1
A közgazdaságtan - amint újra és újra megfigyelhettük - a másodlagos következmények felismerésének tudománya. Továbbá az általános következmények megállapításának tudománya is. Bizonyos javasolt, vagy érvényben lévő politikának nem csak a különleges érdekekre gyakorolt rövidtávú, hanem az általános érdekre gyakorolt hosszútávú hatásait is feltérképező tudomány.
Ennek a leckének szentelt kitüntetett figyelmet a könyv. Először meghatároztuk csontváz-formában, aztán hússal és bőrrel ruháztuk fel számtalan gyakorlati alkalmazása során.
De a sajátságos illusztrációk közben más általános leckék nyomaira is rábukkantunk; és helyesen tennénk, ha világosabban megfogalmaznánk ezeket a leckéket.
Annak megértésével, hogy a gazdaságtan a következmények nyomon követésének a tudománya, fel kellett ismernünk, hogy a logikához és a matematikához hasonlóan az elkerülhetetlen implikációk felismerésének tudománya is.
Ezt egy elemi számtani egyenlettel illusztrálhatjuk. Mondjuk ha x=5, akkor x+y=12. Ennek az egyenletnek a „megoldása” az, hogy y=7; de ez pontosan azért van, mert az egyenlet gyakorlatilag elmondja nekünk, hogy y egyenlő 7. Nem jelenti ki közvetlenül, de elkerülhetetlenül implikálja.
Ami igaz erre az elemi egyenletre, igaz a matematika legösszetettebb és leghomályosabb egyenleteire is. A válasz máris benne rejlik a probléma kinyilatkoztatásában. Igaz, „ki kell dolgozni” belőle. Igaz, hogy az eredmény meglepetésként érheti az embert. Akár úgy is érezheti, valami teljesen újat fedezett fel – izgalom járhatja át, mint „az egek kémlelőjét, amikor új bolygó úszik szeme elé.” Felfedezés-érzetét talán igazolják válasza elméleti vagy gyakorlati következményei. Mégis, a válasz már benne rejlett a probléma szövegében. Pusztán nem ismerték fel azonnal. A matematika arra emlékeztet minket, hogy az elkerülhetetlen implikációk nem szükségszerűen nyilvánvaló implikációk.
Mindez egyformán igaz a közgazdaságtanra. Ilyen értelemben a közgazdaságtant a mérnökséghez is hasonlíthatjuk. Amikor egy mérnök találkozik egy problémával, először meg kell határoznia az összes tényt, ami a problémával kapcsolatos. Ha tervez egy hidat két pont összekötéséhez, először tudnia kell a két pont közötti pontos távolságot, pontos topográfiai természetüket, a maximális terhet, amely elbírására tervezni fogja a hidat, az acél vagy a hídépítéshez használandó egyéb anyag nyújthatóságát vagy nyomószilárdságát, valamint a nyomásokat és húzódásokat, amik hatással lesznek rá. A tények nagy részét mások már felkutatták előtte. Elődei bonyolult matematikai egyenleteket is kifejlesztettek, amelyek segítségével - anyaga erősségének és a rá nehezedő hatásoknak ismeretében - meghatározhatja tornyai, kábelei és gerendái szükséges átmérőjét, formáját, számát és struktúráját.
