Szabadság vészhelyzet idején

Szabadság vészhelyzet idején

 

A kaotikus időszakok és a vészhelyzetek az emberi élet természetes részét képezik. Soha nem fogunk megszabadulni tőlük. Hogy miként reagálnak az emberi társadalmak a fel-felbukkanó vészhelyzetekre, azt a káoszt megelőző rendezett idők során elvetett ideológiai és eszmei magvak határozzák meg. A békés időszak a vetés ideje. A káosz során learatjuk mindannak gyümölcsét, amit előtte elvetettünk.

Radikális változások ritkán következnek be békeidők során. A vészhelyzetek káosza azonban ledönti az addig áthatolhatatlannak tűnő gátakat a változások hullámai előtt és olyan gyorsan virrad az emberekre egy új világ, új intézmények és új berendezkedés uralma alatt, hogy gyakran észre sem veszik, mi történik.

Az államtól való szabadság szószólói évszázadok óta kihangsúlyozzák, hogy a vészhelyzetek során „az állam a végsőkig feszíti a hatalmát”. Ennek az oka – ahogyan azt most mindannyian a saját szemünkkel láthatjuk – az, hogy a vészhelyzetben az emberek sokasága könyörögve kérleli az államot, hogy feszítse a végsőkig a hatalmát és kényszerítsen olyan zsarnokságot az emberekre, ami békeidőben elképzelhetetlen lett volna. Miért követelik a zsarnokságot? Mert a vészhelyzetet megelőző békés időszak ideológiai tana a zsarnokág tana volt. Mert nem a társadalmi hatalomba, hanem az állami hatalomba vetett hit magvait szórták el a sokaság elméjében. Mert a kor eszméje nem az önkéntes együttműködés, hanem a központi kényszer elve.

A káosz pillanata az, amikor mindenki az elméjében gyökeret vert eszméktől kér útmutatást. Amikor az út előttünk beláthatatlan, amikor a holnap kiszámíthatatlan, a filozófiai alapelveinkhez fordulunk és azt az utat járjuk, amit az elveink javasolnak.

A szocializmus napjaink jelszava és hívószava. A szocialista eszme dominálja a modern szellemet. Támogatják a tömegek, kifejezi mindenki gondolatait és érzelmeit; megpecsételte korunkat. Amikor a történelem elbeszéli a krónikánkat, a fejezetünk fölé azokat a szavakat fogja írni: ’A szocializmus korszaka.’

Ezekkel a szavakkal kezdte Ludwig von Mises Szocializmus című kötetét. Mondhatnánk, hogy mivel a fejezetünk a szocializmus korszaka, a sokaság elméjében gyökeret vert filozófiai alapelv az agresszió, a központi hatalom általi erőszakos kényszerítés elve, így a vészhelyzetek pillanatában ennek az elvnek az útját járja az emberi közösség. Ez azonban azt a hamis benyomást keltené, hogy volt valaha olyan időszak, aminek szellemét az önkéntes együttműködés eszméje dominálta.

Az igazság az, hogy ilyen korszak soha nem létezett. A szabadság nem a múltunk, amit elveszítettünk, hanem a jövőnk, amit el kell nyernünk. Az agresszió nem az emberi devolúció, hanem az ember alapértelmezett erkölcsi kódexe, amit épp úgy vall (egy statisztikailag elhanyagolható kisebbséget leszámítva) minden modern ember, mint minden emberi ősünk tízezer vagy százezer évvel ezelőtt, és minden állati emberelőd.

Az átlagember gonoszsága egyetemes jelenség. A gondolat, hogy mások kirablása, hogy békés, non-agresszív emberek megtámadása kategorikusan tilos magánszemélynek és állami alkalmazottnak egyaránt, bármennyire is kívánatos célokat hozzon el a rablás és a támadás, olyannyira távol áll az emberi fajtól, mint a lebegés. Minden embernek van egy sajátos erkölcsi kódexe. És mindegyik kódexből hiányzik az agresszió kategorikus tilalma.

Vannak olyanok, akik libertáriusnak nevezik magukat. A libertárius gondolkodók úgy definiálják a libertarianizmust, mint aminek a központi tétele a non-agresszió elve. Azonban az önjelölt libertáriusok elsöprő többsége még békeidőben is vállaltan pártolja az agressziót. Elutasítják az állam nélküli társadalom célját és támogatják az állam létezését. Azonban nincsen állam agresszió nélkül. Nincsen állam, ami ne adóztatásnak nevezett törvényes rablással tenne szert vagyonára. És nincsen állam, ami ne kényszerítené ki, hogy végérvényes bíróként ítélkezhessen a territóriumában felmerülő minden konfliktusban. Nincsen állam, ami ne támadná meg azokat, akik élnek „az állam ignorálásához való jogukkal” és úgy döntenek, többé nem kívánnak élni az állam törvényei, bírói és rendőrei által nyújtott szolgáltatással.

Az elvhű élet olyan ritka kiváltság, amire nemzedékenként csupán egy maroknyi ember képes. Többnyire azoknak sem sikerül, akik rendelkeznek a szellemi képességgel ahhoz, hogy felfogják az elvet. A non-agresszió szép és jó – mondják – és valóban remek társadalmat épít, de egy minimális agresszióra itt meg ott mégis szükség van. És akik békeidőben minarchisták és min-agresszionisták, azok vészhelyzet esetén a sokasággal karöltve fognak könyörögni a zsarnokságért. Ezt illusztrálandó, miután a világjárvány következtében súlyosan megemelkedtek bizonyos termékek árai, nem csupán az általános magyar közvélemény követelte az árplafonokat, nem csupán a politikusok tettek olyan fenyegetéseket, hogy súlyos büntetéssel fognak lesújtani a nyerészkedőkre, hanem még a magyar önjelölt libertáriusok között is szép számmal akadtak olyanok, akik az árkontrollt támogatták.

