23. Az Állam belső ellentmondásai

Az Állam szükségességével kapcsolatos eszmecserék egy fő problémája az, hogy minden ilyen eszmecsere szükségszerűen az Állam évszázadokra visszanyúló létének és uralmának kontextusában történik – amihez hozzászokott a nyilvánosság. A két biztos jelenség a népszerű és száraz humorú „halál és az adók” mottóban demonstrálja, hogy a nyilvánosság beletörődött az Állam létébe, mint ami egy gonosz, de elkerülhetetlen természeti erő, aminek nincsen alternatívája. Már de la Boetie tizenhatodik századi írásaiban is világos volt, hogy a szokás ereje betonozza be az Állam hatalmát. Viszont logikailag, és hogy levessük a szokás bőrét, a jelenleg létező Államot nem csupán olyan kis méretűre kell zsugorítanunk, amilyennek mi sohasem láttuk, hanem egy társadalmi nullpontról kell indulnunk, a „természeti állapot” logikai fikciójában, és az Állam megalapítása mellett szóló érveket a szabad társadalom melletti érvekhez kell viszonyítanunk.

Tételezzük fel például, hogy egy jelentős létszámú embercsoport hirtelen a Földre érkezik, és át kell gondolniuk, hogy milyen társadalmi berendezkedésben éljenek. Egy személy vagy a személyek egy csoportja a következőt javasolja (tehát a következő az Állam melletti tipikus érv): „Ha hagyjuk, hogy mindannyian szabadok maradjunk minden tekintetben, és főleg ha hagyjuk, hogy mindannyian fegyvereket birtokoljunk és rendelkezzünk az önvédelemhez való jogunkkal, akkor mindnyájan háborúzni fogunk egymás ellen, és a társadalom elpusztul. Tehát adjuk át minden fegyverünket és minden végérvényes döntéshozó hatalmunkat, illetve a jogunkat ahhoz, hogy meghatározzuk és érvényre juttassuk a jogainkat, ennek a Jones családnak itt. A Jones család védelmezni fog a ragadozó ösztöneinktől, fenn fogja tartani a társadalmi békét és érvényre fogja juttatni az igazságot.” Vajon elképzelhető, hogy bárki (talán a Jones családot leszámítva) töltene akár egyetlen pillanatot is azzal, hogy átgondolja ez a nyilvánvalóan abszurd elgondolást? Az a felkiáltás, hogy „ki védelmezne minket a Jones családtól, főleg ha megfosztottak minket a fegyvereinktől?” elegendő volna ahhoz, hogy pontot tegyen az elgondolás végére. Azonban – a hosszúéletűségből nyert legitimitás, a „Jones család” hosszú uralma miatt – pontosan ez az az érvelés, amiben vakon hiszünk. A természeti állapot logikai modelljének alkalmazása segítséget nyújt megszabadulni a szokás rabságából, hogy tisztán lássuk az Államot – és azt, hogy a király valóban meztelen.

