Murray N. Rothbard – A szabadság etikája: 22. Az Állam természete

Murray N. Rothbard – A szabadság etikája: 22. Az Állam természete

A könyv előző fejezeteiben kidolgoztuk a szabadság és a tulajdonjogok elméletét, illetve felvázoltuk a jogi kódexet, ami szükséges volna ezeknek a jogoknak a védelmezéséhez. De mi van a kormánnyal, az Állammal? Mi a helyénvaló szerepe – ha van egyáltalán bármi? A legtöbb ember – beleértve a legtöbb politikai gondolkodót – úgy hiszi, hogy amint az ember elismeri az Állam bizonyos tevékenységeinek – mint például egy jogi kódex biztosításának – a fontosságát vagy akár a létfontosságú szükségét, akkor ipso facto elismeri magának az Államnak a szükségességét is. Az Állam valóban ellát megannyi fontos és szükséges funkciót: a törvény biztosításától a rendőrség és a tűzoltók fenntartásán át az utak építéséig és fenntartásáig vagy a levélkézbesítésig. De ez semmiféleképpen nem demonstrálja, hogy kizárólag az Állam végezheti el ezeket a feladatokat, de még azt sem, hogy akár csak tűrhetően jól végzi őket.

Tegyük fel például, hogy több versengő dinnyebolt üzemel egy adott szomszédságban. Az egyik dinnyeárus – Kovács – ekkor az erőszak használatával elűzi az összes többi versenytársát a szomszédságból; így erőszakot alkalmazott, hogy felállítsa a dinnyeértékesítés kényszer alapú monopóliumát egy adott területen belül. Ez vajon azt jelentené, hogy Kovács erőszakhasználata a monopóliuma megteremtése és fenntartása végett elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a szomszédság el legyen látva dinnyékkel? Kétségtelenül nem, mivel voltak létező versenytársai, és lennének potenciális riválisai abban az esetben, ha Kovács felhagyna az erőszak használatával és fenyegetésével; továbbá a közgazdaságtan demonstrálja, hogy kényszer alapú monopolistaként Kovács hajlamos lesz rosszul és hatékonytalanul végezni a szolgáltatását. Mivel védi őt az erőszak használata a versenytől, Kovács megengedheti, hogy költségesen és hatékonytalanul biztosítsa a szolgáltatását, mivel a fogyasztókat megfosztották bármiféle alternatív választás lehetőségétől.1 Továbbá ha megjelenne egy csoport, aki Kovács kényszer alapú monopóliumának eltörlését követelné, nagyon keveseknek volna merszük megvádolni ezeket az „abolicionistákat” azzal, hogy meg akarják fosztani a fogyasztókat a kívánatos dinnyéiktől.

Azonban az Állam csupán a képzeletbeli Kovácsunk egy gigantikus és mindent átszövő méretben. A történelem során a magukat „a kormánynak” vagy „az Államnak” nevező emberek megpróbáltak – általában sikerrel – megkaparintani egy kényszer alapú monopóliumot a gazdaság és a társadalom parancsnoki posztjai fölött. Kiváltképp, az Állam megkaparintotta a kikényszerített monopóliumot a rendőri és katonai szolgáltatások, a törvény biztosítása, a bírói döntéshozatal, a pénzverés és a pénzteremtés feletti hatalom, a használatlan föld (a „köztulajdon”), az utcák és országutak, folyók és partok, illetve a levélkézbesítés fölött. A föld és a szállítmányozás uralma régidők óta kiváló módja a társadalom feletti teljes uralom biztosításának; az országutak sok országban azért jelentek meg, hogy biztosítsák az Állam számára a lehetőséget a seregek kényelmes mozgatásához az alárendelt országon belül. A pénzkínálat feletti uralom könnyű és gyors jövedelmet biztosít az Államnak, az Állam pedig biztosra megy, hogy egyetlen magán versenytárs se törhessen be az új pénz hamisításához (avagy teremtéséhez) való hatalom feletti monopóliumába. A postai szolgáltatás monopóliuma régidők óta kényelmes módja annak, hogy az Állam rajta tartsa a szemét a hatalmával szembeni lehetséges rakoncátlan és felforgató ellenzéken. Az Állam történelmünk legtöbb korszakában a vallást is szoros kantáron tartotta és általában bebetonozott egy kényelmes, kölcsönösen támogató szövetséget egy Egyházzal: az Állam hatalmat és vagyont biztosított a papoknak, az Egyház pedig cserébe a Cézárnak való engedelmesség Isten által előírt kötelességét tanította az alattvaló népnek. Most azonban, hogy a vallás elveszítette meggyőző ereje jelentős részét a társadalomban, az Állam gyakran hajlandó békén hagyni a vallást, hogy hasonló, bár lazább szövetségeket kössön a világibb értelmiségiekkel. Mindenesetre az Állam a propagandára támaszkodik, hogy meggyőze alattvalóit arról, hogy engedelmeskedjenek uralkodóiknak, vagy akár magasztalják őket.