Mindenesetre a világjárvány remek lehetőséget biztosít arra, hogy körbejárjunk néhány témakört. Így a következőkben két kérdést szeretnék megvitatni: egyrészről szeretném körüljárni a járványra adott világszintű állami reakciót – mind  a konkrét lépéseket, mind az eszmei hátterét – másrészről szeretném felvázolni, hogyan reagálna egy hasonló helyzetre egy libertárius társadalom, azaz állam nélküli társadalom.

I.

Talán a legmegdöbbentőbb jelenség az egész koronavírus világjárvány kapcsán az, hogy mennyire magától értetődőnek veszi mindenki – a politikusoktól kezdve a közemberig – hogy az államra vár a helyzet megoldása. Senki egy percre sem állt meg és gondolta át, hogy mi is történik, és milyen alapelvet is ültetnek ezzel a gyakorlatba.

Az alattvalói egészségének megőrzése jegyében az államok a világ minden táján totalitárius hatalmat kezdtek gyakorolni egyik napról a másikra. Van, ahol bezártak minden éttermet, kocsmát, bezárták a parkokat, a játszótereket, megtiltották, hogy egészséges emberek elhagyják a házukat, megtiltották a munkavégzést az állam által „létfontosságúnak” minősített vállalatok dolgozóin kívül mindenkinek, megtiltották a kilakoltatásokat, befagyasztották a bérleti díjakat, megtiltották a be- és kiutazást, megtiltották a csoportos összejöveteleket és így tovább az olyan intézkedések végeláthatatlan listáján, amiket „békeidőben nyíltan elleneznének”.

De a helyzet az, hogy most is békeidő van. Semmiféle háború nem tört ki. Egy betegség kezdett el terjedni a világon, az államok pedig úgy döntöttek, hogy semmilyen törvény, semmilyen alkotmány, semmilyen tulajdonjog nem gátolhatja meg őket abban, hogy megpróbálják megállítani a terjedését.

Látjuk, hogy milyen döbbenetes premisszára épül a járványra adott állami intézkedés? Az állam totalitárius uralmat gyakorolhat, hogy megelőzze a megelőzhető elhalálozásokat.

A hírek ma arról számoltak be, hogy

Skóciában jó néhány kocsma nyitva maradt a hatósági tiltás ellenére is, őket rendőrök záratták be … [A rendőrfőnök] elmondta, hogy tudják, hogy néhány kocsma addig akar nyitva maradni, amíg erővel be nem zárják őket, de ezt rendkívül felelőtlen magatartásnak mondta, ami életeket sodor veszélybe.

Az állam ügynöke szerint „életeket sodor veszélybe” a kocsmák nyitvatartása, így a fizikai erőszak használatával zárják be őket.

Az egyik legfontosabb művelet, amit az erkölcsi kérdések boncolgatása során elvégezhetünk, megkeresni a szóban forgó erkölcsi alapelvet, majd egyetemesen alkalmazni azt minden releváns esetre.

Világosnak kell lennie, hogy ezek a skót emberek előnyben részesítik a kocsmázást, mint az egészségügyi kockázataik csökkentését. Félrevezető azt mondani, hogy „életeket sodor veszélybe” a kocsmák nyitvatartása. A valóság az, hogy az emberek preferenciasorrendjei különbözőek, és vannak, akik szeretnék veszélybe sodorni a saját életüket azzal, hogy világjárvány idején kocsmázni mennek.

Alkalmazzuk tehát a szóban forgó erkölcsi elvet minden releváns helyzetre. Vannak, akik veszélybe sodorják a saját életüket különböző extrém és nem annyira extrém sportokkal. Vannak, akik az életüket kockáztatják, hogy különböző világrekordokat döntsenek meg. Vannak, akik dohányoznak. Vannak, akik alkoholt fogyasztanak nyilvánvalóan káros mértékben. Vannak, akik szörnyűséges minőségű ételeket esznek. A WHO adatai szerint az influenza évente 290 000 – 650 000 halálos áldozatot szed világszerte. Az Egyesült Államokban minden 27. másodpercben meghal valaki hatalmas mértékben megelőzhető szív- és érrendszeri betegségek következtében – ami évente 17 millió életet követel. Naponta 12 000 ember hal meg közvetlenül a légszennyezéshez köthető okoknál fogva, és naponta több mint 3500 ember hal meg közúti balesetben.

Az elmúlt három hónapban eddig körülbelül 25 ezren vesztették életüket a koronavírus miatt, és ez a szám kétségtelenül jelentősen növekedni fog a következő hetek során.

A koronavírusra adott állami reakció mögött az a gondolat áll, hogy nem az egyének felelősek a saját egészségükért, hanem az állam felelős az alattvalói egészségéért – és ennek biztosítása végett elkobozhatja a lakosság magánjavait, államosíthatja és irányítása alá vonhatja az egész gazdaságot és mindenki magánéletét addig a legapróbb részletig, hogy mikor és mikor nem léphetnek ki a saját házukból.

