Április 24.-én leplezték le ünnepélyesen Frédéric Bastiat emlékszobrát a francia Mugronban. Ez alkalommal Léon Say [Jean-Baptiste Say unokája] nagy érdekű emlékbeszédet mondott, melyből közöljük a következőket.
Nagy kitüntetésben részesítettek önök, mikor arra szólítottak föl, hogy a mai ünnepségen elnököljek. Én e kitüntetést nevemnek tulajdonítom; önök össze akarták kapcsolni Jean-Baptiste Say nevét Frédéric Bastiat nevével. A mai ünnep a közgazdaságtan ünnepe.
Nagy meghatottság vesz rajtam erőt e helyen, hol Bastiat leélte ifjúságát s csaknem egész férfikorát, hol annyian vesznek körül engem azok, kik ismerték és szerették a kitűnő férfiút, kit a jelen műemlék leleplezésével ma ünnepelni jöttünk.
Bastiat negyven éven át önöké volt; mi csak hat esztendeig bírtuk, de mily tündöklő volt ez a hat év, mialatt — ha szabad e kifejezéssel élnem — anélkül, hogy megszűnt volna önöké lenni, egész Franciaország bírta Frédéric Bastiatot.
Bastiat egyszerre vált híressé a tudomány sokféle kincseivel, melyeket Párizsba hozott, s melyeket tanulmányaiba elmélyedve, önök körében gyűjtött. A nagy színpadon, hova érdemei hívták, minden nap új meg új hódításokat tett a szabadkereskedelem szép ügyének, melyhez oly hévvel ragaszkodott, s mely akkoriban a közgazdaság fő kérdése, sőt minden mást abszorbeáló kérdése volt.
Felvilágosította azokat, kik nálunk oly tudatlanok mindarra nézve, ami határainkon túl történik, hogy mily erőfeszítéssel győzte le Cobden Angliában a százados előítéleteket. Az érett férfiak csodálták, a fiatalok szerették Bastiatot, s mindenki meghódolt szavai és modora varázsának, melyben őszinteség, szenvedély és igazságszeretet olvadtak egybe.
A gabonatörvény elleni liga, Cobden óriási és hazafias vállalkozása volt az, ami Bastiat képzeletét meggyújtani látszott.
Egy angol hírlapból — melyre, mint ő maga beszéli, csak véletlenül fizetett elő — vett tudomást a liga létezéséről. Ez 1843-ban történt. Részletesebben meg akarta ismerni a tényeket; olvasta a „Liga” címü hírlapot; lefordította sorban amint jött, Cobden, Bright, Fox, Wilson, Walliers beszédeit; levelezést kezdett Cobdennel és 1845 április 8.-án már arról tett jelentést neki, hogy nyomtatás alá adta »Cobden és Liga« című művét.
A könyv bevezetéssel kezdődik, mely Anglia közgazdasági állapotát mesterien ábrázolja abban a pillanatban, melyben a reformmozgalom megindult; a könyv többi része fordított s magyarázó jegyzetekkel kísért beszédek sorozata. De a mi szempontunkból e könyv fő érdekességét az teszi, hogy az ismertetett szónokok vonásai alatt magát Bastiatot találjuk föl. Elsajátította tőlük rendszerüknek egy részét, magáévá tette nyelvezetüket és átültette a saját francia írásaiba, mikor később a maga eszméit fejezte ki.
Olvassuk csak Foxnak azt a beszédét, melyben oly kedves gúnnyal csipkedi a védvámosokat, kik azt akarják, hogy az ország érje be önmagával.
. . . Francia szakács készíti a lord ebédjét s magát a lordot svájci inas készíti fel az ebédhez. Milady, aki elfogadja kezét, ragyog a gyöngyöktől, melyeknek egy darabját sem találnád föl a Brit part kagylóiban s kalapján ékes toll hullámzik, mely aligha került ki angol pulyka farkából. Asztalán a húsételek Belgiumból valók; borait a Rajna és a Rhone vidékeiről hozatta; Dél-Amerikából jött virágokon nyugtatja szemét s Észak-Amerikából hozatott levél füstjével csiklandozza orrát. Kedvenc paripája arab származású; kutyája bernáthegyi; csarnokát flamand képek és görög szobrok díszítik gazdagon. Ha szórakozni akar, hallgatja az olasz énekeseket, szidja a német zenét és gyönyörködik a francia hallétben. Ha bírói tisztjét gyakorolja, palástot ölt, mely palást előtti korában soha sem fedte angol marha hátát. Szelleme sem egyéb különc habaréknál. Filozófiáját és költészetét Görögországból és Rómából szerezte; geometriáját Alexandriából; aritmetikáját Arábiából; vallását Palesztinából. Születése óta indiai óceán klárisával tisztítja fogait; és mikor meghal, carrarai márvánnyal födik be sírját. S íme, ez az ember kiáltja legdühösebben: Függetlenítsük magunkat az idegenektől!