A közgazdászoknak egy bizonyos problémával szembesülve ugyanígy tudniuk kell mind a probléma létfontosságú tényeit, mind a belőlük levonandó érvényes következtetéseket. A gazdaságtudomány deduktív oldala nem kevésbé fontos, mint a tényszerű. Az ember elmondhatja róla, (és a matematikáról) amit Santayana a logikáról: hogy „nyomon követi az igazság sugárzását,” illetve „amikor egy logikai rendszer egy kifejezéséről tudni, hogy egy tényt ír le, az egész rendszer, ami ahhoz a kifejezéshez kapcsolódik, mintha felizzana.”1
Kevesen veszik észre, miket foglalnak szükségszerűen magukba a gazdasági kijelentések, amiket folyton hangoztatnak. Amikor azt mondják, a gazdasági megváltáshoz vezető út a „hitel” növelése, az épp olyan, mintha azt mondanák, hogy a gazdasági megváltáshoz vezető út az adósság növelése: ezek különböző nevek ugyanarra a dologra, más oldalról nézve. Amikor azt állítják, hogy a mezőgazdasági termékek árának növekedése jóléthez vezet, az olyan, mint ha azt állítanák, hogy az vezet a jóléthez, ha drágábbá teszik az ételt a városi munkás számára. Amikor azt jelentik ki, hogy a nemzeti vagyonhoz az állami támogatások vezetnek, gyakorlatilag azt hangoztatják, hogy a nemzeti vagyonhoz az adóemelés vezet. Amikor az exportok növelését tűzik ki fő célul, a legtöbben nem veszik észre, hogy szükségszerűen fő céljukká válik az importok növelése. Szinte minden körülmények között, amikor azt mondják, hogy az út a fellendüléshez béremelésen keresztül vezet, pusztán egy másik megfogalmazást találtak arra, hogy a fellendüléshez vezető út a termelési költségek növelése.
Abból, hogy minden javaslatnak érme módjára van egy másik oldala, vagy hogy az egyenrangú javaslat, a gyógyír másik neve sokkal kevésbé hangzik csábítóan, nem következik, hogy az eredeti javaslat szükségszerűen, minden körülmények között hibás. Talán vannak idők, amikor az adósság növelése csekély probléma a kölcsönvett tőkével elért nyereségekhez képest; amikor egy állami támogatás elkerülhetetlen egy bizonyos cél elérése érdekében; amikor egy adott iparág megengedheti a termelési költségek növekedését és a többi. De minden esetben biztosra kell mennünk, hogy átgondoltuk az érem mindkét oldalát, hogy egy javaslat minden implikációját tanulmányoztuk. Ám ezt ritkán teszik.
2
Illusztrációink elemzése véletlenül egy másik leckére is megtanított, miszerint amikor különböző javaslatok hatásait tanulmányozzuk - nem csak egy csoportot vizsgálva rövidtávon, hanem mindegyiket hosszútávon - a levont következtetések általában összhangban állnak az egyszerű józan ésszel. Senkinek se jutna eszébe, aki nem ismeri az uralkodó gazdasági félműveltséget, hogy jó dolog ablakokat betörni és városokat pusztítani; hogy nem pazarlás szükségtelen közmunkaprogramokat teremteni; hogy veszélyes hagyni a tétlen emberek hordáját visszatérni a munkába; hogy a gépek, amik növelik a vagyon termelését és gazdaságossá teszik az emberi erőfeszítéseket, rettentő dolgok; hogy a szabad termelés és a szabd fogyasztás korlátozása növeli a vagyont; hogy a nemzet akkor gazdagodik, ha más nemzeteket arra kényszerít, hogy kevesebbért vegyék meg a javait, mint amennyibe előállításuk kerül; hogy a megtakarítás hülyeség vagy bűn, és a pénzszórás hoz bőséget.
„Ami megfontolt eljárás minden magán család életvitelében” - mondta Adam Smith kifejezett józan ítélőképessége válaszul a korabeli szofistáknak - „aligha ostobaság egy nagy királyságéban.” De a kisebb emberek elvesznek a bonyodalmakban. Még akkor sem vizsgálják meg újra az érveiket, ha érezhetően abszurd következtetésekre jutnak. Az olvasó saját meggyőződésétől függően vagy elfogadja, vagy nem Bacon mondását, miszerint „Egy kevés filozófia az ateizmusra készteti az ember elméjét, de a mélysége felvilágosítja elméjét a vallásról.” Viszont igaz, hogy egy kevés közgazdaságtan könnyen vezethet ellentmondásos és abszurd következtetésekhez - amiket az imént elismételtünk - viszont a gazdaságtan mélysége visszatéríti az embert a józan észhez. Hiszen a gazdaságtan mélysége abból áll, hogy egy rendelet minden következményét felkutatjuk ahelyett, hogy tekintetünket csak az azonnal láthatókon pihentetnénk.
