Hé – komolyan – gratulálok az új pozíciódhoz!
Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy a kormányzat legmagasabb előkelőségei közé léptél, tehát nagyon–nagyon fontos, hogy ne mondj vagy csinálj semmi ostobaságot, és ne rondítsd el nekünk a dolgokat.
A legelső, amit észben kell tartanod, hogy te egy cégér vagy, körülbelül annyi befolyással az állam vezetésére, mint a műszerfal díszítésének van az autóéra – de ezzel együtt nagyon fontos figyelemelterelés vagy, a "mosolygó arca" a hatalom öklének.
Szóval orrot fel, puszit a kisbabák arcára, és gondolkozz azon, mennyire jól mutatnál egy bélyegen. Egy… postai bélyegen... Mindegy, majd később elmagyarázzuk.
Most, mielőtt rátérnénk a médiabeli felelősségeidre, alaposan meg kell hogy értsd a politikai hatalom valódi történelmét, nehogy véletlenül abból a naiv idealizmusból cselekedj, amit a tömegek felé kell mutatnod.
Az emberi haszonállat
Az adószüretelés történelme
A politikai hatalom realitása nagyon egyszerű: a rossz gazdák kukoricát és haszonállatokat birtokolnak, a jó gazdák emberi lényeket.
Annyira azért talán mégsem egyszerű, amennyire hangzik, ezért van szükség erre a kézikönyvre.
A legelső, amit észben kell tartanod, hogy emlős vagy, egy emlősállat, és mint minden állat, te is szeretnéd maximalizálni a fogyasztásodat, és a lehető legkisebbre csökkenteni a fáradozásaidat. Messze a leghatékonyabb módja ennek az, ha elveszel más emberektől, mint ahogyan a gazda is elveszi a tejet és a húst a teheneitől.
A történelem hajnalán ez a ragadozás a legegyszerűbb formában jelent meg: kannibalizmusként. Míg ez talán rövidtávon hatékonynak bizonyult, később áldozatául esett a vetőmag–felélés problémájának, vagyis biztosított egy–két étkezést, de egy évtizedbe is beletelt újra feltölteni az emberi éléskamrát.
Aztán elég visszataszító is volt. Néha az ember hiába mosta tisztára a vacsoráját, még azután is elviselhetetlenül bűzlött. (Érdekesség: a dezodort először mint pácot találták fel.)
Az embertenyésztésben hatalmas ugrás volt a rabszolgaság feltalálása, ami előrelépés volt a kannibalizmushoz képest, hiszen ahelyett, hogy az ember lett volna az étel, most az ember termesztette az ételt.
A rabszolgaság megjelenése kétségtelen fejlődésnek bizonyult, ám limitálta az uralkodó osztály növekedését, mivel nem volt megoldás a motiváció problémájára. Mint kiderült, ha az embert úgy hajtják, mint a gépet, olyan motivációval is végzi, mint egy gép; azaz tönkremegy a garancia lejárta után két nappal, haha.
Akárhogy is, az embertartás egyszerű valósága a következő:
- Elsőként kényszerrel uralmad alá kell rendelned a tömegeket.
- Azután fenn kell tartanod az alárendeltséget az erkölcs pszichológiai hatalmán keresztül.
Az emberek azt gondolják, az erkölcsöt azért találták ki, hogy jóvá tegye az embereket – de ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy az erényövet arra találták ki, hogy nemi betegségeket terjesszen. Nem, nem. Az erkölcsöt azért hozták létre, hogy megkötözze a rabszolgák elméjét és bilincseket adjon az uralkodó kezébe, a legjobbakat, amikre szüksége volt: bűntudatot, önmarcangolást és rettegést az erkölcs zsarnokságától. Az uralja a nyájat, aki tanítja az erkölcsöt, mivel mindenki fél a rossz véleményektől, legfőként a sajátjától. Ha jól csinálod, egyetlen ítélet sem lesz olyan gonosz vagy véget nem érő, mint a tükörből hallatszó.
Ez eddig mind elég nyílt és egyenes – habár az erkölcs, amire szükség van a rabszolgák kézben tartásához, megköveteli a halál utáni mennyország kitalálását, amiben reménykedhetnek – persze csak ha továbbra is engedelmeskednek a mestereiknek. Ez learatja a rabszolgák izmait, de az elméjüket nem, ami megmarad depressziósnak, elidegenedettnek és másviláginak, azaz, nos, gazdaságilag igen haszontalannak. Alapjában véve azt mondod: "Héé, kössünk üzletet, jó? Te nekem adod, amid csak van ebben az életben, cserébe minden földi jóért a következőben, oooké?" Egyetlen perc gondolkodást igényel rájönni, hogy akárki rukkol elő ezzel az üzlettel, az nem hisz a túlvilágban – nézzünk csak a pápa aranypalotáira, az ég szerelmére! – de ez az egy percnyi gondolkodás láthatóan túl sok a legtöbb embernek.
Sajnálatos, de a rabszolgaságnak is megvoltak a maga korlátai. A szolgákkal úgy kellett bánni, mint az állatokkal, akiknek szavakkal parancsolni lehet, ami lehetővé tette, hogy a gazdák mesterien használják az izmaikat, de végleg elpusztította az emberi kukorica legértékesebb erőforrását – az elméjét.
A Római Birodalom tökéletesen gyakorolta a rabszolgatartás modelljét, ám – elkerülhetetlenül – túl sok függőségben tartott rabszolgát teremtett, ami maga után vonta a gazdasági rendszer lassú összeomlását. (Erről bővebben lásd lentebb, a jelenlegi körülményekről szóló részt.)
A Sötét Középkor után, amikor az uralkodó osztály elszenvedte azt a megaláztatást, hogy vissza kelljen vonulnia az Egyház dohos padlásaira, kiemelkedett a feudális modell.
A feudális modell abban fejlesztett a rabszolgaságon, hogy megengedte a termőföld névleges birtoklását az emberi haszonállatnak ("jobbágynak"), miközben termelékenységéből elvett egy porciót adók, katonai szolgálat, malomhasználati díj, satöbbi címeken. Szóval ahelyett, hogy közvetlenül rendelkeznénk a fickókkal, hagyjuk, hadd izzadjanak csak vért ősi telkecskéjükön, aztán elvesszük tőlük, amit csak akarunk az egészből – végig hangsúlyozva természetesen, hogy maga Isten jelölt ki bennünket mestereikké, és hogy az ő legnagyobb erényük a kijelölt mestereiknek való behódolás, bla–bla. Ismét, az emberek fejében talán megfordulna, hogy Isten mintha furcsán elfogult lenne nyája legerőszakosabb és legbeképzeltebb bárányaival szemben; és ha az alázat erény, miért nem gyakorolják a mestereik is, és így tovább – de te emiatt ne aggódj, egyszerűen verd ki ezeket a teljesen természetes gondolatokat a fejedből, mert ha egyszer az embert szolgasorba hajtották, az alapvető logika meghibásodik az apró agyában, így nem látja kicsinyke életének nyomorúságos borzalmát.
Akárhogy is, a középkori jobbágyság kifejlődése négy csoportra osztotta a társadalmat:
- Az uralkodó osztály (arisztokrácia)
- Az egyház (propaganda)
- A katonaság (végrehajtás)
- A jobbágyság (haszonállat)
Az Arisztokrácia – aminek immár büszke tagja vagy – szüretelte le a hasznot, az Egyház irányította a rabszolgákat az erkölcs fegyverével, a Katonaság elbánt azokkal, akikre nem hatott az erkölcs, és a Jobbágyság fizetett az egész cirkuszért. (A csoportok jelenkori megfelelői: a politikai vezetők, a média, a rendőrség és az adófizetők.)
Mivel részleges gondnokok voltak a föld felett, a jobbágyoknak legalább volt némi ösztönzője arra, hogy optimalizálják a mezőgazdasági termelékenységüket, így a XII. századtól kezdve a jelentős fejlődés a gazdálkodásban megteremtette az élelemtöbbletet, ami elengedhetetlen a városok – az uralkodó osztály természetes környezetének – létrejöttéhez.
A városok gazdasági fejlődése továbbra is az újra felfedezett római jogra volt utalva, ami nem egy szabadpiaci, magántulajdonon alapuló jogrendszer, így stagnált a gazdaság termelékenysége, legalábbis a XVIII. századtól napjainkig tartó időszakhoz viszonyítva.
A középkori céhek nevetségesen alkalmatlanok voltak: kikényszerítették, hogy a szakmák apáról fiúra szálljanak, nevetségesen hosszú gyakornoki időt követeltek meg, ami belépési korlátként szolgált, megtiltották a hirdetési- vagy marketing-lehetőségeket, és így tovább.
Ráadásul a katolikus egyház betiltotta az uzsorát, avagy a kamatos hitelezést, ami meggátolta a gazdasági fejlesztésbe való befektetést. (Ebben persze nagy szerepe volt annak, hogy az Egyház és az Arisztokrácia, amit szolgált, nem akart kamatot fizetni az adósságaiért.)
Mindezek a gazdasági hatékonytalanságok meggátolták a demokrácia kifejlődését, ami óriási tőketartalékot igényel, amit felhasználhatnak a jelen szavazóinak megvesztegetésére és kifizettethetnek a jövőbeliekkel.
A kereszténység hadakozó frakciókra szakadása a reformáció alatt új gazdasági lehetőségeket teremtett a tőkefelhalmozásra és kölcsönzésre, a gazdasági háború pedig, amit eredményezett, valójában a középkori gazdasági hatékonytalanságok és az új befektetési lehetőségek konfliktusa volt a protestáns hit, és egy fokig a judaizmus alatt. Természetesen az a vallás nyert, amelyik többet tudott kölcsönözni, és a kamatos hitel bevett gyakorlattá vált a társadalomban, ami előkészítette a terepet az Ipari Forradalomnak.
Emellett miután az Egyház évszázadok véres háborúin át lényegében megpróbálta megragadni a hatalmat az állam katonai ereje fölött, hogy tanait mindenki másra kényszeríthesse, elengedhetetlenné vált az Egyház és az Állam szétválasztása az alapvető túléléshez. Azzal, hogy lefejtették a vallásos tanokat a kormányzásról, lehetővé vált valamennyire racionális módon gondolkodni a tulajdonjogokról és a kereskedelemről, ami utat nyitott a szabad kereskedelem melletti érveknek, elsősorban David Ricardo és Adam Smith tollából.
A mezőgazdasági termelékenység, amitől a városok léte függött, hanyatlani kezdett a XVII. században. A jobbágytelkek apáról fiúkra szálltak, ami azok feldarabolódásához vezetett és elkerülhetetlenül gondokat okozott a szántás-vetésben. Az uralkodó osztály – ami nagyon szeretett volna a városban maradni ahelyett, hogy vissza kelljen térnie a nyirkos és mocskos vidékre – rákényszerítette a bekerítési mozgalmat a jobbágyságra, konszolidálta a földbirtokokat és jobbágyok százezreit szorította ki ősi telkeikről. Ez szinte azonnal megnövelte a mezőgazdasági termelékenységet és megmentette a városokat – miközben megteremtette az olcsó munkaerő gigantikus seregét, ami művelhető föld híján a városokban próbált munka után nézni.
A körülmények tehát megértek az Ipari Forradalomra: a tőke szabadsága, tömeges olcsó munkaerő, némi szabad kereskedelem, élelmiszertöbblet és növekvő szkepticizmus a vallás irányában, ami a tudományos módszer XVI. század óta tartó csodálatos kifejődéséből fakadt.
