Henry Ford – Életem és munkásságom: 7. A gép terrorja

Henry Ford – Életem és munkásságom: 7. A gép terrorja

A monoton munka – ugyanannak a tevékenységnek az állandó ismétlődése, méghozzá ugyanazon a módon – néhány ember számára egyenesen borzalmas. Nekem még elgondolni is rettentő. Lehetetlenségnek tartanám, hogy napról-napra ugyanazt csináljam. Másoknál viszont, sőt a legtöbb embernél, a gondolkodás valósággal büntetés. Nálunk az olyan munka az eszmény, amelynél nincs szükség teremtő erőre. Nagyon kevesen vállalkoznak arra, hogy dolgozzanak, gondolkozzanak és még testi erejüket is igénybe vegyék, és valósággal keresni kell az olyan embereket, akik éppen a nehézsége miatt szeretnek valamit. Az átlagmunkás sajnos csak olyan munka után kívánkozik, amelynél sem testileg, és főleg szellemileg nem kell magát megerőltetnie. Az olyan emberek, akik mondjuk meg vannak áldva teremtő tehetséggel, és akiknél ennek következtében minden egyhangúság borzalom, könnyen hajlanak arra a felfogásra, hogy embertársaik éppoly buzgók, és ezért túlságos részvétet éreznek az olyan munkás iránt, aki nap-nap után ugyanazt a munkát végzi.

Ha leásunk a dolgok mélyére, azt látjuk, hogy minden munka repetitív. Minden üzletember kénytelen bizonyos rutint követni; a bankigazgató napi munkája csak rutinon alapul. A hivatalnok és a banktisztviselő működése hasonló módon színtisztán gyakorlat. A legtöbb ember számára ugyanis életszükséglet bizonyos beosztás szerint cselekedni és a legtöbb munkát ismétlődővé tenni, mert különben nem tudnának annyit dolgozni, hogy abból megélhessenek. Ezzel szemben a legnagyobb vétek, ha a találékonysággal megáldott embereket egyhangú munkára kényszerítjük, mert hiszen a kereslet mindenütt igen nagy az alkotó egyéniség iránt. Sohasem lesz munkahiány azok számára, akik valóban képesek valamire. Mégis azt kell mondanunk, hogy az akarat ritkán jár együtt a tudással. Sőt, ahol az akarat meg is van, ugyancsak gyakran hiányzik a bátorság és a kitartás a tanulásra. Mert az ember puszta vágyakozással nem sajátíthat el szaktudást.

Sok hipotézis szól arról, hogy az emberi természetet hogyan kellett volna megalkotni, de keveset gondolkozunk arról, hogy milyen az a valóságban. Azt állítják például, hogy alkotó munka csak szellemi téren végezhető. Beszélünk alkotó tevékenységről a zenében, a festészetben és egyéb művészetekben. Valóban azon fáradoztunk, hogy olyan dolgokra korlátozzuk az alkotó tehetségét, amelyet falra akasztunk, a hangversenyteremben hallunk vagy kiállítunk ott, ahol tétlen és renyhe emberek összegyűlnek, hogy megbámulják egymás művészetét. Mégis, aki igazán teremtő tevékenységet akar végezni, más területre merészkedik, oda, ahol magasabb törvények uralkodnak, mint a hang, a vonal és a szín törvényei, és ahol érvényesül az egyéniség törvénye. Szükségünk van olyan tehetségekre is, akik otthonosak az iparművészet berkeikben, szükségünk van az ipar mestereire is, úgy a termelő, mint az árucikk szempontjából. Szükségünk van emberekre, akik az alaktalan tömeget politikai, társadalmi, ipari és etikai tekintetben egészséges, harmonikus egésszé tudják formálni. Általában a teremtőképességet túlságosan beszűkítettük és visszaéltünk vele triviális célokra.

