A huszadik század epilógusa
Korunknak, a diktátorok, a háborúk és a forradalmak korának karakterisztikus jellemzője az antikapitalista elfogultsága. A legtöbb kormány és politikai párt buzgón kívánja korlátozni a magán kezdeményezés és a szabad vállalkozás szféráját. Szinte megkérdőjelezetlen dogmaként vallják, hogy a kapitalizmusnak befellegzett, és a minden gazdasági tevékenységet átszövő szabályozás közelgő kora mind elkerülhetetlen, mind igen kívánatos.
Szinte egyáltalán nem talál kihívóra a tan, miszerint az Állam vagy a Kormány minden jó és hasznos megtestesítője, az egyének pedig szerencsétlen alattvalók, akik kizárólag arra törekednek, hogy károsítsák egymást, és rettentő szükségük van egy védelmezőre. Tabunak számít a legkisebb mértékben is megkérdőjelezni. Azt, aki kijelenti az Állam istenszerűségét és papjainak – a bürokratáknak – a tévedhetetlenségét, a társadalomtudományok pártatlan tanulmányozójának tartják. Azokat pedig, akik ellenvetéseket fogalmaznak meg, szűklátókörűnek és elfogultnak bélyegzik. Az államimádat új vallásának támogatói nem kevésbé fanatikusak és intoleránsak, mint amennyire Afrika és Spanyolország mohamedán hódítói voltak.
A történelem a diktátorok és a zsarnokok korának fogja nevezni korunkat. Az elmúlt években szemtanúi lehettünk két ilyen felmagasztalt emberfeletti ember bukásának. De továbbra is él az a szellemiség, ami autokrata hatalomra emelte ezeket a gazembereket. Átitatja a tankönyveket és a publikációkat, a tanárok és a politikusok száján keresztül szól hozzánk, testet ölt a pártprogramokban, a darabokban és a regényekben. Amíg ez a szellemiség uralkodik, nem reménykedhetünk a tartós békében, a demokráciában, a szabadság megőrzésében vagy a nemzet gazdasági jólétének egyenletes javulásában.