De a kulcsfontosságú monopólium mindenekfelett az erőszak állami használata: a rendőrség és a fegyveres szolgálatok, illetve a bíróságok – a végérvényes döntéshozatali hatalom központja a büntettek és szerződések feletti vitában. A rendőrség és a katonaság irányítása kiemelten fontos az Állam többi hatalmának kikényszerítéséhez és biztosításához, beleértve a kulcsfontosságú hatalmat ahhoz, hogy bevételre tegyen szert kényszer használatával.

Hiszen egyetlen kritikus fontosságú hatalom jellemzi az Államapparátus természetét. Minden más személy és csoport a társadalomban (leszámítva az elismert és szórványos bűnözőket, mint a tolvajok és a bankrablók) önkéntes módon tesz szert a jövedelmére: vagy azzal, hogy javakat és szolgáltatásokat ad el a fogyasztó publikumnak, vagy önkéntes ajándék formájában (mint a klubtagság, hagyaték vagy örökség). Kizárólag az Állam tesz szert kényszerrel a jövedelmére – azzal, hogy szörnyű büntetéssel fenyeget, ha nem érkezik meg a jövedelem. Ezt a kényszert nevezik „adóztatásnak”, bár kevésbé regularizált korokban gyakran „sarcnak” is hívták. Az adóztatás rablás, tisztán és egyszerűen, még akkor is, ha ennek a rablásnak a mértéke hatalmas és kolosszális, amivel egyetlen magánbűnöző sem tudna versenyezni. Az adóztatás az Állam lakosai vagy alattvalói tulajdonának kényszerrel történő elkobzása.

Tanulságos gyakorlat volna a szkeptikus olvasónak, ha megpróbálná úgy definiálni az adóztatást, hogy az egyben ne foglalja magába a rablást is. Ahogyan a rabló, az Állam fegyveres fenyegetéssel megegyező módon követeli a pénzt; ha az adófizető nem hajlandó fizetni, erőszakkal elkobozzák a vagyonát, ha pedig ellenáll a támadásnak, le fogják tartóztatni, vagy – ha továbbra is ellenáll – lelövik. Igaz, hogy az Állam apologétái bizonygatják, hogy az adóztatás „igazából” önkéntes; ennek az állításnak az egyik egyszerű de tanulságos cáfolata elgondolkodni azon, hogy mi történne, ha az Állam eltörölné az adóztatást és az önkéntes hozzájárulások puszta kérelmére korlátozná magát. Vajon tényleg elhiszi bárki, hogy továbbra is a mostanihoz hasonló, óriási jövedelem folyna be az állami kincsesládákba? Valószínű, hogy még azok a teoretikusok sem volnának hajlandóak elfogadni ezt az állítást, akik szerint a büntetés sosem gátolja meg a cselekvést. A nagy közgazdásznak, Joseph Schumpeter-nek igaza volt, amikor keserű szavakkal azt írta, hogy „az adóztatást klubtagsági díjhoz vagy például egy doktor szolgáltatásaiért adott fizetséghez hasonlító elmélet csak azt bizonyítja, mennyire távol áll a társadalomtudományok e része a tudományos gondolkodástól.”2

