1918-ban a Szovjetunió vált az első országgá, ami a "bölcsőtől a sírig tartó" egészségügyi ellátást ígért a gyógyászat teljes államosításán keresztül. Az "egészséghez való jog" a Szovjet polgárok "alkotmányos joga" lett.
Úgy hirdették, hogy a rendszer előnye a "költségek csökkenése" és a "pazarlás" megszüntetése, ami a "párhuzamosság szükségtelen duplikációjából," azaz a versenyből származott.
Ezek a célok hasonlóak voltak Obama úr és Pelosi asszony kikiáltott céljaihoz - az egyetemes ellátás vonzó és humánus céljai. Mit ne lehetne ebben szeretni?
A rendszernek számos évtized adatott a működésre, mégis a széleskörű fásultság és az alacsony minőségű munka bénította meg az egészségügyi rendszert. A szocialista kísérlet gödreiben az Orosz egészségügyi intézmények legalább száz évvel lemaradtak az Egyesült Államok átlagos szintjétől. Továbbá a mocsok, a bűz, az épületben mászkáló macskák, a részeg egészségügyi dolgozók, a szappan és a tisztítószerek hiánya mind tetézték a rendszert bénító reménytelenséget és frusztrációt. A hivatalos Orosz becslések szerint a HIV fertőzöttek 78%-a fertőzött vérrel szennyezett, használt tűkön keresztül kapta el a betegséget az állami irányítású intézetekben.
A felelőtlenség, amelyet kifejez az "úgy tesznek, mintha fizetnének, mi pedig úgy teszünk, mintha dolgoznánk" elhíresült Orosz mondás, rémítő minőségű szolgáltatást, kiterjedt korrupciót és számtalan halálesetet okozott. Egy barátom, aki a mai Oroszországban híres idegsebész, százötven rubel havibért kapott, ami egy átlagos buszvezető fizetése egyharmadának felelt meg.
A betegeknek kenőpénzt kellett fizetniük annak érdekében, hogy minimális ellátást kapjanak az orvosoktól és az ápolóktól. Egyszer szemtanúja voltam egy "nemfizető" beteg esetének, aki úgy halálozott el, hogy megpróbálta elérni a hosszú folyosó végén található mosdót az agyműtéte után. Az érzéstelenítés általában "nem volt elérhető" abortuszhoz, vagy kisebb fül, orr, gége és bőrműtétekhez. A lelkiismeretlen bürokraták ezt a zsarolás eszközeként használták.
A betegeket rutinszerűen kitessékelték az ajtón az utolsó szívverésük előtt annak érdekében, hogy lecsökkentsék a rendszeren belüli elhalálozások statisztikáját.
Moszkvai népképviselőként 1987 és 1989 között számtalan panaszt kaptam cserbenhagyásról, egészségügyi apparátcsikok által elfogadott kenőpénzről, részeg mentőszolgálati tisztekről és ételmérgezésről a kórházakban és a gyermekgondozási intézményekben. Emlékszem egy 14 éves kislány esetére, aki a körzetemből származott, és heveny vesegyulladásban halálozott el egy moszkvai kórházban. Azért halt meg, mert egy doktor úgy döntött, jobb lesz spórolni az "értékes" röntgenfilmekkel (amelyet a Szovjetek keményvalutáért importáltak) minthogy leellenőrizze diagnózisát. Ezek a röntgenfilmek megcáfolták volna az általa felállított neuropátiás fájdalom diagnózisát.
Ehelyett az orvos meleg borogatással kezeltette a kislányt, amibe azonnal belehalt. A kislány szüleinek és nagyszüleinek nem volt lehetőségük törvényes jogorvoslatra. Egy állami finanszírozású rendszerben definícióból adódóan nem létezhet jogorvoslat. A kislány nagyszülei nem tudták feldolgozni ezt a veszteséget, és mindketten utánahaltak hat hónapon belül. A doktor nem részesült hivatali megrovásban.
Nem meglepően a kormány bürokratái és a Kommunista Párt hivatalnokai már 1921-ben (három évvel azután, hogy Lenin államosította az egészségügyet) ráeszméltek arra, hogy a betegellátás egalitariánus rendszere őket kizárólag az ellátók és menedzserek szerepében szolgálta, nem pedig a rendszer privát használói szerepében.
Tehát, mint minden országban, ahol az egészségügyet államosították, egy kétszintű rendszert vezettek be: az egyik a "szürke tömegek számára" és a másik egy teljesen más színvonalú szolgáltatással a bürokratáknak és az értelmiségi szolgálóiknak. A Szovjetunióban a munkások és a parasztok tömegével haláloztak el az állami intézetekben, miközben az az orvosság és felszerelés, ami megmenthette volna őket, használatlanul pihent a nómenklatúra rendszerében.
A szocialista kísérlet végén a hivatalos csecsemőhalál Oroszországban két és félszer magasabb volt, mint az Egyesült Államokan, és ötször magasabb, mint Japánban. Az adat, miszerint 1000 élveszületésre jutott 24,5 halál, újfent megkérdőjeleződött az Orosz Parlament számos képviselője által, akik szerint a szám hétszer nagyobb volt, mint az Egyesült Államokban. Ennek alapján az orosz halálozási ráta 55 volt az Egyesült Államokbeli 8,1 halál/ 1000 élveszületése mellett.