Azonban a következőt kell látnunk. Az, hogy a COVID-19 egy járvány, az érrendszeri megbetegedés pedig nem, mit sem változtat a képleten etikai szempontból. Mint ahogyan az sem számít, hogy 650 000 ember vagy annál nagyságrendekkel több ember hal bele egy betegségbe. Erkölcsi szempontból nincsen semmilyen objektíven megállapítható határvonal a halálozási számokban, amin túllépve azt mondhatnánk, hogy a totalitárius uralom igazolt. Pusztán alaptalan, önkényes és irracionális különbségtétel azt mondani, hogy X halálozási okra gonosz és erkölcstelen zsarnokság volna ugyanaz az állami válaszreakció, ami Y halálozási okra helyes és felelős kormányzás, csupán azért, mert Y potenciálisan több halállal járhat. A „több elhalálozás” – bármennyire is tragikus – nem egy erkölcsi kategória, ami erénnyé változtatja a gonoszt. Ha a „határon gondolkodunk,” abszurd az elgondolás, hogy valakinek a halála – amivel az elhalálozottak száma átlépi a bűvös határt – valahogyan pompás dologgá változtatja azt, amit eddig zsarnoki gonoszságnak tartottunk.

Ha a világjárványra adott válaszreakció mögötti elvet egyetemesen alkalmaznánk, a civilizációnk már rég csupán emlék volna. Hiszen ha összeadjuk azoknak a haláleseteknek a számát, amiket a koronavírusra adott zsarnoki reakciókhoz hasonló intézkedésekkel meg lehetne akadályozni, amiket meg lehetne előzni, ha az állam mindenkit végérvényesen a saját otthonába zár, évente több tíz millió megelőzhető elhalálozással szembesülünk. Ha elvetjük a gondolatot, hogy elsősorban mindenki önmaga felelős a saját egészségéért és a saját élete fenntartásáért, ha – ahogyan az a koronavírus beköszöntével megtörtént – a gyakorlatba ültetjük az elvet, miszerint semmilyen gátja nincsen a totalitarizmusnak, amíg az állam célja az, hogy meggátolja a valamelyik kiválasztott okból fakadó elhalálozásokat, akkor eljutunk a logikus konklúzióig, hogy a totális diktatúra a kívánatos és a helyes kormányzás.

Mindenki tudja, hogy kockázatot vállal, amikor autóba ül – ahhoz hasonlóan, ahogyan tudják, hogy kockázatot vállalnak, amikor világjárvány idején emberek közé mennek. Mégsem alkalmazzuk az utóbbi esetén használt eljárást az előbbire, pedig naponta több ezer életet lehetne megmenteni vele. Az államok demonstrálták, hogy a gazdaság szinte totális leállításától sem rettennek vissza, hogy megállítsák a koronavírust. Az államhívő tömeg pedig követeli a zsarnokságot. Kommentek ezrei és tízezrei követelték a kötelező karantént mindenki számára és hanyagnak minősítették a kormányt, ami nem tesz eleget a követelésnek. Örvendtek, amikor a kormány végre bejelentette a kijárási korlátozást. Hanyag volna az a kormány, ami a világjárvány után nem sújt le a szabadságunkra és nem tartja fenn a kijárási tilalmat, hogy megelőzze a napi sok-sokezer halálesetet, ami megelőzhető volna, ha az országot és a világot egy gigantikus börtönné alakítják?

Az igazság mindezzel kapcsolatban az, hogy a koronavírusra adott reakció teljesen igazolatlan; a mögötte meghúzódó elv földi pokollá változtatná az életünket, ha egyetemesen alkalmaznák. És a sokaság nem elvi alapon követeli ezeket a dolgokat (ha legalább a következetességet becsülhetnénk bennük!), hanem páni félelemből.

Logikusan két opció áll előttünk: vagy őrültség mindaz az erőszakos korlátozás, amit a világ kormányai csinálnak a fertőzés megállítása végett, vagy őrültség volt eddig nem bevezetni és a koronavírus után nem érvényben hagyni azt, amíg véget nem vetnek az összes többi halálesetnek.

II.

Szemtanúi lehetünk annak, hogyan is reagál egy világjárványra egy államista társadalom. De mi történne egy szabad társadalomban?

Gyakori a kérdés, hogy mi lenne a libertárius megoldás X és Y problémára. De látnunk kell, hogy számos esetben nincsen olyan, hogy libertárius megoldás egy államista rendszeren belül. Hogy egy tőlünk idegen fogalmat használjunk, a problémák interszekcionálisak. Nem lehet elkülöníteni őket és izolált libertárius megoldást adni rájuk, amíg minden más állami beavatkozás változatlan marad.

Amikor a libertárius megoldásra kíváncsiak, sokan úgy gondolják, hogy a libertárius megoldás még mindig egy olyan keretrendszeren belül értendő, ahol létezik állam, ahol a rendőrség állami monopólium, ahol létezik köztulajdon utcák és közterek formájában, és így tovább.

Azonban a szabad társadalom az állam nélküli társadalom, így itt nem azt írjuk le, hogy milyen intézkedéseket kellene hoznia egy „libertárius kormánynak”, hanem azt, hogy mi történne egy önkéntelvű társadalomban, ahol magántulajdonban vannak az utcák, parkok és terek, és ahol egyetlen csoport sem kezdeményezhet erőszakot olyan emberek ellen, akik nem sértették meg mások tulajdonjogát.

Mindenekelőtt egy szabad társadalomban is létezne a kijárási tilalomnak megfelelő intézkedés. Ez azonban nem agresszív kényszeren, hanem önkéntes szerződésen alapulna.

A magántulajdonra alapuló társadalom több formát ölthet. Ezek nem egymást kizáró, hanem egymás mellett létező berendezkedések lesznek.

Létezhetnek magánvárosok, ahol minden utca, minden park, minden tér, akár minden épület a város alapítójának vagy alapítóinak tulajdonában áll, a lakosok pedig tőlük bérlik az épületeket és a bérleti szerződésben lefektetett módon vehetik használatba a nyilvános területeket. Az emberek annak alapján választanák ki, hogy melyik magánvárosban szeretnének lakni, hogy melyik város szabályai felelnek meg a saját ízlésüknek és a saját elképzelésüknek a helyes társadalmi berendezkedésről.

