H.L. Mencken – A nők védelmében: IV. A női választójog

H.L. Mencken – A nők védelmében: IV. A női választójog

31.

A győzelem koronája

Komolyan remélem, hogy az arisztokrácia és nemesség semmit sem fog tévesen abból, amit itt feltártam, erkölcsi felháborodásom megnyilvánításának tekinteni.

Igazán semmiféle ilyen érzés nincs szívemben. Erkölcsi bírálatok, mint az öreg Friedrich monda, idegenek természetemnek. Félretéve a nagy tömeget, mely egyáltalában nem nyilvánít semmiféle meghatározható jelleget, úgy látom, hogy az a kisebbség, melyet a bűnben való túltengés különböztet meg, sokkal csodálatosabb, mint az a kisebbség, melyet az erényben való túlkapás különít el. Az én tapasztalatom a világban arra tanított engem, hogy az átlagos borivó ember sokkal jobb fickó, mint az átlagos prohibicionista, és hogy az átlagos gazfickó jobb társaság, mint az átlagos szegény háziállat, és hogy a leggazabb fehér rabszolgakereskedő, akit ismerek, illedelmesebb ember, mint a bűnök ellen ágáló legjobb keresztes lovag. Épp így meg vagyok róla győződve, hogy az átlag nő, akármilyenek is gyarlóságai, magasan fölötte áll az átlag férfinak. Épp az a könnyűség, amellyel vele dacol és becsapja őt az élet több legfontosabb helyzetében, a legnyomósabb bizonyítéka általános fölényének. Nem az istenektől kapta ajándékba jelenlegi kedvező helyzetét, hanem azt csak hosszú és gyakran elkeseredett küzdelem után vívta ki magának, és ebben a küzdelemben úgy ítélőképesség, mint gyakorlatiasság tekintetében igazán csodálatraméltó tehetségekről árulkodott. Nem volt a férfinak gyöngéje, amelybe bele nem hatolt volna és ki nem használta volna. Nem volt fogás, melyet tényleges hasznára nem alkalmazott volna. Nem volt ötlet, még olyan merész és rendkívüli sem, amelytől visszarettent volna.

A legújabb és legnagyobb gyümölcse ennek a női tehetségnek a harc terén a választójog kiterjesztése volt, ismét egyetemesen a protestáns országokban, sőt másokban is, melyekben görög és latin fajúak vannak. Ez a gyümölcs nem egy tömegroham, hanem egy tisztára rablótámadás nyomán burjánzott fel. Azt hiszem, hogy a nők többsége, olyan okokból, melyeket most fogok felsorolni, nem rajongott a kiterjesztéséért és ma már kevésre becsüli. Tudják, hogy úgyis megkaphatják azt, amit akarnak, anélkül, hogy a megfelelő választóhelyiségbe mennének, sőt nem rokonszenveznek a legtöbb hamis reformmal sem, amely mellett hivatásos szüfrazsettek – férfiak és nők – buzgólkodnak. A jelenlegi szüfrazsett platform követeléseinek puszta felsorolása, a kuruzsló biztosmegoldások hosszú listájával, melyek a világ minden baját meg fogják szüntetni, csak szomorú mosolyt tud a nő arcára csalni. A nők különösen hitetlenek azon reformok tekintetében, melyek óriási számú szavazónak tömegakcióitól függnek, olyan szavazóktól, akiknek nagy része teljesen esztelen. A normális nő épp olyan kevéssé hisz a nemzeti demokrácia lehetőségében, amilyen kevéssé hisz abban, hogy otthon, saját tűzhelyénél a demokrácia érvényesülhessen; jól tudja, hogy kell lennie egy osztálynak, amely parancsol, és egynek, amely engedelmeskedik – és hogy a kettő sohasem egyezhet meg. Az iránt a halom szentimentalitás iránt sincs fogékonysága, amin az egész demokratikus eszme alapszik. Ez nagyon drámai módon tűnt ki 1920-ban az Egyesült Államokban a nemzeti választás alkalmával, mely Woodrow Wilson kolosszális és siralmas bukásával végződött – tehát az első választáskor, amidőn valamennyi amerikai nő szavazhatott. A helyzet minden szentimentalitása Wilson oldalán volt, és mégis, az újonnan felszabadított női szavazók háromnegyed része ellene szavazott. Dacára a becsapáshoz való nagy tehetségének, csapnivaló tömegpszichológusnak bizonyult, így hiábavaló volt erőlködése, hogy könnykipréseléssel fogja meg a lányokat: minden hozzáértő emlékezhet hanglejtéseire, melyekkel meg akarta repeszteni a világ szívét. Nos, igen kevés nő hisz a tört szívben, minek okát nem messze kell keresni: a gyakorlatban minden nőnek, aki huszonöt évnél idősebb, meg van törve a szíve. Ezzel azt akarom mondani, hogy átment már egy igen nagy csalódáson, vagy úgy, hogy nem tudta valamelyik csinos fickótól, akinek szívét adta, megkapni, vagy – ami még rosszabb – úgy, hogy tényleg megkapta és aztán jött rá, hogy hitvány vagy hülye fráter, esetleg mindkettő. Így, tört szívvel járva a világot, a nők tudják, hogy a bántalom nem komoly. Amikor Wilson szónoklatai közben előrántotta a Vox angelica hangszínt és elkezdett zokogni, szuszogni és tragikusan orrot fújni, akkor a tudós doktor úr egyszerűen átkergette valamennyi nőt Hon. Warren Gamaliel Harding karjaiba, aki sokkal butább volt, hogysem egyáltalán elvei legyenek, de egészen egyszerűen kihasználta azt a negatív előnyt, melyet ellenfele a maga iránt felidézett bizalmatlansággal nyújtott neki.

Ha egyszer a keresztény kultúra női kényük-kedvük szerint fogják használhatni a szavazólapokat, és megszabadulnak azoktól az együgyű vén banyáktól, akik megszerezték nekik azokat és akik most arra akarják oktatni őket, mit kell tenni a szavazati jogukkal, első törekvésük az lesz, hogy lefékezzenek egy csomó szentimentalitást, amely jelenleg fertőzi a politikát. Elsősorban, azt hiszem, a demokrácia ellen fognak rendszabályokat kezdeményezni – mert ez a leggonoszabb baja a jelenlegi világnak. Ha ehhez a dologhoz érnek, egész bizonyos, hogy nem fogják a választójognak a gyermekekre, gonosztevőkre és őrültekre való kiterjesztését elrendelni – röviden, ezekre a még lobbanékonyabbakra és aljasabbakra, mint azok a hímszarvasok, amelyek olyan rég óta élvezték azt, hanem meg fogják kísérelni, hogy elérjék a választójog szűkítését, lépésről-lépésre, egészen addig az apró kisebbségig, amely intelligens, meglátó és önuralommal bíró – mondjuk hat nő és egy férfi arányában. Így a realitás iránti nagyobb ösztönükkel bebiztosítják a demokráciát a demokrácia ellen.

A férfi átka és majd minden fájdalmának oka bámulatra méltó képessége arra, hogy higgyen a hihetetlenben. Mindig tárt karokkal fogadja az önámításokat és minden új önámítás rosszabb, mint a régiek. De hol van az az önbecsapás, melyet a nők üdvözölnek? Úgy értem: szokványosan, állhatatosan, szenvedélyesen. Ki tud felsorolni javaslatokat, melyeket hoztak és fenntartottak józan, komoly állapotokban, amelyek nem voltak szemmel láthatóan igazak és helyesek? (Itt természetesen, valódi nőkről beszélek, nem szüfrazsettekről és más hasonló álférfiakról.) Én nem vállalkoznám arra, hogy felsoroljak egy ilyen listát. Tényleg semmit nem tudok, amit idesorolhatnék. A nők, mint osztály, nem hisznek egyikében sem azon nevetséges jogoknak, kötelességeknek és kegyes kötelezettségeknek, melyekről a férfiak örökké fecsegnek. Az ő szellemi fölényüket semmi sem mutatja beszédesebben, mint az az irónia, amellyel mindezekre tekintenek. Megszokott magatartásuk a férfiakkal szemben a távolról való lenézés, és magatartásuk azzal szemben, amiben a férfiak hisznek, amiért izzadnak, amiért ordítoznak, lényegében ugyanaz. Kétszer olyan sokáig tart, hogy egy csoport nőt valami újféle gazság részére megnyerjenek, mint amennyi időbe kerül rávenni egy csoport férfit, és a nők még akkor is megtorpannak, haboznak és tele vannak mardosó kritikával. Colorado asszonyai 21 évig szavaztak már, míg végre eléggé megpuhultak, hogy megengedték az állam férfiszavazóinak, hogy elfogadják az alkoholtilalmat; a saját szavazataik többsége végig ellene volt. Ezalatt az idő alatt egy tucat amerikai államban, ahol a nők nem voltak választók, a férfi választók zokogva gyászoltak emiatt. Californiában, ahol 1911-ben kaptak választójogot a nők, 1914-ben visszautasították a józansági törvényjavaslatot. A nemzeti tilalmat a háború folyamán a nők szavazata nélkül hozták – nem kaptak szavazati jogot az egész országban, míg az Alkotmányba nem került e joguk – és a szesztilalom ma is a nők hozzájárulása nélkül áll fenn. Az amerikai férfi, dacára annak a hírének, hogy nem szereti a törvényt, nagyon fél a rendőrségtől és mindenütt, ahol a tilalom jelenleg ki van kényszerítve, részint azzal mentegeti magát, amiért olyan gyáván elfogadta, hogy végeredményben ez üdvös lesz, vagy hogy alá kellett rendelnie saját óhaját a köz érdekének. De majdnem lehetetlen olyan, csak kevéssé is kulturált amerikai nőt találni, aki helyeselné. Valamennyi, az utolsó szálig, ellene van a nyugtalanságnak és korrupciónak, ami ezzel jár, és érzékeny aziránt a szabadságkorlátozás iránt, amely mögötte van. Minthogy realisták, semmiféle olyan programban nem hisznek, amely törvényhozási eszközökkel gyógyítaná ki a férfi a természetből fakadó disznó voltát. Minden nő azt hiszi és egész pontosan, hogy az átlagférfi egészen olyan, mint az ő férje, a John, és nagyon jól tudja, hogy ez a John egy gyenge, együgyű és gaz fickó. és minden erőlködés, hogy azt egy nap alatt arkangyallá változtassák át, csak keserűségre vezet. Ami a nőnek a saját nemebeli átlagos teremtményről való véleményét illeti, ezt olyan átható cinizmus jellemzi, ami olyan romboló, hogy annak puszta kijelentése is megrendítőbb lenne, semhogy ki lehetne bírni.