Pedig szükségünk van olyan emberekre is, akik munkatervet készítenek mindenre, ami helyes, jó és kívánatos. A jóakarat és a gondosan kidolgozott munkaterv tetté válik és sikerhez vezet. Ilyen módon emelhetjük a munkás életszínvonalát, nem azáltal, hogy kevesebbet dolgoztatunk vele; inkább segítsünk munkáját megsokszorosítani. Ha a világ elhatározza magát arra, hogy figyelmét, érdeklődését és energiáját embertársaink igaz üdvére és hasznára szolgáló tervek megteremtésére fordítsa, akkor ezek a tervek tetté válnak, emberi és pénzügyi tekintetben is tartósak és a legjövedelmezőbbek lesznek. Amire a mi nemzedékünknek szüksége van, az az ipar igazságosságának és emberségének megvalósításába vetett mély hit és meggyőződés. Ha nem sikerül ezeket a tulajdonságokat átültetnünk az iparba, akkor jobb volna, ha nem volna ipar. Az ipar napjai meg vannak számlálva, ha nem segítjük hatalomra ezeket az eszméket. Pedig ezek könnyen és nagyon jól megvalósíthatók, sőt szerencsére a legjobb úton haladunk a megvalósításuk felé.

Ha egy ember nem tudja megkeresni a kenyerét a gépek segítsége nélkül, vajon előnyére válik, ha megfosztjuk őt a gépektől és hagyjuk éhezni, csak mert egyhangú a velük való munkavégzés? Én eddig nem tudtam megállapítani, hogy a repetitív munka ártana az embernek. A szalon-szakértők bizonygatták, hogy az ismétlődő munka károsan hat a testre és a lélekre, de a mi megfigyeléseink ennek ellentmondanak.

Volt egy munkásunk, aki nap-nap után nem tett mást, csak egyet lépett és úgy gondolta, hogy ez a mozgás őt egyoldalúvá teszi. Az orvosi vizsgálat persze negatív volt, de azért ő magától értetődően olyan munkakört kapott, amelynél egy másik izomcsoportot kellett működtetnie. Néhány hét múlva azt kérte, hogy helyezzék vissza a régi munkájába. Mindamellett okadatolt az a feltevés, hogy egy és ugyanazon mozgás gyakorlása nyolc órán át rendellenes hatással van a testre; igaz, hogy mi ezt egyetlen esetben sem tudtuk megállapítani. Embereinket kívánságukra rendszerint felcseréljük. Hiszen nem történik semmi olyan változtatás, amit ne ők javasoltak volna. Némely kézmozdulat nálunk kétségkívül egyhangú, olyan monoton, hogy alig tartják lehetségesnek, hogy egy munkás azt tartósan végezhesse. Valamennyi munka között a legegyhangúbb az, hogy egy ember egy tárgyat felvesz acélhoroggal, olajjal telt kádban megmártja és maga mellé helyezi egy kosárba. A mozgás állandóan ismétlődik. Nincs szükség sem izomerőre, sem intelligenciára; alig tesz mást, minthogy kezeit kissé kinyújtja és odamozdítja, mivel az acélhorgony igen könnyű. Ennek ellenére ez az ember nyolc hosszú esztendőn keresztül ugyanazon a helyen maradt; megtakarított pénzét olyan jól kamatoztatta, hogy ma legalább negyvenezer dollárja van és makacsul tiltakozik az ellen, hogy neki más munkakört adjanak.

A legalaposabb vizsgálatok sem mutatták ki egyetlen esetben sem, hogy a monoton munkának a testre vagy a lélekre deformáló vagy tompító hatása volna. Aki az ismétlődő munkát nem szereti, nem szükséges neki ott maradnia. A munka minden osztályban belső érték és minőség szerint A, B és C csoportra oszlik, és ezek közül mindegyik tíz különböző fázist foglal magába. A munkásokat a felvételi iroda a C osztályba irányítja; ha ott már valamit tanultak, a B osztályba, onnét tovább az A osztályba, innét azután a szerszámkovácsokhoz, végül a felügyelők csoportjába juthatnak. Rajtuk múlik, hogy pozíciót teremtsenek maguknak. A gyártásnál is maradhatnak, ha nekik úgy tetszik.