Nincs-e meg ebben Bastiatnak egész modora, s nem ismerhető-e fel ebben a toll, mely később megírta a gyertyakészítők petícióját?
Mi — mondatja Bastiat a gyertyakészítőkkel — rettenetesen szenvedünk egy idegen vetélytárs konkurenciája miatt, aki abban a roppant előnyben van mi fölöttünk, hogy nemzeti piacunkat mesés olcsón árasztja el világító anyaggal. Ez a vetélytárs, aki nem más, mint maga a nap, oly elkeseredett harcot vív ellenünk, hogy azt kell hinnünk, miszerint az álnok Albion csinálja az egészet, annál is inkább, mivel a nap e gőgös szigettel szemben gazdálkodik sugaraival, míg velünk szemben éppen nem fukarkodó.
Ezennel fölszólítjuk önöket: hozzanak törvényt, mely elrendeli, hogy be kell tömni mindenütt ablakot, kéményt, redőt, kukucskálót — szóval minden hézagot, repedést, nyílást, lyukat, amin a napfény be szokott hatolni a házak belsejébe, hogy megrontsa azt a szép ipart, mellyel e hazát megajándékoztuk. A haza, hálátlanság nélkül, nem hagyhat el bennünket ebben az aránytalan küzdelemben.
Cobden, Bright és a liga többi tagja sokat köszönhettek Bastiatnak, ki nevüket népszerűvé tette hazánkban; de viszont Bastiat is sokat köszönhetett nekik, mert tanítványuk volt s határozott, beható, józan és ironikus írói stílusát nagy részben tőlük tanulta el.
Láttam — s ez egyik legérdekesebb emléke ifjúságomnak — láttam Bastiatot és Cobdent egymás mellett valamelyik nagy angol meeting alkalmával. Nem hasonlítottak egymásra. Cobden maga az Észak, Bastiat maga a Dél; de látva őket egymás oldalán, amint egyforma meghatottságtól gyúltak ki a mondott beszédek alatt, amint egyformán tapsoltak valaminek s amint egyforma lelkesedéssel fogadták mind a kettőt, az ember érezte, hogy hasonlítanak egymáshoz szívben, lélekben! Jelszavuk nem volt-e ugyanaz? Mindkettő az igazság, a béke és a szabadság embere volt.
A Liga emlékeivel telve, Bastiat Bordeauxban egyletet alakított a szabadkereskedelem javára; később, mikor Párizsba ment, ott kezdte meg az agitációt. Dunoyer, Faucher, Blanqui, atyám és mások közreműködésével ligát szervezett az angol minta szerint, 1846-ban lapot indított Szabadkereskedelem címmel. Időnként gyűléseket hívott össze a Montesquieu teremben. Így folyt a szép hadjárat 1848-ig.
A februári forradalom sok mindent megváltoztatott; a közbeszéd kerete és lényege nem a régi többé. A közgazdaság, mely 1847-ben tisztán csak a védvám-rendszert ostromolta, új ellenséggel találta szemben magát. Meg kellett küzdenie a szocialistákkal. Bastiat, kit önök az országgyűlésbe küldtek, nagy hévvel elegyedett a harcba.
Legtökéletesebb iratai e korszakra esnek. A védvám rendszer ellen irt apró röpiratokat nyomban követték a szocializmust támadó apró röpiratok: A tulajdon, Az állam, A jog, és több más. De a harc neme egészen új. Bastiat Proudhon saját lapjában utasítja vissza a híres szocialista tanait. Az író tehetsége nő a vita tárgyával. Érezzük, hogy komoly tusát vív; a szabadkereskedelem, a védvám mellékesekké válnak. Az egyén szabadsága emelkedik mindenható tanná; meg kell menteni az egyént ettől az új panteizmustól, mely az embert az államba akarja olvasztani. Nincs megragadóbb e vitánál, mely mindenféle alakot fölvesz, mely a politika legsúlyosabb eseményei közepette érvényesíti magát s melyben Bastiat határozottan elsőrangú íróvá és vitatkozóvá emelkedik.