Valamikor ebben a korszakban valósult meg az embertartás legnagyobb áttörése: az az egyszerű és zseniális gondolat, hogy engedjük a haszonállatoknak megválasztani saját foglalkozásukat.
A haszonállat motiválása többnyire egy csapásra megoldódott – legalábbis napjainkig. Ahelyett, hogy elfogyasztanánk vagy közvetlenül birtokolnánk az emberi haszonállatot, netán bizonyos foglalkozásba kényszerítenénk, a vagyon forrásánál létrejött egy szabadpiac, míg a rabszolgaság átkerült a vagyon eredményére – a bérekre és a tőkére.
A munka szabad volt, a fizetést megadóztatták – ez volt a legnagyobb ugrás az embertartás történelmében! Csupán inkompetens parazita volt minden korábbi uralkodó osztály a modern embertenyésztő zseniális manipulációihoz képest!
Az uralkodó osztály gazdasági kizsákmányolása nem változott, de többnyire láthatatlanná vált. A vámok és a sarcok beépültek a fogyasztói árakba és a vásárlóknak nem volt összehasonlítási alapjuk, ami láthatóvá tette volna őket. A látható ostor így egyfajta vérszívó köddé változott, ami a szabadság látszatát adta a haszonállatoknak – ők pedig törtettek dolgozni, vagyont szerezni, és telerakni a tányérunkat mindennel, amiről álmodni sem mertünk!
Ezzel a történelem során először felszabadultak az embernyáj csapdába zárt vállalkozói energiái, megteremtették a vagyon, a termékek és szolgáltatások megdöbbentő bőségét, aminek egy porcióját olyan mértékben szívta el az uralkodó osztály, ahogyan még soha azelőtt!
Az előnyök nyilvánvalóak voltak, a termelékenység növekedése káprázatos volt – de szintúgy megnövekedtek a bonyodalmak ennek a félig–meddig szabad embernyájnak az irányítása során.
Az első és legnagyobb veszélyforrás az arisztokráciáról a meritokráciára való áttérés volt, avagy az, hogy kereskedelemmel és kreativitással nagyobb vagyont lehetett felhalmozni, mint adófosztogatáson és az állami erőszak irányításán keresztül. (Ezzel a veszéllyel szembesült az Egyház is a babonáról a tudományra való áttérés során.)
A vállalkozói réteg felemelkedése kényelmetlen törést eredményezett a társadalomban, amelyben kezdték nyíltan megkérdőjelezni az arisztokrácia hasznát. Olyan társadalmak születtek, mint Amerika, teljesen arisztokrácia nélkül; az Európai arisztokráciák pedig forradalmaknak és nem egyszer kipusztulásnak néztek elébe.
Az arisztokrácia nem akarta elpusztítani a vállalkozói réteget – mivel olyan csodásan termelékeny volt – de nem engedhette meg magának, hogy ezek a vállalkozók túlszárnyalják, így egy megnevezetlen géniusz előállt az örömtelien játékos megoldással, amit inkorporációnak hívnak.
A vállalkozói osztály szerette volna maximalizálni nyereségét, természetesen, és ez olykor a dolgozóik rovására ment. A korai XIX. században – és azelőtt – a lakosságnak hozzáférése volt a szokásjogi jogrendszerhez, ami lehetővé tette, hogy eljárást indítsanak munkáltatóik ellen haláleset, megrokkanás, szennyezés stb. esetén. A kapitalisták persze szerették volna elkerülni ezeket a bírósági támadásokat, de senki nem akarta kimondottan megnyirbálni a dolgozók jogait, hiszen akkor tudatára ébredtek volna szolgaságuknak, elveszítették volna motivációjukat, és egyenest a középkorban találnánk magunkat, ami, ismét, senkinek sem hiányzott!
Szerte a világon kormány kormány után vezette be az inkorporáció fogalmát, ezt a briliáns húzást az embertartás krónikájában. Az inkorporáció megteremtett egy jogi fikciót; a korporációt, ami pajzsként védte a vállalkozókat, kapitalistákat, menedzsereket és tulajdonosokat gaztetteik legtöbb legális következményétől – sőt, még a vállalat veszteségeitől is!
A vállalkozók mostantól kivehettek pénzt ebből a „korporációból” és megtarthatták maguknak, miközben ha bármiféle jogi támadás sikerrel járt ellenük, vagy ha az üzlet pénzt veszített, netán ha adósságba keveredett, immár a „korporáció,” valamint a „részvényesek” és a dolgozók fizették meg az árát, és soha többé senki nem mehetett személyes vagyonuk után. Mint egy kaszinó, ahol megtarthatod a nyereményeidet, de a veszteségeidet idegenek állják.
Ezért a jogi védőpajzsért cserébe a politikai osztályunk kihasított magának egy darabot vállalati adók formájában – aminek nagy részét természetesen a jutalékokból és a bérekből fizették. Ez hatékonyan az Állam szolgálatába sorolta a vállalkozókat, biztosra menve, hogy soha többé nem fognak a politikai osztály felülmúlására vagy feleslegessé tételére törekedni, hiszen ezentúl függnek az Állam hatalmától gazdasági pajzsuk és egyoldalú gazdasági privilégiumaik fenntartásában.
A XIX. század
A XIX. század vadul kreatív időszak volt az emberi haszonállat tartásának történetében. A munka privatizációjából és a bérek részleges államosításából fakadó bámulatos termelékenység olyan bőséget teremtett, hogy elkezdték kérdőre vonni az uralkodó osztály szükségességét.
Sőt, a munkásosztály megnövekedett iskolázottsága és gazdasági kezdeményezőkészsége fenyegette a menedzseri osztály gazdasági értékét. A munkások majdnem teljesen írástudókká váltak, kiváló munkamorállal, jogi ismeretekkel és szociális hálóval rendelkeztek, beleértve az úgynevezett Friendly Society-ket, felebaráti szervezeteket, amik óvták a szegényeket a nélkülözéstől az élet nehézségeinek idején.
Tehát megnőtt a kínálat azokból, akik képesek voltak menedzselni, ami lenyomta az menedzsment árát – amit nem néztek túl jó szemmel a már létező kapitalisták.
A hagyományos megoldás a szegények által támasztott megnövekedett versenyre a könyvek és az oktatás betiltása, vallásos bűntudat keltése a materializmus megvetésével, esetleg egy háború kirobbantása volt – egyik sem olyasmi, ami politikailag vagy gazdaságilag előnyös lett volna abban az időben. Nyíltan betiltani a szegény gyermekek taníttatását visszahozta volna az „omg, totális rabszolga vagyok!” demotivációs problémát; a vallásos hit halványulóban volt, míg a háború elpusztított volna minden új javat, amiben az uralkodó és vállalkozói osztály élvezetét lelte.
Briliáns húzásként az uralkodó osztály az Egyházzal összeesküdve megteremtett egy hamis oktatási „vészhelyzetet”. Egy csapat megkeseredett és alulteljesítő tanárral közreműködve bevezetésre került az állami közoktatási rendszer, ami a szegények készségeinek, képességeinek és intelligenciájának fejlesztését tűzte ki céljaként.
Természetesen a valódi cél ennek a szöges ellentéte volt. Ahelyett, hogy praktikus, gazdasági és vállalkozói tudást nyújtottak volna, az állam iskolái áthelyezték a hangsúlyt hazafias történelemre, ismétléses memorizálásra és visszamondásra, latinra, görögre és a többi, véget nem érő, haszontalan és unalmas trivialitásra. Ennek a sportbéli megfelelője az volna, hogy ellenfeledet erőszakkal pihenésre kényszeríted edzés helyett, az érmekért tülekedő versenytársak örömteli hiányát eredményezve. Az állam iskolái tompa, haraggal teli robotokat teremtettek, akik csak parancsok teljesítésére voltak jók, így elejét vették a menedzseri osztályt fenyegető veszélynek. (Mindez Poroszországban kezdődött, ami középkori, misztikus és harcias volt, ami valamelyest gyanakvásra késztethette volna az embereket, de ismét, a gondolkodás úgy tűnik fáj.)
Az emberfarm négy pillérének egyike, az Egyház egyre halmozódó kihívásokkal találta magát szemben a XIX. században, ahogy az Ipari Forradalom a növekvő világiasságával, valamint a tudományos módszer gazdaságilag egyre hasznosabbá válásával aláásta a középkor babonás rémségeit.
Megérezve, hogy Istenük hatalma leáldozóban van, a papság új otthon felé áramlott. Ne feledd, hogy az ő szakterületük a szofista etika, mintsem a politikai hatalom, ezért egy csodálatos ötlettel álltak elő, ami lehetővé tette, hogy anélkül vegyítsék a politikába a briliáns történelmi hazugságaikat, hogy részt kellene venniük az átlagos demokratikus választási kampány hitvány ökölharcaiban.
Egyetlen szóban: a szocializmus.
A szocializmus, vagy a kommunizmus, ahogy időnként nevezik, semmi több, mint egy világi vallás, amelyben az Állam lép az Isten szerepébe. Megvan a maga jója és gonosza, teremtéstörténete, eljövendő mennyországa, amiben elhal az Állam, az erkölcsi hazugságokat terjesztő uralkodó osztálya, és így tovább. Vannak papjai, mint Platón; ugye körvonalazódik a kép…
Egyszerre ahelyett, hogy a mennyország a halál után jönne el, eljövetelét már ebben az életben megígérték, amint a kormányprogramok sikerrel járnak. (A halál utáni élet valószínűbb!) Az új szocialista klérus megígérte a szegénység, az írástudatlanság, az alacsonynövés és a kopaszság beszüntetését – bármiét, ami az eszükbe jutott – és persze bárki, akinek ellenvéleménye volt ezekről a fantazmagóriákról rögtön a szegénység, az igazságtalanság, az írástudatlanság és a többi támogatójaként volt beállítva.
Nyilvánvalóan, ahogy a vallásos bűnbánat soha nem teremthet erényt, úgy a kormányprogramok sem hozhatják el a mennyországot, így beindult egy örökmozgó szociális kontrollgépezet, amelynek állítólagos „megoldásai” csak tovább mélyítették az eredeti problémát.
A vallás és a gyerkőcök
A vallást mindig is az Állam hatalmának támogatására és kiterjesztésére használták, megannyi hatásos pszichológiai mechanizmuson keresztül, amikkel mindig a gyermekekre sújtottak le.
Mindenekelőtt a vallásban a siker bűn, a kudarc pedig legitim szükséglet. Bűntudatot kelteni gazdaságilag sikeres emberekben egy olyan elvetett mag, amely a tulajdonuktól való bűntudatos megválássá sarjad a „szegények megsegítéséért.” (Megjegyzendő, hogy a papok sohasem tűnnek eléggé elhivatottnak ahhoz, hogy saját sikeres püspökeiket vagy az általuk támogatott és meggazdagított sikeres politikai rendszereket támadják ugyanígy.)
Másodszor, a vallás kitűnő abban, hogy nemlétező entitásokat teremtsen, majd előállítsa a szakosodott hazudozók osztályát, akik azt állítják, hogy ennek az entitásnak a nevében szólnak. Így tehát van egy „Isten” és egy pap, aki „az Isten nevében” beszél. A szocializmusban vannak a szegények és azok, akik a „szegények nevében” szólnak. (Megjegyzendő, mennyire kevéssé számít, hogy a szocialisták maguk szinte soha nem jönnek „a szegények” közül, mint például Marx és Engels, két munkanélküli gazdag kölyök, akiknek állítólag világrengető rálátása volt a szegénység-sújtotta munkások életére, akik mellesleg gazdagodóban voltak.)