3
Tanulmányaink folyamán újra felfedeztünk egy öreg barátot. Ő William Graham Sumner Elfelejtett Embere. Az olvasónak emlékezetes lehet Sumner esszéjéből, ami 1883-ban jelent meg:
Amint A megfigyel valamit, ami helytelennek tűnik számára és ami kínozza X-et, átbeszéli azt B-vel, majd A és B együtt azt javasolja, hogy hozzanak meg egy törvényt, ami orvosolja a problémát és segít X-en. A törvényük mindig azt határozza meg, mit tegyen C X-ért, vagy jobb esetben mit tegyen A, B és C X-ért. […] Én fel szeretném kutatni C-t. […] Az Elfejtett Embernek hívom. […] Ő az ember, akire sosem gondolnak. Ő az áldozata a reformernek, a szociális spekulánsnak és a filantrópnak, és remélem, hogy mielőtt a végére érek sikerül megmutatnom neked, hogy megérdemi a figyelmedet mind jelleme miatt, mind a számos teher miatt, amit a vállára raktak.
Történelmi irónia, hogy amikor ezt a kifejezést, az Elfeledett Embert újraélesztették 1930-ban, nem C-re alkalmazták, hanem X-re; és C, akit akkor arra kértek, hogy még több X-et támogasson, sokkal nagyobb feledésbe merült, mint előtte bármikor. C, az Elfeledett Ember az, akihez mindig folyamodnak, hogy a politikusok vérző szívét bekötözze úgy, hogy helyettük fizet a nagylelkűségükért.
4
Leckénk tanulmányozása nem lenne teljes, ha a továbblépés előtt elfelejtenénk megfigyelni, hogy az alapvető tény, amivel eddig foglalkoztunk nem véletlenül, hanem szisztematikusan jelenik meg. Ami azt illeti, a munkamegosztás szinte teljesen elkerülhetetlen következménye.
Mielőtt kiemelkedik a munkamegosztás egy primitív közösségben vagy úttörők között, az ember kizárólag magának vagy a saját családjának dolgozik. Amit elfogyaszt, megegyezik azzal, amit megtermel. Mindig van egy közvetlen és azonnali kapcsolat a kibocsátása és a kielégülése között.
De amikor bonyolult és aprólékos munkamegosztás alakul ki, ez a közvetlen és azonnali kapcsolat megszűnik létezni. Nem én csinálok mindent, amit fogyasztok, hanem talán csak az egyiket. A jövedelemből, ami ennek az egy terméknek a készítéséből vagy ennek az egy szolgáltatásnak a biztosításából származik, vásárlom az összes többit. Szeretném, hogy mindennek alacsony legyen az ára, amit veszek, de érdekem, hogy az általam előállított termék vagy szolgáltatás ára magas legyen. Tehát, bár szeretnék minden másban bővelkedni, érdekem, hogy szűkösség legyen abban a dologban, amit az én feladatom biztosítani. Minél nagyobb a szűkösség ebben az egy dologban, amit én biztosítok, minden máshoz viszonyítva, annál nagyobb lesz a jutalom, amit erőfeszítéseimért kapok.
Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy korlátozni fogom a saját erőfeszítéseimet. Ha pusztán egy vagyok jelentős mennyiségű ember közül, akik ezt az árucikket vagy szolgáltatást termelik, és szabad verseny van a területemen, akkor ez az egyéni korlátozás valószínűleg nem lesz kifizetődő számomra. Épp ellenkezőleg, ha mondjuk búzatermesztő vagyok, szeretném, hogy az én terményem olyan nagy legyen, amekkora csak lehet. De ha csak a saját anyagi jólétem érdekel és nincsenek humanitárius aggályaim, akkor azt is szeretném, hogy az összes többi búzatermesztő terménye olyan csekély legyen amennyire csak lehetséges; hiszen szűkösséget szeretnék a búzából (és minden helyettesítésére használható ételben) hogy az én terményemnek legyen a lehető legmagasabb ára.
Ezeknek az önző érzületeknek rendszerint semmi hatása nincs a teljes búzatermelésre. Ami azt illeti, ahol verseny van, ott minden termelő arra kényszerül, hogy minden erejét beleadva a lehető legmagasabb hozamot érje el a saját földjén. Így az önérdek erejét (amely – akár jó, akár rossz - kitartóbb és erőteljesebb, mint az altruizmusé) a maximum kibocsátásra használják.
