Honnan tudhatnánk, hogy a közvilágításnak az a jó megszervezése, ahogyan az állam csinálja?
A termékek piacán a “jó” egyetlen értelmezhető jelentése az, hogy a fogyasztók más termékekkel szemben szívesebben választják. Mivel az állami közvilágítás egy monopólium, és nincsenek más termékek, de még a nem-vásárlás szabadsága sem, így lehetetlen megállapítani, hogy a népesség valóban szívesebben választja-e az állam közvilágítását, mint a lehetséges piaci alternatívát.
De még ennek tudatában is feltételezhető, hogy a közvilágítás nincsen jól megszervezve. Elmondom, miért.
Az innováció mindig költséges. Az újítás bevezetésének első időszakában az üzemeltető veszteséget szenved, kiadásai vannak. Miért vág bele mégis? Mert feltételezi, hogy néhány év, akár évtized elteltével az újításának köszönhetően a forgalma megnövekszik, vagy a költségei csökkennek, és ennek köszönhetően nem csak a kezdeti veszteségei térülnek meg, hanem összességében magasabb nyereséggel is számolhat.
Tehát az újítás, a fejlesztés ösztönzője a kézzel fogható anyagi nyereség. Az államnak azonban mégis milyen nyeresége lenne, ha hirtelen mondjuk 200m hatósugarú mozgásérzékelővel szerelné fel a lakóközösségek utcalámpáit (hogy ne égjenek akkor, amikor hosszú órákon keresztül senki sem jár az utakon)? Kiad rá egy csomó pénzt, és mit kap cserébe? Semmit. A közvilágítás nem olyan súlyú probléma, hogy komoly szavazatokat lehetne nyerni a fejlesztésével, másfajta nyeresége az államnak pedig nincs, hiszen adókat költ, inflál, vagy hiteleket vesz fel, és ezeknek az összege semmilyen összefüggésben nincs a közvilágításban végzett fejlesztésekkel. A bevétele ugyanakkora marad, függetlenül attól, hogy fejleszti-e a közvilágítást vagy sem.
Így az ő szempontjukból a közvilágítás megújításába történő befektetés egy nettó veszteség. Pénzt költenek rá, amit zsebre is rakhattak volna, és semmilyen kézzel fogható nyereségük nem képződik az egészből.
Az államnak mint szolgáltatónak az az üzleti modellje, hogy: csináljunk mindent a legolcsóbban, úgyse választhatnak mást, költsünk minél kevesebbet olyan dolgokra, amik nem vesznek minden forinttal szavazókat (mint pl. a nyugdíjemelés vagy a rezsicsökkentés) és költsük propagandára, ami így megmarad. (A propaganda a kevés valódi megtérüléssel kecsegtető állami befektetések egyike. [1] )
Ésszerűen feltételezhető, hogy ezekkel az ösztönzőkkel, ezzel a hozzáállással nem a legjobb minőségű, leginnovatívabb, leggazdaságosabb, legjobban megtervezett szolgáltatások fogják jellemezni az állami szférát, és erről empirikusan is meggyőződhetünk, ha megnézzük például a Magyar Államvasutat, a Magyar Postát, vagy a magyar közutakat. Szemmel látható, hogy elhanyagolt állapotban vannak, és az utolsó fillért is megspórolják a karbantartásukon. Amikor meg mégis jön egy-egy felújítás, azt harsány és költséges propaganda-csinradatta kíséri, és általában végül háromszor annyiért sikerül összehozni, mint amit a magánszektorban a legnagyobb luxusért el mertünk volna képzelni.
Lehet, hogy ha összevetnénk, mennyi adóforintba kerül az állami, és mennyit kéne fejenként befizetnünk egy magáncégnek – úgy, hogy mellette talán nem ezeket az ócska, sárga, színtorzító nátriumlámpákat használnák, és esetleg nem égnének (fényszennyezéssel zavarva a környék állat-, rovar- és növényvilágát) akkor is, amikor egy lélek sincs az utcán, aki hasznukat látná – akkor Te is a magán alternatívát választanád. Csak éppen nincs lehetőségünk ilyen összehasonlításra.
[1] Nyilván az államnak térül meg, és nem az adófizetőknek – de ki az a naiv, aki még mindig feltételezi, hogy az állam az adófizetőkért van, és valami mesébe illő önzetlenséggel az adófizetők jólétét szolgálja?