Harmadszor, a papok, akár a politikusok, önkényes, de egyetemes erkölcsöt hirdetnek, miközben önmagukat kivonják a kirótt szabályok alól – ez, amint később látni fogjuk, a legalapvetőbb jellemzője minden uralkodó osztálynak.
Negyedszer, a vallás – ismét, akár az Állam – csodálatos csapdákat állít hamis dilemmák formájában. Például ha ellenzed, hogy az Állam elrabolja a jövedelmedet a „szegények megsegítéséért,” akkor a vallás szerint te gyűlölöd a szegény embereket. Mintha azt mondanánk, hogy ha ellene vagy a nemi erőszaknak, akkor biztosan utálsz szeretkezni.
Tovább folytathatnánk a sort, de miután a vallást olyan hatalmas mértékben magába kebelezte az Állam a szocializmus formájában, nem sok értelme maradt boncolgatni a középkori hulláját.
A modern világ
A múltban a társadalom annyira szegény volt, hogy az arisztokráciának öröklődnie kellett ahhoz, hogy megtarthassa gazdasági helyzetét – többé nem ez a helyzet, a viszonylag szabad piacnak köszönhető megnövekedett termelékenység miatt. Napjainkban egy sikeres politikus könnyűszerrel összegyűjt több generációra – vagy ha bölcsen kezelik, örökre – elegendő vagyont mindössze néhány terminus alatt. Ez tette lehetővé annak az illúziónak a kifejlődését, miszerint az adó-haszonállat irányít valamit, amit „demokráciának” hívunk.
Mivel olyan irdatlan mennyiségű pénzt rabolhatunk el egy rövidke idő alatt, az uralkodó osztály megegyezett abban, hogy a tagok váltakozva ki-be forogjanak a hatalomból, így fenntartva azt a látszatot, hogy nincs is uralkodó osztály. Ez a rotáció létfontosságú a haszonállat optimizmusának fenntartásához, megadva neki a – majdnem mindig hamis – hitet, hogy ő maga is beléphet az uralkodók közé. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztály többé nem közvetlenül exkluzív, hanem valamelyest átjárható, legalábbis a peremeken.
(A modern demokrácia azzal az előnnyel jár, hogy lehetővé teszi szó szerint dollárbilliók átruházását a munkásoktól az uralkodók tulajdonába – ami a történelemben példátlan méretű zsákmány – de a rendszerünk logikája eredendően önpusztító, ami miatt nagyon fontos neked, mint új politikai vezetőnek, hogy biztosra menj, és annyi pénzt ragadj el, amennyit csak lehetséges, mielőtt összeomlik az egész kártyavár. Később elmondjuk, ezt miképpen csináld.)
A demokratikus rendszer az aranyalap elhagyásakor és a puszta papírpénz bevezetésekor találta meg igazán önmagát. Az államok a XIX. században – és azelőtt – csak korlátozott mértékben tudták megvesztegetni a támogatókat és az államtól függő helyzetben lévőket; annyival, amennyi aranyuk a széfben volt. Aranyat nem lehet nyomtatni, tehát az aranyalap (a lakosság képessége arra, hogy beváltsák aranyra a papírpénzüket) elhagyása lehetővé tette az Állam nyomdáinak, hogy maximum kapacitáson dolgozzanak, jókora adag úgynevezett „vagyont” megteremtve a Második világháborút követő időszakban.
A demokratikus kormányok – mint mindegyik Állam – másról sem szólnak, csak a vagyon erőszakos átruházásáról a termelők tulajdonából a semmit nem termelőknek. Amikor a pénzteremtést valódi arany korlátozta, ez egy többé–kevésbé zéró összegű játszma volt. Amikor elvettél egy csoporttól, hogy odaadd egy másiknak – kihasítva belőle magadnak egy darabot – az közvetlenül csökkentette és növelte a vagyont a jelenben, ami nem csupán teljesen nyilvánvaló volt, hanem erős ösztönzőt is teremtett a meglopott csoportnak arra, hogy harcoljon ellene.
A rendeleti pénz bevezetésével mindez megváltozott. A fantáziátlanok ezt a keynesianizmus eljövetelének tulajdonították, de az igazság az, hogy a rendeleti pénz megelőzte a keynesianizmust és a keynesi elmélet nem volt több, mint a történelem legnagyobb, generációkon átívelő fosztogatásának intellektuális köntöse.
Ha az Államok kinyomtathatják saját pénzüket, akkor elárverezhetik a jövő nemzedékeit a jelenbeli támogatók megszerzéséért, és a szegényeket is átverhetik egy csapásra! Ha a kormány hozzáad plusz 5%-ot a forgalomban lévő pénzmennyiséghez, a kormányhoz legközelebb állók lesznek azok, akik elkölthetik azt a pénzt – még annak előző értékén, mielőtt beüt az infláció – majd, ahogyan a hozzáadott pénz végighalad a gazdaságon, minden ára megemelkedik, hiszen több pénz van forgalomban a javakhoz viszonyítva, mint korábban, ez pedig a gazdaság alján és peremén élőket – általában a szegényeket és a fix fizetésűeket – sújtja a leginkább.
Tehát a pénznyomtatás két fő célt szolgál: először ingyen lóvét biztosít a politikusoknak, amiből megvesztegethetik a támogatóikat; másodszor pedig megteremti és elmélyíti a szegénységet a gazdaság peremein, azaz ürügyet szolgáltat a politikusoknak az adók megemelésére, újabb kormányprogramok létesítésére (azaz új támogatók és dependensek teremtésére) és még több pénz nyomtatására, ezzel bezárva a kört.
A rendeleti pénz szintén lehetővé teszi a könnyelmű társadalommérnökösködés luxusát – „háborúkat” indíthatsz minden ellen (miután a háború az Állam életereje, ahogyan az Állam a háború életereje): drogok, szegénység, prostitúció, szerencsejáték, írástudatlanság, betegség – akármi. Ez egyre több és több embert tesz az Állami kifizetésektől függővé, és mindenkit megrémít a hétköznapi, emberi kicsapongások brutális megtámadásával. Ez szintén módosít azon, hogy milyen típusú emberek szeretnének végrehajtatók – bocsánat, „rendőrök” – lenni, de ismét, erről majd később.
Sajnálatos módon a kapcsolatot a pénzkínálat növelése és az infláció között túlságosan megalapozták és megértették ahhoz, hogy sok hasznát vegyük manapság. A tőkepiacok mindig résen vannak, figyelve a túlzott pénznyomtatás jeleit, és megbüntetik az Államokat a kötvényeik árának emelésével vagy hitelbesorolásuk leminősítésével. Ez is egy újabb oka annak, hogy miért közeledünk az embertartás jelenlegi ciklusának a vége felé.
A második trükk, amit az Államok bevetnek a körülöttük lévők megvesztegetéséhez, ha tartózkodnak a gazdaságba való közvetlen pénzpumpálástól, helyette pedig saját államkötvényeik megvásárlására használják a megteremtett képzeletbeli pénzüket. Az egyetlen, amit ez elér, az az, hogy áthelyezi a jövőbe a kötvények visszafizetésének kötelezettségét – névértékkel és kamattal. Ez egy puszta könyvelési trükk, ahogy minden, amit az Állam csinál, de több mint elegendő embert ver át ahhoz, hogy még egy kicsivel tovább tarthasson a játék.
A demokrácia és a korrupció
de ismétlem magam…
Minden politikusnak meg kell ígérnie mondjuk három dollár hasznot minden dollár után, amit adóban beszed. Ez persze teljesen lehetetlen, mivel az Államnak nincsen saját pénze, és nevetségesen hatékonytalan mindenben, amivel csak próbálkozik – tehát az egyetlen, ahogyan elhitethető a szavazókkal az, hogy az Állam vagyont teremt, a pénznyomtatás és a kölcsönzés. A rendeleti pénz bevezetése és a modern bankrendszer, amit az Állam által irányított kartellek védelmeznek – mint a „korporációnak” nevezett jogi védőpajzs – istenáldása volt a modern politikusoknak, hiszen lehetővé teszi, hogy évtizedekkel, akár generációkkal kitolják a jövőbe napjaink megvesztegetésének költségeit. Ez egyértelmű minden résztvevőnek – az ingyen odaígérhető pénz, amit idegenek fizetnek vissza, akik még meg sem születtek, túlságosan is jövedelmező és következménymentes kísértés ahhoz, hogy valaki egyáltalán megfontolja annak visszautasítását.
Technikailag a demokrácia pénzfüggőség, ami háborút vív a sokkal kevésbé addiktív és pusztító drogok ellen.
Ez itt a vég…
Sajnálatos módon – és látni fogod, hogy ez az elkerülhetetlen mintázata az uralkodó osztály erőszakhasználatának – ez a fenntarthatatlan rendszer a jelenlegi ciklusának végéhez közeleg.
A probléma az, hogy államadósságok elkerülhetetlen következményei visszahozzák a középkor körülményeit. Mindenekelőtt a termelő osztály gazdasági motorja – a tőke hozzáférhetősége – hanyatlóban van, mert az Állam elrabolja az összes tőkét, hogy szavazókat vegyen. Igaz, hogy a szavazók aztán gyakran vesznek dolgokat, de ez nem éppen ugyanaz, mint új vállalkozói fejlesztéseket vezetni, hiszen a szavazók nem fektetnek be új bizniszekbe, inkább a már meglévőktől vásárolnak termékeket – ami egy újabb oka annak, hogy a jelenlegi vállalatok miért nagy rajongói a kormánynak!
Másodszor, ami talán még fontosabb, hogy ismét felüti csúf fejét a haszonállat demotivációja. A fiatalok ösztönösen megérzik a rájuk váró gazdasági katasztrófákat, és ez eltompítja ambíciójukat és kreativitásukat addig a pontig, amíg kevesebb és kevesebb vállalkozó teremt vagyont az uralkodó osztály számára.
A születési ráták
Az uralkodók szemében a legalapvetőbb tőkejószág nem a pénz, hanem az emberek (pontosabban a gyermekek, de erről majd lentebb).
Intelligens emberek nem szaporodnak jól fogságban, ami az oka annak, hogy a modern nyugati országok születési rátája katasztrofálisan bezuhant. Mi, az uralkodó osztály tagjai nyilvánvalóan olyan emberi haszonállatot szeretnénk, ami elég intelligens ahhoz, hogy vagyont teremtsen nekünk – viszont sajnálatosan ez az intelligenciaszint ahhoz is elég magas, hogy elvégezzen egy racionális költség–haszon számítást a modern szülőségről.
A jelenlegi rendszerben a legtöbb szülőnek az otthonon kívül is dolgoznia kell ahhoz, hogy fenntartson akár csak egy középosztálybeli életvitelt, az eszméletlenül sok adóteher, reguláció, infláció, adósság és gazdasági beavatkozás miatt. Szóval a szülők nem tölthetik a napjaikat a gyermekeikkel, helyette megkapják őket az estékre, éjszakákra és reggelekre, amik általánosságban a legkevésbé élvezetes időpontjai a szülőségnek, különösen, amikor kifelé kell sietned a gyerekekkel a házból az óvodába vagy az iskolába. A szülők egész nap dolgoznak, beragadnak a pocsék utakon, amiket mi építettünk nekik, stresszesek, mert nem szeretnének elkésni, hogy felszedjék a gyermekeiket, azután főzzenek nekik, megetessék, megfürdessék, végül megpróbálják ágyba dugni őket – miközben szinte semmi idő nem jut a játékra. Anyu és apu fáradtan zuhan be egy szexmentes ágyba, imádkozva, hogy gyermekük ne ébredjen fel éjszaka – azután fel kell verniük őket egy mesterséges időpontban, megetetni, felöltöztetni és kitessékelni őket az ajtón egy szigorú menetrend szerint – ami mind átok a gyermeknek – aztán az adóztatás utáni jövedelmük jelentős hányadát ki kell fizetniük vadidegeneknek, hogy vigyázzanak a gyermekeikre, akiket ők maguk oly’ ritkán látnak.
Nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy belássuk, ez egy igen rossz üzlet a szülőknek, és a legelemibb oka annak, hogy ennyire alacsony az adómarháink születési rátája – kivéve a szegények köreiben, akiket fizetünk, hogy szaporodjanak, hogy aztán arra használhassuk őket, hogy bűntudatot keltsünk a jobbmódúakban és átadják nekünk a pénzüket.
Ami nekünk jutott tehát, az egy demotivált fiatalság, akik örökre elfolyó vagyonokat – sajátjukat és másokét – költenek az iskolákra és az egyetemekre, egyre kevesebb kisbaba és gyermek, valamint egy nyugdíj felé tartó, felduzzadt baby boomer generáció, amire egy teljesen üres spájz vár.
Mindenki könnyedén átlátja, mennyire lehetetlen helyzet is ez, de tartózkodnak szembeszállni vele, a megváltoztatását követelni, vagy akár csak tudomásul venni, hiszen gyötri őket annak bűntudata, hogy egész életükben bűnrészesek voltak a megvesztegetés elfogadásában; és mert a szülők ritkán vallják be a gyermekeiknek, milyen nagyszerűen forgatták ki a jövőjükből és adták el vadidegeneknek őket kedvezményes parkbelépőkért cserébe. Ezeknek az öregedő lakosoknak szükségük van a következő generációra, hogy az kifizesse a nyugdíjaikat, ám a gazdaság helyén füstölgő krátert, terjeszkedő államhatalmat és masszív államadósságot hagytak rájuk, tehát a bűneik beismerése – bármilyen ésszerű erkölcsi szinten – a nyugdíjfinanszírozási követeléseik visszavonását jelentené. Ha egy férfi ellopja egy nő autóját, bármilyen igazi bocsánatkérés megkövetelné annak visszaadását – de ez soha nem fog megtörténni az államadóssággal vagy a finanszírozatlan kötelezettségvállalások billióival, tehát senki, aki bármiféle valódi befolyással rendelkezik, nem fogja követelni, hogy elrendezzük ezt a lehetetlen szituációt.
A demokrácia másról sem szól, mint a tehetetlenek és a még meg nem születettek bűnös és szégyenletes kifosztásáról; addig a pontig megfertőzi az erkölcsi felelősséget, ahol már szinte mindenki túlzottan bűnös és jogosult ahhoz, hogy erkölcsi alapon követelje a felelősségre vonást.
Vegyél rá egy embert arra, hogy lopott javakat fogadjon el, és sosem fog panaszkodni a lopásra. Ez a demokrácia lényege.
Tehát emiatt nem kell aggódnunk.
Az államfüggő osztályok
Az emberi haszonállattartás alapja a megvesztegetés, ami egy nyilvánvaló – és egy kevésbé feltűnő – előnnyel jár. A nyilvánvaló előny az, hogy a művészek, az értelmiségiek és társaik, akik állami pénzt kapnak, soha nem lesznek alapjában véve kritikusak az adózással és az újraelosztással kapcsolatban, azokból az okokból, amik túl triviálisak ahhoz, hogy itt megemlítsük őket. A kevésbé feltűnő előny az, hogy amikor megteremtesz egy egész osztályt, ami állami pénzektől függ, háborúzó frakciókra osztod a haszonállatokat. Azokat, akiknek elrabolják a pénzét, erős ösztönző késztet az állami fosztogatás csökkentésére, azokat pedig, akik megkapják a lopott pénzt, erős ösztönző készteti az állami kizsákmányolás növelésére.
Abszolút, abszolút kulcsfontosságú, hogy olyan körülményeket teremts és tarts fenn, amelyek táplálják a szolga szolga elleni agressziót. Ha az uralkodók közvetlenül lecsapnak a haszonállatokra, azok tudatára ébrednek rabságuknak, ami ismét előidézi a motivációs problémát. A hatékony embertartók tehát gondoskodnak arról, hogy egymást támadják meg a szolgák– ami már-már túl sok előnnyel jár ahhoz, hogy felsoroljuk mindet, de egy keveset meg fogunk említeni.
Az emberi lények, mint kölcsönösen egymásra utalt törzsi emlősök úgy evolválódtak, hogy rettegjenek a horizontális társadalmi támadásoktól, kiközösítéstől és visszautasítástól. Ez egy mélyen gyökerező érzelmi gyenge pont, ami kiirthatatlan és mindig jó szolgálatot tesz majd neked.
A történelem előtti ember nem lett volna képes életben maradni a törzs támogatása nélkül, ezért a társadalmi elfogadás szükséglete elméjének legmélyebb rétegeibe van programozva, mint elemi túlélési mechanizmus. A filozófusok, akik a hatalom szolgálatában állnak – többnyire a papok és az akadémikusok – hozzáillesztették ehhez a mechanizmushoz az erkölcs hatalmának rétegét.
Az erkölcs egy preferált viselkedés egyetemes elve, aminek megvan az az előnye, hogy könnyen internalizálják a szolga osztályok. Ha rá tudod venni a szolgákat, hogy megtámadják egymást a fennálló társadalmi berendezkedés megkérdőjelezéséért, többé a kisujjadat sem kell mozdítanod, hogy láncon tartsd őket – ők maguk fognak megtámadni bárkit, aki kezébe veszi a láncok kulcsát!
Mentőövként mindig tartanod kell egy szolgacsoportot, akik készek megtámadni akárkit, aki mentálisan felszabadítja magát a hamis erkölcsöd alól. Ez a végrehajtó szolgálat mindig két fő forrásból fog fakadni: a családtól és a médiából.
A rabszolgacsalád
A rabszolgák mélyen legbelül mindig tudják, hogy rabszolgák, és az egyetlen fogvatartójuk ennek a tudásnak az elutasítása. Az előző uralkodó osztályok nem bíztak ebben a mechanizmusban, ezért hezitáltak a vertikális politikai erőszakot horizontális szociális kontrollra cserélni.
Mostanra bölcsebbek lettünk.
Minden általánosan elfogadott kulturális mítoszt az uralkodó osztály teremtett, és létfontosságú olajként szolgálnak a hatalom kerekén.
A legnépszerűbb kulturális mítosz szerint a családod mindened, a legfontosabb kapcsolat, a legelemibb intimitás és a legalapvetőbb társadalmi egység.
Ez megszámlálhatatlan módon segít az uralkodó osztálynak – nem utolsósorban úgy, hogy lefekteti és kiterjeszti az alapelvet, miszerint a születés véletlene alapvető és örökké tartó erkölcsi kötelezettséget teremt; a „család” tehát ugyanaz, mint az „ország.” (Valamint a „sportcsapat,” ami az egyik oka annak, hogy finanszírozzuk őket.)
Amint szolgasorba taszítottál egy nemzedéket, a legtöbb szülő szinte elkerülhetetlenül ellenzi majd a következő generáció szabadságát, bűntudatból és szégyenből saját behódolásuk miatt.
Azt mondjuk az embereknek, hogy maradjanak közel a családjukhoz, mivel az roppant gyakorta megtámadja őket a kollektív történelem ketrecéből való kiszabadulásnak még a gondolatáért is.
Nézzük csak sorjában:
Egy férfi feladja a szabadságát egy piti összegért és a biztonság illúziójáért. Ezután apává lesz. A fia megkérdőjelezi apja erkölcsi bátorságát és integritását, mire az apa megtámadja fiát, visszazárva őt a ketrecbe, amelyben mindketten rohadnak.
Ahhoz, hogy fennmaradjon ez a körforgás, örökké azt kell hajtogatnunk a fiúnak, hogy a családja a legfontosabb dolog a földön – fontosabb, mint az értelem, a bizonyíték, az integritás, az erkölcsösség – amit akarsz! Ha hisz nekünk, és a családja nincs elkötelezve a szabadsága mellett, örökké birtokolni fogjuk mi is, és a családja is.
Lényegében ezt az üzletet kínáljuk fel a szülőknek – akárcsak a papoknak: add nekünk a gyermekeidet, és mi megtanítjuk őket arra, hogy tiszteljenek és engedelmeskedjenek neked, bármi történjen, így nem kell ténylegesen jó emberré válnod és kiérdemelned a tiszteletüket.
(Igaz, nem minden szülő megy bele ebbe a szentségtelen üzletbe, de mi egyszerűen rávesszük a médiát, hogy gúnyt űzzön az otthontanított gyermekekből, és ezzel minden rendben lesz.)
Továbbá figyelembe véve az államtól függő osztályban ragadtak milliárdjait szerte a világon, szinte biztos, hogy legalább egy vagy több közeli rokon a fennálló rendszer haszonélvezője, és ő fog erőszakosan megtámadni bárkit, aki megkérdőjelezi a kizsákmányoló demokrácia erkölcsösségét vagy gyakorlati hasznát. Privatizálnád az oktatást? Köszönj szépen a tanár nagynénédnek és kezdődjék a szórakozás!
A média
Néhány ember azonban össze fogja szedni az erejét és kiemelkedik a szolga osztályból, majd – különösen az internet adta kommunikációs lehetőségek birtokában – talán egy szélesebb hallgatósághoz is eljuttatja üzenetét; ebben az esetben fontos lehet meghúzni a vészhelyzeti ellentámadás fogantyúját, amit „főáramú médiának” hívnak.
Hogyan teremthetsz szolga szolga elleni erőszakot a főáramú médián keresztül?
Ismét, kulcsfontosságú, hogy észrevétlenül járj el és bízz az emberi pszichológiában.
Először is, soha nem szabad nyíltan cenzúráznod vagy kontrollálnod a médiát, különben annak tagjai fellázadhatnak az uralmad ellen és leleplezik a nyers erőszakodat. Amint elkerülhetetlenné válik a rabszolgaság tudomásul vétele, a társadalom szükségszerűen és azonnal megváltozik – és ennek a tudásnak az elrejtéséből áll az embertartás tudományának és művészetének egésze.
Tehát lassan és fokozatosan az egyre növekvő gazdasági függőség helyzetébe kell hoznod a médiát ahelyett, hogy letartóztatod és börtönbe veted a tagjait.
Ezt úgy érheted el, hogy a riportereket egyre inkább függővé teszed attól az információtól, amit a kormánytól kapnak. Sokkal-sokkal olcsóbb egyszerűen átírni egy kormányzati sajtónyilatkozatot, mint heteket vagy hónapokat tölteni kutatással, alanyok meginterjúvolásával, források megerősítésével és jogi kockázatok vállalásával azért, hogy megírhass egy sztorit a normális kommunikációs csatornákon kívül.
Sőt, ahogyan terebélyesedik az államhatalom, egyre több és több embert kezd érdekelni az, amit a kormány mond és csinál, hiszen ők befektetők vagy üzletemberek, akiknek a vagyona áll vagy bukik az uralkodó osztály szeszélyein.
