Ludwig von Mises – Emberi cselekvés: II.4. A módszertani individualizmus elve

Ludwig von Mises – Emberi cselekvés: II.4. A módszertani individualizmus elve

Ludwig von Mises

Emberi Cselekvés

 

II.
Az emberi cselekvés tudományainak ismeretelméleti problémái

 

4.
A módszertani individualizmus elve

A praxeológia az egyéni emberek cselekedeteivel foglalkozik. Csupán vizsgálódásai későbbi szakaszán éri el az emberi együttműködés megismerését és foglalkozik a társadalmi cselekvéssel, mint az emberi cselekvés, mint olyan, egyetemesebb kategóriájának speciális esetével.

Ezt a módszertani individualizmust számos metafizikai iskola vehemens támadás alá vette és nominalisztikus tévedésnek becsmérelte. Az egyén fogalma – mondják a kritikusok – egy üres absztrakció. A valódi ember mindig szükségszerűen egy társadalmi egész része. Lehetetlen elképzelni egy ember létét, aki elkülönült az emberiség többi tagjától és nem áll kapcsolatban a társadalommal. Az ember, mint ember, egy társadalmi evolúció eredménye. A legkiemelkedőbb vonása, az értelem, csak a társadalmi kölcsönösség keretrendszerén belül tud kialakulni. Nincs olyan gondolkodás, ami ne függne a nyelvi fogalmaktól és képzetektől. De a beszéd nyilvánvalóan egy társadalmi jelenség. Az ember mindig egy kollektíva tagja. Mivel az egész mind logikailag, mind időrendben megelőzi a részeit vagy tagjait, a társadalom tanulmányozása megelőzi az egyén tanulmányozását. Az egyetlen megfelelő módszer az emberi kérdések tudományos vizsgálatára az univerzalizmus vagy kollektivizmus módszere.

Nos, a vita arról, hogy logikailag az egész vagy a rész előzi-e meg egymást, hiábavaló. Logikailag az egész és a részei kölcsönviszonyban állnak. És logikai fogalmakként mindketten az időn kívül állnak.

A problémánkhoz nem kevésbé alkalmatlan a realizmus és a nominalizmus közötti ellentétre történő hivatkozás – mindkét kifejezést abban az értelemben véve, amit a középkori skolasztika tulajdonított nekik. Nem vitatott, hogy az emberi cselekvés szférájában valódi léttel bírnak a társadalmi entitások. Senki nem merészkedik tagadni, hogy a nemzetek, államok, községek, pártok, vallási közösségek valódi tényezők, amelyek meghatározzák az emberi események folyamát. A módszertani individualizmus – távol attól, hogy vitatná az efféle kollektív egészek jelentőségét – az egyik fő feladatának tartja leírni és elemezni létrejöttüket és eltűnésüket, változó szerkezetüket és műveleteiket. És az egyetlen módszert választja, ami képes kielégítően megoldani ezt a problémát.

Először be kell látnunk, hogy minden cselekvést egyének végeznek. Egy kollektíva mindig kizárólag egy vagy számos egyén közvetítésén keresztül operál, akik cselekedeteinek másodlagos forrása a kollektíva. Az határozza meg egy cselekvés jellegét, ahogyan a cselekvő egyének és mindazok, akiket érint a cselekvés, értelmezik azt. Az értelmezés tesz egy cselekedetet egy egyén cselekedetévé, egy másikat pedig az állam vagy a község cselekedetévé. A hóhér, nem pedig az állam végez ki egy bűnözőt. Az érintettek értelmezése az, ami a hóhér cselekedetében az állam cselekedetét látja. Egy csoport fegyveres ember megszáll egy helyet. Az érintettek értelmezése az, ami ezt a megszállást nem a helyszínen levő katonáknak és tiszteknek, hanem a nemzetnek tulajdonítja. Ha megvizsgáljuk az egyének által elvégzett különböző cselekedetek értelmét, szükségszerűen megtudunk mindent a kollektív egészek cselekedeteiről. Hiszen egy társadalmi kollektíva nem létezik és nem valóságos az egyéni tagjai tettein kívül. A testét alkotó egyének cselekedetei élik egy kollektíva életét. Nem képzelhető el olyan társadalmi kollektíva, ami nem bizonyos egyének cselekedetein keresztül tevékenykedik. Egy társadalmi egész valósága abból áll, hogy az irányítja és engedi az egyének meghatározott cselekedeteit. Tehát a kollektív egészek megértése az egyének cselekedeteinek elemzésén keresztül történik.