Így amikor valaki a különböző városok választékát böngészi, amikor elolvassa a bérleti vagy tagsági szerződést, látni fogja, hogy milyen feltételekkel veheti vagy nem veheti használatba a város utcáit és tereit különböző vészhelyzetek esetén. A tulajdonosok a szerződésbe foglalhatják, hogy szabad hozzáférést biztosítanak a vásárlóknak minden utcához, kivéve abban az esetben, ha járvány üti fel a fejét a városban. Volnának városok, ahol kijárási korlátozást foglalnának a szerződésbe, mások csupán azok számára korlátoznák az utcákhoz való hozzáférést, akikről bebizonyosodott, hogy fertőzöttek.

Látnunk kell, hogy a magánváros és a bérlő közötti szerződés kategorikusan különbözik az államista rendtől, mivel az előbbi szerződéses, beleegyezéses alapon nyugszik, míg a másik alapja a központi kényszer bármiféle világosan lefektetett szerződés nélkül, amit mindkét fél önként aláírt volna – vagy dönthetett volna úgy, hogy nem ír alá – ahogyan a szerződések működnek.

Mint ahogyan azt is látnunk kell, hogy egy szabad társadalomban a szerződésekről való gondolkodás, úgymond a szerződéskultúra is egészen más volna, mint az államista berendezkedésben. Az emberek nagyon jól tudnák, hogy sok múlik azon, hogy milyen szerződéseket írnak alá. A nemtörődömség, a figyelmetlenség a szerződéskötés során sokkal kisebb méreteket öltene, hiszen nem létezne központi hatalom, ami arra kényszerítené a várostulajdonosokat, hogy eltérjenek a szerződésben foglaltaktól. Így arra kell számítanunk, hogy egy ilyen szerződésben nagyon pontosan definiálnák, hogy mi minősül olyan járványnak, ami érvénybe lépteti a szerződés járvánnyal kapcsolatos kikötéseit, és figyelmesen leírnák, hogy milyen szabályok érvényesek a város területeinek használatára annak függvényében, hogy mekkora méreteket ölt a járvány.

Így akik jobban tartanak a megbetegedéstől, az idősebbek, vagy akik más betegségektől és krónikusan legyengült immunrendszertől szenvednek, biztosra mehetnek, hogy egy járvány idején a lehető legnagyobb mértékben csökkentik a kockázataikat azzal, hogy gondosan megválasztják a lakhelyüket. Ugyanígy azok, akik előnyben részesítik a szabad mozgást, mint a kockázatcsökkentést, akik inkább mennének kocsmázni, mint karanténba, megtehetik, ha ezt szem előtt tartva választják ki a várost, ahol lakni kívánnak.

Azonban nem választaná mindenki azt, hogy magánvárosba költözik. A magánváros mellett léteznének kisebb közösségek és szomszédságok is, ahol nem egyetlen alapító-tulajdonos (vagy a tulajdonosok csoportja) adná bérbe az ingatlanokat, hanem maguk a lakók lennének nem csupán a saját házaik tulajdonosai, hanem az utcák és terek résztulajdonosai is. Például összefoghat néhány család és dönthetnek úgy, hogy megalapítják a saját zárt szomszédságukat. Vagy megvásárolnak egy nagyobb földterületet, vagy – ha érintetlen, mások által birtokba nem vett, tulajdonos nélküli területről van szó (hiszen az állam nélküli társadalomban nincsen központi hatalom, ami kijelenti és kikényszeríti, hogy az övé minden tulajdonos nélküli terület) – elsőként veszik birtokba azt, és közösen finanszírozzák az utakat a házaik között. Ha valamelyikük eladná a házát, azzal együtt eladná az utcák tulajdonrészesedését is. Ebben az esetben sokkal közvetlenebb módon hozhatják meg a döntést a lakók az utcák és terek használatáról járvány idején.

Ha egy másik, hasonló szomszédság mellé építkeztek, feltételezhetően megegyeznének a környező szomszédságok lakos-tulajdonosaival, és gyakran kölcsönösen hozzáférést biztosítanának egymás utcáihoz és tereihez. Járvány vagy más hasonló vészhelyzet esetén azonban dönthetnének úgy, hogy lezárják a hozzáférést mások előtt az utcáikhoz a terjedés minimalizálása végett.

Ahogyan olyan települések is lesznek, amelyek igen hasonlóak lesznek a mostani városainkhoz, de az utcák azok tulajdonában lesznek, akik közvetlenül abban az utcában laknak. Az átmenet az államista társadalomból a szabad társadalomba a közterek privatizációjával járna, és én úgy látom, hogy a legkézenfekvőbb és a legigazságosabb megoldás, ami az utcák privatizációját illeti, elosztani azok tulajdonrészesedéseit azok között, akik ténylegesen ott laknak. Így egy járvány kitörtekor egy adott utca lakói már az első hírek megjelenésekor úgy dönthetnek – ha addig nem tették volna a bűnözés megelőzése végett – hogy kapukkal zárják el az utcáikat és szigorítják, hogy ki járhat arra ahelyett, hogy a központi döntésre várnak, ami talán túl későn érkezne.

Amikor a libertárius megoldás felől érdeklődnek bizonyos kérdések kapcsán, gyakran elfelejtik, hogy a közterek magántulajdonlása a libertárius rend központi részét képezi és jelentős szerepet játszik a problémamegoldásban. De ahogyan azt láthattuk, a tulajdonlás többféle formát ölthet, több-kevesebb hatékonysággal, sajátos előnyökkel és hátrányokkal.

