonyabban és sokkal erkölcsösebben tudná biztosítani a magán és kooperatív vállalkozás.
A libertárius tehát az egyik legfőbb oktatási feladatának tartja, hogy demisztifikálja és deszankcionálja az Államot a szerencsétlen alattvalói szemében. A feladata ismételten és mélyrehatóan demonstrálni, hogy nem csupán a király, hanem a „demokratikus” Állam is meztelen; hogy minden Állam a népesség fölötti kizsákmányoló uralommal tartja fenn magát; és hogy ez az uralom az objektív szükségesség ellentéte. Arra törekedik, hogy bemutassa, hogy az adóztatásnak és az Államnak a puszta léte is felállít egy osztályellentétet a kizsákmányoló uralkodók és a kizsákmányolt uraltak között. Szeretné bemutatni, hogy az udvari értelmiségiek feladata – akik mindig is támogatták az Államot – mindenkor az volt, hogy misztifikációt szőjenek az Állam köré és ezzel vegyék rá a népet arra, hogy elfogadják az Állam uralmát; illetve hogy ezek az értelmiségek – cserébe – részesülnek a hatalomból és a megvezetett alattvalókból kiszipolyozott zsákmányból.
Vegyük például az adóztatás intézményét, amiről az államisták azt állították, hogy bizonyos értelemben valójában „önkéntes”. Aki őszintén hisz az adóztatás „önkéntes” természetében, azt arra invitáljuk, hogy ne fizesse be az adóit és nézze meg, mi is történik vele. Ha elemzés alá vesszük az adóztatást, azt látjuk, hogy a társadalom összes személye és intézménye közül egyedül az Állam tesz szert a jövedelmére kényszerítő erőszak használatával. A társadalomban mindenki más vagy önkéntes ajándékozással (szervezetek, jótékonysági társaságok, sakk klubok) vagy a fogyasztók által önkéntesen vásárolt javak és szolgáltatások értékesítésével teszi. Ha az Államon kívül bárki megpróbálna „adóztatni”, azt nyilvánvalóan kényszernek és alig leplezett bűnözésnek vélnék. Azonban a „szuverenitásról” szóló misztikus szépítés annyira elleplezte a folyamatot, hogy egyedül a libertáriusok készek annak nevezni az adóztatást, ami valójában: legalizált és szervezett rablás, méghozzá hatalmas mértékben.