Az ember, mint gondolkodó és cselekvő lény, az emberelőtti létéből máris társadalmi lényként emelkedik ki. Az értelem, a nyelv és az együttműködés evolúciója ugyanannak a folyamatnak az eredményei; elválaszthatatlanul és szükségszerűen össze voltak kötve egymással. De ez a folyamat egyénekben zajlott le. Az egyének viselkedésének változásából állt. Nincsen semmi más szubsztancia, amiben megtörtént, mint az egyének. Nincs más társadalmi szubsztrátum, mint az egyének cselekedetei.

Az, hogy vannak nemzetek, államok és egyházak, hogy létezik társadalmi együttműködés a munkamegosztás rendszere alatt, csak bizonyos egyének cselekvésein keresztül válik láthatóvá. Soha senki sem látott nemzetet anélkül, hogy látta volna a tagjait. Ilyen értelemben mondhatja az ember azt, hogy egy társadalmi kollektíva az egyének cselekvésén keresztül jön létre. Ez nem jelenti azt, hogy az egyén időben megelőzi azt. Ez pusztán azt jelenti, hogy az egyének meghatározott cselekedetei alkotják a kollektívát.

Szükségtelen azt vitatni, hogy egy kollektíva pusztán alkotóelemeinek összege-e, vagy annál több, hogy sui generis-e, és észszerű-e akaratáról, terveiről, céljairól és cselekedetiről beszélni, illetve egy különálló „lelket” tulajdonítani neki. Az efféle tudálékos beszéd puszta időpazarlás. Egy kollektív egész a különböző egyének cselekedetinek bizonyos aspektusa, és mint olyan, egy valódi dolog, ami meghatározza az események folyamát.

Illuzórikus azt hinni, hogy lehetséges vizualizálni kollektív egészeket. Ezek sosem látható dolgok; megismerésük mindig annak az értelmezésnek a megértéséből fakad, amit a cselekvő emberek tulajdonítanak a cselekedeteiknek. Láthatunk egy tömeget, azaz az emberek sokaságát. Az, hogy ez vajon egy puszta összejövetel vagy egy tömeg (olyan értelemben, ahogyan a kortárs pszichológiában használják ezt a kifejezést), vagy egy szervezett testület, vagy valami másféle társadalmi entitás, egy olyan kérdés, amit kizárólag annak az értelmezésnek a megértésével lehet megválaszolni, amit ők maguk társítanak a jelenlétükhöz. És ez az értelmezés mindig az egyének értelmezése. Nem az érzékeink, hanem a megértésünk, egy mentális folyamat segít felismerni a társadalmi entitásokat.

Azok, akik kollektív egységekből kiindulva szeretnék tanulmányozni az emberi cselekvést, leküzdhetetlen akadállyal találják szembe magukat annak a ténynek a képében, hogy egy egyén – a legprimitívebb törzsek tagjait leszámítva – egyszerre számos különböző kollektív entitáshoz tartozhat és tartozik. Az egymás mellett létező társadalmi egységek sokasága, és azok kölcsönös antagonizmusa révén felmerülő problémákat kizárólag a módszertani individualizmussal lehet megoldani.1

Én és Mi

Az Ego a cselekvő lény egysége. Vitathatatlanul adott dolog, és semmilyen érveléssel vagy mellébeszéléssel nem lehet feloldani vagy eltüntetni.