Ez a folyamat eleinte kissé kockázatos lehet, de mindössze egy-két évtized kell ahhoz, hogy szinte egyetemessé és visszafordíthatatlanná váljon.
Ne feledd – elég üres embernek kell lenni ahhoz, hogy sajtónyilatkozatok átírásából élj, és elég önáltató menedzsernek ahhoz, hogy képes legyél azt színlelni, hogy több volnál, mint a hatalom suttogásának felerősítője. Amint ezek a menedzserek elvállalják a pozíciójukat, elkerülhetetlenül el fognak utasítani minden energikus igazságkeresőt és ösztönösen felkutatják és felveszik a kormányrendeletek kiüresedett átirkászóit. A kollektív öncsalás, miszerint ők még mindig „híreket” közölnek, fokozatosan erősödik, addig a pontig, míg végül szidalmazni kezdik és megtámadják azt, aki valóban valami igazságot szeretne publikálni, főleg, ha az fenyegeti a kormánnyal kötött szerződéseiket, amik ellátják őket a félretájékoztatásokkal.
A kormányhoz való hozzáférés tehát minden médiaszervezet alapjává válik – így semmilyen fundamentális kritika nem születhet a kormányról. Felszólalhatsz az egyik adó ellen, de nem maga az adóztatás ellen. Kritizálhatsz egy pártot, de magát az Államot nem. Elítélhetsz egy szavazatot, de a szavazást nem.
Mint általában, egyszerre elszomorító és izgalmas látni, milyen kevésért hajlandók eladni magukat az emberek – elég, ha megjelenik a nevük nyomtatásban, ha szűkmarkúan megtérítik a költségeiket, ha meghívják őket néhány partira, és máris az ujjaid köré csavartad őket.
A nyáj egyenesben tartásához szükséges fizikai erőszakot lerendezik a rendőrök – a szóbeli bántalmazást elintézi a média.
A média arra lett kiképezve, hogy megtámadjon bárkit, aki megkérdőjelezi az erőszakos hatalomgyakorlás alapjait. A képlet egyszerű – olyannyira, hogy gyakran elsiklanak fölötte. Ha valaki azt mondja, a kényszerített vagyonátruházás – népiesen lopás – rossz, a média azonnal rátámad, amiért nem törődik azzal, aki épp megkapja a lopott pénzt.
Ha valaki például megkérdőjelezi a jóléti állam erkölcsösségét és praktikusságát, azon nyomban támadások áldozata lesz, amiért nem törődik a szegényekkel. Ha az állami iskolák ellen érvel, akkor nyilvánvalóan gyűlöli a tényt, hogy a gyermekek oktatásban részesülnek. Ha a szabad kereskedelmet védi, akkor a vérszívó nagyvállalatok erkölcstelen pártfogója; ha a katonaság költségvetését kritizálja, akkor gyáva kegykereső, aki átadná Fort Knoxot az al-Kaidának; ha erkölcsileg felelősnek tartja az embereket a tetteikért, akkor a múlt hibáiért bünteti őket és „hibáztatósdit játszik;” ha nem hajlandó megbocsátani egy megbánás nélküli gonosztevőnek, akkor táplálja magában az ellenszenvet, és így tovább. Ha amellett érvel, hogy a felnőtt kapcsolatok önkéntesek, akkor dühödt közösségbomlasztó; ha azt mondja, a bántalmazás elfogadhatatlan egy kapcsolatban, akkor intoleráns abszolutista, aki el akar pusztítani minden kapcsolatot…
A lista a végtelenségig folytatódhat – és Isten a megmondhatója, folytatódik is nap mint nap – de érted a lényeget.
Az a csodálatos ebben az egészben, hogy neked soha, de soha nem kell utasítanod a médiát, hogy ezt tegye – ez teljesen magától megtörténik, mert a profi verbális bántalmazók mindig a médiapiramis csúcsára jutnak, mivel olyan hasznosak nekünk, hatalmon lévőknek, hogy mindig biztosítjuk nekik a hozzáférést és az exkluzivitást.
Mindössze néhány szóbeli bántalmazóra van szükséged a csúcson, és mindenki be fog hódolni, hiszen akárki próbálna felkelni ellenük, azonnal a célpontjukká válik és szembetalálja magát azzal a rémisztő látvánnyal, ahogyan minden kollégájuk vagy gyáván hátralép, vagy csatlakozik a szóbeli bántalmazókhoz.
(Talán említenem kellett volna, hogy a papság – a történelem legjobb szóbeli bántalmazói – a szocializmusért és a médiáért hagyta ott a templomot, ezért annyira baloldali többnyire a média.)
Az ok, amiért a média így szolgál bennünket, egyszerű – mi rendelkezünk a megélhetésük felett az engedélyeken, szabályozásokon és az információhoz való hozzáférésen keresztül. Ha úgy döntünk, hogy elhatárolódunk valakitől, azzal lőttek a karrierjének. Ha valaki nem szolgál megelégedésünkre, bármikor megfenyegethetjük azzal, hogy bevonjuk az egész szervezet engedélyét, hiszen a szabályok olyan roppant bonyolultak, hogy bárkinek bármiért bármikor a körmére nézhetünk – akárcsak az adótörvények, ez egyfajta puha diktatúra, amit nemzedékeken keresztül tökéletesítettünk.
A szabályozás célja, hogy racionális szorongáson keresztül irányítsunk a diktatórikus kontroll helyett. A korábbi diktatúrákban önkényesen lelőtték, letartóztatták és bebörtönözték az embereket – ami nagyon eredményesen irányította az emberek testét, de elpusztította vállalkozó kedvüket és motivációjukat.
Sokkal hatékonyabb szabályozni, engedélyeztetni, adóztatni – ez minden ágazatra igaz – mert ez esetben a más véleményen lévőknek saját ködös, bizonytalan szorongásaikkal kell szembeszállniuk – amelyben nem letartóztatás és bebörtönzés áldozatai lesznek, hanem hosszadalmas jogi eljárásoké, amit a legvégén akár még meg is nyerhetnek, ám ami elszívja a legtöbb örömöt az életből, amíg tart: hónapról hónapra, évről évre.
Ez áll a közszektori szakszervezetekre is – nem tesszük illegálissá egy szakszervezeti tag kirúgását, mert az leleplezné a rendszert annak a gazdasági viccnek, ami – csak nagyon, nagyon hosszadalmassá, komplikálttá, érzelmileg megterhelővé, konfrontatívvá és kimerítővé tesszük. Ez a puha totalitarizmus tökéletesített változata. Az emberek behódolnak a szorongásnak és halványan még mindig szabadnak érzik magukat – ha nyíltan terrorizálnád őket, többségük egyszerűen intellektuálisan és érzelmileg összeroppanna.
Ha a média nyíltan állami tulajdonban állna, világosan látszana a propaganda; a közvetett „tulajdonlás” engedélyeken és az információhoz való hozzáférésen keresztül sokkal hatékonyabb és erősebb, mert fenntartja a függetlenség és a kritikus gondolkodás mázát.
Az effajta közvetett tulajdonlás a modern demokratikus adószüretelés lényege.
Központi igazsága az emberi természetnek, hogy mindig megtámadja azt, amit elkerülni igyekszik – ha egy újságíró azt képzeli magáról, hogy valamiféle szabadgondolkodó képromboló, akkor teljes tagadásban van saját rabszolgaságáról. Ez a tagadás pedig mindig hisztérikus támadások formáját ölti azok ellen, akik ki merik ezt mondani, vagy akik valóban szabadgondolkodók.
Összefoglalva, ha mi támadunk a rabszolgákra, veszítünk, ha rá tudjuk venni őket, hogy egymást támadják meg – amit roppant egyszerű összehozni – nyertünk, legalábbis egy időre.
Gyermekek
A legnagyobb erőforrás
Amikor azt mondjuk, hogy legnagyobb erőforrásunk az ember, fontos, hogy precízen fejezzük ki magunkat.
Az embernek van két veleszületett tulajdonsága – az első az önkényes hatalommal szembeni ellenállás, a másik a természetes fogékonyság az egyetemes erkölcsnek való engedelmességre.
Akinek kétségei vannak az elsőről, az sosem próbált felnevelni egy kétévest, akinek kétségei vannak a másodikról, az sosem okozott vagy élt át erkölcsi bűntudatot.
Az emberállat háziasítása nem jelenti, hogy mindegyiknek egyformává kell válnia – igazság szerint katasztrofális lenne számunkra, ha ez történne.
Hogy a leghatékonyabban irányítsd az emberfarmot, szükséged van egy összetört, önmarcangoló, bizonytalan, sekélyes, hiú és ambiciózus birkatöbbségre, akiket örökre lefoglalnak véletlenszerűségek, mint a súlyuk, az izmaik és a celebek – valamint egy ingatag, dühös és domináns juhászkutyákból álló kisebbségre, akikre zöld vagy kék jelmezt húzhatsz, és akiket a nyáj irányítására és megfélemlítésére használhatsz.
Az uralkodó osztályoknak mindig el kellett választania a gyermekeket a szüleiktől, másképpen szinte lehetetlen olyan bizarr absztrakciókkal helyettesíteni a szülő és a gyermek közötti köteléket, mint „az állam” vagy „egy isten”. Az embergyermekek mint a kiskacsák kötődnek bármilyen emberhez vagy intézményhez, amelyik felneveli őket, és pontosan ezért kell megkaparintanunk a gyermekeket – amilyen korán csak lehetséges – és elérnünk, hogy az Államhoz kötődjenek az állami óvodákkal és… „oktatással” – azt hiszem, ez rá a legközelebbi szó.
A távoli múltban az uralkodók elkövették azt a hibát, hogy erőszakkal ragadták el szüleiktől a gyermekeiket, ami leleplezte rabszolga-voltukat és elpusztította a motivációjukat. A középkorban a gyermekeket szoptatós dajkáknak adták, amivel elpusztították a szülők és a gyermekeik közötti kapcsot. Kissé közelebb a múltban a bentlakásos iskolarendszerrel választották el a gyermekeket a szüleiktől, ami elpusztította az empátiát és bámulatosan brutális adminisztrátorokat és végrehajtatókat teremtett a különböző európai birodalmaknak. (Lásd: George Orwell)
Az emberfarm tökéletesítésére törekvő örökös küldetésünkben mi sokkal jobb módszert találtunk ezeknek a családi kötelékeknek az elpusztítására, a hazafiasság és/vagy a vallásosság formájában.
Ez egyike azoknak a nyertes-nyertes szituációknak, amelyek oly ritkán jönnek szembe az életben – először addig a pontig emeltük az adókat, hogy pokoli nehéz lett ésszerű életvitelt fenntartani úgy, ha az egyik szülő otthon marad a gyermekkel. Feminista csoportokat is finanszíroztunk dollármilliókkal – a valaha volt egyik legnagyobb befektetésünk – hogy felbátorítsák a nőket arra, hogy elhagyják gyermekeiket és belépjenek a munkaerőpiacra.
Ez nemcsak elpusztította a szülők és a gyermekeik közötti kapcsot, de a nők munkáját is átvitte megadóztathatatlanból megadóztathatóvá – micsoda örömteli egybeesése ez az önérdeknek és a praktikusságnak számunkra!
Két dolgozó szülő mellett az egyetlen dolgunk annyi maradt, hogy kreáljunk néhány rémtörténetet a gyermekgondozás minőségéről, megengedhetővé téve, hogy közbeavatkozzunk, és átalakítsuk olyanná, ami a leginkább megfelel a céljainknak.