Itt érdemes megemlíteni, hogy az Egyesült Államoké az egyik legmagasabb szám az iparosodott országok között, mivel minden halott csecsemőt számol, beleértve a legtöbb halálesetet kitevő halvaszületést.
A legtöbb ország nem számolja a halvaszületést. Néhány ország nem számítja a születés után 72 órán belül bekövetkező haláleseteket. Kubában, ami igen alacsony csecsemőhalállal büszkélkedik, a csecsemőket csak akkor jegyzik be, amikor azok már több hónaposak, így hagyva ki az összes olyan csecsemőhalálozást a hivatalos statisztikából, ami az első pár hónapon belül történik.
Karakalpakföldön, Jakutföldön, Csecsenföldön, Kalmükföldön és Ingusföldön a csecsemőhalálozás megközelíti a 100-at 1000 születésből, ami így ezeket a területeket Angola, Csád és Banglades szintjére helyezi. Évente csecsemők tízezrei esnek az influenza áldozatául, és a tüdőgyulladásban és tuberkulózisban elhalálozott gyermekek száma egyre növekszik. Az angolkór, amit a D-vitamin hiánya okoz és ismeretlen a modern világ előtt, számos fiatallal végez.
A méhkárosodás széles körben elterjedt a 7,3 abortusznak köszönhetően, amin az átlagos orosz nő átesik termékeny korában. Érdemes megjegyezni, hogy számos nő teljesen elkerüli az abortuszt, így 7,3-as átlag azt jelenti, hogy sokan egy tucatnál is több abortuszon esnek át életük során.
Az Állami Statisztikai Bizottság szerint az orosz férfiak várható élettartama még ma is kevesebb, mint 59 év - 58 év és 11 hónap - míg az orosz nőké 72 év. A két szám átlaga 65 év és 3 hónap. Az összehasonlítás végett a férfiak átlagos élettartama az Egyesült Államokban 73 év, a nőké pedig 79 év. Az Egyesült Államokban a teljes népesség születéskor várható élettartama elérte a 77,5 év történelmi magaslatát, ami egy évszázaddal ezelőtt 49,2 év volt. Az orosz születéskor várható élettartam 12 évvel alacsonyabb.
70 évnyi szocializmus után az orosz kórházak 57%-nak nem állt rendelkezésére meleg víz, és a vidéken található kórházak 36%-ban egyáltalán nem volt víz vagy szennyvízelvezetés. Nem hihetetlen, hogy a szocialista kormány, az űrkutatás és kifinomult fegyverek kifejlesztése közben teljesen elhanyagolta polgárai alapvető emberi szükségleteit?
A szolgáltatások megdöbbentő minősége nem csupán a "barbári" Oroszország és más kelet-európai országok jellemzője, hanem az egészségügy állami monopóliumának közvetlen következménye, és bármelyik országban megtörténhet. A "civilizált" Angliában például a műtétek várólistája majdnem 800 ezer az 55 milliós népességből. A legkorszerűbb felszerelések nemlétezőek a legtöbb Brit kórházban. Angliában az egészségügyi kiadások csupán 10 százaléka származik magánforrásból.
Britannia vezető szerepet töltött be a vesedialízis technológiájának kifejlesztésében, mégis világviszonylatban az Angoloké a legalacsonyabb dialízis-ráta. A Brookings Intézet (amely közel sem mondható a szabadpiac támogatójának) szerint évente 7000 csípőprotézisre, 4-20 ezer koronaérműtétre, és 10-15 ezer kemoterápiára szoruló britnek tagadják meg az orvosi ellátást.
A kori diszkrimináció kiváltképpen szembetűnő az összes állami üzemeltetésű vagy magasan szabályozott egészségügyi rendszerben. Oroszországban a 60 év fölötti betegeket értéktelen parazitáknak tartják, a 70 felettiektől pedig megtagadják a legalapvetőbb egészségügyi ellátást is.
Az Egyesült Királyságban a dialízisközpontok 35%-ban elutasítják az 55 éves, krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegeket, és 45%-ban a 65 éveseket. A 75 évesek és idősebbek csak igen ritkán kapnak bármiféle orvosi ellátást ezekben a központokban.
Kanadában a népességet három korosztályra bontják az egészségügyhöz való hozzáférésükre vonatkozóan: a 45 év alattiak, a 45 és 65 év közöttiek, és a 65 év felettiek. Szükségtelen mondani, hogy az első csoport, akiket "aktív adófizetőknek" nevezhetünk élvez elsőbbségi ellátást.