32.

A női szavazó

Így hát a legkisebb kilátás sincs arra, hogy a protestantizmus felszabadított asszonyai, ha egyszer szabadon élhetnek választójogukkal, törődni fognak az ex-szüfrazsettekkel, akik most a politikában vezetni és oktatni akarják őket. Évekkel ezelőtt előre megmondtam, hogy ezeket a szüfrazsetteket, ha egyszer győzelemre viszik az ügyet, idióták fogják kiszorítani helyükből. Most erős munka folyik, amely ezt igazolja. Egyik fele annak szenteli magát, hogy főképp nemi jellegű reformokért harcol, még pedig olyan szélsőségesen ostoba módon, hogy még a férfi politikusok és újságkiadók is kinevetik őket; a másik fele abszurd módon meghódol a régi vágású férfi politikusok hízelgésének s így beolvasztják magukat nagy politikai pártokba. Az a nő, aki ilyen pártokhoz csatlakozik, egyszerűen férfiutánzattá válik, másképp kifejezve: szamárrá. Ettől fogva nem egyéb, mint jelentéktelen csavar egy ócska és nyikorgó gépezetben, melynek egyetlen látható célja, hogy megtartson egy horda gazembert a közhivatali állásában. Az ő szavazatát azonnal megsemmisíti valamelyik nővérének a szavazata, aki a másik camorrához csatlakozott. Zárójelben hozzáfűzném, hogy ezen hölgyeket mindezen politikai áldozáshoz vinni rettenetesen egyhangú volna. Anglia, Németország és Skandinávia politikus hölgyeit csak fényképük után ismerem, melyek képeslapokban jelentek meg, de az Egyesült Államokbelieket közelről tanulmányoztam különféle nagy politikai gyűléseken, beleértve azt a két nemzetgyűlést, mely a választójog kiterjesztését követte. Igazán nem vagyok válogatós fickó – sőt, jobb szeretnék egy bizonyos melankolikus hervadtságot a nőben, mint az ifjúság hangos cirkuszkocsi ragyogását – de szavamat adom önöknek, hogy ott nem volt öt nő, egyik nemzetgyűlésen sem, aki engem megcsókolhatott volna úgy, hogy előzetesen ne kellett volna klorált bevennem. Néhány vezető valójában egyenesen olyannyira ocsmány volt, hogy az ájulás környékezett, valahányszor rájuk kellett néznem.

A reformmal kufárkodó szüfrazsettek a bájosság adományától úgy látszik épp olyan mentesek. Lehet, hogy altruisztikus szenvedéllyel vannak tele, de biztos, hogy a külsejük rossz és nem sok tudja közülük, hogyan kell megfésülködni. Kilenc tizedük a férfiak állítólagos furfangjai elleni reformokért küzd – a rendes receptekkel: a vőlegények orvosi bizonyítványa, születésszabályozás és így tovább. Az indok itt, azt hiszem, tisztára düh és féltékenység. Az a nő, aki után nem mennek, felállítja a tételt, hogy az utánamenés sértő a nemére nézve és főbenjáró bűnt akar belőle csinálni. Igazán vonzó nőnek soha nincs ilyen vágya. Szereti a férfi csodálatát, bármily erőszakosan nyilvánítja azt ki, és egészen jól tud vigyázni magára. Sőt, nagyon jól tudja, hogy nagyon kevés férfi elég merész ahhoz, hogy egyenes invitáció nélkül közeledjen, és ez a tudat rendkívül cinikussá teszi azon nőkkel szemben, akik arról panaszkodnak, hogy a férfiak kínozzák, körülveszik, ostromolják és elcsábítják őket. Valamennyi intelligensebb nő, akit ismerek, egyhangúlag azon a véleményen van, hogy egyetlen épeszű lányt sem csábítottak el ténylegesen, mióta a világ áll, és valahányszor ilyen esetről hallanak, mindig a férfival rokonszenveznek. Még tovább menve, a nagyon bájos normális nő, aki a férfiak közt jár-kel, mindig megkísérli elnyerni azon férfiak hódolatát, akikről tudja, hogy előbb más nőnek hódoltak; a nő jobb szereti a hivatásos hódítót, mint az amatőrt, és saját ügyességét azoknak a nőknek vonzó voltával méri, akik eddig vadásztak a vadra. Ha egy olyan bádogarcú szüfrazsett egyáltalán férjet kap, az csak olyan lehet, akinek teljességgel semmi szentimentális tapasztalata nincs. Mert ha a legcsekélyebb ilyen tapasztalattal bír, akkor a nő kegyetlen mesterkedései nevetésre ingerlik és visszataszítja őt a szépség és a szeretetreméltóság hiánya. Valamennyi ilyen szüfrazsett (kivéve néhány csodás szépséget) kilencedrangú férfihez megy nőül, ha férjhez megy. Meg kell elégedniük a hulladék-férfiakkal, akik mindig készek, hogy beleszeressenek egy női fizikusba, embriológusba vagy hullabalzsamozóba.

Az emberi nem szerencséjére, ezek a méltatlankodó férfinők hadjáratai semmit sem érnek el. A férfiak követni fogják a nőket, míg a pokol meg nem fagy, és a nők csalogatni fogják a férfiakat. És ha az utóbbi vállalkozás megszűnne, az egész szerelmi játék befejeződne, mert nem sok férfi veszi észre a nőket saját elhatározásából. Tíz közül kilenc férfi, ha egyszer megszokta a nyugalmat, azt hiszem egészen boldog lenne, ha nők nem volnának a világon. A gyakorlatban valamennyi férfi akkor a legboldogabb, ha olyan tevékenységet folytat, amelyben a nők rendszerint nem vehetnek részt, pl. ivás, játék, vadászat, üzlet, kaland. A nők azok, akik őket elcsábítják az efféle nő nélküli teendőktől. A nyúl a kutya előtt pózol el és rohangál. Annak a módja, hogy véget vessenek az efféle tarka bűnözésnek, melyről a rémlátó szüfrazsett beszél, az, hogy a világ összes csinos lányának le kell borotválni a haját, kitépni a szemöldökét, kihúzni fogait, khakiba kell őket bújtatni, el kell őket tiltani attól, hogy táncteremben forogjanak, vagy hogy illatszert használjanak, vagy ajakrúzst, vagy hogy forgassák a szemüket. A reform, mint rendszerint, összetéveszti a halat a léggyel.

33.

Pillantás a jövőbe

Az ex-szüfrazsettek jelenlegi nyilvános sikerei főképp annak a ténynek tulajdoníthatók, hogy a régi férfi politikusok, akik természettől fogva nagyon ostobák, azt hiszik, hogy ezek a nők az egész női nem szóvivői, így udvariasságot tanúsítanak velük szemben. De előbb-utóbb – és valószínűleg előbb – az okos és látó nőknek nagy tömege ellenük fog fordulni és megszabadul tőlük, azután pedig a nők szavazata nem fog többé a hamis Nagy Gondolkodók és Megváltók rendelkezésére állni. Ha a szüfrazsettek folytatni fogják, hogy az újságokat ostobaságokkal töltsék meg és ez a fenti változás bekövetkezik, a szüfrazsettek serege nem lesz többé más, mint egy tűrt kisebbségi szekta, épp úgy, mint a Swedenborgianusok, Keresztény Tudományosok, Hetedik napi Adventisták és napjainknak más ilyen fanatikusai. Ez volt a választójog kiterjesztésének a története valamennyi amerikai államban, ahol az a nők nemzeti felszabadítása előtt már megvolt, és ez fog megismétlődni most a nemzetben, valamint Nagy-Britanniában és a kontinensen is. A nőket a sarlatánsággal nem lehet úgy megfogni, mint a férfiakat, logikájuknak kemény héja van s ez teszi nehézzé, hogy indulataikhoz férhessen valaki. Egy nőre, aki nyilvánosan tanúskodik, hogy meggyógyította a rákját valami csaló a szabadalmazott gyógyszerével, legalább húsz ilyet bizonygató férfi tanú jut. Még az olyan csalások, mint a közkedvelt amerikai elixír vagy Lydia Pinkham Növényi Összetétele, melyek kizárólag női betegségek gyógyszerei lennének, amely betegségek tehát anatómiailag lehetetlenek a férfiaknál, – ahogy nekem egy intelligens gyógyszerész elmondta – még ezeket a gyógyszereket is főképpen férfiak szedik.