Ha Bastiatról mint polemistáról beszélek, ha azt állítom, hogy vitatkozó tehetsége minden egyéb tehetségénél nagyobb, nem feledkezem meg a Nemzetgazdasági harmóniáról, egyik remekművéről, melyben azt a szép bölcselmi eszmét fejti ki, hogy minden jogos érdek harmonikus. E könyvnek kevés párja akad a modern nemzetgazdasági iskola művei közt. Mégsem tagadható, hogy e mű befejezetlen s bármily értéke legyen is, a jövő nemzedékre kevesebb hatása lesz, mint polemikus iratai.
Szólnom kell még arról, mily szerepet játszott politikai gyülekezeteinkben.
Bastiat nem volt pártember, ennek folytán nem is játszhatott politikai szerepet. Parlamentáris kormányzatban, mely nem egyéb, mint az ország pártjainak kormányzata, lehetetlen komolyan hatni az ügyekre, ha bizonyos fokig nem vetjük alá magunkat ama párt fegyelmének, melynek eszméit győzelemre akarjuk segíteni, melynek programját megvalósítva akarjuk látni. Nem akarok itt alkotmányos elméleteket fejtegetni, arra se terjeszkedem ki, hogy a pártok kormányzata nálunk és más nemzeteknél is, mily üdvös eredményeket hozott létre. Annyi áll, hogy Bastiat sokkal erősebb egyéniség volt, semhogy tökéletes parlamenti képviselő lehetett volna.
Bastiat elfogadta a köztársaságot, s kívánta, hogy életben hagyják. Bastiat igazán szólva, konzervatív köztársasági volt. Mint a nemzetgyűlés, majd mint a törvényhozó testület tagja, mindig szabadelvű, mindig független maradt s gyakran állott egyedül. 1849.-i körlevelében így nyilatkozott:
Amivel vádolnak, éppen az válik becsületemre. Igen, én szavaztam a jobb oldallal a baloldal ellen, mikor arról volt szó, hogy ellenszegüljünk a népszerű hamis eszmék túláradásának; és igenis, szavaztam a baloldallal a jobboldal ellen, mikor a szegény és szenvedő osztály jogos panaszait félreértették.
Bastiat és Thiers a legellentétesebb eszmék zászlóvivői voltak; egyik a szabadkereskedelem apostola, másik a védvám-rendszer határozott híve. És mégis e két ember két alkalommal találkozott — találkozott, mert mindkettőben megvolt a józanság ritka mértéke s a hazaszeretet magasztossága. Először akkor, mikor a tulajdont kellett megvédeni az 1848.-i kommunizmus támadói ellen. Mindkettő a maga szempontjából védte; Bastiat a közgazdász tudományos és gyakorlati érvelésével, Thiers az államférfi magasan járó megokolásával. Másodszor a mérsékelt köztársaság alapján találkoztak, ámbár azt, amit Bastiat 1850-ben kifejtett a köztársaság őszinte gyakorlásának szükségességéről, Thiers csak 22 év múlva ismételhette.
De hagyjuk el a politikát; maga Bastiat is — bár híven ragaszkodott liberális elveihez — csak alkalmilag folyamodott hozzá. A közgazdaság volt Bastiat uralkodó szenvedélye. Hőse az ember, ki mások rabsága, akadályozása nélkül, szabadon használja fel a természettől kapott előnyeit. Akarta, hogy az ember ura legyen munkájának és javainak s hitte, hogy nem lehet azzá az ipar szabadsága, és a kereskedés szabadsága nélkül.
Itt fölvethetjük a kérdést: okultunk-e kellően Bastiat tanaiból, s megtettük-e mindazt, amit kellett volna, hogy híven szolgáljuk Bastiat ügyét?
Nyíltan azt válaszolhatjuk, hogy a nagy szempont, a nemzetgazdaság szempontja, melyet Bastiat oly fényesen megvilágított, a fogyasztók szempontja, már mintha nem is létezne.
De a világ végső soron fogyasztókból áll; maga az ország kíván bevásárolni lehető legolcsóbb áron a földkerekség valamennyi piacán. És a fogyasztó ma mégsem beszél; hangja Bastiat volt; Bastiat nincs többé — hangja elveszett.
Ma csak a termelők szempontja létezik. Csak a termelőket kérdik: miben akadályozza őket a törvényhozás? A fogyasztókhoz elfelejtenek hasonló kérdést intézni, és e feledékenység szinte természetes, miután senki sincs, aki nevükben válaszolna.