Egyes országokban, mint az Egyesült Államokban, a gyermekeket lényegében átveszi az Állam a szülői gondozásból a születésük után pár héten vagy hónapon belül, míg másutt a szülők közvetlen állami támogatást kapnak, ha otthon maradnak a gyermekkel – ami igen mulatságos, ha belegondolsz (és itt mindenhol találhatunk némi helyet a humornak). Erőszakkal elvesszük a szülők pénzét, megtartunk belőle egy jókora adagot magunknak, a többire adósságokat veszünk fel, amit az ő gyermekeiknek kell majd valahogyan kifizetni – aztán odavetünk néhány pennyt az anyának, aki ettől úgy érzi, óriási szívességet kapott tőlünk, amiért lehetővé tesszük, hogy otthon maradjon!
Édes irónia, hogy mindenki annyira vak marad a valóságra, hogy hozzánk rohannak, hogy védjük meg a gyermeküket minden ártalomtól, miközben mi vagyunk azok, akik eladják gyermekük jövőjét az államadósságon keresztül! Tényleg, mintha egy tolvajt bíznál meg a vagyonod őrzésével, és a legcsodálatosabb, hogy mindez annyira teljesen nyilvánvaló, de soha senki nem beszél róla!
Néha szinte csábító volna rosszul érezni magunkat az embereken való uralkodásért, de olyan piszkosul hülyék, hogy már-már megsegítésnek látszik.
A gyermeknevelés általánosságban szintén fejlődött az elmúlt századokban, ami fenyegetés ránk nézve, mivel az agresszió nélkül nevelt gyermekek azonnal fel fogják ismerni és soha nem fogják elfogadni el az embertartás valóságát.
Ahogyan javult a gyermeknevelés, kiemelt fontosságot kapott, hogy egyre korábban és korábban avatkozzunk közbe. A XIX. században rendben volt az ötödik vagy hatodik évig várni, mielőtt propagandizálni kezdtük az adóborjakat az állami iskolákban. Viszont most, hogy a gyermeknevelés fejlődött, főleg a második világháborút követő időszakban, egyre hamarabb kellett közbeszólnunk, ezért igyekszünk a születés után olyan hamar magunkhoz venni a gyermekeket.
Amikor a gyermekek többé-kevésbé jól voltak nevelve a háború után, az eredmény a katasztrofális, lázongó 1960-as évek voltak, amik majdnem végeztek velünk, ezért elkezdtük finanszírozni a radikális feminizmust, egyre inkább kontrollálni a tanárokat és egyre hamarabb megkaparintani a gyermekeket, hogy rendbe tegyük az egészet.
Szóval – szükségünk van a szülőkre, akik a nyájat alkotják, és más szülőkre, akik a farkasokat alkotják, vagy a szociopatákra, akikre támaszkodhatunk és akik megtámadnak bárkit, akire rámutatunk. Ezeket a szociopatákat kettéoszthatjuk azokra, akik az uralkodó osztályt őrzik (a rendőrség, a katonaság, a börtönőrök stb.) – és a bűnözőkre, akik körül felhajtást csaphatunk, hogy visszaijesszük az embereket a „védelmünkbe.”
Ismét, a duplagondol mértéke, ami ahhoz kell, hogy fenntartsa az illúziót miszerint az uralkodó osztály nem érdekelt a bűnözésben – amikor még a saját szabályaink szerint is bűnözőknek számítunk – őrületes! Az államok irányítása alatt áll a szegények majdnem teljes környezete, a közoktatási intézményektől kezdve az ételutalványokon és a jóléti segélyeken át a lakhatásig – és ez az a környezet, ami a legtöbb bűnözőt termeli ki! Példának okáért az államok megparancsolják 15 000 óra oktatásban való részvételt az állami iskolákban, mégis, amikor írástudatlan és erőszakos bűnözőkként kerülnek ki ebből az óriási befektetésből, soha senki nem számoltat bennünket el!
Soha ne becsüld alá annak mértékét, amennyire az emberek készek mély, áthatolhatatlan ködbe temetkezni, hogy ne kelljen látniuk a ketreceik valóságát.
A legerősebb lakat a börtönön mindig az ódzkodás, nem az erőszak.
Soha-sohaföld
Képzelj el egy világot, ahol szinte minden gyermeket békésen nevelnek fel – nem volnának bűnözők, sem rendőrök, sem katonák, sem politikusok (vagy bárki más feneketlen hatalomvággyal) – semmi munkahelyi bántalmazás, semmi fehérgalléros ragadozás az általános vagyonon, semmi erőszak, nemi erőszak, gyilkosság, lopás, drogfüggőség, dohányzás, alkoholizmus, táplálkozási zavarok, pedofília, sokkal kevesebb mentális és fizikai egészségügyi probléma, nagyon kevés válás, promiszkuitás vagy hűtlenség – mivel mindezek a diszfunkciók egyenesen visszavezethetők a kora gyermekkori traumákra.
Mi szüksége volna egy ilyen világnak az uralkodókra?
Ez az a világ, aminek a létrejöttét soha nem engedhetjük meg.
A hatalmunk hierarchikus erőszakát szolgálja minden, amit megtehetünk a gyermekek traumatizálásáért.
A gyermekek óvodába küldése remek kezdet, mivel az óvoda folyamatosan megbetegíti a gyermeket, kiteszi őket egy tucat másik gyermek vad agressziójának és elpusztítja a négyszemközt töltött időt, amire szüksége van a gyermeknek a kötődéshez és az érzelmi érettséghez. Az óvodás gyermek bizonytalan marad, egy állandó gondviselővel kialakított kötődés nélkül (mivel olyan gyakori a tanárok cserélődése) és szükségszerűen több hangsúlyt fog fektetni a kortárs kapcsolatokra, mint a felnőtt gondviselőkre – beleértve a szüleiket.
A gyermekek közötti kortárskapcsolat a legalacsonyabb közös nevezőre devalválódik, a bántalmazókat, manipulátorokat és fizikailag vonzóakat emelve a csúcsra, míg az érzékeny, intelligens és empatikus az asztalok alatt bujkál. A gyermekek hamar felfogják, hogy a felnőttek figyelme majdnem mindig negatív, azaz ők maguk majdnem mindig negatívak, tovább stresszelve gondviselőiket. Idő és energia hiányában ritkán oldják meg igazságosan a gyermekek közötti konfliktusokat, többnyire mindössze elkülönítéssel és közös megbüntetéssel, ami megtöri a gyermek természetes vágyát az erényre és az integritásra, és minden hatalmat azoknak a veszélyes és kiüresedett gyerekeknek az ökleibe ad, akik nem félnek a megtorlástól.
Amikor az ideges szülő megérkezik, hogy felvegye gyermekét az óvodából, a gyermek még értéktelenebbnek érzi magát, tudva, hogy ő csak egy újabb teher a szülő nyakán (”Csak szálljunk már be a kocsiba!”). A gyermeknevelés gyakorlati szükségletei ezután belesűrűsödnek egy rövid és leterhelt időintervallumba, amit senki nem élvez igazán. A szülők hirtelen haragúak és türelmetlenek, a gyermekek stresszesek és boldogtalanok, majd reggel, amikor megcsörren az ébresztőóra, kezdődik elölről az egész.
A gyermekeknek türelmetlen felnőtt gondviselők által terelve és irányítva kell magukat érezniük már sokkal azelőtt, hogy mi megkaparintanánk őket az iskolákban, máskülönben az egész rendszer darabjaira hullik.
A gyermekeknek azt kell érezniük, hogy kényelmetlen terhek a mindenható tekintélyfigurák vállán, mielőtt felnőtté – vagy akár csak diákokká – válnak máskülönben nincs hatalmunk fölöttük.
A gyermekeknek hálásnak kell lenniük minden morzsa figyelemért és törődésért, ami esetlegesen feléjük irányul, és meg kell tanulniuk beérni nagyon kevéssel, máskülönben soha nem nőnek fel azzal a kétségbeesett éhséggel, amit csak a konformizmus, a hazafiasság, a sportfüggőség, a vallások és más babonák képesek betölteni.
Gyermekeket vetünk, hatalmat aratunk.
A jelzők uralma
Az állami erőszak semmit nem képes létrehozni, ezért mindössze a nyelvet manipulálhatjuk. Ezt nevezik a „jelzők általi uralomnak.”
A jelzők általi uralom lényegében nemesnek hangzó frázisok létrehozásából áll, amik tökéletesen szertefoszlanak a legkisebb racionális vagy empirikus tanulmányozásra. A cél B-kategóriás akciófilmek szlogenjeihez fogható szóhasználat, csak zászlókkal.
Néhány példa, amire különösen büszkék vagyunk:
- „Hidat építeni a XXI. századba.”
- „[Illeszd be az országot] –nak randevúja van a végzettel.”
- „Egyetlen álmunk sem elérhetetlen.”
- „Mi mind egyek vagyunk, összekötnek bennünket közös eszméink.”
- „Ünnepeljük a sokszínűségünket.”
Amikor politikai nyelvezetet csinálunk, kulcsfontosságú a személyes kapcsolatokra apellálni, azt színlelve, hogy a gazda és a nyáj egy nagy, boldog család, és bárki, aki szkepticizmust vagy egyet nem értést fejez ki, nem „csapatjátékos” és nem akar elérni semmi nemeset, jót vagy önzetlent az életben. Például:
„Talán vannak közöttünk hitetlenek, akik azt mondják, együttes erővel sem tudjuk megvalósítani ezeket a nagyszerű álmokat, de én azt mondom, a történelem be fogja bizonyítani tévedésüket, és az egység és a kreativitás szelleme tovább él bennünk, és a civilizációnk utolsó fejezete még nincsen megírva!” satöbbi satöbbi.
Figyeld meg, hogy semmi valódi kritika nem került megfogalmazásra, helyette ravasz rágalmazások rakódnak az ellenvetésre, egészen addig, amíg egyszerűen nem igazán lesz közkedvelt az, aki megfogalmazza őket. (Ezt a trükköt folyamatosan megerősítik a filmek, amikben minden rosszfiú unszimpatikus és minden jófiú kedvelhető, amiről mindenki, aki valaha olvasott Szókratészt, tudja, hogy szinte mindig az igazság szöges ellentéte.)
Most, hogy elérted a politikai hatalom csúcsait, szintén létfontosságú, hogy nyugalmat, önbizalmat, higgadt derűt, és minden egyéb tulajdonság légkörét áraszd, ami teljesen oda nem illő az adómarhákra váró, közelgő katasztrófák fényében.
Ennek módszere nagyon egyszerű – csak emlékezz arra, hogy neked mostantól halálodig gondodat viselik, és a gyermekeidnek sosem kell majd dolgoznia, és az ő gyermekeiknek sem kell majd soha dolgoznia, és sosem találod majd szembe magad semmi jelentős jogi problémával, fegyelmező eljárással vagy letartóztatással semmiért, amit teszel, még akkor sem, ha az igazságtalan háborúk kirobbantása, emberek százezreinek lemészárlása, ártatlanok millióinak bebörtönzése, billiódolláros adósságok felhalmozása, a kínzás engedélyezése, rendben leszel, akármi is legyen.
A következmények a birkáknak valók, nem a gazdáknak. Egy polgárt nem kaphatnak következmények nélküli költekezésen – de te mindennek fölötte állsz, mindegy, milyen poklot szabadítasz a világra.