Az én hitem, mely fáradságos kutatások és hosszú elmélkedések eredménye, az, hogy a szavazógolyónak a női kézbe való juttatása rejtett, de azért nem kevésbé reális kezdete politikánk és egész kormányzati elméletünk javulásának. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, majdnem lehetetlen a köztársaság valamely vezető problémájával tervszerűen megbirkózni. Demokrácia idején a politikus rendszerint nem abban az arányban boldogul, melyben elvei egészségesek és becsülete megtámadhatatlan, hanem abban az arányban, amelyben kiválik hangzatos frázisok gyártásában, képzeletbeli veszélyek és azok elhárítási módszereinek kitalálásában. Politikánk ily módon tisztára koboldüldözéssé fajul; a férfiszavazó, aki épp olyan gyáva, amilyen szamár, mindig: valami új rémtől retteg és megválaszt valamilyen szájhőst, hogy elhárítsa a rémet. Száz év óta az Egyesült Államokban, ebben a legrettenetesebb demokratikus államban, alig volt politikai harc, melynek alapja ne valami ostoba félelem lett volna először a rabszolgaságtól, aztán a felszabadított rabszolgáktól, először a kapitalizmustól aztán a kommunizmustól, először attól, ami új, aztán attól, ami régi. A nők sajátlagossága, hogy nem ijeszti meg őket egykönnyen az ilyen vaklárma, nem keverednek bele ilyen olcsó kavarodásokba és gyűlölködésbe. Ami egy férfigyűlésen a legerősebb felhördülést és remegést idézi elő, az egy női gyűlésen csak közönyös sóhajra bírja a résztvevőket. Amire szükségünk van, ahhoz, hogy elhárítsuk a csőcselékuralmat és megóvjuk a kormányzás civilizált alakját, az még több ilyen sóhaj. Amire szükségünk van és aminek végül meg kell jönnie, az egy olyan hatalmas sóhaj, ami megálljt parancsol annak, hogy a hajót az előfedélzetről kormányozzák és amely képzett személyzetet helyez el a hajóhídon, ami értelmesen kifejezhető módon vezeti a hajót.

A modern demokráciákban a férfiválasztók a tiszteket a választójog kiterjesztése előtt nem alkalmasságuk alapján, hanem a hülyeséghez való puszta tehetségük alapján jelölték ki; ezek aztán visszatükrözték a férfi gyengeségét mindenben, ami szónoklás, szentimentális, gyenge és hazug. Nézzük például, mi történt egy adott esetben. Az Egyesült Államok férfi szavazói minden négy évben kiválasztanak maguk közül egy férfit, aki előtérbe került, mint az ott lakó férfiak közül a legtökéletesebb, hogy legyen az a köztársaság legelső polgára. Megválasztották leírhatatlan viták után; képességeit alaposan bírálgatták, nagyon nagy hatalommal és méltósággal ruházták fel. Nos, rendszerint mit látunk, ha ezt az úriembert vizsgálgatjuk? Látunk nem egy mély gondolkodót, nem valami egészséges vélemény képviselőjét, nem valami nevezetes eszű férfit, hanem olyan gyermekes fogalmak nagykereskedőjét, amelyek még egy érző csecsemőt is undorral töltenének el – röviden, egy csalásokat és szentimentalitásokat okádó gejzírt, az indokolatlan előfeltételezések és üres erkölcsösködések vízesését, egy unalmas fráziskufárt és közhelyraktárt, egy fickót, akinek legmagasabb eszmeszárnyalásait bókkal illeti az, aki azt mondja, hogy érthetők – egy Wilsont, Taftot, Rooseveltet vagy Hardingot.

Ez volt a férfi bajnok. Én nem akarok arra a kegyetlenségre vetemedni, hogy összehasonlítsam az ő puffogó fecsegéseit egy ugyanolyan hírű és pozíciójú nő tiszta okfejtésével; mindössze azt kérem, mérjék össze őket ész, fortélyosság, zavaros dolgok intelligens felfogásának képességében, intellektuális becsület és bátorság dolgában az átlagos nő szellemével.

34.

A szüfrazsett

Én bizonyos lenézéssel beszéltem a szüfrazsettekről. Ő alapjában igen egyszerű probléma; olyan nő, aki ostobán irigysége tárgyává teszi a férfi bizonyos felszínes előjogait, mégpedig olyan mértékben, hogy az már a gyötrelemmel egyenlő; ez pedig olyannyira elvakítja, hogy nem látja ez előnyök értéktelen és gyakran képzeletbeli voltát. Különösen egy meghatározott előjogra összpontosítja őrületét, a férfinak a szabad szerelemre való állítólagos előjogát, a modern droit du seigneur-ra. Olvassák el a fő női Savonarolák könyveit és látni fogják, hogy át vannak itatva hisztérikus vádaskodással az ellen, amit kétféle erkölcsnek neveznek; ennek az álláspontnak ténylegesen egész irodalma van. Ennek a kétféle standardnak a léte úgy látszik félig-meddig az őrjöngésbe kergeti ezeket a szegény lányokat. Rekedtségig üvöltik, hogy el kell törölni, és követelik, hogy a ledér férfit még hülyébb büntetésekkel sújtsák, mint azok, amelyekkel jelenleg a helyes útról letért nőket büntetik; vannak, akik egyenesen amellett kardoskodnak, hogy a férfit klinikailag megcsonkítsák és így a bűnre való fizikai képtelenség által kényszerítsék a helyes ösvényre.

Mindez természetesen csak komédia és azt, akinek ítélőképessége van, egy pillanatra sem téveszti meg. Nem azt kívánják ezek az erényes szépségek, hogy vegyileg tisztítsák a férfiak erkölcsét, hanem azt, hogy a férfiak szabadsága a szerelmeskedésre rájuk is kiterjedjen. Freud pszichológiájának legelemibb ismeretei felfedik titkos lelkületüket. Minthogy a jelenlegi rendszer mellett képtelenek a férfit behálózni, vagy minthogy mindenesetre képtelenek úgy behálózni a férfit, hogy ezzel felkeltsék más nők irigységét, átcsapnak arra az elméletre, hogy ezt könnyebben érhetik el, ha kevésbé szigorúak volnának a szabályok. Ez az elmélet megmutatja tökélyüket nemük fő jellemvonásában: a pontos megfigyelésben. A valóság az, hogy még ha meg is volna ez a szabadságuk, amelyet a férfiaknál feltételeznek, még akkor is nehéz lenne, hogy elérjék vágyaikat, mert az átlagos férfi, bármilyen ostoba is, ahhoz elég okosan tud ítélni, hogy egy igazán vonzó nő puszta mosolyát is többre becsülje, mint egy tipikus szüfrazsett legszélsőbb mámoros kegyeit. Így tehát a huhogók és prüszkölők ezen ügyének elmélete úgy belülről, mint nyilvános arculatában egészségtelen. Ők egyszerűen olyan nők, akik ízlésükben és gondolkodásukban kétharmad férfiak, és ez épp olyan tisztán magyarázza meg, hogy miért nem sikerül nekik elfogadható férjet vagy legalább annyit kiküzdeni, hogy megcsalják őket, mint ahogy megmagyarázza hiszékenységüket politikai és filozófiai abszurditásokkal szemben.

35.

Mesebeli veszély

A valóság az, hogy a férfiak bujaságának az a képe, amelyre a nők esküsznek, majdnem teljesen a mesék világába való, amint ezt már megjegyeztem, amikor Dr. Eliza Burt Gamble-nek, ennek a valamivel magasabb színvonalú tévkövetkeztetőnek szofizmáiról beszéltem. Ahogy a férfit lefestik törvénytelenségről, nőrabszolga-kereskedelemről és az ophthalmia neonatoriumról szóló lázas értekezéseikben, az átlagos férfi házasságtörő a mai keresztény és művelt országokban vidám életet él, nagyszerűen gurul egyik viszonytól a másikhoz, a tönkretett divatáruslányok, táncosnők, szenesasszonyok, társalkodónők és ápolónők majdnem végtelen sorát hagyva maga mögött, akik mind méreg által vagy kétségbeesésükben haltak meg. A férfi élete, ahogy ezek a dühösen irigy lények látják, egy színházi revü hősének az élete. Ő többnejű, soknejű, milliónejű, telhetetlen, lelkiismeretlenül züllött alak, a szerelmi szabadosság szörnyetege, tékozlóan hűtlen nejéhez, sőt még barátjai nejeihez is; mérhetetlenül buja és mindenekfelett boldog.