Ha – ami azt illeti – rideg és logikai szemmel tekintünk a „korlátozott állam” elméletére, láthatjuk, hogy micsoda kiméra is valójában, az irreális és következetlen „utópia” miatt, amit magába foglal. Mindenekelőtt semmi okunk nincs feltételezni, hogy az erőszak kötelező monopóliuma – miután megkaparintja azt a „Jones család” vagy bármilyen állami uralkodó – valóban „korlátozott” marad a személy és tulajdon védelmére. Kétségtelen, hogy történelmileg egyetlen Állam sem maradt sokáig „korlátozott” ilyen tekintetben. És remek okaink vannak azt feltételezni, hogy soha nem is fog. Elsősorban, amint a társadalom szívébe ültetik és legitimálják a kényszer – a kényszerrel szerzett jövedelem és a kötelező erőszakmonopólium – fertőző elvét, minden okunk megvan feltételezni, hogy növelni és dicsőíteni fogják ezt a precedenst. Kihangsúlyozandó, hogy az állami uralkodók gazdasági érdeke aktívan tevékenykedni ezen a növelésen. Minél inkább kiterjesztik az Állam kényszerítő hatalmát a laissez-faire bölcselők hőn szeretett korlátjain túl, annál nagyobb a hatalom és a zsákmány, amiben az államapparátust működtető uralkodó kaszt részesül. Tehát az uralkodó kaszt – aki buzgón akarja növelni vagyonát és hatalmát – tágítani fogja az Állam hatalmát – és csak csenevész ellenzékkel fogja szembe találni magát, tekintve a legitimitást, amire ő és értelmiségi szövetségesei szert tesznek, és tekintve a kényszerítés és a végérvényes döntéshozatal állami monopóliumával szembeni ellenállás intézményes, szabadpiaci formáinak hiányát. A szabadpiacon örömteli tény, hogy amikor egy személy vagy csoport gyarapítja a vagyonát, azzal mindenkinek a hasznára válik; de a politika birodalmában, az Állam birodalmában a jövedelem és a vagyon gyarapítására kizárólag élősködéssel tehet szert az Állam és annak uralkodói, a társadalom többi tagjának a kárára.

A korlátozott Állam támogatói gyakran egy olyan kormány eszményképét hangoztatják, ami nem vesz részt a civakodásokban, tartózkodik attól, hogy valamelyik fél oldalára álljon, vagy az erejét fitogtassa, ami egy „döntőbíró”, ami elfogulatlanul bíráskodik a társadalmi viszályok frakciói között. De miért kellene így tennie a kormánynak? Figyelembe véve az Állam korlátlan hatalmát, az Állam és uralkodói arra fognak törekedni, hogy maximalizálják a hatalmukat és a vagyonukat, ezzel pedig kérlelhetetlenül meg fogják haladni a vélt „korlátokat.” A kulcsfontosságú érv az, hogy a korlátozott Állam és laissez-faire Utópiájában semmilyen intézményes mechanizmus nincsen, ami a korlátok között tartaná az Államot. Kétségtelen, hogy a történelem Államainak véres krónikája demonstrálta, hogy amint biztosítanak vagy megkaparintanak bármilyen hatalmat, azt mindig használni és kihasználni fogják. A hatalom megront, ahogy a libertárius Lord Acton bölcsen megjegyezte.

Továbbá – eltekintve az intézményes mechanizmusok hiányától, ami a jogok védelmezésére „korlátozná” a végérvényes döntéshozót és kényszerítőt – van egy végzetes belső ellentmondás a semleges vagy pártatlan Állam elképzelésében. Hiszen nem létezhet „semleges” adó, egy olyan adórendszer, ami semleges hatást gyakorol a piacra, mintha az adóztatás nem is létezne. Ahogy azt John C. Calhoun szigorúan megjegyezte a tizenkilencedik század elején, az adóztatás puszta léte megsemmisíti az efféle semlegességnek bármiféle lehetőségét. Hiszen bármekkora is legyen az adóztatás mértéke, a legkevesebb, ami történni fog, az két ellenséges társadalmi osztály megteremtése: az „uralkodó” osztály, aki nyer és megél az adóztatásból, illetve az „uralt” osztály, aki fizeti az adót. Röviden, a nettó adó-fizetők és a nettó adó-fogyasztók. Minimum az állami bürokraták azok, akik szükségszerűen nettó adó*-fogyasztók* lesznek; a csoport a további tagjai azok a személyek és csoportok lesznek, akiket az elkerülhetetlen kormányzati kiadásokból támogatnak. Ahogyan Calhoun fogalmazott:

[A]z állam ügynökei és alkalmazottjai képezik a közösség azon részét, akik az adók kizárólagos kedvezményezettjei. Bármekkora összeget is vegyenek el a közösségtől adók formájában, ha az nem vész el, hozzájuk kerül kiadások és kifizetések formájában. A kettő – a kifizetés és az adóztatás – képezi a kormány fiskális tevékenységét. Egymás folyományai. Amit az egyik elvesz a közösségtől az adók címszava alatt, azt a másik átruházza a közösség azon részére, akik a kifizetések kedvezményezettjei. De mivel a kedvezményezettek csupán a közösség egy részét képezik, ebből az következik – együttvéve a fiskális folyamatok két részét – hogy tevékenysége egyenlőtlen lesz az adók fizetői, illetve a bevétel kedvezményezettjei között. Nem is lehet másképp; csak akkor, ha amit beszednek minden egyéntől adók formájában, azt mindenki vissza is kapja kifizetések formájában, ami hatástalanná és abszurddá tenné a folyamatot. […]

Az állam egyenlőtlen fiskális tevékenységének szükségszerű eredménye tehát, hogy két nagy osztályra bontja a közösséget: az egyiket azok alkotják, akik a valóságban fizetik az adókat, és akik természetesen kizárólagosan viselik az állam támogatásának terhét; és a másikat azok alkotják, akik a bevétel kezdeményezettjei a kifizetések által, és akiket valójában az állam támogat; vagy röviden, adó-fizetőkké és adó-fogyasztókká bontja azt.

Azonban ez olyan hatással jár, hogy ellenséges viszonyba helyezi őket a kormány fiskális tevékenységei – és az ahhoz kapcsolódó teljes politika – tekintetében. Hiszen minél nagyobbak az adók és a kifizetések, annál többet nyer az egyik és veszít a másik, és vice versa. […] Minden növekedés hatása tehát, hogy meggazdagítja és megerősíti az egyiket, míg elszegényíti és meggyengíti a másikat.¹

Calhoun ezután rámutat arra, hogy egy Alkotmány képtelen lesz korlátok között tartani a kormányt; hiszen figyelembe véve a Legfelsőbb Bíróság monopóliumát, amit ugyanaz az Állam választ és ruház fel végérvényes döntéshozói hatalommal, a politikai „csapattagok” mindig előnyben fogják részesíteni az Alkotmány szavainak „tág” vagy laza értelmezését a polgárság fölött gyakorolt Államhatalom kiterjesztésének szolgálatában; és idővel a „csapattagok” óhatatlanul győzedelmeskedni fognak a „kívülállók” kisebbségével szemben, akik mindhiába érvelnek az Államhatalmat korlátozó „szigorú” interpretáció mellett.²

De más végzetes hibákat és következetlenségeket is találhatunk a korlátozott, laissez-faire kormányzat elgondolásában. Mindenekelőtt általánosságban elfogadott a korlátozott-állam és egyéb politikafilozófusok köreiben, hogy az Állam szükséges a törvény megalkotásához és kidolgozásához. De ez történelmileg hibás. Hiszen a legtöbb törvény – és kiváltképp a törvény leginkább libertárius részei – nem az Államtól, hanem a nem-állami intézményektől származnak: törzsi szokásokból, szokásjogi bíróktól és bíróságoktól, a merkantil bíróságok kereskedelmi szokásjogából vagy azoknak a törvényszékeknek a tengerjogából, amit maguk a hajósok állítottak fel. A versengő szokásjogi bírók és a törzsi vének esetén a bírók nem törvényhozást folytattak, hanem kikutatták a törvényt a fennálló és általános elfogadott elvekből, majd ezt a törvényt alkalmazták bizonyos esetekre vagy új technológiai vagy intézményes helyzetekre.³ Ugyanez volt igaz a római magánjog esetén. Továbbá az ősi Írországban, egy társadalomban, ami évezredeken át létezett Cromwell hódításáig, „semmilyen nyoma nem volt az államilag adminisztrált igazságszolgáltatásnak”; a hivatásos jogtudósok versengő iskolái értelmezték és alkalmazták a szokásjog közös korpuszát, amely végrehajtását versengő és önkéntes túath-ok vagy biztosító ügynökségek végezték. Továbbá ezek a szokásra alapuló szabályok nem rendszertelenek vagy önkényesek voltak, hanem tudatosan az emberi értelem által felfedezhető természetjogban gyökereztek.⁴

