Balla Antal – A mindenható állam

Balla Antal – A mindenható állam

A cikk eredetileg megjelent a Magyar Nemzet 1947. február 9.-i számában. Javított változat.

A múlt század politikai írói sokat foglalkoztak a demokráciát fenyegető veszedelmekkel. Rámutattak arra, hogy az államhatalom kiterjesztése szükségképpen azzal jár, hogy megnövekszik a hatalma és befolyása a hivatalnok-osztálynak, amely a törvények és rendeletek végrehajtásával van megbízva. Ennek aztán az a következménye, hogy a demokrácia lassan bürokráciává fajul, és a népek a szabadság eszméjétől lelkesítve hiába ontották vérüket a barikádokon a 30-as és 40-es évek forradalmi mozgalmaiban.

A kérdés, sajnos, napjainkban ismét időszerű. Néhány hónappal ezelőtt az angol könyvpiacon nagy feltűnést keltő könyv jelent meg Ludwig von Mises kiváló osztrák közgazdásztudós tollából ilyen címen: Omnipotent Government (Mindenható állam). Mises nézetei miatt kénytelen volt annak idején elhagyni a náci Németországot és az Egyesült Államokban kapott menedéket. Könyvének megírására az indította, hogy Angliában a parlamentáris demokrácia és az egyéni szabadság klasszikus hazájában nyakra-főre szaporítják az államhivatalokat és egyre növekszik, különösen a gazdasági életben, az állami befolyás. Aggódva veti fel azt a kérdést: vajon a XX. század demokráciája meg tud-e küzdeni a bürokráciával és az egyre szaporodó állami funkciók nem fullasztják-e bele a demokráciát a fasiszta államszörnybe: a totális államba?

Körülbelül 100 évvel ezelőtt jelent meg Wilhelm von Humboldtnak, a nagy német politikusnak és gondolkodónak az állami beavatkozásról szóló méltán klasszikusnak tartott, sokat idézett munkája. Ez még Goethe és Kant Németországának szellemi terméke. Abból az alapelvből indult ki, hogy értelmes emberi lény számára nem lehet elképzelni magasztosabb és emberibb célt, mint lelki tehetségeinek minél szabadabb kifejlesztését. Ennek a célnak elérésére legelsősorban a szabadság szükséges, hogy a szellem kifejthesse a benne rejlő képességeket. Könyve nem gyakorolt maradandó hatást a német közgondolkodásra. Németországban a század második felében a porosz militarista szellem diadalmaskodott a humanista bölcselet helyett, a porosz rendőrállam fejlődött tovább és száz évvel később Hitler megindította minden idők legpokolibb hadigépezetét Európa meghódítására.

A XIX. század liberális demokráciája, mely az eszményi emberi jogokat és a népek békés együttélését tanította, sehol sem valósult meg. Hamisnak bizonyult az a szépen hangzó elmélet, hogy a centralizmus és a korlátlan állami hatalom a római császárság korától kezdve mindenütt csökkenőben van, és a polgári demokratikus állam lép a militarista állam helyébe. És kialakult Németországban, Franciaországban és nálunk, Magyarországon is a 67-es kiegyezés után az a bizonyos meghamisított szabadelvűség, melyet etatizmusnak szoktak nevezni.

Nálunk, Magyarországon a centralista törekvések ellen főleg Kossuth Lajos harcolt. Szenvedélyes híve volt a megyei és községi autonómiának, amit a demokrácia elengedhetetlen kellékének tartott. A miniszterek és a kormány mindenhatósága, amely Magyarországon a két világháború között érte el a tetőfokát – szerinte – szolgaságba süllyeszt minden nemzetet. A bürokráciától Kossuth rettentően félt.

„Nincs semmi – írja – ami kártékonyabban hatna egy nemzet politikai erkölcsiségére, mint a hivatalt osztogató kormánypatronázs mértéktelen kiterjesztése.” „Oly forrása ez a nemzet elrohasztásának, amely elegendő arra, hogy a még különben bölcsen vezetett demokráciában is az erkölcsök megmérgeztessenek…” „Azok a nemzetek a legboldogabbak – írja máshol – melyek legkevésbé kormányoztatnak. … Erős kormány: gyámság, s akinek gyámja van, ha nem hülye, hát kiskorú.”

Az új Magyarország megalapítójának intelmei ma is időszerűek. A 67 utáni fejlődés a teljes megtagadása mindannak, amit Kossuth Lajos hirdetett. Hatalmas, öncélú hivatalnokosztály fejlődött ki, a népesség – mint a nagy száműzött megjövendölte – valósággal két részre oszlott: olyanokra, akik közhivatalokban ültek és olyanokra, akik szerettek volna bejutni.