Szürke valóság, hogy korunk és fajunk átlagos férfija teljesen képtelen erre az izzó és fondorlatos szórakozásra, ő sokkal, de sokkal erényesebb, mint amilyennek beállítják, sokkal iskolázatlanabb a bűnben, sokkal kevésbé vállalkozó szellemű és sokkal kevésbé könyörtelen. Természetesen nem állítom, hogy tiszta szívű, mert hát valószínűleg nem az; csak annyit mondok, hogy az esetek túlnyomó többségében tiszta a cselekedeteiben, még a kísértéssel szemben is. És miért? Több erős oknál fogva, hogy a kisebbeket ne is említsük. Egyik, hogy nincs hozzá bátorsága. A másik, hogy nincs hozzá pénze. Egy másik, hogy alapjában erkölcsös és van lelkiismerete. Sokkal több bűnös iniciatívát igényel az, hogy belevesse magát egy kalandba, mint amennyi neki van, hacsak ez a kaland nem nagyon piszkos és alkalmi; sokkal több ügyesség és merészség kell a kiviteléséhez, mint amennyi neki van; több pénz kell hozzá, mint amennyit társa előtt eltitkolhatna. A férfi kényszerítheti feleségét, hogy megossza vele a legborzasztóbb szegénységet, de még a legkisebb igényű, harmadosztályú női vámpír is megköveteli, hogy „nagy életet” – már a férfi viszonyai szerinti nagy életet – élveztessen vele és ennek költségei mindegyiket elijesztik, kivéve a csalás specialistáinak csekély kisebbségét. Ameddig a feleség pontosan tudja, mennyi a férje jövedelme, biztos eszköze van rá, hogy hűségesküje betartására szorítsa.

De még a pénzügyi akadályoknál is nagyobb a férfi gyávasága. Olyan tulajdonság ez, amely megkülönbözteti a férfit a többi magas rendű gerincestől, mértéken felüli félénkség, könnyű megriaszthatóság, képtelenség a kalandra, ha nem érez maga mögött egy tömeget. Normális valóságában épp olyan kevéssé képes arra, hogy egy törvényen kívüli kalandot kezdjen – természetesen egy kávéházi szivaroslánnyal való sületlen, ártalmatlan dologtól eltekintve – mint arra, hogy a pokol ormait megostromolja. Szereti magáról elképzelni, hogy megteszi, épp úgy, ahogy szereti elképzelni, hogy egy lovasrohamot vezet, vagy megmássza a Matterhornt. Gyakran hiúságában még azt is elképzeli, hogy a dolgot meg is tette és hunyorgatásokkal, pirulással bevallja, hogy gonosz szívrabló. De mindennek a cifra hencegésnek alján nincs több szubsztancia, mint egy buta tetszelgő vigyorgás valami ronda boltilányra, vagy lábszárdörzsölés az asztal alatt. Ajánlom, hogy minden asszony, akinek férje hűtlenkedéseiről hoz hírt, próbálja elképzelni, meddig tartott volna, míg őt meg merte volna kérni, ha ezt egészen férjére bízta volna, és aztán kérdezze meg önmagától, hogy egy ilyen gyámoltalan teremtést el tud-e képzelni Don Jüan szerepében.

Végül ott van a lelkiismerete – számtalan generáción keresztül összegyűlt alapja az ősi lágyszívűségnek, bizonytalan vallásos félelmekkel és babonákkal puhítva és erjesztve. Micsoda? Lelkiismeret? Igen, drága barátaim, lelkiismeret. Ez a lelkiismeret lehet ügyetlen, unintelligens, hamis. Lehet, hogy alig különböztethető meg néha az attól való félelemtől, hogy „valaki meglátja”. Lehet átitatva kétszínűséggel, ostobasággal, színészkedéssel. A férfi – gondoljuk meg – nem egy űrben lebegő lény; ő függvénye és rabja az őt körülvevő környezetnek. Az ember nem léphet be a képviselőházba, vagy a szenátusba, vagy gonosztevők börtönébe anélkül, hogy maga is bizonyos mértékben gazemberré ne válna. Nem lehet a fedélzetről leesni anélkül, hogy vizet ne inna az ember. Nem lehet elvégezni egy modern egyetemet sebek nélkül. És ugyanilyen oknál fogva nem lehet egy modern demokratikus államban élni és meglenni évről-évre anélkül, hogy legalább bizonyos fokig az alá az erkölcsi sanyargatás alá ne kerüljön az ember, amely a csőcselék felszabadított férfiának a gyári bélyege. Egy ilyen polgár, belemélyedve Nietzsche „Mensch und Übermensch” című művébe, vagy más olyan magasröptű irodalmi termékbe, hízeleghet magának azzal a felfogással, hogy ő immorális, hogy az ő lelke tele van a bűn istápolásával, hogy ő elszakította magát az Isteni Kinyilatkoztatástól. De mindvégig marad egy része, amely egészséges, keresztény, helyesen gondolkodó és előrelátó. És ez a rész, nehézségek idején, bebiztosítja önmagát. Mindennapi események nem zavarják. Nem akadályozza meg, amidőn káromkodik vagy az ajtó mögött felhörpint egy korty pálinkát, vagy vasárnap elmegy motorozni; még akkor is békén hagyja, ha egy női lábkiállításra megy el. De abban a percben, amikor egy konkrét kísértőnő bukkan fel, fehér orral, rúzsozott ajakkal, szempilláit kihívóan lesütve – abban a percben, hogy egy ilyen elvetemült kéjnő kiszemelte őt és a férfi lelkierejének hiánya összefog a bátorság hiányával, hogy megtámadja és legyűrje őt – ebben a pillanatban lelkiismerete fellobban és véget vet a dolognak. Először nehézséget lát, aztán veszélyt lát, aztán bajt lát. És az eredmény? Az eredmény az, hogy remegve elillan és egy zsákmány ismét kisiklott a vámpír kezeiből.

Bizony, a legtöbb férfi hű a nejéhez. Sokáig kereshetünk, míg olyan férfit találunk, aki ezt be is ismeri, de a tény tény marad és én bizonyára nem vagyok olyasvalaki, aki ezt kigúnyolja.

36.

Egy tévedés eredete

Annak a tévhitnek az eredetét, hogy az átlagos férfi egy II. Lipót vagy Erős Ágost, aki annyit szeretkezik, mint egy tengerimalac, nem kell messze keresni. Három oka van, melyeket itt röviden felsorolok.

  1. A férfi hülye hiúsága, mely örökké tartó hencegéséhez vezet, vagy nyílt beszéddel, vagy ártó célzásokkal.
  2. A bűnellenes keresztes lovagok, nonkonformista papok, Keresztény Fiatalemberek Klubjainak titkárjai és más ilyen buja gyávák gondolatai arról, mit tennének, amennyiben kellő bátorsággal bírnának.
  3. Ugyanez bizonyos szüfrazsetteknél ugyanúgy, ugyanannyira.

Íme, az általánosítás eredete, mely a kevésbé kritikus asszonyoknak nagyon sok felesleges kellemetlenséget okoz és mérhetetlenül felfokozza a férfiakról való képzelődést. Valamelyik pornografikus vén fickó, ellátva kötelességeit, melyek mint valamelyik bűnellenes egyesület vezetőjét terhelték, végigszánt olyan könyveken, mint „Fanny Hill Emlékiratai”, „Casanova Vallomásai”, Gaius Petronius „Cena Trimalchionis”-a és „II. Sámuel”. Ettől az áttanulmányozástól azzal a meggyőződéssel kel fel, hogy a vörös lámpák közti életnek az ördöngösségnek valami csodálatos forgataga kell hogy legyen, hogy azok a boltoslegények, akiket éjjel a Piccadillyn vagy a Broadwayen lát, olyan kicsapongások után járnak, melyek ellen Szodomában és Ninivében is tiltakoztak volna, hogy az az átlagos férfi, aki a poklot választja, olyan életet folytat, mint egy mormon püspök, hogy a bibliai osztályokon kívül a világ olyan zsúfolt elcsábított boltoslányokkal, mint egy szardíniás doboz, hogy mindenki, aki nem hiszi el, hogy Jónás elnyelte a cethalat, egész szabad idejét azzal tölti el, hogy a tízparancsolat hetedik tilalmán ugrál keresztül. „Ha nem lennék Isten által megváltva és felkenve” – rebegi a bűnüldöző a saját fülébe – „akkor én is ilyeneket tennék.” Néhai Dávid király így tett, emberi volt, tehát erkölcstelen. Néhai VII. Edward király nem állt minden gyanún felül: maga a számjegy a nevében szuggerál. Mások milliói ugyanazon úton haladnak… Ergo, fel vitézek, rajta! Adjátok alám a teljhatalom harci ménjét. Rendeljétek ki a fáklyákat és ostromlétrákat. Még négyszáz rendőrt! Kergessük ki ezeket a pokol-kutyáit a kereszténységből és biztosítsuk a világot a monogámia, a szegény munkáslányok és a gyermekek részére.

Ilyen csalárdul érvelnek sokan, saját titkos vágyaik nyomán. Okoskodásában ott téved az ilyen ember, amikor azt hiszi, hogy az avatatlanok, midőn megosztják vele a kicsapongás és csábítás utáni vágyakozását, mentesek az ő többi gyengéjétől, vagy féltékenységétől, lelkiismeretlenségétől. Mint mondtam, nem mentesek. Azoknak, akik látogatják a bűn nyilvános tartózkodási helyeit, túlnyomó többsége nem azért van ott, hogy részt vegyenek a trágárságok szembeszökő cselekedeteiben, hanem tisztán csak hogy kellemesen remegjen a szakadék szélén. Ők pontosan azok a félénk kísérletezők, akik a világ középútjain szoronganak és szennyes látványosságokhoz mennek, ellepik a nemi raktárakat és olvassák azokat a könyve ket, melyeket bűnellenes kereszteslovag barátunk olvas. Szeretik felidézni az érzékiség varázsát és kisegíteni kissé lomha fantáziájukat tényleges bepillantásokkal, de ha arra kerül a sor, hogy egy megtámadjanak nyílt szívű vezért, rendszerint nem tudnak kellő bátorságot tanúsítani. Egy bolti segédre, akit elbuktatnak egy utcalány gyönyörűségei, ötszáz olyan jut, aki a pénzhiánynak, a nemi higiénisták intelmeinek és saját lelkiismeretének hódol meg. Egy olyan „klubtagra” (értsd: pénztárosra vagy városi lovasra), aki behatol a nők boltjaiba, megnyeri valami ártatlan kisasszony vonzalmát, gyalázatba csábítja és eladja az olaszoknak, ezer olyan esik, aki soha tovább nem jutott, minthogy megkérdezte a kölni árát és suttyomban megkockáztatott néhány kacsintást. Egy északi férjjel, aki egy szőke kóristalánynak keleti kényelemmel berendezett lakást tart „a másik utcában”, tízezer állítható szembe, aki évről évre hű marad nejéhez, és megannyi halálraítélt börtöntöltelék is épp olyan kevéssé volna képes efféle kárhozatos helytelenségre, még ha erre szabad alkalma is nyílna, amennyire képtelen volna levágni gyermekei füleit.