De amellett, hogy történelmileg pontatlan a nézet, miszerint szükséges az Állam a törvény kifejlődéséhez, Randy Barnett briliánsan rámutatott arra, hogy az Állam természetéből adódóan képtelen engedelmeskedni saját szabályainak. Ha azonban az Állam képtelen engedelmeskedni saját jogszabályainak, akkor törvényhozóként szükségszerűen elégtelen és önellentmondásos. Lon L. Fuller kulcsfontosságú The Morality of Law munkájának egzegézise és kritikája során Barnett megjegyzi, hogy Fuller professzor egy lankadatlan hibát vél felfedezni a jelenlegi jogi pozitivista gondolkodásban, ami pedig „a feltételezés, miszerint a törvényt a tekintély egyoldalú projekciójának kellene tekinteni, ami az államtól származik és a polgárságra kényszeríti magát.”⁵ Fuller rámutat arra, hogy a törvény nem pusztán „vertikális” – egy fentről, az Államtól érkező parancs a polgárok számára – hanem „horizontális” is, ami az emberek soraiból emelkedik ki, és amit egymásra alkalmaznak. Fuller a nemzetközi jogra, a törzsi jogra, a magánszabályokra, stb. hivatkozik, mint az efféle „kölcsönös” és nem-Állami törvény példái. Fuller úgy látja, hogy a pozitivista hiba abból fakad, hogy képtelenek megérteni a helyes törvény egy kulcsfontosságú elvét, nevezetesen azt, hogy a törvényhozónak is engedelmeskednie kell a saját törvényeinek, amit lefektet a polgárai számára, vagy Fuller szavaival, „hogy a hatályos törvény önmagában előfeltételezi, hogy az állami hatóságok elköteleződtek amellett, hogy engedelmeskednek a saját szabályaiknak, amikor a polgárjaikkal érintkeznek.”⁶

De Barnett helyesen rámutat arra, hogy Fuller jelentős hibát vét, amikor nem alkalmazza elég messzemenően a saját elvét: amikor az elvet azokra az eljárási „szabályokra” alkalmazza, „amelyekkel meghozzák a törvényeket”, nem pedig maguknak a törvényeknek a tartalmára. Mivel kudarcot vall abban, hogy az elvét elvezesse a logikus konklúziójáig, Fuller képtelen meglátni az Állam mint törvényhozó belső ellentmondását. Ahogy Barnett fogalmaz:

Fuller próbálkozása kudarcba fullad, mert nem követte elég messzire a saját elvét.  Ha így tenne, láthatná, hogy az állami jogrendszer nem alkalmazkodik a saját szabályainak való hivatalos megfelelés elvéhez. A pozitivisták azért vonják le – egy bizonyos szempontból helyesen – a következtetést, miszerint az Állam által alkotott törvény sui generis, mert az Állam természetéből fakadóan megszegi a saját szabályait.⁷

Azonban Barnett hozzáfűzi, hogy ha Fuller elvét elvezetnénk addig a kijelentésig, miszerint „a törvényhozónak engedelmeskednie kell saját törvénye tartalmának,” akkor Fuller látná, hogy „az Államnak természetéből fakadóan meg kell szegnie ezt a szabályt.”