Egyik előbbi fejezetben már megjegyeztem, hogy a testi fogyatékosság nem ok arra, hogy visszautasítsuk bármely munkakeresőt. Ez az elv 1914 január 12-én lépett érvénybe és egyben megállapítottunk napi 5 dollár legkisebb díjazást és nyolcórás munkaidőt. Ezzel kapcsolatban elhatároztuk, hogy testi fogyatékossága miatt senkit sem bocsátunk el, kivéve természetesen a fertőző betegeket. E tekintetben a felfogásom az, hogy olyan vállalatban, ami valóban betölti a feladatát, az alkalmazottak átlagban épp olyan minőségűek lehetnek, mint a társadalom bármely más szervezetében. Betegek és nyomorékok mindenütt vannak. Általában tért hódított az a felfogás, hogy mindazokat, akik testi munkára nem alkalmasak, közjótékonyságból kell eltartani. Vannak mindenesetre ilyen esetek, pl. a hülyéknél, amikor a közjótékonyság, feltételezem, nem kerülhető el, de ezek roppant ritka kivételek. Nekünk azonban berendezéseink sokfélesége folytán sikerült mindenki számára – hasznot hajtó tevékenysége révén – egzisztenciát biztosítani. A vak vagy a nyomorék, ha kellő helyre állítjuk, ugyanazt végezheti és hasonló díjazást kaphat, mint a teljesen egészséges ember. Nem részesítjük előnyben a bénákat, de megmutattuk, hogy azok is megszolgálhatják a teljes bért.

Eddigi szellemiségünkkel homlokegyenest ellentétbe jutnánk, ha az embereket fogyatékosságaik miatt alkalmaznánk, csak azért, hogy kisebb bérezést adjunk nekik, és ebből következőleg kevesebb teljesítménnyel is megelégednénk. Ilyen módon segítenénk ugyan az embereken, azonban távolról sem célszerűen és emberségesen. A legjobb út és mód az, hogy őket teljesen egy színvonalra állítsuk az egészségesekkel és a termelő munkát végzőkkel. Azt hiszem, kevés helye van a jótékonyságnak a világon, legalábbis az alamizsnaadás formájában való könyörületnek. Üzlet és jótékonyság a legkevésbé sem egyeztethetők össze, mert a gyár célja a termelés. Rosszul szolgálja a közönséget az, aki nem termel képességének legfelső határáig. Az emberek általában azon a véleményen vannak, hogy a teljes testi erő alapfeltétele a nagyobb teljesítménynek. E téves felfogás tisztázására, illetőleg a tényállás megállapítására gyárunkban osztályoztattam az összes előforduló műveletet, melyeknek száma 7882-re rúgott: amiből 949 munkálat a nehéz testi munka fogalma alá esik, tehát abszolút erős, egészséges férfimunkást kíván; 3338 pedig normális fejlettségű, ép embert igényel, míg a fennmaradó 3595-höz semmiféle különös fizikai képesség nem szükséges. Végezhetik vézna, gyenge férfiak, nők, sőt gyermekek is. Ezeket a „könnyű munkákat” azután ismét osztályoztuk és rájöttünk arra, hogy 670 műveletet lábatlanok, 2637-et féllábúak, 2-t kéz nélküliek, 715-öt félkezűek, 10-et pedig vakok is elvégezhetnek. Tehát a 7882 különböző tevékenység közül 4034-hez csak csekély testi erő szükséges. Következőleg a fejlett ipar abban a helyzetben van, hogy nagy számú testi fogyatékosságban szenvedő embertársának adhat jól fizetett munkát, többnek, mint amennyi nyomorék a társadalomban található. Gazdasági szempontból a legnagyobb pazarlás, amikor a testileg kevésbé értékeseket a társadalom terhére írják és olyan apró-cseprő munkára tanítják meg őket, mint a kosárfonás vagy valamelyik más, negatív értékű kézimunka. Nem azért, hogy abból megélhessenek, hanem hogy megmentsék őket a kétségbeeséstől.

Amikor felvételi irodánk valakit felvesz, azzal a gondolattal teszi, hogy testi alkalmatosságához mért munkát utaljon ki számára. Ha kitűnik, hogy arra a munkára képtelen, vagy a munka nem egyezik meg hajlamaival, átteszik másik osztályba; majd orvosi vizsgálat után próbaképpen olyan munkánál alkalmazzák, ami jobban megfelel fizikumának vagy hajlamainak. Azok akik testi erőben az átlag alatt állnak, alkalmas helyen ugyanazt végezhetik, amit az átlag felett állók. A vak például alkalmas arra, hogy a raktárban megszámlálja és dobozba rakja a csavarokat. Régebben erre a munkára két egészséges embert alkalmaztunk. Két nap múlva az üzemvezető átküldte az egészségeseket a felvételi irodába és kérte, hogy utaljanak ki számukra más munkát, mert a vak mindkettőt helyettesíti.