Sajnálom, hogy ennyi regényességet rombolok le. Különösen a szüfrazsettek miatt sajnálom, akik külön állnak az ő kettős lobogójuk alatt, mert ha a végén nadrágba bújnak és meglesz nekik az új szabadságuk, szomorúan fogják látni, hogy ábrándképet kergettek – hogy valójában nincs még egy olyan igavonó állat, mint az az anarchista férfi, akit annyira ócsároltak és irigyeltek – hogy az a nagybani házasságtörés alig fordul elő gyakrabban, mint a becsületes hirdetés, vagy a jó főzés; ők követték a pornómániásokat abban, hogy álomképet ölelnek magukhoz és ez, ha elérkezik a megváltás napja, semmivé fog foszlani karjaikban.

A tévedésük, mint mondom, ott van, hogy túlbecsülik a férfi bátorságát és vállalkozó kedvét. Bennük – a csupán fizikai bátorságot leszámítva, ami olyan tulajdonságtól, melyben az átlagos férfit messze felülmúlja az átlagos sakál vagy farkas – mindkettőből több van. Ha a férfi számára a legkisebb leszállás a szűziességből tizedannyi azonnali és barbár következménnyel járna, mint amilyenek egy fiatal lányt hasonló esetben sújtanak, egy hadosztály gyalogság nem volna elegendő ahhoz, hogy ennek a lex talionis-nak az egész nyugati világban csak egyetlen kigúnyolóját előkaparja. Ahogy a dolgok ma állnak, az átlagos férfi még az ő részén levő nagy előnyök mellett is habozik és így nincs elveszve. Nézze csak meg a bűnellenes keresztes lovagok statisztikáját, aki kétkedik. Meglátja, hogy a bűn rakpartjának heti újonc-átvétele majdnem mindig több, mint a kereslet; hogy több fiatal nő lép a skarlátvörös életpályára, mint amennyi jól megélhet rajta; hogy diákjaink megrontásának fő oka a kísértés nyomása, melyet el kell viselniük. Mi volt az első dolga az amerikai hadseregnek, amikor elkezdte beidézni a fiatal írnokokat, főiskolai fiúkat, és napszámosokat? Első teendője volt, hogy minden táborhely köré úgynevezett erkölcsi zónákat jelölt ki. melyeket sáncokkal és gépfegyverekkel biztosított és kiküldött egy csomó önkéntes zsémbelődő járőrt, hogy az összegyűjtött ifjúság az egyenes úton maradjon és megóvják őket az odasereglő tejeslányok és „szegény munkáslányok” csapataitól.

37.

A nők mint mártírok

Három okát adtam, hogy miért virágzik a vélemény, mely szerint a férfi természettől fogva poligám, aki mindig hajlandó arra, hogy megmeríttesse magát a pokol hetedik bugyrában. Ehhez még egy okot kell sorolni: a mártíromság vágyát, mert olyan sok nőnél jelentkezik, különösen a civilizáció magasabb formái közt. Ez az egészségtelen vágy a civilizáció egyik bajának vehető; primitívebb társadalmakban majdnem ismeretlen fogalom. A vad nő, kit a kultúra nem védelmez, akit folytonos és nehéz munkára kényszerítenek, megőrizte fizikai erejét, ezzel tisztességét és önbecsülését. A civilizált nő, aki fokozatosan elfajult a nagyobb kényelem folytán és akit a civilizált férfi kívánalmai vezettek lefelé, erényt csinált törékenységéből és ennélfogva olyan gyengeséget affektál, amely messze túllépi a valóságot. Ezen a módon tudja leghatározottabban lefegyverezni a férfi bizalmatlanságát és megkapni azt, amit óhajt. A férfinak hízeleg minden, még fensőbbséges erejének és képességének őszintétlen elismerése is. Szereti, ha támaszkodnak rá, hozzáfordulnak, alázatosan követik. És ez a tisztelettanúsítás az ő hatalma iránt úgy lelki, mint tisztán fizikai téren úgy hat rá, mint a cirógatás. Nem csak azt élvezi, ha átsegítheti a nőt valami árkon, élvezi azt is, ha leszáríthatja könnyeit. Az eredmény az a hatalmas színjáték, ami a nemek kapcsolatát jellemzi a civilizációban: a férfi ügyes és független, a nő függő és engedékeny. A férfi mindig olyasvalakit keres, aki előtt henceghet, a nő mindig olyasvalakit keres, akinek vállára hajthatja fejét.

Ez a női affektáció természetesen a megállapodott szokás erejévé fokozódott és így bizonyos támogatásra talált az önámítás mindennapi folyamatában; bizonyos mértékben realitássá vált. A civilizált nő örökli ezt a szokást, ahogy ügyességét is örökli. Már születésekor félig meg van győződve, hogy olyan gyönge, amilyennek később tetteti magát, és ezt a hagyományos néphit is igazolja. Az ebből keletkező jelenségek egyike a mártíromságban való gyönyör érzése, melyet olyan gyakran találni a nőknél, különösen a legkevésbé ébereknél és szemlélődőknél. Fájdalmas, egészségtelen örömet lelnek a szenvedésben, csábítóan tetszik nekik, hogy gyötrődnek, szeretik magukat szent vértanúknak lefesteni. Így mindig találnak valamit, amiért panaszkodhatnak – már a háztartási élet feltételei magukban bőséges anyagot szolgáltatnak nekik a panaszra. És ha véletlenül nem tud panaszra okot találni, vagy az ok megszűnik, akkor kényelmetlenül érzi magát és boldogtalan. Legyen a nőnek olyan férje, akinek viselkedését józan ésszel nem lehet kifogásolni, hát ki fog találni mesebeli sérelmeket, hogy el tudja viselni férjét. És ha nem tud semmit kitalálni, nyomorúságosnak és megalázottnak érzi magát. Ez a tény valószínűleg sok érthetetlen válópert megmagyaráz: a férj nem túl rossz, hanem túl jó volt. Mert a közvélemény, ne felejtsük, nem kedveli azokat a nőket, akik tele vannak nyugodt megelégedettséggel és akiknek a férjük igazságtalanságai miatt nincs panaszolni valójuk; ha a nő azt mondja, hogy teljesen meg van elégedve férjével, úgy néznek rá, mint egy tökfejűre, aki még férjénél is ostobább. A férfi, ha más férfiakkal nejéről beszél, azt mindig rendkívüli módon dicséri. Ha henceg a feleségével, saját magának hízeleg; szereti felkelteni társai irigységét. De ha két nő beszél férjéről, kizárólag erőszakoskodásodról folyik a szó. A legtöbbre azt a női fecsegést becsülik, amelyik a panaszok leghosszabb és legváltozatosabb repertoárját tartalmazza.

Ez a sóvárgás a vértanúság után magyarázza meg a nők egyik általában ismert jellemvonását: szívós képességüket a fizikai fájdalom elviselésére. Mint láttuk, tényleg sokkal kisebb a tűrésre való képességük, mint a férfiaknak; súlyosabb sérelmek komolyabban rendítik meg és gyorsabban ölik meg őket. De ha az akut algéziát nem kíséri valami mélyebb tünet, tagadhatatlanul sokkal nagyobb megadással képesek azt elszenvedni. Az okot nem kell messze keresni. A fájdalomban a férfi támadást lát a szabadsága, ereje és önbecsülése ellen. Lenyomja őt, uralkodik rajta és nevetségessé teszi. De a nő, aki finomabban és másként gondolkodik, érzi a drámai hatást, amit szenvedésének látványa kelt a nézőkben, akik már amúgy is részvéttel vannak eltelve gyengesége miatt. Így sokkal jobban dicsőítik, amiért a mártír bátorságával állja a kínt, mintha olyan orvosságokon elmélkedne, amelyekkel megszabadulhat a kínoktól – ami a férfi első gondolata. Nem asszony találhatta ki a kloroformot, sem pedig az alkoholt. Mindkét gyógyszer olyan helyzetekből és tapasztalásokból való menekülést nyújt, amilyeneket a nők még súlyosabb esetekben is kedvelnek. Annál a nőnél, aki iszik, mint a férfiak, hogy emelje az izgalom szintjét és enyhítse az életagóniát, majdnem mindig a női jelleg hiányossága és a férfi jellegzetességének aránytalan túltengése mutatkozik. Majdnem kivétel nélkül azt látjuk ilyennél, hogy hiú és hencegő és tele van azzal a dagályos dicsekvéssel, mely olyan szabályosan férfi jellegzetesség.