Az emberek azért szomjaznak politikai hatalomra, mert a semmiért szeretnének valamit, és szeretnék megúszni gaztetteik következményeit – itt szeretnélek biztosítani, hogy te teljes mértékben elérted ezt a célt. Sosem kell majd aggódnod a házad, a munkád, a szabadságod elvesztése miatt – és ezzel a politikai, jogi és gazdasági realitásokkal szembeni immunitásoddal nyugodtan áraszthatod egy hajóskapitány minden higgadt önbizalmát, akit éppen helikopterrel repítenek biztonságba, miközben a hajója lassan elsüllyed.
Azt is garantáljuk, hogy soha egyetlen kínos kérdést sem kapsz majd a médiától. Bárki, akinek lehetősége lesz téged meginterjúvolni, olyan izgatott lesz az élménytől, és olyannyira reményteljes lesz karrierje előmenetelét illetőleg, hogy csupa rongy kérdéssel fog megdobni. Igaz, hogy néha talán feltesznek majd egy kérdést, mint mondjuk: „gondolja–e, hogy hiba volt X?” de teljes nyugalommal biztosíthatunk, hogy akármit válaszolsz, elfogadják majd, és soha nem tesznek fel utólagos kérdéseket. Mindig tiéd lesz az utolsó szó, és ha valaki mégis utólagosan kérdezni merne valamit, csak tűnj enyhén irritáltnak és ragaszkodj ahhoz, hogy erre egyszer már válaszoltál.
Ha valaki azonban kitart, ne aggódj, a karrierje véget fog érni, mert körülbelül tízezer üresfejű megmondóember kezdi majd bizonygatni, hogy mennyire sokkolta és elborzasztotta, ahogyan téged lehurrogtak és túlbeszéltek, és mégis mi baja volt, és kinek képzeli magát, stb.
Tudjuk, tudjuk – lehetetlenül hangzik, de ez garantált megoldás minden alkalommal. Olyan biztos, mint az, hogy az éhes kutyák üldözőbe fognak venni egy botra tűzött döglött nyulat.
Erkölcs
Kétféle erkölcs létezik, amit ismerned kell – bár valószínű, hogy ha eljutottál odáig, ahol most vagy, már ismered őket, de nem árt még egyszer végigmenni rajtuk.
Amikor a szolgák bírálják az uralkodót, a kulcs a relativizmus, a tisztelettudás, az együttműködés és a véleménykülönbségek tisztelete.
Amikor az egyik uralkodó értékel ki egy másikat, a kulcs úgyszintén a pártok közötti egyetértés, a nézeteltérések félretétele és a különböző nézetek tisztelete.
Ez a „fordítsd oda a másik orcádat is” kategóriájába tartozik.
Ellenben ha az uralkodók bírálják a szolgákat, akkor bizony eljött a „szemet szemért” ideje!
Például ha előterjesztesz egy egészségügyi törvényt, ami valamire kényszeríti majd az embereket, nagyon fontos, hogy tiszteld más pártok jogát a véleménykülönbséghez. Azonban amint azt törvénybe iktatták, egyetlen puszta polgárnak sincs megengedve, hogy a véleménykülönbsége mentén cselekedjen!
A viták az uralkodóknak valók, a kényszer a rabszolgáknak.
Neked megengedett, hogy megvitasd, akarsz-e háborúba szállni vagy sem; a lakosságnak nincs beleszólása abba, fizetik-e a költségeit és be lesznek-e sorozva, hogy meggyilkolják őket benne. Te megvitathatod, akarod-e segélyezni valamelyik csoportot, a polgárok soha nem dönthetik el, ők akarnak-e segélyt adni neki.
A szabad akarat a mestereké, a szolgáknak az uralkodói parancs determinizmusa jut.
Ha netán aggódnál, hogy valaki majd rámutat ennek röhejességére, ne félj! Abban a pillanatban, amikor valaki amellett érvelne, hogy nincs szükség erőszakos uralkodókra – és hogy az ilyen uralkodók igazság szerint pokolian károsak – a világ összes szolgája összecsődül egy ilyen leleplezett igazmondó ellen, lényegében azt ordibálva, hogy „Nem vagyunk szolgák, ha nem mutatsz rá a hajcsárainkra!”
Ez a reakció a propagandára alapul, amit a legnagyobb óvatossággal tápláltunk beléjük a közoktatással – és minden oktatás közoktatás, mivel ugyanúgy szabályozzuk és irányítjuk a magániskolákat is.
Ez a propaganda, mint minden propaganda, persze teljes őrültség, de nyugodt ismételgetéssel és a máshitűek megtámadásával könnyen el lehet érni, hogy nyilvánvaló igazságként elfogadják.
A propaganda a következő:
- Az állam biztosítja X szolgáltatást.
- Ha az állam nem nyújtaná X szolgáltatást, X szolgáltatást soha senki nem teremtené elő.
- Tehát bárki, aki az ellen érvel, hogy az állam biztosítsa X szolgáltatást, X szolgáltatás értéke vagy szükségessége ellen érvel.
Már–már kínosnak érzem megmutatni ennek az érvelésnek az ostobaságát, de abban a nagyon valószínűtlen esetben, ha netán kapnál erről egy kérdést, nem árt tudni a „választ.”
A demokratikus modell szerint a kormány csak azt teszi, amit a lakosság többsége akar. „A többség akarata” az egyik központi istenünk, ami természetesen nem tud beszélni, ezért kedvesen megengedi nekünk, hogy öhm, a nevében szóljunk.
Tehát egy demokratikus kormány azért segíti a szegényeket, mert a lakosság többsége azt akarja, hogy így tegyen. Ha a kormány az emberek akaratát tükrözi, akkor akármit is csinál, az teljesen fölösleges, mivel a lakosság többsége egyébként is azt akarja tenni.
Minél inkább szidalmazzák azokat, akik nem segítik a szegényeket, annál kevesebb tennivalója van a kormánynak, mivel a támadások az általános preferenciát mutatják a szegények megsegítésére. Az egyetlen gyakorlati érv egy kormányprogram folytatására az, ha mindenki erősen meg akar tőle szabadulni, mert akkor azt lehetne mondani, hogy nem törődnek a támogatottakkal. Ha valaki azt mondaná: „szabaduljunk meg a jóléti államtól!” aztán mindenki éljenezné és csatlakozna hozzá, talán volnának aggályaink a szegények sorsát illetően – míg az, hogy mindenki elszántan védelmezi a jóléti államot, azt jelenti, hogy nagyszerűen gondját viselnék a szegényeknek egy szabad társadalomban.
Ah, ezek a fárasztóan röhejes érvek! Néha komolyan azt kívánjuk, hogy bárcsak az emberek egy kicsit okosabbak lennének és idővel mindannyian felszabadulhatnánk, de mi éppúgy foglyai vagyunk a haszonállatok illúzióinak, mint ők.
Kizsákmányolás
Két parazita osztálya van a termelő osztályoknak: a szegény és a politikus. Régen a marxistáknak szokása volt a szegények kapitalisták általi kizsákmányolásáról hadoválni, ami teljes ostobaság. Amikor a kapitalisták „zsákmányolták ki” a munkásokat a XIX. század közepén, megduplázódtak a reálbéreik – mi, demokratikus mestereik szorosan a karmaink között tartottuk őket az elmúlt 40 évben, és nemhogy a reálbérek stagnáltak vagy csökkentek, hanem zuhant az oktatási színvonal, az egekbe szökött a bebörtönzések aránya, leromlottak az életkörülményeik – és a megmaradt szociális szolgáltatások (megvesztegetések), amiket nyújtunk nekik, szintén mind el fognak apadni, mivel mindenkit kilóra eladtunk az „államadósság” álöltözetében (mivel az igazi neve – a jobbágyság – túl pontos ahhoz, hogy elfogadjuk).
A régimódi kapitalisták „kizsákmányolták” dolgozóikat, amikor egyre magasabb béreket fizettek nekik – mi kizsákmányoljuk őket azzal, hogy eladjuk őket is és a gyermekeiket is akárkinek, aki egy tízcentest hajít felénk – majd beleejtünk egy pennyt a szegények üres tányérjába, megtartunk magunkat nyolcat, az utolsó pennyt pedig fedezetként használjuk arra, hogy tíz másikat kölcsönözzünk.
Ám a kereskedő osztály is nagyon hasznos nekünk, nem csak úgy, mint adómarhák, adóbegyűjtők és termelő haszonállatok – pajzsként védenek minket a népharagtól, amit ragadozásunk elkerülhetetlen következményei váltanak ki. Amikor kifizetjük magunkat a jövőjük monopoly pénzéből (szó szerint), emelkednek az árak. Kikre haragszik meg a nép? Ránk? Ha-ha-ha, ugyan már, nem tanítunk nekik semmi valódi közgazdaságtant – nem, a pénztároslányra orrolnak a helyi kisboltban a magas áraikért – és mi természetesen mindig megígérjük, hogy „utánajárunk” ennek a sokkoló inflációnak. Igen könnyű színlelni, hogy kivizsgálunk egy tükröt.
A másik furcsaság, hogy mi tanítjuk a gyermekeiket, aztán ők elvárják azoktól az elveszett lelkektől, hogy egy kicsit is objektíven álljanak hozzánk! Képzeld el, ha iskola helyett a postára járnának tanulni – számítanál arra, hogy bármiféle kritikus gondolkodást tanulnak a postáról? Persze, hogy nem – végtelen órákon át hallgatnák, hogy milyen csodálatosak, szívélyesek és barátságosak a postai dolgozók, és hogy miképp loptak csekkeket az éhező özvegyektől a magán levélhordók, miként bántalmazták a dolgozókat és verték át a védtelen vásárlókat, mielőtt a posta állami monopólium lett. Nem számítanál arra, hogy egy szilánknyi igazság is átcsusszan a propaganda hasadékain, de mindezt – és ennél is többet, hiszen a posta nem indít háborúkat – rákényszerítik a szerencsétlen gyermekekre, akik rabokként ülnek az állam „iskoláiban.” Tehát az emberek azt az Államot istenítve lépnek felnőttkorukba, ami meglopta a szüleiket, szétmorzsolta elméjüket a kényszerített agymosással, az életük hátralévő részére jobbágysorba adósította őket és végtelen engedelmességre programozta őket.
Képzeld el, ha azt mondanánk, hogy a Goldman Sachsnak kellene üzemeltetnie az összes állami iskolát – képzeld csak el a felháborodás hullámait, amik feltámadnának, a metsző sikolyokat az elfogultság veszélyeiről és az agymosásról! Ó, de add a gyermekeket az Államnak, és mindenki jóindulatúan mosolyog, biztosra véve, hogy objektivitás és az értelem, a tanulás és a gyermekek egészséges szeretete fog túlcsordulni az iskolákban.
Ahhh, néha tényleg felfordul az ember gyomra! Mindenki tudja, hogy a tanárok le se tojják a gyerekeket – és ennek bebizonyítása olyan szánalmasan könnyű, hogy azt mindenki ismeri. Csak emlékeztesd a tanárokat, hogy nem hasznos a gyermekeknek több mint két hónapot hiányozni nyáron – és persze a szülőknek is pokol– és idézz statisztikákat arról, milyen jól teljesítenek azok a diákok, akik egész évben bejárnak és nem felejtenek el mindent a szünidőben. Hogyan reagálnának a tanárok? Meh, a kérdésben rejlik a válasz.