Hisz’ Barnett helyesen rámutat arra, hogy az Állam két sajátos és lényeges vonása az adóztatáshoz való hatalom – hogy kényszerrel, ennélfogva rablással tegyen szert bevételére – illetve hogy meggátolja, hogy alattvalói felbéreljenek egy másik védelmi ügynökséget (a védelem kötelező monopóliuma).⁸ De amikor így tesz, az Állam megszegi a saját törvényeit, amiket lefektetett az alattvalóinak. Ahogy Barnett elmagyarázza:

Például: az Állam mondhatja azt, hogy egy polgár nem veheti el egy másiktől erővel és a másik akarata nélkül azt, ami az övé. Ugyanakkor az Állam az adóztatáshoz való hatalmával „jogosan” pontosan ezt teszi. […] Egy alapvetőbb példával élve, az Állam azt mondja, hogy egy személy kizárólag önvédelem céljából használhat erőszakot egy másik ellen, tehát kizárólag védelemként az ellen, aki kezdeményezte az erőszak használatát. Túllépni az önvédelemhez való jogot agressziónak minősül mások jogai ellen, ami az ember jogi kötelességének megszegése. Ugyanakkor az Állam a követelt monopóliumával erőszakkal rákényszeríti a törvénykezését azokra, akik talán semmi rosszat nem tettek. Amikor ezt teszi, agressziót követ el a polgárok jogai ellen – amiről az uralkodók azt mondják, hogy a polgároknak tilos.

Az Állam, röviden, rabolhat, amikor az alattvalói nem, és agressziót (az erőszak használatának kezdeményezését) követhet el az alattvalói ellen, míg nekik megtiltja, hogy ugyanezt a jogot gyakorolják. Ez az, amire a pozitivisták hivatkoznak, amikor azt mondják, hogy a törvény (tehát az Állam által alkotott törvény) egy egyoldalú, vertikális folyamat. Ez az, ami megcáfolja bármiféle valódi kölcsönösség létét.⁹

Barnett levonja a következtetést, miszerint Fuller elve – helyesen értelmezve – azt jelenti, hogy egy igazi és helyes jogrendszerben a törvényhozónak „be kell tartania minden szabályát, mind az eljárás mind a tartalom tekintetében.” Tehát „amennyiben nem teszi és képtelen ezt tenni, nem és nem lehet jogrendszer, és a törvényen kívül cselekszik. Az Állam qua állam ennélfogva egy illegális rendszer.”¹⁰

A laissez-faire kormányzat elméletének egy másik belső ellentmondása ismét az adóztatással kapcsolatos. Hiszen ha az Állam a személy és a tulajdon „védelmére” korlátozódik, az adóztatást pedig csak ennek a szolgáltatásnak a biztosítására „korlátozzák”, akkor hogyan fogja az Állam eldönteni, hogy mennyi védelmet biztosítsanak és mekkora adót vessenek ki? Hiszen a korlátozott Állam elméletével ellentétben a „védelem” épp annyira nem egy kollektív,  egybevont „dolog”, mint bármi más jószág vagy szolgáltatás a társadalomban. Tegyük fel például, hogy megfogalmazunk egy versengő elméletet, miszerint az Államot arra kell „korlátozni” hogy ingyenes ruházatot biztosítson minden polgárának. De ez aligha volna valós korlát, az elmélet többi hibájától eltekintve. Hiszen mégis mennyi ruházatot és milyen költségekkel? És kinek kellene eldöntenie, hogy mennyi és milyen minőségű ruhát kapjon minden egyén? Ami azt illeti, a „védelem” mindent magába foglalhat kezdve attól, hogy egyetlen rendőr jut az egész országra, addig, hogy fegyveres őrök és tankok jutnak minden polgárra – ami pillanatokon belül csődbe vinné az országot. De ki döntsön a védelem mennyiségéről, hiszen tagadhatatlan, hogy nagyobb védelmet élvezhetne a rablástól és a támadástól mindenki, akit fegyveres testőr véd, mint akit nem? A szabadpiacon a döntéseket arról, hogy mennyi és milyen minőségben jusson bármilyen szolgáltatás minden egyes egyénnek, maguk az egyének hozzák meg az önkéntes vásárlásaikkal; de milyen kritérium alkalmazható akkor, ha az Állam hozza meg ezt a döntést? A válasz: az égvilágon semmilyen, és minden állami döntés csupán színtisztán önkényes lehet.