De amit fontos kihangsúlyozni, az az, hogy senki sem volna kiszolgáltatva egy központi hatalom parancsutasításainak, ami vagy azt a döntést hozza, amit az ember látni kíván, vagy nem. És senkit sem kényszerítenének az akarata ellenére, hogy jobban csökkentse az egészségügyi kockázatait annál, amennyire ő maga szeretné. A szabad társadalom mindenki számára lehetőséget biztosít, hogy abban a berendezkedésben éljen, ami a leginkább igazodik a saját preferenciáihoz. Aki nagyobb védelmet akar a járványok elől, annak épp úgy érvényesülhet a kívánsága, mint annak, aki nagyobb kockázatot kíván vállalni.

Az utcák magántulajdonlása magába foglalja, hogy a tulajdonosok határozzák meg a belépés feltételeit. Jelenleg a megbetegedések tesztelése egy központi hatalom kezében van; az állam dönt arról, kit teszteljenek, az állam szerint – legalábbis Magyarországon – csak azokat kell tesztelni, akik a koronavírus tüneteit mutatják, annak ellenére, hogy sokak tünetmentesen átvészelik. Dél-Koreának a jelek szerint úgy sikerült alacsonyan tartani a fertőzések számát, hogy irdatlan mennyiségű tesztet végeztek el a lakosságon. Ha a tesztelés valóban hatékonyan csökkenti a betegség terjedését, egy szabad társadalomban azt látnánk, hogy egyre több kisebb körzet és terület alkalmazná ezt a megoldást. Bizonyos utcák, körzetek vagy városok tulajdonosai csak akkor engednék a belépést, ha a látogatók hajlandóak átesni a teszten. A tesztelés nem egy központi hatóság döntésén múlna és semmilyen törvény által felszentelt bűnszervezet nem támadna rá azokra, akik az általa kiállított engedélyek és egészségügyi végzettség nélkül merészelnek teszteket végezni.

A problémát illusztrálandó, Bencsik János független országgyűlési képviselő 2020. március 18.-án határozati javaslatot nyújtott be az országgyűlés elé azzal a céllal, hogy engedélyezzék, hogy ne csak az állami, hanem a magán egészségügyi szolgáltatók is végezhessenek teszteket. Bencsik úr szavaival:

A járvány egyre fokozódó terjedésének következtében az elmúlt időszakban több helyi önkormányzat … részéről felmerült az ötlet, hogy saját költségvetésük terhére szerződést kössenek magánegészségügyi szolgáltatókkal a területükön esetlegesen felmerülő új koronavírus-fertőzés gyanúja esetén az érintettek vizsgálatára, továbbá szükség esetén a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező fekvőbeteg-ellátó intézmény infektológiai osztályára való beszállítására.

Információim szerint van olyan település, ahol már a szerződés megkötéséhez szükséges határozatot is meghozta a képviselő-testület, azonban annak aláírására mégsem került sor tekintettel   arra,   hogy   az   érintett   önkormányzatok   értelmezése   szerint a Nemzeti Népegészségügyi Központnak a 2020. évben azonosított új koronavírussal kapcsolatban kiadott eljárásrendje nem ad arra lehetőséget, hogy a járvány idején ilyen jellegű tevékenységet az állami egészségügyi ellátórendszeren kívüli, azaz magán egészségügyi szolgáltatók ellássanak.

És ahogyan arról a 444.hu március 15.-én beszámolt:

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) vasárnap már hivatalosan is kérte a kormánytól, hogy sokkal több koronavírus-tesztet végezzenek el. Az elmúlt napokban számos kórházi orvos mondta lapunknak ugyanazt: túl sokszor fordult már elő, hogy nem tesztelt betegeket ápoltak normál kórházi körülmények között, mert a kórházak egyetlen központon, a László kórházon keresztül kérhetnek csak szűrést, és a szűrés protokollja rendkívül szigorú. Sok esetben mire a László Kórház kiküldi a tesztet, addigra a betegek tucatnyi orvossal és ápolóval kerülnek kapcsolatba.

Íme, az államizmus általi öngyilkosság mintapéldája.

III.

Amit mindenekfölött szem előtt kell tartani, az a tény, hogy egy szabad társadalomban mindenki felelős a saját egészségéért. Mindenkinek önmagának kell megtennie a kellő lépéseket és óvintézkedéseket. Egy erőszakos karhatalom senkit nem fog megvédeni az elhízástól, az autóbalesettől vagy a vírusoktól. Mindenkinek felelősséget kell vállalnia a saját egészségéért és magának kell úgy rendeznie az életét, hogy olyan egészségben éljen, amilyet kíván – már amennyire azt képes befolyásolni a szándékos cselekvés.

Vessük ezt össze az államista világunk mentalitásával. Mindannyian annyira el vagyunk foglalva az embertársaink egészségével, mintha szentül meg lennénk győződve arról, hogy mi vagyunk a felelősek a szomszédunk életéért. Amikor látjuk az elhízással, a dohányzással, az alkoholizmussal, az érrendszeri betegségekkel kapcsolatos számokat, úgy gondolkodunk – tisztelet a kivételnek – hogy „az államnak tennie kell valamit, hogy megmentse ezeket az embereket.”

 Ez a reflex részben abból fakad, hogy mindenki hajlamos az erényfitogtatásra és szeretné világgá kürtölni, micsoda remek ember, aki aggódik felebarátai jólétéért és egészségéért. Eközben csupán felebarátait fosztja meg a szabad döntés és felelősségvállalás jogától és lehetőségétől. Ez a mentalitás úgy kezeli a többi embert, mintha megmentésre váró szerencsétlenek volnának, nem pedig úgy, mint akik felnőtt, felelős, szabad emberek, akik olyan döntéseket hoznak és hozhatnak, amikkel károsítják a saját biológiai szervezetüket.