Gyermekkor / Emberkor
A zsarnokság kulcsa, hogy úgy kezeljük a gyermekeket, mint valamit egy háziállat és egy hajléktalan között. Ha a gyermek sosem tekint magára teljes emberként, sosem fog törekedni arra, hogy több legyen, mint egy „állampolgár” – azaz tulajdonolt, eladott, utasítgatott. (Az emberek büszkék arra, hogy „állampolgárok,” ami teljesen beteg, mivel állampolgárnak lenni azt jelenti, hogy „joguk” van dolgozni, utazni és élni, aminek egyébként is elidegeníthetetlennek kellene lennie…)
Példának okáért képzeljük el – ahogyan Murray Rothbard írta egyszer – hogy az állam átveszi a hatalmat a magazinok és könyvek kiadása fölött, lakhely szerint korlátozza az olvasókört és ő rúg ki, vesz fel és irányít minden írót, szerkesztőt és riportert, valamint arra kényszeríti az embereket, hogy fizessenek értük akkor is, ha sosem olvasnak – micsoda szentségtelen felháborodás támadna! Micsoda felzúdulás a „cenzúra” és a „zsarnokság” ellen” Ó, de kényszerítsünk a gyermekekre sokkal súlyosabb kontrollt – kényszerítsük őket iskolákba lakhelyük szerint, irányítsuk az összes tanárt és tananyagot (még a „magániskolákban” is), és nem csupán elnémulnak a tiltakozás hangjai, hanem egyenesen azokra fognak rátámadni, akik akár csak javasolni merik, hogy a védtelen gyermekek elméjének szabadsága sokkal fontosabb, mint a felnőttek szabadidős olvasmányízlése…
Oké, ezt is imádni fogod – kényszeríts mindenkit arra az állami erőszakkal, hogy finanszírozza a gyermekek indoktrinációját, majd kényszerítsd a kölyköket arra, hogy némán üljenek a mocskos padokban, épp csak a pislogást megengedve nekik – aztán tömd őket tele gyógyszerrel, ha unottá és kimerültté válnak – és tartsd őket fogva sok-sok éven át – végül közöld velük, hogy az uralkodóik megnyerték a háborút, ami felszabadította őket a Nemzeti Szocializmus és a Kommunizmus alól! El tudod képzelni, hogy azt mondod a gyerekeknek egy teljes mértékben kommunista környezetben – az állami iskolában – hogy a kommunizmus az ellenség? Ó persze, a gyerekek le fogják írni és vissza fogják öklendezni, amikor csak akarod, mert félnek attól, hogy begyógyszerezik őket – aztán természetesen közölnöd kell vele, hogy a kommunista diktatúrák a „mentális betegség” nevű hazugságot használták arra, hogy begyógyszerezzenek bárkit, aki nem olvadt be és nem engedelmeskedett a parancsoknak!
A szabadság a felnőtteknek való – a gyerekeknek a kommunizmus jut.
Tudomány
Komplikált a viszonyunk a tudománnyal. Szükségünk van rá a fegyverekhez és az adójószág kezeléséhez (képzeld el, milyen problémás lenne az adószedés számítógépek nélkül), tehát szükségünk van a tudomány tündöklésére, de egyszersmind irányítanunk is kell azt. Ezt úgy érjük el, hogy folyamatosan arra programozzuk a népességet, hogy a tudományra mint produktív, de veszélyes erőre nézzen, ami elpusztíthatja a világot, ha nem tartják szoros irányítás alatt. Ez teljesen abszurd, hiszen a mi hatásunk a tudományra volt az, ami olyan fegyvereket teremtett a Manhattan Projekt keretei között, amik ténylegesen elpusztíthatják a világot, de erről csak annyit mondunk a báránykáknak, hogy, tudod, rosszabb dolgok is történhettek volna, ha nem csinálunk nukleáris fegyvereket, és ők mind bégetnek, bólogatnak és megeszik a maradék füvet, amit eléjük szórunk.
Szóval előadjuk a tudományról ezt a „varázslótanonc” sztorit, miszerint kezdetben remek dolog, aztán egyre növekszik és növekszik és átveszi az irányítást, majd egy extrém CGI kaland keretei között kell megállítani. Természetesen valójában magunkról beszélünk, magáról az Államról, de erre senki sem kíváncsi, ezért inkább gondolnak robotokra és számítógépekre, karbonlábnyomra és gépekre, amik hot-dogokat készítenek a levegőben.
Az emberek inkább választanak ezer tündérmesét, mint egy alapvető tényt.
Minket kivéve, talán. Épp az a legnagyobb hatalmunk, hogy mi megértjük a szentimentalitást– és immunisak vagyunk rá. Mi vagyunk az oroszlán, ami kiscicákat ábrázoló szentimentális képekkel cserkészi be az áldozatait.
Innentől
Ezen a ponton fáj közölnöm veled, hogy rád hárul az aligha irigylésre méltó feladat, hogy felvilágosítsd a haszonállatokat arról, hogy mennyire gázos helyzetben vannak.
Nincs az az isten, hogy a rendszerünk még néhány évnél tovább fennmaradjon, ami azt jelenti, hogy le kell porolnod és meg kell pendítened a jó öreg „áldozathegedűt.”
Mármost, ez a hagyományos hangszer talán sipítóan és nevetségesen hangzik a te füleidnek, de ne aggódj, csak játssz tovább; mindenki veled fog táncolni a dallamra.
Csak közöld velük, hogy naaaagyon nehéz idők jönnek és „nemzetként” megmérettetés előtt találjuk magunkat, és mindnyájunknak „össze kell tartana” és közösen kell a vállunkra vennünk a közterheket, és vigyáznunk kell a legkiszolgáltatottabbakra, és hogy egy új hajnal áldozatokat követel, és hangsúlyozd, hogy rajtad kívül álló – vagy téged megelőző – erők fosztották ki az embereket, amelyek majd felelősségre lesznek vonva, de most mindnyájunknak a jövőbe kell tekinteni és emlékezni arra, hogy mi, emberek, mindenre képesek vagyunk, amit célként kitűzünk magunk elé, és legyőztük a korábbi zsarnokokat, stb stb stb.
Valamilyen okból az emberek mindig mazochista örömüket lelik a nehéz idők átvészelésében, ahol mindannyiuknak „össze kell tartania” és „áldozatokat hoznia” és törekednie, hogy a legjobbat hozza ki magából a tragikus időkben, és így tovább. Ez lehet unalom vagy a kétszínűségük miatt érzett öngyűlölet, de ki tudja, és kit érdekel? Egyedül az a fontos, hogy az állami iskolák és a végtelen hazugságok a múltbeli háborúkról és válságokról – hogy az emberben lakozó legjobb a legnehezebb időkben mutatkozik meg, satöbbi – beprogramozták a polgárokat, hogy sötét és kéjesen vidám attitűddel reagáljanak, amikor azt követeljük tőlük, hogy egy nemzedéken át szívjanak a mi hibánkból.
Persze, az emberek nagyon is szeretik büntetni magukat a saját kétszínűségükért meg változatos egyéb bűneikért, és isten a tudója, az átlagos állam-szopó szavazónak több mint elég oka van bűntudatot érezni, amikor próbál kihízelegni valamit a semmiért az államtól, a jövőből, a saját gyermekeiből az ég szerelmére! Szóval amikor áldozatra szólít fel az ének, a legtöbben titkon felszabadulnak, hiszen mindezek a csapások, megpróbáltatások és közös terhek hatékonyan eltipornak minden lényeges társadalmi, gazdasági vagy erkölcsi kritikát.
Az „összetartás” szabadjára engedi az elképzelhető legádázabb társadalmi cenzúrát. Az eljövendő krízis során, ha a fiatalság jogosan mutogat az öregeik kapzsiságára és kétszínűségére, keményen közölni fogják velük, hogy mindnyájunknak össze kell tartania és most nincs értelme „bűnbakot keresni.” Ha a fiatalság rámutat arra, hogy nekik sosem volt szabad ilyen tartózkodó, kerülő módszereket alkalmazniuk, miközben felnőttek, azt fogják kapni, hogy kiforgatják a szavakat és nem képesek elengedni a múltat, és így tovább. Haha, képzelj el egy tinédzsert, amint ilyen trükkökkel próbálja megúszni, hogy nem vitte ki a szemetet – és máris meglátod, mennyire bűzlenek ezek a gyáva terelések!
Tehát – önkorbácsolás múltbeli bűnökért és ódzkodás a múltbeli áldozatok által jogos vádjaitól – ezek a motivációk olyan pokoli támadásokat idéznek majd a szabadgondolkodók fejére, hogy egyedül egy valódi őrült fogja tovább feszegetni ezeket a kérdéseket. (Ha többet szeretnél tudni erről a jelenségről, csak idézd fel, milyen kevés európai kritizálta az uralkodó osztályt a két világháborúért két nemzedék alatt, helyette pedig mennyien büszkélkedtek egy több mint 50 millió életet követelő vérfürdő „megnyerésével” – és hasonlítsd össze ezt azzal, hogyan beszélnek egy pincérről, aki elfelejtette a rendelésüket.)
Tehát a terv mindig ugyanaz – mi rabolunk, fosztogatunk és vesztegetünk – majd áldozatokat követelünk az áldozatainktól. Hogy megértsd az alapgondolatot, képzelj el egy erőszaktevőt, amint hazafuvaroztatja magát az áldozatával.
Bárki, aki nem vesz részt ebben a tébolyban, egyszerűen zúgolódónak, „anti-csapatjátékosnak” lesz beállítva – szidalmazzák és kiközösítik. Szerencsére úgy tenyésztettük ki a haszonállatainkat, hogy olyan mértékben függjenek a közösség tetszésétől, hogy ezt majdnem mindenki kibírhatatlannak találja és visszasettenkedik a sírba menetelő sorba, aminek tagjai meghökkent és haragos gyermekeiket taszigálják maguk előtt…
Konklúzió
Tehát ne feledd – neked gondodat viselik, ez az első, amit igazán meg kell értened. Te nem mehetsz tönkre, nem lehetsz éhes, nem veszítheted el az otthonodat, nem igazán rúghatnak ki, és az emberek valószínűleg több százezer dollárt fognak fizetni azért, hogy halljanak téged beszélni életük hátralévő összes napján. Könyvtárakat neveznek majd el rólad, sokmillió dolláros könyvajánlatokat kapsz, garantált arannyal bélelt nyugdíjat ingyenes orvosi ellátással az életed hátralevő részére.
Neked abszolút semmitől sem kell félned. A tiéd a legpuhább szék a legnagyobb mentőcsónakban.
Ez a fő forrása furcsa önbizalmadnak, ami megkülönböztet téged a nyájtól, és amiről azt hiszik, az oka annak, hogy te vagy a vezető.
A valóság az, hogy nekik végtelen aggodalmaik vannak, amilyenek téged nem gyötörnek, ezért te egyszerűen csatlakozhatsz közénk, felülemelkedve a tömegek kicsinyes félelmein, nyugodt és biztos testtartással, mint az ősi istenek, akik mindig is voltunk.
Szóval menj, állj ki a tömeg elé és adj ki csinos hangokat a selymes torkoddal. Tereld el a figyelmüket ékesszólásoddal, amíg mi végzünk a zsebeik kifosztásával. Öntsd ki nekik a szíved maradékát, mialatt belevezeted a báránykákat a szakadékba – ez talán kísérti majd az integritásod maradványait, de ne félj: még mindig ott van nekünk az a bélyeg, ami csupán a te mosolygó arcodra vár.