Ezt a segítséget még sokkal tovább lehet fejleszteni. Általában magától értetődőnek tartják, hogy ha valamely munkás sérülés következtében munkaképtelenné válik, járadékot adjanak neki. Eljön azonban egy bizonyos lábadozó időszak, különösen csonttöréseknél, amikor az illető voltaképpen már munkaképes, sőt rendszerint már munka után is néz, mert hát a legnagyobb járadék sem akkora, mint a rendes hetibér. Ha nem így volna, akkor ez az üzemkiadások újabb megterhelését jelentené, ami természetesen érezhetővé válna a termények eladási áránál. Következésképpen a gyártmány kevesebb vevőre találna és ennek folyománya a munkaalkalom csökkenése lenne. Ezek tapasztalati következtetések, amelyeket szem előtt kell tartanunk.

Kísérleteket végeztünk ágyban fekvőkkel, olyan betegekkel, akik már felülhettek. Megbíztuk őket azzal, hogy csavarokat erősítsenek kis tengelyekre. Ez olyan munka, amit puszta kézzel lehet végezni. A betegosztályban 15-20 embert bíztunk meg ilyesmivel. A kórházban lévők tehát kapták ugyanazt a díjazást, mint a gyárban dolgozók. Persze senkit sem kényszerítettünk e munkára, de valamennyien szívesen vállalkoztak. Jól töltötték idejüket, alvásuk és étvágyuk javult és a gyógyulás is gyorsabban következett be. A süketnémák nálunk nem részesülnek különösebb kedvezményben, mert munkateljesítményük 100 százalék. A tüdőbajosok – átlag több mint 1000 ember van ilyen – legnagyobbrészt az anyagelosztó osztályban dolgoznak, mert ott nincsen por, a fertőző betegek pedig együtt dolgoznak egy különleges és szellős deszkaépületben, és amikor csak lehetséges, a szabadban dolgoznak.

A legutóbbi statisztika szerint 9563 olyan ember dolgozik nálunk, aki fizikailag az átlag alatt áll. Közülük 123-nak amputálták az alsókarját vagy a kezét. Egy közülük a kezeit vesztette el. Négy mindkét szemére vak, 207 fél szemére vak, 37 süketnéma, 60 epilepsziás, 4 lábatlan, 234-nek pedig csak fél lába van, a többi 8933 pedig „kisebb testi vagy szellemi fogyatékosságban” szenved.

Az egyes munkák megtanulásához a következő idő szükséges: Az összes munka 43 százaléka egy napi tanulást kíván, 36 százaléka nyolc napot, 6 százaléka egy-két hetet, 14 százaléka egy hónaptól egy egész esztendeig tartó időt, 1 százaléka hat esztendőt vesz igénybe. Ez utóbbi munkák, mint például a szerszámgyártás és a forrasztás-hegesztés, különleges ügyességet igényelnek.

A fegyelem mindenütt szigorú. Nincsenek piti szabályok és minden szabály igazságossága megkérdőjelezhető. Az önkényes és igazságtalan elbocsátások úgy kerülhetők el, hogy a felmondást egyedül a felvételi iroda vezetője gyakorolja, aki azonban ritkán él jogával. Legutóbbi statisztikánk 1919-ből való. Ebben az esztendőben 30 155 személyzeti változás volt. 10 344 esetben a munkások tíz napnál tovább igazolatlanul voltak távol és ezért töröltük őket a személyzeti listából. A munkától való húzódás miatt és hogy különösebb indok nélkül áthelyezést kértek, 3207 embert bocsátottunk el. 38 esetben az volt az ok, hogy az illetők nem akartak az iskolában angolul tanulni, 108-an beléptek a hadseregbe és 3000-et más gyárba helyeztünk át. Körülbelül ugyanennyien akartak haza, mezei munkára vagy pedig más pályára távozni. 82 nőt azért bocsátottunk el, mert férjük dolgozik. Mi ugyanis férjes nőket, ha férjüknek munkája van, nem alkalmazunk. Ebből a nagy tömegből csak 80 embert csaptunk el, és pedig szélhámosság miatt 56-ot, 20-at a gyári iskola utasítására, végül 4 alkalmatlan idegent.