38.

Patologikus hatások

A nőknek ez a szomjúsága a mártíromságra természetesen gyakran egyenesen patologikus jellegű és így a pszichiátert is foglalkoztatja. A nőkön számos ilyesfajta vonás észlelhető. A keresztény civilizációnk alatt nőnek lenni annyi, mint olyan életet élni, mely roskadozik az elfojtások és tettetések súlya alatt, és ezek az elfojtások és tettetések idővel feltétlenül olyan hatásokat eredményeznek, melyeket nem lehet megkülönböztetni a betegségtől. Egyes eseteket hosszasan tárgyalnak a pszichoanalízisről szóló könyvekben. „A bécsi nő” Adlertől és a „Dán nő” Poul Bjerretől, amellett érvelnek, hogy a nőiesség, ahogy azzal a kereszténység alatt találkozunk, nem más, mint betegség. Valamennyi nő szenved a mi mesterséges kultúránk által rákényszerített tilalmak elleni elfojtott lázadozás miatt, és ez az elfojtott lázadozás a lelki tünetek olyan összességét eredményezi, melyet a jól ismert freudista eszközök segítségével valamennyien kibogozhatunk. A mérleg egyik serpenyőjében ott látjuk a szüfrazsettet, ahogy groteszkül kisajátítja a férfi hitét a törvényben, frázisokban és talizmánokban, meg az ő hisztérikus vágyát a nemi szabadosság után, amellyel, ha megvolna neki, nem tudna mit csinálni. A másik serpenyőben ott van a szipákoló és neurotikus nő, hamis vértanúságával, extravagáns szemérmeteskedéseivel és patologikus önámításaival. Ahogy Ibsen régen megfigyelte, ez a férfi világa. A nők régi bilincseikből sokat szakítottak szét, de még mindig vergődnek egy, a férfiak által tabukból és szentimentalitásokból szőtt bonyolult hálóban, és legalább még egy emberöltő kell, hogy valódi szabadságot nyerjenek. Hogy ez így van, ezt az a mélységes nyugtalanság is bizonyítja, mely nemüket jellemzi, dacára a legutóbbi társadalmi, politikai és gazdasági haladásuknak. Majdnem lehetetlen olyan férfit találni, aki igazán azt kívánja, hogy bár nőnek született volna, de majdnem minden nő – élete egyik vagy másik szakában – azzal a bánattal gyötri magát, hogy miért nem lett ő férfi.

A két legsúlyosabb dolog, amit a nőknek el kell viselniük, (a) a férfiak ostoba ellenkezése, hogy elismerjék a nők szellemi fensőbbségét, vagy csak egyenrangúságát, vagy csak annyit is, hogy a nőnek egyáltalán van normális képessége arra, hogy gondolkodjon, és (b) az épp olyan ostoba férfidoktrína, hogy a nők a gerincesek egy olyan különleges és kifejezhetetlen osztályát alkotják, melynek nincsenek meg a fajnak természetes ösztönei és vágyai – hogy Hackle kifejezésével éljünk, túlvilági és úgyszólván légies emlősök, akiket az emlősök bizonyos kimagasló tulajdonságainak teljes hiánya jellemez. Az első hülyeséggel már hosszasan foglalkoztunk. Ennek olyan művekben is nyomát találjuk, amelyeknek célja, hogy ezt cáfolják. Egy ilyen könyvben például a következőre bukkantam:

Ami a krími háborúban a férfiak üres ügyességének és szervezőképességének nem sikerült, azt véghezvitte Florence Nightingale bájos nőiességével és lelki nemességével.

Más szavakkal: azáltal, hogy valami rejtett és leírhatatlan varázslatosság birtokában volt, mely élesen elválasztandó a férfi rendes gondolatmenetétől. Ez az elmélet egészségtelen és együgyű. Miss Nightingale nem varázslattal, hanem nagy általános eszével érte el eredményeit. Előtte egyszerű szervezési probléma állott. Sok férfi próbálkozott ezzel előtte és csodálatos módon nem ért el sikert, ő csak asszonyi éleselméjűségét és ravasz női gondolkodását vitte harcba, hogy felülkerekedjen. A probléma nem bírt ellenállni ennek az ostromnak, midőn a probléma már meg volt oldva, könnyű volt másoknak befejezni azt, amit a nő megkezdett. De a férfivilág véleménye még mindig szívesebben tulajdonítja sikereit valami titokzatos, angyali tulajdonságnak, melyet világos szavakkal nem lehet meghatározni s melynek nincs több realitása, mint egy érsek isteni ihletének. Így kényelmesen az asztal alá dobják az ő rendkívül éles és pontos intelligenciáját, a férfiak önimádata pedig nem szenved sérelmet. Mert, hogy elismerjék azt, hogy neki több esze volt, mint valamennyi angol férfinak, olyan kegyetlenül nyers igazság hangoztatása volna, amit nem lehet elviselni.

A másik önámítás rendszerint abban a már megvitatott elméletben jelentkezik, mely szerint a nők minden nemi ösztöntől mentesek – hogy a férfi undorító öleléseinek csak akaratuknak hatalmas erőfeszítése árán vetik magukat alá, azzal az egyetlen céllal, hogy eleget tegyenek az utódok iránti kötelezettségüknek. Lehetetlen volna ennek a tévedésnek a taglalásába a megfelelő őszinteségre és az azt megillető részletességgel bocsátkozni egy olyan könyvben, mely arra van szánva, hogy azt családi körökben olvassák fel. Minden, amit ez irányban tehetek, hogy az olvasót a nemi pszichológia bármely döntő erejű tekintélyének, mondjuk Ellisnek könyveihez utasítsam, vagy – ha tud ilyeneket szerezni – azokra a bizalmas vallomásokra, melyekkel ismerősei körének bármely előzékeny agglegénytagja szolgálhat.

39.

A nők mint keresztények

Azok az örvendetes újdonságok, melyeket Krisztus prédikált, szemmel láthatólag igen kedvezőek a nőkre, ő az Úr előtti egyenlőségre emelte őket akkor, amikor kora rivális teológusainak többsége még azt is kétségbe vonta, hogy a nőnek lelke van. Mi több, ő társadalmilag becsülte őket, értéket tulajdonított éleselméjűségüknek és a női nem legmegvetettebbjeinek egyike, olyan, aki azelőtt nyilvános életet élt, rendes tanácsadói közé került. A Mária-tisztelet így tehát semmi esetre sem a középkori pápák találmánya, amint ezt a protestáns teológusok el akarták hitetni velünk. Ellenkezőleg, tisztán fellelhető már a Négy Evangéliumban. Amit a középkori pápák feltaláltak (helyesebben újra feltaláltak, mert az alapelemeket egyszerűen Szent Páltól vették kölcsön), az a nő alsóbbrendűségéről szóló doktrína volt, pontosan az ellenkezője annak, amit rájuk bíztak. Minthogy könnyen érthető fegyelmi okokból nőtlenségre voltak kötelezve az egyház által, támogatniuk kellett ezt a felfogást azzal, hogy mindennemű érintkezést a nőkkel, mint kockázatosat és alacsonyrendűt festettek le. Ennek az eredménye volt a nő közönséges voltának, felelőtlenségének és általános szellembeli fogyatékosságának megszervezett és kifejlesztett elmélete. A nők valamiféle ördögök lettek, de a szabályszerű démonok megcsodált intelligenciája nélkül. Ha nők alkalmilag elég tökéletesek, hogy az Isten jobbja felől ülhessenek – már pedig gyakran van ez így és ezt az egyház is kényszerült elismerni – akkor bizonyára nem lehet valamennyi nő olyan gonosz, amilyennek a könyvek őket leírják. Így keletkezett az angyali nő, a természetes szűz fogalma; egész nagyságában láthatjuk őt a középkor lovagi románcaiban. Ebből aztán valamiféle kettős doktrína fejlődött ki a végén, egyik, hogy a nők ördögök, másik, hogy angyalok. Ez az ostoba dualizmus napjainkban, mint láttuk, egy megalkuvó dogmában olvadt föl. Ezen dogma szerint a nők egyrészt unintelligensek és erkölcstelenek, másfelől a test mindazon gyengeségeitől mentesek, melyek a férfiakat jellemzik.