A kérdésről, melyet a kiváló osztrák közgazdász tudós felvet, érdemes nekünk is gondolkodni. Vajon az új – szociális – demokrácia nem fog-e ugyanúgy elfajulni etatizmussá, állami mindenhatósággá, mint a liberális demokrácia a XIX. és a XX. században, és nem fenyegeti-e új szolgaság a demokratikus népeket?

Mises felhívja a figyelmet arra, hogy a beavatkozások különböző fajai: az állami intervenciók, a védővámrendszer, az ipar állami támogatása, a túlzásba vitt szociális védelem, mind arra valók, hogy mértéktelenül megnöveljék az államhatalmat, ami természetesen a törvények és a rendeletek tömegét végrehajtó bürokrácia hatalmának megnövekedését jelenti. Megállapítása szerint Anglia, a demokrácia bölcsője ma az etatizmus felé halad. Ez azonban nem oldja meg sem a termelés kérdését, sem belső társadalmi békét és harmóniát sem teremt. Csak a belső meghasonlást idézi elő és teremt egy zavaros, beteg világot. És ha ez világszerte elharapózik, egy ultima ratio marad: az atombomba, napjaink szörnyű, rettegett instrumentuma.

A gazdasági élet állami támogatása nem vezet célhoz; ezt már Marx elítélte, hangsúlyozván, hogy a munkásosztálynak semmi haszna nincs belőle. A nemzetközi béke szempontjából veszedelmes a gazdasági nacionalizmus minden formája. Az új háború előkészítésének legbiztosabb módja a nemzeti termelés körülbástyázása a védővámokkal és egyéb megszorító rendszabályokkal. Az emberiség egyik legnagyobb szerencsétlensége, hogy a régi pacifista és humánus elveket hangoztató liberális demokrácia aláhanyatlott és a gazdasági szabadságot agyoncsapták az állami beavatkozások különböző nemei.

Az emberiség fejlődésében sajnos nem a józan ész, hanem a szenvedélyek játsszák a vezető szerepet. A nagy kapitalizmus és a politikai imperializmus összeölelkezéséből született meg az 1914 előtti világrend, az összes eredendő bűnök összegzéséből támadt az olasz és a német fasizmus. A fasizmus elméleti alapja az állam istenítése. Ez az egyetlen létforma; benne olvad fel minden létmegnyilvánulás; az egyén semmivé válik, rongy számmá, pozdorjává aljasul. Jogai nincsenek, testestől-lelkestől a nagy fikciót1, a mindenható államot szolgálja, amely bürokráciájában és vezérében ölt testet.

Ez az államtípus megbukott, csak most ne közeledjen felé más jelszavakkal: az állami beavatkozás, esetleg a szociális védelem jelszavaival a demokratikus állam! A jelek még Angliában, a szabadság hazájában is azt mutatják, hogy ez a félelem nem egészen alaptalan. Az állami beavatkozás azzal jár, hogy a bürokrácia a rendeletek sokaságával bizantikus formulákba burkolja az egész életet. Lassanként egyetlen lépést sem tehetünk hatósági ellenőrzés vagy beavatkozás nélkül. A bürokrácia hajlamos arra, hogy önmagát szaporítsa és erősítse. Ezt láttuk Magyarországon az úgynevezett szabadelvű korszakban.

A demokrácia nagy problémája nálunk és külföldön is az, hogy megerősödjék. Megszilárdítani és biztosítani az egyéni szabadságot és ugyanakkor fenntartani a belső rendet. A szabadság és a rend harmóniába hozatala a demokrácia nagy és nehéz kérdése. Megvalósítani a társadalmi kiegyenlítődést anélkül azonban, hogy gúzsba kössük az egészséges, szabadon mozgó termelő erőket. Ez a másik nagy kérdés.

Az államhatalom kiterjesztése, a sok új hivatal, rettentő pénzösszegekbe kerül. Roosevelt elnök New Deal-je megsokszorozta Amerikában a közhivatalnokok számát. Eddig tudtunkkal 600 000 közhivatalnokot bocsátottak el az Egyesült Államokban. Tanuljunk a múltból, ne hozzuk vissza a 67-es kiegyezés utáni etatizmust, mely kitenyésztette az öncélú magyar bürokráciát. Az államhatalom növelése közeledés a fasiszta állameszményhez. A mindenható állam és a demokrácia megsemmisítő viszonyban vannak egymással, és azok, akik az államhatalom kiterjesztését követelik, megtagadják a demokrácia belső mivoltát.

  1. [A szerző itt a nagy klasszikus liberális, Frédéric Bastiat híres mondására utal: Az Állam az a nagy fikció, amely által mindenki megpróbál mindenki más költségére élni.]

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):