A közgazdászok újkeletű állítása szerint az adóztatás „igazából” önkéntes, mivel az adóztatás egy módszer, ami mindenkinek biztosítja, hogy mindenki más is fizet egy egyöntetűen kívánatos projektért. Például feltételezik, hogy egy adott területen mindenki szeretné, hogy a kormány felépítsen egy gátat; de ha A és B önként hozzájárul a projekthez, nem lehetnek biztosak abban, hogy C és D nem fog „kibújni” egyazon felelősségük alól. Tehát az összes egyén – A, B, C, D, stb., kik mind szeretnének hozzájárulni a gáthoz – beleegyezik abba, hogy az adóztatással kényszerítsék egymást. Így az adóztatás igazából nem kényszer. Ez a tan azonban számtalan helyen hibádzik.

Az első a belső ellentmondás az önkéntesség és a kényszer között; a mindenki-mindenki-ellen kényszere egyáltalán nem változtatja „önkéntessé” ezt a kényszert. Másodjára, ha feltételezzük is egy pillanatra, hogy minden egyén szeretne hozzájárulni a gáthoz, semmilyen módon nem lehet biztosítani azt, hogy az adó, amit kivetnek egy-egy emberre, nem magasabb, mint az összeg, amivel önként is hozzájárulna, ha mindenki más is fizetne. Az Állam talán 1000 dollár adót vet ki Takácsra, Takács ugyanakkor nem lett volna hajlandó 500 dollárnál többet fizetni. A lényeg az, hogy éppen mivel az adóztatás kényszeren alapul, semmilyen módon nem lehet biztosítani (ahogy az automatikusan történik a szabadpiacon), hogy a mennyiség, amivel egy adott személy hozzájárul, ugyanaz, amit „tényleg” hajlandó volna fizetni. A szabad társadalomban a fogyasztó, aki önként vásárol egy televíziót 200 dollárért, a szabadon választott cselekedetével demonstrálja, hogy a televízió többet ér számára, mint a 200 dollár, amiről lemond; röviden, demonstrálja, hogy a 200 dollár egy önkéntes fizetség. Vagy a klubtag egy szabad társadalomban azzal demonstrálja, hogy legalább 200 dollárt érnek számára a klubtagsággal járó előnyök, hogy megfizeti az évi 200 dolláros tagsági díjat. De az adóztatás esetén az, hogy valaki megadja magát az erőszak fenyegetésének, egyáltalán semmilyen önkéntes preferenciát nem demonstrál bármilyen állítólagos előny iránt, amit kapna.

Harmadjára, az érv abszurd következtetésekhez vezet. Hiszen bármilyen szolgáltatás – nem csupán a gátak – bővíthető az adókból való finanszírozással. Tegyük fel például, hogy egy országban adóztatással alapítják meg a katolikus egyházat; a katolikus egyház így kétségtelenül nagyobb volna, mint akkor, ha önkéntes hozzájárulásokra támaszkodna; de lehet-e úgy érvelni, hogy az ilyesfajta megalapítás „valójában” önkéntes, mivel mindenki szeretne arra kényszeríteni mindenki mást, hogy fizessen az egyháznak, nehogy bárki kibújjon e „kötelesség” alól?

Negyedjére pedig, ez egyszerűen egy misztikus érv. Honnan is tudhatná bárki ez alapján a kifinomult érv alapján, hogy „valójában” mindenki önként fizeti az adóit? Mi a helyzet azokkal az emberekkel – például a környezetvédőkkel – akik kategorikusan ellenzik a gátat? Vajon az ő fizetségük „valójában” önkéntes volna? És mi a helyzet a libertáriusok egyre növekvő csoportjával a társadalomban, akik az elvek alapján elleneznek minden állami tevékenységet? Hogyan lehetne alátámasztani ezt az érvet, hogy az ő adófizetésük „valójában önkéntes”? Ami azt illeti, egyetlen libertárius vagy anarchista léte önmagában elég, hogy lerombolja az adóztatás „valójában önkéntessége” melletti érvet.