Embereinktől elvárjuk, hogy utasításainkat szó szerint kövessék. A gyártás mikéntje az utolsó szögig rendszerbe van foglalva és a különböző osztályok úgy egymásba kapcsolódnak, hogy teljes lehetetlenség az embereket még átmenetileg is a maguk akaratára bízni. A legszigorúbb fegyelem nélkül teljes zűrzavar uralkodna. Véleményem szerint ipari üzemben nem is lehetséges másképp. Az emberek azért vannak, hogy nagy fizetésért sok munkát végezzenek. Ha mindenki kénye-kedvére cselekedne, csak a termelés szenvedné meg és a munkabér. Akinek a mi munkarendszerünk nem tetszik, elmehet. A Ford-társaság igyekszik az alkalmazottakkal minden esetben igazságosan és elfogulatlanul bánni. Természetes érdeke úgy az üzemvezetőnek, mint a munkafelügyelőnek, hogy osztályukban lehetőleg kevés elbocsátás forduljon elő. A munkásnak bőven van alkalma arra, hogy panaszt tegyen, és ha rosszul bánnak vele, teljes elégtételt kap. Magától értetődően nem lehet az igazságtalanságokat egyszer s mindenkorra kiküszöbölni. A munkás nem mindig igazságos munkástársaival szemben. Az emberi természet fogyatkozásai akadályokat gördítenek jószándékaink útjába. A művezető sokszor nem fogja fel jól a gondolatmenetet, vagy hamisan alkalmazza; a mi nézeteinket ellenben én az előzőkben ismertettem és azoknak érvényre juttatását a Ford Automobil Társaság minden rendelkezésre álló eszközzel szorgalmazza.

Feltétlenül szükséges, hogy az igazolatlan távolmaradásokkal szemben szigorúak legyünk. Munkatársainknak nem szabad tetszésük szerint jönni-menni; mindenkor módjukban áll, hogy a művezetőnél szabadságot kérjenek, de aki előzetes bejelentés nélkül távol marad, mentségeit visszatérése alkalmával alaposan megvizsgálják, és ha szükséges, tovább utasítják az egészségügyi osztályhoz. Ha a mentség elfogadható, munkáját ismét folytathatja, de ha nem, el lehet bocsátani. A felvételnél csak a név, a lakcím és életkor után érdeklődünk; megkérdezzük: házas-e, mennyi az eltartottjainak száma és volt-e már alkalmazva a Ford Automobil Társaságnál. Megvizsgáljuk a szemét és a hallását. Múltja iránt nem érdeklődünk, de egy blankettán a tanult munkás bejelentheti, hogy mi volt a tanult mestersége. Ilyen módon szükség esetén módunkban áll a szakembereket saját üzemünkből kiválogatni. Egy alkalommal szükségem volt egy svájci órásra, felütöttük a kartotékát és a svájci órás az egyik fúrógépnél volt alkalmazva. Máskor tanult téglaégetőre volt szükségem. Találtunk is egyet, ugyancsak a fúrógépnél és ma főfelügyelő az illető.

Személyes érintkezés az emberek között nálunk alig van. Elvégzik a munkájukat, aztán hazamennek – a gyár nem szalon. Törekszünk a szívélyességégre, és ha a kézfogást nem is nagyon szeretjük, igyekszünk a lehetőség szerint kiküszöbölni minden ellenszenvet. Nekünk annyi osztályunk van, hogy egész külön világot alkotunk és ebben mindenfajta ember megtalálható. Vegyük az emberek közötti verekedést. A verekedés benne van ugyan az emberi természetben és rendszerint azonnali elbocsátást okoz. Mi úgy gondoljuk, hogy ez nem segít a verekedőkön – mindössze eltünteti őket a szemünk elől. Így az előmunkások igen furfangos büntetéseket agyaltak ki, amik nem vesznek el semmit az illető családjától és amiket semmi időbe nem telik alkalmazni.