Másodsorban, az ember hiába fésüli át a laissez-faire gondolkodók írásait egy hathatós adóelmélet után kutatva, ami nem csak arról értekezik, hogy mekkora adót vessenek ki, hanem arról is, hogy kit kényszerítsenek annak finanszírozására. Az általánosságban elfogadott „fizetőképesség” elmélet például, ahogy arra a libertárius Frank Chodorov rámutatott, az útonálló filozófiája, aki annyi zsákmányt akar kipréselni az áldozatából, amennyit csak megúszhat – aligha egy hathatós társadalomfilozófia, és természetesen teljességgel ellentmondásban áll a szabadpiac fizetőrendszerével. Hiszen ha mindenkit arra kényszerítenének, hogy a jövedelmének megfelelő arányban fizessen minden jószágért és szolgáltatásért, akkor egyáltalán nem is létezne árrendszer, és nem működhetne a piaci rendszer. (David Rockefellert például talán arra kényszerítenék, hogy egy millió dollárt fizessen egy vekni kenyérért.)¹¹

Továbbá, soha egyetlen laissez-faire író sem fogalmazott meg elméletet az Állam méretével kapcsolatban: ha az Államnak rendelkeznie kell az erőszak kötelező monopóliumával egy adott területen belül, mekkora legyen az a terület? Ezek a gondolkodók nem szenteltek teljes figyelmet a ténynek, hogy az Államok mindig „nemzetközi anarchiában” éltek, bármiféle országok közötti Állam vagy a végérvényes döntéshozatal monopóliuma nélkül. A magán polgárok közötti nemzetközi kapcsolatok általában mégis igen zökkenőmentesen zajlottak anélkül, hogy csupán egyetlen Állam uralkodna felettük. Így általában zökkenőmentesen lerendeznek egy szerződéses vagy egy sérelmi vitát Észak-Dakota egy polgára és Manitoba egy polgára között; a felperes rendszerint pert indít a saját bíróságán, a másik ország bírósága pedig elfogadja az ítéletet. A háborúk és a konfliktusok általában a különböző országok Államai között, nem pedig a magán polgárai között zajlanak.

De ami ennél is fontosabb, elismerné-e egy laissez-faire gondolkodó egy ország területének a jogát ahhoz, hogy elszakadjon attól az országtól? Jogos volna Nyugat-Ruritániának elszakadni Ruritániától? Ha nem, miért nem? És ha igen, akkor hol lehet logikusan meghúzni az elszakadás határát? Talán nem szakadhat el akkor egy kisebb körzet, majd egy város, majd a városnak egy kerülete, majd egy háztömb, végül pedig egy egyén?¹² Amint elismerünk bármiféle elszakadáshoz való jogot, semmilyen logikai megálló nem keresztezi az utunkat egészen az egyéni elszakadásig, ami logikailag anarchizmust jelent, hiszen ekkor az egyének elszakadhatnak és vásárolhatnak a saját védelmi ügynökségüknél, az Állam pedig összeomlik.