Azt is szokás állítani, hogy a demokratikus kormányzatok alatt a szavazás tette teszi igazából „önkéntessé” az Államot és annak minden tettét. Ismét, megannyi sebből vérzik ez a népszerű érv. Mindenekelőtt ha a nyilvánosság többsége nyíltan támogatja is az Állam minden egyes tettét, ez egyszerűen a többség zsarnokságát jelentené, nem pedig egy önkéntes egyezséget, amibe az ország minden lakosa beleegyezik. A gyilkosság ugyanúgy gyilkosság, a rablás pedig rablás akkor is, ha azt egyvalaki, egy csoport, vagy akár az adott terület többsége követi el. Annak a ténye, hogy a többség támogatja vagy elnézi a rablást, nem szünteti meg a tett bűnös jellegét vagy súlyos igazságtalanságát. Máskülönben azt kellene mondanunk például, hogy minden zsidót, akit meggyilkolt a demokratikusan megválasztott náci kormány, nem meggyilkoltak – csupán „önkéntes öngyilkosságot követtek el” – nyilván ez a „demokrácia, mint önkéntesség” tanának groteszk, de logikus következménye. Továbbá egy köztársaságban – a közvetlen demokráciával szemben – az emberek nem bizonyos intézkedésekre szavaznak, hanem „képviselőkre” és a csomagjukra; a képviselők ezután egy meghatározott ideig saját belátásuk szerint cselekednek. Természetesen valójában semmilyen jogi értelemben nem „képviselők”, mivel egy szabad társadalomban az ember egyénileg béreli fel az ügynökeit vagy képviselőit, és szabadon elbocsáthatja őket. Ahogy a nagy anarchista politikai gondolkodó és alkotmányos jogász, Lysander Spooner írta3:

 ők [a megválasztott kormányhivatalnokok] nem a szolgálóink, ügynökeink, ügyvédjeink vagy képviselőink […] [mivel] nem tesszük magunkat felelőssé a tetteikért. Ha valaki a szolgálóm, az ügynököm vagy az ügyvédem, szükségszerűen felelőssé teszem magam az összes tettéért, amit az általam rá bízott hatalom korlátai között tesz. Ha ügynökömként abszolút vagy bármennyi hatalmat bíztam rá rajtam kívül más emberek személye vagy tulajdona felett, így szükségszerűen felelőssé teszem magam azok felé a másik személyek felé, ha bármiféle kárt okoz bennük, ameddig az általam rá bízott hatalom keretei között cselekszik. De senki sem léphet az egyéni választók elé és tarthatja őket felelőssé az úgynevezett ügynökök vagy képviselők tetteiért, ha a kongresszus egy intézkedése kárt okozott a személyében vagy a tulajdonában. Ez a tény bebizonyítja, hogy a nép színlelt ügynökei a valóságban nem ügynökei senkinek.

Továbbá a szavazás még a saját szabályai szerint is aligha képes megvalósítani a „többség” uralmát – még kevésbé a kormányzat önkéntes támogatását. Az Egyesült Államokban például kevesebb, mint a jogosult szavazók 40 százaléka megy el egyáltalán szavazni; ezekből 21 százalék talán az egyik jelöltre, 19 pedig a másikra szavaz. 21 százalék aligha jelenti a többség uralmát, és annál is kevésbé mindenki önkéntes beleegyezését. (Egy bizonyos értelemben – aminek vajmi kevés köze van a demokráciához vagy a szavazáshoz – a „többség” mindig támogatását adja bármelyik fennálló kormányzatnak; ez lentebb kerül kifejtésre.) És végül, hogy van az, hogy mindig és mindenkire adókat vetnek ki, független attól, hogy szavaztak-e vagy sem, vagy pontosabban, függetlenül attól, hogy a győztes jelöltre szavaztak-e? Hogyan lehet a nemszavazás vagy a vesztes jelöltre való szavazás a megválasztott kormány tetteinek valamiféle támogatása?