Így hát a kereszténység egyidejűleg kárhoztatja a nőket és hízeleg nekik, de a kárhoztatás mindig túlsúlyban van. A kereszténység alapjában tehát a nők ellensége, amint Krisztus vallása, mely most teljesen kialudt, barátja volt. És ők, ahogy fokozatosan levetették bilincseiket, melyek ezer évig megkötötték őket, méltányolják is ezt a tény. A nők valójában nem természettől fogva vallásosak és ahogy az évek kergetik egymást, mindig kevésbé lesznek vallásosakká. A rendszerinti alázatosságukban kevés vallásos áhítat van, ha egyáltalán van benne; az egész nem más, mint megszokott gyakorlat, melyet a nőre a férfiak azon felfogása kényszerített, hogy a szentségnek a látszata illik a nő alázatos helyzetéhez, valamint a férfiak érzése, hogy a templomba járás valahogy rendben tartja és elvonja őket kevésbé kívánatos dolgoktól. Ha valami valódi vallási buzgalmat tanúsítanak, úgy annak nemi jellege rendesen olyan szembeötlő, hogy még a férfiak többsége is észreveszi azt. A nők sohasem mennek rajokban felhevülve egy olyan templomba, melyben az Úr szolgája egy öreg asztmatikus, kinek féltékeny felesége van. Ha azt látjuk, hogy a szentek érdemei az őrületbe hajtottak őket, és zokognak a pogányok szenvedései miatt, és kirohannak, hogy az egész szomszédságot feljajgassák bocsánatkérésekkel, és órákat töltenek térdelve hisztérikus alázatban a mennyei trónus előtt, egészen biztosan lehet feltételezni, még látatlanban is, hogy a lelkész, aki ezt a csodát felidézte, szép és kívánatos fickó, és inkább szerelemre gerjesztő, mint tanult. A nőknek valamennyi modern nagy prédikátorja nyájas és behízelgő modorú férfi volt, és a legtöbbje Henry Ward Beechertől fölfelé és lefelé előbb-utóbb olyan tranzakcióikba keveredett, amelyek sokkal inkább a budoárba valók voltak, mint a Mindenható zsámolya elé. A leghíresebb hódításaikat mindig a legoktalanabb fajtájú nők között csinálták – röviden, azon fajtájú nők közt, akiknek olyan kevés jutott a nők rendes eszességéből, hogy a férfiak puszta szépsége is megzavarta őket.

Az ilyen nők kisebbségben vannak és így a női nem százalékszámban sokkal kevesebb vallási rajongóit mutat fel, mint az érzés és hit neme, a férfinem. Midőn több évvel ezelőtt többször jelen voltam P. Billy Sunday tiszteletesnek, a híres amerikai szószékbohócnak gladiátormutatványainál, állandóan feltűnt a férfiak számbeli túlsúlya abban az elkülönített rekeszben, melyben a „megtértek” foglaltak helyet. Mindenféle korú férfi özönlött az oltárhoz óriási számban, hangosan rikoltozva segítségért bűneik ellen, de a nők egyáltalán nem voltak sokan és az a kevés, aki ott volt, vagy elkábított serdülőlány volt, vagy kenetteljes vén iszákos nő. Hat estén keresztül direkt a tehetséges lelki tanácsadó szószéke alatt ültem anélkül, hogy egyetlen olyan nőt is láttam volna, akit a statisztikusok szülőképes korban levőnek jeleznek, aki tehát intelligenciájának és bájainak teljében van. Azon bárgyú fráterek közt, akiknek ezen idő alatt teleordította a fejét, volt egy vasúttársasági elnök, féltucat gazdag bankár és kereskedő, és az egyik amerikai tagállam volt kormányzója. De hasonló rangú vagy méltóságú nő egy sem volt ott. És olyan nő sem, akinek egy önmagát kissé becsülő agglegény megcirógatná az állát. Valószínűleg ez a cinikus felfogás a vallási indulatok, és velük együtt az egész papi zagyvalékok tekintetében okozza, legalábbis részben, hogy a nők idegenkednek attól, hogy egyházi pályára lépjenek. Azokban a keresztény szektákban, amelyekben még elzárják őket a szószéktől – rendszerint azon tökéletlenül burkolt okból, hogy nem rendelkeznek azokkal a szellemi és erkölcsi tulajdonságokkal, amelyeket a szószék állítólag megkövetel – sohasem halljuk, hogy e tilalom ellen tiltakoznának; szívesen engedik át az aljas gazságot a férfiaknak, akik arra tehetségüknél és lelkiismeretüknél fogva alkalmasabbak. És azokban a főként amerikai barokk szektákban, melyekben nyitva áll útjuk, nem nagyon tülekednek, hogy felvegyék a stólát és miseruhát. Midőn az első papnő megjelent az Amerikai Egyesült Államokban, a rémlátók azt jósolták, hogy ki fogják szorítani a férfialkat a szószékről az új konkurensek. Semmi ilyesmi nem történt, kilátás sincs rá. Az ország női papjainak egész testülete belefér egy kis szobába. A nők, ha irodalmi műveltségük van, sokkal intelligensebbek, semhogy ténylegesen egyházi szolgálatot vállaljanak. Az ő éles érzékük a realitás iránt végtelen ellenszegülés a vallási maskarák ellen, és cinikus kedélyük ellene van annak a prüszkölésnek, amely elválaszthatatlan a szószéktől.

Azok a nők, akik a vallási pályára lépnek, majdnem mindig olyan indokból teszik azt, amely teljesen különbözik a puszta kegyes fellángolástól. Közhely, hogy katolikus országokban a lányokat sokkal gyakrabban hajtják kolostorba a gazdasági okok vagy szerelmi bajok, mint az üdvözülés reménye. Olvassák csak el a női szentek életét és látni fogják, közülük hány próbálta meg előbb a házasságot, és csak miután csalódott benne, folyamodott a valláshoz. Protestáns országokban igen kevés nő választ effajta hivatást és e kevésnél a világi ok majd mindig felismerhető. Arról a lányról, akit hirtelen elfog a vágy, hogy idegen országokban, a pogányok közt szolgáljon, ha firtatjuk a dolgot, kiderül, hogy olyan lány, aki arra gondolt, hogy kellemes volna feleségül menni valami hősies misszionáriushoz. Rendszerint pontosan feleségül is megy hozzá. Otthon talán lehetetlennek találta, hogy férjet kapjon, de Kína, Szenegál és Szomáliföld elhagyottabb részein, ahol nincs női konkurencia, majdnem lehetetlen, hogy kudarcot valljon.

40.

Kegyesség mint
társadalmi szokás

Ami a nők állítólagos ájtatosságából megmarad, az csak kevéssel több, mint társadalmi szokás, melyre legtöbb községben más, kedvesebb szórakozások hiánya kényszeríti. Aki látta már Olasz- és Spanyolország hölgyeit ájtatosságuk közben, annak nem szükséges mondani, milyen nagy mértékben csak alkalom az Isten imádása a pihenésre és pletykára. Ezek a nők mindennapi életükben a középkori tabuk formális hálózatával vannak körülvéve, enyhülés és érintkezési szabadság utáni normális emberi vágyuk kielégítésével szemben áll a férfiak bizalmatlansága és babonája; nem találkozhatnak idegenekkel, nem látnak és hallanak semmi újat. A Leghatalmasabbnak házában megmenekülnek ettől a kínzó állapottól. Itt hozzádörgölődzhetnek a tömeghez. Itt, képletesen szólva, megmozdíthatják szellemi nyakukat és kinyújthatják szellemi lábukat. Itt mindenekfölött egyfajta kontaktusba kerülhetnek aránylag nyájasabb, kulturáltabb és kedvesebb férfiakkal, mint férjük és apjuk – a főtisztelendő papsággal.

Máshol a kereszténységben, bár a nőket nem őrzik és rekesztik el olyan irgalmatlanul, a változatosságnak és izgalomnak ugyanazt a szükségét érzik, és mindkettőből jut nekik valami az Isten házában. Biztos vagyok afelől, hogy senkinek sem kell magyarázni azt, hogy az átlagos missziótársaság vagy templomi varrókör elsősorban nem vallási szervezet. A tényleges célja pontosan ugyanaz, ami azoknak a lehetetlen kluboknak és titkos társaságoknak, melyekhez az alsóbb és legkevésbé tehetős férfiak tartoznak: módot nyújt a felfrissülésre, önkifejezésére, személyes kiállításra, politikai manipulációkra és hencegésre, és ha a lelkész úr véletlenül érdeklődik, diszkrét és szinte mindig törvényes szerelmi cselszövésekre. Egy olyan élet folyamán, mely javarészt az áhítatosság tüneteinek tanulmányozásával telt el, soha egyetlen nővel sem találkoztam, aki igazából elítélte volna a tényleges pogányt. Az üdvözülésben majdnem mindig tisztán a társadalmi az, ami őket vonzza. A nők ugyanolyan okokból mennek a templomba, mint a farmerek és a bennlakó intézeti növendékek.

Végül ott van az esztétikai csalétek. A vallás a kereszténység legtöbb részében egyetlen csalétkül a szépséget veti ki, melyről a lakosok mindig tudnak. Ad zenét, enyhe fényű világítást, aránylag igényes építészetet, ékesszólást, formaságokat és titokzatosságokat, azt a jóleső jelentéskülönbséget, ami a költészet mélyén van. A nőknek sokkal több érzékük van ilyesmik iránt, mint a férfiaknak, akik rendszerint épp olyan mentesek minden esztétikai érzéstől, mint az ökör. A tipikus férfi állásfoglalása a szépség különböző formáival szemben a gyanakvás és ellenségeskedés. A férfi nem úgy tekinti a művészi munkát, mint valami tisztára lomha és ostoba dolgot; ő valami meghatározhatatlan módon egyenes támadást lát benne. A művészben hivatásos kéjencet és gazembert lát és épp olyan kevéssé bízná rá háza táját, mint amilyen kevéssé bízná egy szerecsen papra a baromfiudvarát. Férfiak voltak és nem nők, akik olyan közönséges vallásokat találtak ki, mint a mennoniták, dunkardok, wesleyánusok és skót presbiteriánusok vallása, az ő szép rítusok iránti ellenszenvükkel, trágár Istenvadászatukkal, nagy tehetségükkel, hogy a vallás kimondhatatlan misztériumát hülyék sivár zagyvaságává fokozzák le. A normális nő, amennyiben egyáltalán van valami vallása, feltartóztathatatlanul a katolicizmus felé mozog az ő költői homályosságaival. Az evangelista protestáns szektáknak nehéz feladatuk, hogy megbirkózzanak vele. Épp olyan kevéssé tud a nő metodista lenni, mint ahogy egy úriember sem tud metodista lenni. Ezt a szépség iránti vonzódást az átlagos tuskóeszű elveti, mint olyat, ami csupán gyenge szentimentalitás. Az igazság azonban éppen az ellenkezője. Bizonyára nem szentimentalitás, ha valakit megindít a tömeg méltóságteljes és titokzatos szertartása, vagy azok félénk utánzata, amit német protestáns templomban lehet megfigyelni. Az ilyen eljárások, bármik legyenek is hibáik a tiszta esztétikus szempontjából, mindenesetre sokkal szebbek, mint a bennük résztvevő nép magánaktusai. A nők felülhelyezkednek a mindennapi élet haszonelvűségének korlátain, nem különben azokon a siránkozó szentimentalizmusokon, melyekben a férfiaknak gyönyörűsége telik. Megfelelő és kecsegtető lehetőséget adnak, mellyel megmenekülhetnek attól az aljas gondolkodási és foglalkozási rutintól, amely ellen a nők olyan állhatatosan lázadnak.