De ha a búzatermesztőknek vagy bármelyik más termelőcsoportnak lehetősége van szövetkezve eliminálni a versenyt, az állam pedig megengedi vagy biztatja ezt, változik a helyzet. A termelők talán meg tudják győzni a nemzeti kormányt – vagy még jobb, egy nemzetközi szervezetet – hogy mindegyiküket arányosan a búzatermesztésre használt vetésterület csökkentésére kényszerítse. Így hiányt idéznek elő és megnövelik a búza árát; és ha a vékánkénti ár emelkedése arányosan nagyobb - és valószínűleg az - mint a termelés csökkenése, a búzatermesztők jobban járnak. Több pénzt fognak kapni; többet fognak tudni vásárolni minden másból. Igaz, hogy mindenki más rosszabbul fog járni; hiszen ha minden egyéb tényező egyenlő, mindenki másnak többet kell adnia abból, amit termel, hogy kevesebbet kapjon abból, amit a búzatermesztő biztosít. Tehát a nemzet teljes egészében annyival szegényebb lesz. Szegényebb lesz annyi búzával, amennyit nem termeltek meg. De azok, akik csak a búzatermesztőket nézik, nyereséget fognak látni, és elkerüli a figyelmüket a több mint ellensúlyozó veszteség.
És ez minden más területre is érvényes. Ha a szokatlan időjárás következtében hirtelen megnövekedik a narancstermés, minden fogyasztó nyerni fog. A világ annyi naranccsal lesz gazdagabb. A narancsok olcsóbbak lesznek. De ez a tény szegényebbé teheti a narancstermelők csoportját, mint azelőtt, hacsak a narancsok nagyobb kínálata nem kompenzálja, vagy több mint kompenzálja az alacsonyabb árat. Minden bizonnyal, ha ilyen körülmények között az én narancstermelésem nem nagyobb az átlagnál, veszíteni fogok az általános bőség által előidézett alacsony áron.
És ami a kínálat változására vonatkozik, az a kereslet változására is vonatkozik, akár új találmányok és felfedezések, vagy az ízlés változása idézte azt elő. Egy új gyapotszedő gép, bár csökkentheti a gyapjúnadrág és felső költségét mindenkinek és növelheti az általános vagyont, ezer gyapotszedőt fog munkanélkülivé tenni. Egy új textilgép, aki gyorsabban sző jobb szövetet, ezer új gépet fog elavulttá tenni, és el fogja törölni a beléjük fektetett tőkeérték egy részét, így szegényebbé teszi azoknak a gépeknek a tulajdonosait. Az atomerő kifejlesztése, bár elképzelhetetlen áldásokat tartogathat az emberiség számára, rettegésre ad okot az olajmágnások és a szénbányászok között.
Mint ahogy nincs technikai fejlesztés, ami ne károsítana valakit, a publikum ízlésé vagy moráljai sem változhatnak meg - akár a jobb irányba – úgy, hogy az ne károsítson valakit. A józanság népszerűsödése csaposok ezreit tenné munkanélkülivé. A szerencsejáték csökkenése arra kényszerítené a krupiékat és a tippértékesítőket, hogy produktívabb foglalkozás után nézzenek. A férfiak szemérmességének növekedése elpusztítaná a világ legősibb foglalkozását.
De nem csak azokat károsítani a közmorál hirtelen javulása, akik céltudatosan az emberek bűneire támaszkodnak. Akiket a leginkább károsítana, azok pontosan azok lennének, akik abból élnek, hogy javítani igyekeznek a közmorált. A prédikátorok kevesebbet tudnának panaszkodni; a reformerek elvesztenék ügyüket - a szolgáltatásuk iránti kereslet és a támogatásukra adott hozzájárulás csökkenne. Ha nem volnának bűnözők, kevesebb ügyvédre, bíróra és tűzoltóra lenne szükség; egyáltalán nem kellenének börtönőrök, lakatosok és (kivéve a forgalmi dugók kibogozásához) rendőrök.