Az államosított egészségügy pártfogói az Egyesült Államokban Szovjet propagandataktikát használnak, hogy elérjék céljaikat. Michael Moore az egyik legkiemelkedőbb és leghatékonyabb szocialista propagandista Amerikában. Filmjében, a Sicko-ban igazságtalanul és kedvezőtlenül hasonlítja össze az összetett és gyógyíthatatlan betegségekben szenvedő, idősebb amerikaiak egészségügyi ellátását a Francia és kanadai nők orvosi ellátásával, akik rutinszerű szülésen esnek át. Ha az ellenkezőjét tette volna, azaz ha az amerikai anyák egészségügyi ellátását vetette volna össze az államosított egészségügyi rendszerek idős betegeivel, a film változatlan maradt volna, csak épp az Egyesült Államok egészségügyi rendszere tűnne a kedvezőnek, az Egyesült Királyság, Kanada és Franciaország pedig barbarisztikusnak látszódna.
Most az Egyesült Államokban az idős nők elleni diszkriminációra készítenek fel minket. Ezekiel Emanuel, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet Klinikai Bioetikai Tanszékének elnöke és Obama egészségügyi reformjainak egyik kitervelője. Továbbá Rahm Emanuel testvére, aki Obama Fehér Házának kabinetfőnöke. Foster Friess beszámolója szerint Ezekiel Emanuel azt írta, hogy az egészségügyi szolgáltatások nem garantálhatóak azoknak, akik
visszavonhatatlanul akadályozottak abban, hogy közreműködő polgárok legyenek. Egy nyilvánvaló példa erre nem biztosítani egészségügyi ellátást elmebajban szenvedőknek.
Vagy álljon itt egy hasonlóképp zavaró cikk, amelynek Emanuel volt a társszerzője, és a The Lancet orvosi folyóirat 2009 januári számában jelent meg. A szerzők azt írták, hogy
a nem vagy faj alapú elosztással szemben a kor alapú elosztás nem szégyenletes diszkrimináció; mindenki különféle életszakaszon esik át, ahelyett, hogy egyetlen korban ragadna. Még ha a 25 évesek prioritásban is részesülnek most, mindenki, aki 65 éves volt, volt egyszer 25 éves is. Egy 65 éves embert másként kezelni sztereotípiákból vagy hazugságokból kifolyólag "korista" lenne; másként kezelni őket, azért, mert több év van a hátuk mögött, nem az.
Az államosított egészségügy hatalmas állami bürokráciát hoz létre - hasonlóan az egységesített iskolai körzeteinkhez -, költséges, munkahelypusztító rendelkezéseket vet ki a munkaadókra a lefedettség biztosítása érdekében, ármegállapításokat vezet be, ami elkerülhetetlenül hiányokhoz és a szolgáltatás minőségének romlásához vezet. Továbbá az egészségügyi szolgáltatás nem áron alapuló elosztásához is vezet (azaz politikai érdekeken, korrupción és nepotizmuson alapuló elosztásához) az állam bürokratái által.
Valódi "megtakarításokat" egy államosított egészségügyi rendszerben kizárólag úgy lehet elérni, ha lecsökkentik az ellátók számát és megtagadják az ellátást - másként nem csökkennek a költségek. Ugyanezeket az érveket használták a gyapottermesztők Délen a Polgárháború előtt. A rabszolgaság bizonyosan lecsökkentette a munkaerő "költségeit," "eltörölte" a béralkuból származó "pazarlást" és elkerülte a "párhuzamosság szükségtelen duplikációit."
Az egészségügy államosításának követelésével az amerikai egészségügyi szakemberek olyanok, mint a bárányok, akik farkast követelnek: nem értik, hogy az Egyesült Államok magas egészségügyi költségei részben abból következnek, hogy az amerikai egészségügyi dolgozóknak világviszonylatban a legmagasabb a díjazásuk. Az egészségügyi ellátás magas költségeinek másik okai a piacot sújtó állami szabályozások, amelyek megakadályozzák a versenyt a költségek csökkentésében. A működési engedélyek, az eszközökre és a munkaerőre vonatkozó engedélyek, és az egészségügyi szolgáltatások elérhetőségét csökkentő további korlátozások megakadályozzák a piaci versenyt és ebből következően magasabb árakat, illetve kevesebb szolgáltatást eredményeznek.
Az államosított egészségügyi rendszerek sehol sem emelték az általános egészséget vagy életszínvonalat. Sőt, igazából mind az analitikus érvelés, mind pedig az empirikus bizonyítékok az ellenkező következtetésre mutatnak. De az államosított egészségügy gyászos bukása az emberek élettartamának és egészségének növelésében nem csökkentette annak vonzerejét a politikusok, adminisztrátorok és értelmiségi szolgálóik szemében, akik az abszolút hatalomra és teljes irányításra törekednek.
A legtöbb ország, amelyet szolgasorsba taszított a Szovjet birodalom, elhagyta a teljesen államosított rendszert privatizáción keresztül, és az egészségügyi rendszerbeli verseny biztosításán át. Mások, beleérve számos Európai szociáldemokráciát, az egészségügy hosszútávú privatizációját, és az orvosi kontroll decentralizációját tervezik. A kórházak és egyéb egységek magántulajdonlása kritikus és meghatározó tényezője egy új, hatékonyabb és emberibb rendszernek.
Yuri N. Maltsev, 2009