A nagy teljesítőképesség legfőbb feltétele, és egyúttal az emberséges termelési eljárásnak is legelső követelménye, hogy a gyárhelyiségek tiszták, világosak és levegősek legyenek. A gépek elhelyezésénél ügyeltünk arra, hogy minden helyet jól kihasználjunk, de azért legyen annyi tér, hogy a munkás kényelmesen mozoghasson. A gépek nálunk nagyon sűrűn állnak a sorokban, de viszont az elhelyezésnél tudományos módszert követtünk, pontosan megállapítva, mekkora helyre és levegőre van a munkásnak szüksége. A baleset elleni védelmi berendezéseknek külön tanulmányt szenteltünk. Szerintem egyetlen gép sem használható, ha még olyan teljesítőképes is, ha nem feltétlenül üzembiztos. Mi nem alkalmazunk olyan gépet, amelyet nem tartunk feltétlen megbízhatónak, és ennek ellenére mégis fordulnak elő sajnálatos balesetek. Minden balesetet erre a célra alkalmazott, tudományosan képzett emberek vizsgálnak meg, és a gépet újra tanulmány tárgyává teszik, hogy az eset a jövőben többé elő ne fordulhasson. Helyiségeinkben a legnagyobb súlyt fektetjük a tiszta levegőre. Az elhasznált levegőt önműködő szerkezetek távolítják el a műhelyekből, ahogy arra is vigyázunk, hogy a hőmérséklet egyenletes legyen egész éven át, és hogy nappal ne legyen szükség mesterséges világításra. Kereken 700 embert alkalmazunk kizárólag a gyárhelységek tisztán tartására, ablaktisztításra és festésre. Tisztaság nélkül nincs erkölcs. A tisztaság rovására elkövetett mulasztásokat éppen úgy nem tűrjük, mint a hanyagságot a termelésben.

A gyári munkának nem szabad veszélyesnek lennie. Ha a munkás nehezen, és amellett sokáig dolgozik, a szellemi kimerültség olyan állapotába jut, hogy ez közvetlen oka lehet a szerencsétlenségnek. A balesetek elkerülése végett fontos az is, hogy ezt a lelkiállapotot kiküszöböljük. A másik feladat pedig megelőzni a könnyelműséget. A szakértők szerint a szerencsétlenségek főbb okai a következők:

  1. Hiányos szerkezet;
  2. Rozoga gépek;
  3. Térhiány;
  4. A védelmi berendezések hiánya;
  5. Tisztátalanság;
  6. Rossz világítás;
  7. Rossz levegő;
  8. Szabálytalan ruházkodás;
  9. Könnyelműség;
  10. Tudatlanság;
  11. Mentális állapot;
  12. Hiányos együttműködés.

A szerkezeti és géphiba, a térhiány, a tisztátalanság, a rossz levegő és világítás, a kimerültség és a hiányos együttműködés kérdéseit könnyen elintézzük. Embereink közül senki sincsen túlterhelve. A bérkérdés a mentális állapottal kapcsolatos gondok kilenctized részét kiküszöböli a világból, és a szerkesztési technika megoldja a többit. Hátra van még a szakszerűtlen ruházkodás, a könnyelműség és a vakmerőség kérdése, melyek ellen védekeznünk kell. Ez ott a legnehezebb, ahol hajtószíjak futnak. Most minden újabb berendezésnél minden gépnek saját villamosmotorja van, a régebbieknél azonban a hajtószíjat nem tudjuk mellőzni. Ezért minden szíjat burkolunk. Az önműködő futószalagok mindenhol lépcsőkkel vannak áthidalva, úgyhogy egyetlen munkásnak sem kell átlépnie a pályát. Mindenütt, ahol repülő szilánkok veszedelme fenyeget, kötelesek a munkások védőszemüveget viselni; ezt a veszélyt különben csökkentettük még azáltal, hogy a csiszológépeket drótszövettel vettük körül. Az olvasztókemencék vasráccsal vannak bekerítve és sehol sincsenek fedetlenül hagyott mozgó géprészek, amelyekbe a ruha beleakadhatna. A közlekedésre szánt utat minden körülmények között szabadon tartjuk. A munkások nagyon szeretnek szabályellenes ruhát hordani. Ilyenek a nyakkendők, a bő vagy lebegő ujjak és más ehhez hasonlók. A felügyelőknek erre is vigyázniuk kell és a legtöbbször el is csípik a bűnösöket. Az új gépeket minden irányban ki kell próbálni, mielőtt üzembe helyeznénk őket. Mindennek az a következménye, hogy súlyos szerencsétlenségek nálunk egyáltalán nem fordulnak elő.

Az iparnak nincs szüksége emberáldozatokra.