Röviden, munkamegosztás alatt nehéz olyan emberi szükségletet elképzelni, amelynek nagyobb mértékű kielégülése legalább ideiglenesen ne károsítana senkit, aki befektetéseket tett vagy nehézségesen képességeket szerzett, hogy pontosan azokat a szükségleteket elégítse ki. Ha a fejlődés teljesen egyenletes volna minden területen, a teljes közösség és a különleges csoportok közötti ellenségesség - ha egyáltalán észrevennék - nem jelentene komoly problémát. Ha ugyanabban az évben, amikor a világ búzatermése növekedett, az én termésem is egyenlő arányban növekedett; ha a narancsok és egyéb mezőgazdasági termékek is ennek megfelelően növekedtek, és minden ipari termék termelése is növekedett, egységnyi termelési költségük pedig zuhant, hogy összhangban legyenek, akkor én, mint búzatermesztő nem szenvednék azért, mert a búzatermelés növekedett. Az ár, amit én kaptam egy véka búzáért, talán csökkent. A teljes összeg, amit realizáltam a nagyobb termésemből, talán csökkent. De ha a nagyobb kínálatok miatt emellett mindenki más termékét olcsóbban tudom megvenni, akkor nincs okom panaszkodni. Ha minden más ára pontosan akkora arányban zuhant, mint az én búzám árcsökkenése, akkor igazából jobban járok, pontosan a megnövekedett teljes termésem arányában; és mindenki más is hasonlóképp arányosan hasznot húzna minden termék és szolgáltatás megnövekedett kínálatából.
De a gazdasági fejlődés sosem történt, és valószínűleg soha nem is fog teljesen egységes módon történni. A fejlődés hol ezen a termelési ágazaton folyik, hol azon. És ha hirtelen megnövekedik a termék kínálata, amit én segítek termelni, vagy egy új találmány vagy felfedezés szükségtelenné teszi azt, amit én termelek, akkor a világ nyeresége az én tragédiám, illetve a termelőcsoporté, amibe tartozom.
Gyakran nem a megnövekedett kereslet, vagy az új felfedezés szétoszlott nyeresége az, ami a közönyös megfigyelő számára leginkább szembetűnő, hanem az összpontosított veszteség. A tény, hogy több és olcsóbb kávé van mindenki számára, eltűnik a szem elől; ami látszik az pusztán az, hogy néhány kávétermesztő nem tud megélni az alacsonyabb áron. A cipők új gépek miatti megnövekedett termelése alacsonyabb költségekkel elfelejtődik; egy csoport férfit és nőt látnak, aki elveszítette a munkáját. Teljesen helyes – valójában a probléma teljes megértéséhez létfontosságú – hogy elismerjék ezeknek a csoportoknak a helyzetét, hogy szimpátiával kezeljék azt, és hogy próbáljuk látni, nem-e használható-e fel a haszon egy része ebből a specializált folyamatból arra, hogy segítsen az áldozatoknak produktív szerepet találni máshol.
De a megoldás soha nem a kínálat önkényes csökkentése, az új felfedezések és találmányok megakadályozása, vagy az emberek támogatása egy olyan munka további elvégzésében, ami elveszítette az értékét. Mégis ez az, amit a világ folyamatosan tenni igyekszik védelmi vámokkal, a gépek elpusztításával, a kávé felgyújtásával; ezer korlátozással. Ez a hiány általi meggazdagodás őrült tana.
Ez a tan egyéni esetekben bármilyen, elkülönítve vizsgált termelőcsoportra vonatkozóan sajnos talán mindig igaz lesz – ha szűkösebbé tudják tenni azt az egy dolgot, amit eladnak, miközben megmarad a bőség az összes dologban, amit vesznek. De ez a tan általánosan mindig hamis. Sosem lehet mindenkire alkalmazni. Hiszen alkalmazása gazdasági öngyilkosságot jelentene.
Ez a leckénk a legáltalánosabb formában. Hiszen sok dolog, ami igaznak látszik, ha egyetlen gazdasági csoportra koncentrálunk, illúziónak tűnik, amikor mindenki érdekét - a fogyasztóét nem kevésbé, mint a termelőét - figyelembe vesszük.
Egészként látni a problémát, és nem szilánkokban: ez a gazdaságtudomány célja.
Lábjegyzetek
-
George Santayana: The Realm of Truth, 16. o. ↩