A Mi mindig összeadás eredménye, ami összekapcsol kettő vagy több Ego-t. Ha valaki azt mondja: Én, nem szükséges további kérdezősködés a jelentésének megértéséhez. Ugyanez igaz a Te, és – feltételezve, hogy pontosan jelzik a szóban forgó személyt – az Ő kifejezések esetén. De ha az ember azt mondja, hogy Mi, további információ szükséges annak magyarázatához, hogy kik az Ego-k, akik ezt a Mi-t alkotják. Mindig egyének mondják azt, hogy Mi; még akkor is egyének mondják, ha kórusban teszik.

A Mi nem cselekedhet másképpen, mint ahogyan mindegyikük cselekszik az ő nevében. Cselekedhetnek mindannyian összhangban; vagy cselekedhet pusztán az egyikük mindenki más szerepében. Az utóbbi esetben a többiek együttműködése abból áll, hogy előidéznek egy olyan helyzetet, amelyben egy ember cselekedete rájuk is érvényes. Csak ilyen értelemben cselekszik az egész nevében egy társadalmi entitás tisztje; a kollektív test egyéni tagjai vagy előidézik, vagy hagyják azt, hogy egyetlen ember cselekedete rájuk is vonatkozzon.

A pszichológia arra irányuló törekvései, hogy felbontsák az Ego-t, és felfedjék róla, hogy egy puszta illúzió, mind időpazarlás. A praxeológiai Ego minden kétséget felülmúl. Nem számít, hogy mi volt és később mivé válik egy ember, a választás és cselekvés pillanatában ő egy Ego.

Meg kell különböztetnünk a pluralis logicust2(és a pusztán szertartásos pluralis majestaticust3) a pluralis gloriosustól.4 Ha egy kanadai, akik sosem próbálta a korcsolyázást azt mondja: „Mi vagyunk a világ legjobb jégkorong játékosai,” vagy ha egy olasz paraszt büszkén kijelenti, hogy „Mi vagyunk a világ legkiválóbb festői,” senkit sem szed rá. De a politikai és gazdasági kérdések esetén a pluralis gloriousból pluralis imperialis5 lesz, és mint olyan, jelentős szerepet játszik a nemzetközi gazdaságpolitikát meghatározó tanok elfogadásához vezető út kikövezésében.

Bob Murphy segédkönyve
A praxeológia az egyének cselekvésével foglalkozik. Igaz, hogy az emberek viselkedhetnek másképp, amikor egy nemzet tagjaiként tekintenek magukra, vagy amikor egy zabolátlan tömeg részei. Ennek ellenére a „nemzet” nem bombáz le egy másik országot; az egyének a hadseregben döntenek úgy, hogy engedelmeskednek ennek a parancsnak.

A kollektivista mentalitás kitűnik akkor, amikor valaki úgy hivatkozik magára, hogy „mi,” amikor semmi köze nem volt a szóban forgó cselekvéshez. Ha egy amerikai polgár azt mondja, „megnyertük az első világháborút,” ez szó szerinti értelemben természetesen hamis. Az „én” kifejezés nem kelt semmi hasonló zavart.

  1. Lásd lejjebb, VIII. fejezet 2. szakasz, a kollektivista társadalomelmélet kritikáját.
  2. [Logikai többes, a „mi” kifejezés használata olyan személyek kombinációjára, akik logikai azonossággal bírnak]
  3. [Királyi többes, amikor egy király hivatali minőségében használja a „mi” kifejezést, ahogyan egy szerkesztő vagy szerző is használja az írói többest.]
  4. [Dicsekvő többes, amikor úgy használja valaki a „mi” kifejezést, hogy azzal hamis azonosságot sugalljon híres vagy kimagasló személyekkel.]
  5. [Birodalmi többes, amikor úgy használja valaki a „mi” kifejezést, hogy azzal hamis azonosságot sugalljon önmaga és az uralkodó államhatalom között.  Pl. amikor egy brit polgár 1790 és 1945 között azt mondta: „Mi uraljuk Indiát.”]