Ebben fellelhetjük az államizmus egyik legérdekesebb vonását. A szabadságellenes ember úgy gondolkodik, hogy „mindent szabad, ami olyan eredménnyel jár, ami tetszik nekem”. Semmi sem áll távolabb ettől a mentalitástól, mint az öntulajdonlás elve. Az államista úgy gondolja, hogy ő a végérvényes tulajdonosa a felebarátai testének. Ő persze jószándékkal kezeli tulajdonaként embertársát. Őt csupán a szeretet és a jóindulat vezérli, azért támogatja az erőszak kezdeményezését mások ellen, a kábítószertilalmat vagy a kötelező állami egészségmegőrzést. A célja a boldogság az erőszak útján. Ez a mentalitás valójában soha nem a másik félről szól – a másik fél már demonstrálta a saját preferenciáit. Világos üzenetét adta, hogy őt boldogabbá teszi a cigaretta és a csokoládé a jelenben, mint az egészség és a hosszú élet – ha az egészséget preferálná, azt választotta volna. Az államista mentalitás csak és kizárólag arról szól, hogy a szabadságellenes diktátorjelölt másokra kényszerítse azt, amit ő maga boldog életnek gondol. Röviden, mindenkinek úgy kell élnie, ami az államistát boldoggá teszi.

Egy szabad társadalomban ez a mentalitás elképzelhetetlen volna. Egy szabadságszerető ember végső soron megérti, hogy az egyéni preferenciák szubjektívek. Nem mindenkit tesz boldoggá az, hogy lemondjon a jelenlegi örömről a hosszútávú örömért cserébe. Vannak jelenközpontú emberek, és vannak alacsony időpreferenciájú emberek. Nem mindenki társít ugyanakkora értéket az egészségügyi kockázatai csökkentéséhez.

Ez nem jelenti azt, hogy egy szabad társadalomban senki nem fog úgy érvelni, hogy a túlsúlyos élet rosszabb, mint az egészséges élet a jól felfogott önérdek szempontjából. És ahogyan arra már számtalanszor rámutattunk, a pénzügyi ösztönzők is arra fogják késztetni az embereket, hogy egészségesebb életet éljenek, hiszen egy szabad társadalomban nincsen állami egészségügy, ami arra kényszeríti az egészségeseket, hogy finanszírozzák az egészségtelenek kórházi számláját. A jótékonyságok meg fogják különböztetni azokat, akik önhibájukból szenvednek, és azokat, akik önhibájukon kívül, ahogyan azt a múltban is tették, mielőtt a jótékonyság államosíttatott, és az utóbbiak megsegítésére fognak összpontosítani. Ahogyan mindenki maga felelős a saját egészségéért, úgy mindenki maga felelős a saját egészségtelensége következményeiért (ismét, már amennyire azt képes befolyásolni a szándékos cselekvés).

Jelenleg azt látjuk, hogy mindenki azzal van elfoglalva, hogy hogyan lehetséges a lehető legnagyobb mértékben biztosítani mindenki egészségét, és miként lehet a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni a fertőzés kockázatát mindenki számára.

Ez a gondolkodás idegen és távol áll egy szabad társadalomtól. A kérdés nem az volna, hogy hogyan lehet mindenkinek – akár akaratuk ellenére – a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni az egészségügyi kockázatait, hanem az, hogy hogyan tehetik meg azok, akik szeretnék csökkenteni a kockázataikat.

Fentebb láthattuk, hogy Skóciában sokan szívesen látogatták a kocsmákat, amíg minden bűnszervezet legnagyobbika erőszakkal be nem záratta azokat. Ezek pontosan azok az emberek, akik nem szeretnék csökkenteni a kockázataikat. De a mindenható állam világában ezt a döntést senki nem hozhatja meg magának. De facto az állam tulajdonai vagyunk és csupán az állam által meghatározott mértékben tehetjük ki magunkat az egészségügyi kockázatoknak.

IV.

A szabad társadalom egy szabadpiaci társadalom. A szabadpiac annyit tesz, hogy semmilyen harmadik fél nem avatkozhat be az erőszak és kényszer használatával és annak fenyegetésével két fél közötti önkéntes szerződésbe. Pontosabban, ahogyan Murray Rothbard kihangsúlyozta, az agresszív beavatkozás három kategóriáját különböztethetjük meg:

Először is, a támadó rávehet valakit, hogy olyan dolgokat csináljon, vagy ne csináljon, amik kizárólag a kényszerített egyén személyével vagy tulajdonával kapcsolatosak. Ezt nevezhetjük öncélú beavatkozásnak (autistic intervention), hiszen a parancs kizárólag a kényszerített személyt érinti. Másodszor, a beavatkozó cserét kényszeríthet ki az alávetett és önmaga között, illetve „ajándékozásra” szoríthatja az áldozatát. Harmadszor pedig a támadó elvárhat vagy megtilthat cserét két különböző alattvaló között. A beavatkozás második típusát nevezhetjük kétszereplős beavatkozásnak (binary intervention), már amennyiben a hegemón viszonyt két személy, a támadó és az alattvaló között hozzák létre; a harmadik típus neve pedig lehet háromszereplős beavatkozás (triangular intervention), ahol a hegemón viszonyt a beavatkozó és két (leendő) cserepartner között hozzák létre. Bár a piac lehet rendkívül összetett, alapvetően egyes egyének egymás közti cseréi sorozatából áll, úgyhogy bármilyen kiterjedt is a beavatkozás, lebonthatjuk egyéneket vagy egyénpárokat érintő, egységnyi hatásokra.1

Az imént láthattuk az öncélú beavatkozás hiányának kapcsolatát a vészhelyzetekkel: egy szabad társadalomban nem létezne központi hatalom, ami az egyén akarata ellenére próbálná óvni őt olyan veszélyektől, amiknek szeretné kitenni magát. Milyen hatásokat gyakorolna azonban a kétszereplős és a háromszereplős beavatkozás hiánya a járványkezelésre?