41.

A nők etikája

Azt mondtam, hogy a Jézus által prédikált vallás (amely immár teljesen feledésbe merült a világban) nagyon kedvezett a nőknek. Ez nem azt jelenti, hogy a nők viszonozták a bókot és elfogadták ezt. Ők épp olyan közönyös keresztények a primitív értelemben, amilyen rossz keresztények a jelenlegi antagonisztikus értelemben, ami különösen a dolog etikai oldalát illeti. Ha tényleg elfogadják a lemondásokat, amelyeket a hegyi beszédben rájuk parancsoltak, ez csak abbeli erőlködésükben történik, hogy a külszín leple alatt kigúnyolják a lényegét. Egy nő nem alázatos valóban, mindegyik csupán politikus. Egy nő sem választja szabad akaratából az önfeláldozást; ebben az irányban a legtöbb, amit valójában kíván, egy látványos vértanúság. Egy nő sem találja örömét a szegénységben. Egy nő sem enged, ha győzedelmeskedhet. Egyik sem becsületesen igénytelen.

Gyakorlati etikájukban a nők valóban kevés figyelemben részesítik a kereszténység alapítójának parancsait és ez a tény közmondásossá vált. Az ő gyengédségük, hasonlóan a férfiak úgynevezett becsületéhez, csak olyan helyzetekben észlelhető, amelyekben nincs fenyegetés. Abban a percben, amint a nő úgy látja, hogy olyan ellenféllel áll szemben, aki komolyan veszélyes, akár az ő részére, akár azokra nézve, akiknek jóléte az ő védelme alatt áll – mondjuk a gyermekre vagy férjre nézve – olyan harciasságot tanúsít, amely semmitől sem riad vissza, még a gyalázatostól sem. Bírósági tárgyalásokon találkozunk néha olyan szélsőséges férfival, aki megmondja az igazat, az egész igazságot és semmi mást, csak az igazságot, még ha az saját maga ellen van is, de sohasem volt ilyen nő Justinianus óta. A bírósági terem axiómája, hogy a nők kivétel nélkül hazudnak és az ügyvédnek, akinek egy nő a kliense, teljes erőfeszítésére van szüksége, hogy féken tartsa, nehogy fölöslegesen felébredjen a bírák szunnyadó gyanúja. Női pereskedők majdnem mindig megnyerik perüket, nem azért, mert, mint rendszerint feltételezik, az esküdtek beleszeretnek, hanem egyszerűen és csakis mert tisztafejűek, tehetségesek, könyörtelenek és aggodalom nélküliek.

Annál, ami itt, az Igazság csarnokaiban, a hazugság elleni küzdelem mérhetetlen technikai felszerelésével szemben látható, tízszeresen szembeötlőbb az, ami szabadabb tereken tapasztalható. Mindegyik férfinak, aki olyan szerencsétlen, hogy komoly összeütközésbe került egy nővel, mondjuk pénzügyi dologban, teológiai vagy szerelmi ügyben, feltétlenül kell, hogy az az érzése legyen, hogy most egy veszélyes és majdnem kegyetlen tapasztaláson ment keresztül. A nők nemcsak suttyomban harapnak, hanem nyílt harcban is, és hogy úgy mondjam, olyan messzire érnek fogaik, hogy az elképesztő. Nincs olyan elkeseredett támadás, amit nem kísérelnének meg, ha egyszer fölajzották őket, nincs olyan inkorrekt és rettenetes terv, melytől visszariadnának. Fiatal éveimben, hogy prózámat megjavítsam, tudósítóként szolgáltam körülbelül egy évig egy rendőrbíróságnál valamelyik újságnak és ez idő alatt talán négyszáz ilyen úgynevezett asszonyharapásnak voltam szemtanúja. A férjek majdnem mind igazolták magukat védekezésükkel és egyesek olyan megindító történeteket mondtak el körmönfont gonoszságokról, melyekkel a nők a házi tűzhelyt úgy pszichikailag, mint fizikailag pokollá tették, hogy a tapasztalt hatóság könnyes szemekkel mentette fel őket, és még a tárgyalóterem szolgái is szipogva fújták orrukat. Ezen a tényen nem lepődik meg az, akinek ugyanolyan alkalma volt bepillantást nyerni abba, ami évről évre látszólag boldog otthonokban történik. Egy nő, ha a férjét gyűlöli (és sok nő van így), olyan keserűvé és undokká tudja tenni az életét, hogy ahhoz képest a gályán való meghalás gyönyörnek tűnik fel. Ez a gyűlölet természetesen gyakran, talán mindig, egészen igazolt. Egy átlagember feleségének lenni tényleg olyan gyötrelem, melyet nehéz elviselni. Ennek a fickónak az üressége, hiúsága, kicsinyes aljassága és ostobasága, nyafogó szentimentalitása és hiszékenysége, puffogó kakas-a-szemétdombon modora, érzéketlensége az ész minden szava és intelme iránt és mindenekfelett utálatos ügyetlensége a szerelemben – mindez fel kell, hogy háborítson minden nőt, ha nem a legeslegalacsonyabb fajta. Nem várható, hogy egy ilyen teremtmény ostoba érzelmeinek megnyilvánításai, még ha ezen érzelmek igazak és mélyek is, eszes és kifinomult nőnek valódi örömet okozzanak. Vitézi szerepjátéka, ahogy Honoré de Balzac régen megjegyezte, menthetetlenül úgy tűnik, mint egy gorilla erőlködése, hogy hegedüljön. A nők csak nagy színjátszó képességük segítségével képesek túlélni ezt a tragikomédiát. Olyan realisztikusan tudnak játszani, hogy sokszor még saját magukat is félrevezetik; az átlagos nő megelégedettsége nem más, mint színésztehetségének diadala. De még így is, titokban számtalan lázadásnak kell őt marnia, és az ember néha csodálkozik, hogy olyan kevés nő mérgezi meg az urát, holott könnyen és biztosan megtehetné. Talán nem is olyan ritka eset, mint amilyennek a halottkémek és statisztikusok feltüntetik; ez a halálozási arány a férjek között sokkal nagyobb, mint a nők között. Nem egyszer voltam valamely ismerősöm temetésén és figyeltem meg a vigasztalhatatlan özvegy szemében valami furcsa felvillanást.

Még az emancipáció jelen korszakában is, a normális nőknek kevés komoly tranzakciója van az életben, kivéve a férjükkel vagy a lehetőség szerinti férjükkel valókat; a házasság ügylete az ő legfontosabb ügyletük a serdülőkortól az aggkorig. Ha megszokott körükből kilépnek, ugyanazt az éber és élénk körültekintést tanúsítják, amelyet azon belül mutattak. Annak a férfinak, akinek dolga akad velük, ugyancsak helyén kell tartania az eszét, és ha még olyan óvatos is, gyakran zavarba hozzák a nő hirtelen és lelkiismeretlen betörései. Amikor egy nő kereskedelemre szánja magát, egyhamar szert tesz a jó kereskedő hírnevére. Amerika minden kis városának megvan a maga Hetty Greenje, mindegyik vért sajtol ki a répából is, mindegyik réme a környékbeli férfi uzsorásoknak. Az a férfi, aki a cserekereskedésnek egy ilyen amazoniával kerül össze, jól vigyázzon, alig van több kilátása a sikerre a női technikával szemben az üzlet terén, mint a női technikával szemben a házasság terén. Mind a két arénában a nők előnye a szentimentalitástól való mentességben rejlik. Üzleti dologban kizárólag csak a saját hasznukat nézik és egyáltalán nem törődnek üzletfelük reményeivel, vágyaival és önszeretetével. A nemek harcában nem azért vívnak, hogy pontokat érjenek el, hanem hogy lefegyverezzenek és harcképtelenné tegyenek. A férfi, ha sikerült neki lerázni egy nőt, aki el akarta vetetni magát vele, mindig valami sírós rokonszenvet érez a nő iránt ennek veresége és megdöbbenése miatt. De senki még nem hallott olyan nőről, aki megszánta volna azt a szegény flótást, akinek célravezetőnek látta felkorbácsolni őszinte szenvedélyét. Ellenkezőleg, a nők gyönyörűséget találnak az ilyen bohóckodó vergődésében, büszkén mutogatják és a többi nő előtt hencegnek vele.