Végül pedig van egy kritikus következetlenség magában a laissez-faire kinyilvánított kritériumában is: ami a személy és tulajdon védelmére korlátozza az Államot. Hiszen ha jogos egy Államnak adókat kivetni, miért ne adóztathatná meg az alattvalóit, hogy más javakat és szolgáltatásokat is biztosítson, amelyek hasznosak lehetnek a fogyasztóknak: miért ne építhetnek az Állam például acélgyárakat, biztosíthatna cipőket, gátakat, postai szolgáltatást, stb.? Hiszen ezek a javak és szolgáltatások mind hasznosak a fogyasztó számára. Ha a laissez-faire gondolkodók tiltakoznak azellen, hogy az Állam acélgyárakat építsen vagy cipőgyárakat üzemeltessen és lábbelikkel lássa el a fogyasztókat (vagy ingyen, vagy értékesítve őket), mert kényszerített adókkal finanszírozták ezeket a gyárakat, nos, akkor természetesen ugyanez az ellenvetés alkalmazható az Állam rendőri vagy bírói szolgáltatására is. Az Állam a laissez-faire nézőpontból nem cselekszik erkölcstelenebbül, amikor lakhatást vagy acélt biztosít, mint amikor rendőri védelmet nyújt. A védelemre korlátozott Állam tehát még a laissez-faire eszmén belül sem fenntartható, más nézőpontokról nem is beszélve. Igaz, hogy a laissez-faire eszménykép még mindig alkalmazható arra, hogy meggátolják az olyan „másodfokú” kényszerítő (tehát az adóztatás kezdeti kényszerítésén túl kényszerítő) állami tevékenységeket, mint az árkontroll vagy a pornográfia tilalma; azonban ezek a „korlátok” immár kétségtelenül csökevényesek lettek, és ki lehet őket terjeszteni gyakorlatilag a teljes kollektivizmusig, amelyben az Állam csupán javakat és szolgáltatásokat biztosít, azonban az Állam biztosítja mindet.

Lábjegyzetek

1. John C. Calhoun, A Disquisition on Government, (1953) 16-18. o. ↩

2. uo. 25-27. o. ↩

3. Lásd Bruno Leoni, Freedom and the Law, (1972); F.A. Hayek, Law, Legislation and Liberty, 1. kötet, Rules and Order, (1973), 72-93. o.; illetve Murray N. Rothbard, For a New Liberty, (1978), 234-43. o. ↩

4. Az ősi Írországról lásd Joseph R. Peden, „Stateless Societies: Ancient Ireland” In The Libertarian Forum (1971. április): 3.; v.ö. és bővebben Peden, „Property Rights in Celtic Irish Law,” In Journal of Libertarian Studies 1 (1977. tavasz): 81-95. Lásd még Daniel A. Binchy, Anglo-Saxon and Irish Kingship (1970); Myles Dillon, The Celtic Realms (1967), és ua. Early Irish Society (1954). Arról, hogy az ír törvény a természettörvényre alapul, lásd Charles Donahue, „Early Celtic Laws” (kiadatlan dolgozat, elhangzott a Columbia Egyetem Seminar on the History of Legal and Political Thought rendezvényén, 1964 ősze), 13. o. Lásd még Rothbard, For a New Liberty, 239-43. o. ↩

5. Lon L. Fuller, The Morality of Law, 204. o.; idézte Randy E. Barnett, „Fuller, Law and Anarchism,” In The Libertarian Forum (1976. február): 6. ↩

6. Fuller, Morality of Law, 32. o. ↩

7. Barnett, „Fuller, Law and Anarchism,” 66. o. ↩

8. Mindkét vonás az Állam történelmi kategóriájának alapvető elemét képezi; a különböző utópisztikus elképzelésekre, amelyek megszüntetnék az első vonást és megtartanák a másodikat, még mindig érvényes volna a jelen bírálat. ↩

9. Barnett, „Fuller, Law and Anarchism,” 7. o. ↩

10. uo. ↩

11. Lásd Frank Chodorov, Out of Step, (1962), 237. o. A fizetőképesség és más, az adóztatás „igazságosságának” alátámasztására hivatott próbálkozások kritikájáért lásd Murray N. Rothbard, Power and Market, 2. kiad. (1977), 135-67. ↩

12. Mises látta ezt és elméletben támogatta minden egyén jogát az elszakadáshoz, és csupán „technikai okokból” állt meg az egyénnél. Ludwig von Mises, Liberalism, 2. kiad. (1978), 109-10. o. ↩