A kétszereplős kényszerítő beavatkozás egyik legfontosabb példája maga az adóztatás. Ki kell hangsúlyozni, hogy az adóztatás épp úgy a gazdaságba történő állami beavatkozás, mint az árkontroll vagy az engedélykötelesség. Az adókkal elkobzott erőforrások többé nem az önkéntes cserék mentén, hanem a központi terv alapján kerülnek felhasználásra. Az adóáldozatokat arra kényszerítik, hogy olyan dolgokat finanszírozzanak az általuk megkeresett pénzzel, amiket önként nem pénzelnének. Ez még az olyan esetekben is igaz, mint az egészségügy vagy a rendőrség: való igaz, az emberek vásárolnának egészségügyi szolgáltatásokat, de roppant merész dolog ebből levonni azt a következtetést, hogy pontosan ugyanazt a szolgáltatást finanszíroznák, amit az állami intézmények nyújtanak.

A COVID-19 elterjedését megdöbbentő mértékű munkanélküliség követte. Az Egyesült Államok szövetségi kormánya 1200 dolláros egyszeri segélyt nyújt szinte minden amerikai felnőttnek, hogy átvészeljék a kaotikus gazdasági időket. Azonban látnunk kell, hogy az az 1200 dollár meg sem közelíti az összeget, amit az átlagos amerikai adófizetőtől elkoboztak az elmúlt év során. Egy szabad társadalomban valóban nem létezne állam, ami a vészes hónapokban segélyt nyújt az embereknek, ugyanakkor az az állam sem létezne, ami a békés évek során mérhetetlenül többet tulajdonít el az emberektől az adóztatásnak nevezett rabláson át, mint amivel megsegíti őket a nehéz időkben. Aligha tagadhatnánk, hogy könnyebb az embernek pénzügyileg felkészíteni magát és a családját a nehezebb napokra, könnyebb megtakarítani, ha a jövedelme felét nem kobozzák el a hatóságok.

Ami pedig azokat a háromszereplős beavatkozásokat illeti, amiknek a léte az intervencionista világunkban megnehezíti, hiánya pedig egy szabad társadalomban megkönnyíti egy járvánnyal való megbirkózást, a lista olyan mérhetetlenül hosszú, hogy itt nem tudjuk felsorolni mindegyiket. A teljesség igénye nélkül mindenesetre idézzünk fel néhányat közülük.

Ha valaki Magyarországon otthonról szeretné elvégezni a munkáját, amennyiben az otthonában baleset éri, azért a munkáltató a felelős. Aligha szorul magyarázatra, hogy ez milyen következményeket gyakorol az otthoni munkavégzés elterjedésére.

A koronaválságos időkben a magyar kormány egyik legfőbb, nyíltan kimondott célja, hogy „a lehető legtöbb ember megtartsa a munkahelyét,” hogy amikor visszatér a rend, ismét munkába állhassanak ott, ahol addig is voltak. De látnunk kell, hogy vészhelyzet idején radikálisan megváltoznak a fogyasztók preferenciái. Azt szeretnék, hogy azok a munkavállalók és vállalkozók, akik eddig különböző termékek és szolgáltatások előállításán fáradoztak, most azoknak a javaknak az előállítására váltsanak, amikre hirtelen és sürgős szüksége van a sokaságnak. Amikor a gazdaság totális állami irányításával próbálják megakadályozni, hogy az emberek elveszítsék a munkahelyeiket, amikor az adókból finanszírozott állami támogatással próbálják életben tartani azokat a vállalatokat, amik máskülönben becsődölnének, felmérhetetlen károkat okoznak a fogyasztók szempontjából. Az állami beavatkozás által nem korlátozott kapitalizmus gyorsan és hatékonyan allokálja az erőforrásokat a fogyasztók által a legsürgetőbben kívánt cikkek előállítására. Így a vészes idők esetén egy szabad társadalomban, meglehet, sokan gyorsan elveszítenék az állásukat és sok vállalat csődbe menne, de pontosan így szabadulnak fel az erőforrások arra, hogy felhasználják őket a válság kezeléséhez elengedhetetlen cikkek előállításához.

A vállalkozók fő szerepe a gazdaságban előrejelezni a jövőbeli fogyasztói keresletet és úgy alakítani a termelési folyamatokat, hogy a lehető leghatékonyabb módon kerüljön előállításra a jövőbeli fogyasztók által kívánt termék a vásárlás időpontjára. Amikor a válság idején állami támogatással előzik meg a cégek csődjét, azokat a vállalkozókat, akik azon dolgoznának, hogy hogyan alkalmazkodjanak a hirtelen megváltozott viszonyokhoz, akik azzal foglalnák el magukat, hogy megismerjék az új gazdasági körülményeket és az új, sürgős fogyasztói igényeket próbálnák ellátni, az állami beavatkozás a régi gazdasági pozíciójukba zárja, oda, ahol a fogyasztók nem szeretnék többé látni őket.

Az államisták egyik legnagyobb problémája, hogy – Frédéric Bastiat szavaival – képtelenek „meglátni a láthatatlant”. Annyit látnak a folyamatokból, hogy sokan elveszítik a munkahelyüket. Ha az állam ezt megelőzi az állami tervutasítás eszközével, örülnek, hiszen eltűnt a látható probléma. Azonban soha nem veszik észre azokat a javakat és szolgáltatásokat, amik így nem kerültek előállításra – amikre a fogyasztóknak sokkal nagyobb szüksége lett volna.

Semmi sem okoz nagyobb pusztítás válságos idők esetén, mint az, hogy az állam megakadályozza, hogy a vállalkozások elveszítsék a régi pozíciójukat és emiatt a vállalkozók új igényekhez igazítsák a termelési folyamatokat, az új körülményekre alkalmazzák képességeiket, dinamizmusukat és innovatív szellemüket. Ugyanez igaz a munkanélküliségi segélyre társadalmi szintű vészhelyzet esetén: minél inkább eltántorítja az állami beavatkozás az embereket attól, hogy új munkahely után nézzenek, annál kevésbé fogják a produktív erőfeszítéseiket a vészhelyzetre alkalmazni pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk.

Mindennek kapcsán ne felejtsük el, hogy a piacgazdaság alkalmazkodóképességét megdöbbentő mértékben megbéklyózza a bürokrácia általi tiltó szabályozás. Egy szabad társadalomban nem hivatalokon, nem bürokratákon és nem engedélyeken múlna új vállalkozások indítása és új munkaerő alkalmazása, hanem kizárólag a munkaadó és a munkavállaló közötti önkéntes szerződésen. Senkinek nem kellene engedélyhez folyamodnia az országos tervhivatalhoz, hogy bizonyos termékeket gyártson és szolgáltatásokat nyújthasson. Nem tartana hosszú hónapokba begyűjteni egy új kórház felépítéséhez szükséges hatósági engedélyeket. Ezek a folyamatok így jelentősen gyorsabban játszódnának le, mint az intervencionista világunkban.

Ahogyan arra az ember számíthat egy nemzettől, aminek az egyetlen politikai hagyománya az államimádat és a szocializmus, ismét előkerültek a hangok, akik az árdrágítók és a nyerészkedők elleni hatósági intézkedést követelik. Mindenki úgy érzi, hogy neki joga van a lehető legolcsóbban megkapni azokat a termékeket, amikre hirtelen mindenkinek rettentő szüksége lett, amikre rohamosan megemelkedett a kereslet és amiknek súlyosan lecsökkent a kínálata. A kereslet és a kínálat törvényét az ördög rafinériájának tartják, a kereskedők pedig nyilván magnak az ördögnek a földi helytartói, akik a szegény szerencsétlenek és a termékek között állnak a kapzsiságukkal és a nyerészkedésükkel. A kormány már a legelső napokban bejelentette, hogy üldözni fogja a nyerészkedést, és az államista kultúra iránti haragomból legszívesebben azt mondanám, hogy a magyarok meg is érdemlik, hogy a lehető leghathatósabban be is tartsa a szavát.

Egy szabad társadalomban azonban azok a vállalkozók, akik vészes időkben hirtelen súlyos veszteségeket szenvednek és becsődölnek, pontosan azoknak a termékeknek és szolgáltatásoknak az előállításába fognának, amiknek hirtelen és hatalmas mértékben felment az ára. A növekvő árak azt jelzik a vállalkozóknak, hogy jelentős nyereségre tehetnek szert azon a területen és arra ösztönzik őket, hogy az eddigiek helyett a hirtelen megnövekedett árú termékeknek előállítására váltsanak. Nyilvánvaló, hogy az áremelés állami üldözése esetén száműzik az ösztönzőt is arra, hogy azoknak a termékeknek a gyártásába fogjanak, amikre a vészhelyzet révén megemelkedett a kereslet.

Az áremelkedés egy másik jótékony hatása, hogy elősegíti, hogy a lehető legtöbben hozzájuthassanak egy adott árucikkhez. Az emberek kevesebb egységet fognak felvásárolni belőle, ha ötszáz forint helyett ötezer forintra növekedik az ára, így az áremelkedés elősegíti, hogy többen hozzájuthassanak néhány darabhoz.

A hiány az egyetlen dolog, amit az ármaximalizálás valaha okozhat és okozott. Az emberiség elsöprő többsége azonban túlságosan ostoba ahhoz, hogy megértse a gazdaságelmélet legelemibb összefüggését és megtanulja a gazdaságtörténelem legelső leckéjét, amit már a rómaiak is a saját bőrükön tapasztaltak, miután Commodus császár árszabályozása után gabonahiány, éhínség és lázadás tört ki.

V.

A magyarok békeidőben is úgy hizlalják az állam hatalmát, mintha azzal egyenesen arányos lenne a nemzet nagysága. A dohánykereskedelem vagy – az otthontanulás tavalyi betiltása után – a gyermekeink teljes államosítása csupán a legemlékezetesebb példák erre az elmúlt évtizedből. Vészhelyzet esetén azonban érett alakot öltenek azok az eszmék, amik békeidőben az emberek elméjében szunnyadtak. Ha a szabadság bajnokai képtelenek az agresszió és az államimádat eszméjét az államtól való szabadság eszméjével helyettesíteni békeidők során, a válságok történelmi pillanatában napról napra olyan mértékben veszítenek megmaradt, maroknyi szabadságukból, amire még a legpesszimistábbak sem voltak felkészülve. Ez sajnos egy örök paradoxon marad: békeidőkben az ember nem érzi a szabadságért való küzdelem sürgető fontosságát, válságok esetén pedig mindig túl késő lesz. És ahogyan minden válság a végérvényesen megnövekedett államhatalom örökségét hagyja hátra, arra kell számítanunk, hogy a világjárvány előtti kor szabadságára is nosztalgiával fogunk visszaemlékezni.

  1. Murray N. Rothbard, Power and Market, 2. fejezet. (Fordította: Madlovics Bálint)

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):