A szavazás továbbá még a szavazók részéről sem teremti meg a kormányzat önkéntes elfogadását. Ahogy arra Spooner éleslátóan rámutatott:

Igazság szerint az egyének esetén a tényleges szavazatukat nem a beleegyezés bizonyítékaként kell venni. […] Épp ellenkezőleg, figyelembe kell venni, hogy anélkül, hogy valaha a beleegyezését kérték volna, egy ember arra eszmél, hogy körbeveszi egy állam, aminek nem tud ellenállni; egy állam, ami arra kényszeríti, hogy pénzt fizessen, szolgáltatást nyújtson és feladja megannyi természetes jogának gyakorlását a súlyos büntetés terhe mellett. Azt is látja, hogy mások a szavazóurna használatával zsarnokoskodnak felette. Továbbá azt is látja, hogy amennyiben ő maga is használja a szavazóurnát, csekély esélye nyílik felszabadítani magát mások zsarnoksága alól azzal, hogy őket veti saját zsarnoksága alá. Röviden, abban a helyzetben találja magát – saját beleegyezése nélkül – hogy ha a szavazóurnát használja, ő lehet az úr, ha pedig nem használja, szolgává lesz. És nincs más választása, csak ez a kettő. Önvédelemből az elsőt választja. Az esete annak a sorsához hasonló, akit háborúba kényszerítettek, ahol vagy másokat kell megölnie, vagy őt fogják megölni. Abból, hogy saját élete megőrzése végett megpróbálja elvenni ellenfelei életét, nem vonható le az, hogy ő maga választotta a háborút. Ugyanígy a szavazóurnával vívott csaták esetén – ami csupán a lövedékek helyettesítője – abból, hogy – önvédelme egyetlen lehetőségeként – valaki a szavazóurnát használja, nem vonható le, hogy önként lépett a csatába; hogy önként tette fel másokéval szemben saját természetes jogait, hogy elnyerje vagy elveszítse azt a számok puszta ereje révén. […]

Kétségtelen, hogy a világ legelnyomóbb kormánya alatt élő, legelkeseredettebb emberek is használnák a szavazóurnát, ha tehetnék, és ha látnának bármi esélyt körülményeik javítására. De nem volna érvényes következtetés, hogy ennélfogva önként állították fel a kormányt, ami megsemmisíti őket, vagy valaha is beleegyeztek uralmába.4

Ha tehát az adóztatás kényszeren alapszik, ennélfogva pedig megkülönböztethetetlen a rablástól, ebből következik, hogy az Állam – ami adóztatásból él – egy hatalmas bűnszervezet, ami sokkal félelmetesebb és sikeresebb, mint a történelem bármelyik „magán” maffiája. Továbbá bűnszervezetnek kell tekinteni nem csak a jelen könyvben megfogalmazott bűn- és tulajdonjog-elmélet szerint, hanem még az emberiség általánosan vallott nézetei szerint is, ami mindig bűntettnek tekinti a rablást. Ahogy azt fentebb láttuk, a tizenkilencedik századi német szociológus, Franz Oppenheimer velősen fogalmazta meg az itt tárgyaltakat, amikor rámutatott arra, hogy kettő és csak kettő módja van a vagyonszerzésnek a társadalomban: (a) a termelés és a másokkal való önkéntes csere – a szabadpiac módszere; és (b) a mások által megtermelt vagyon erőszakos eltulajdonítása. Az utóbbi az erőszak és a rablás módszere. Az előbbi hasznot hoz minden résztvevő fél számára; az utóbbi parazitikusan a rablócsoportnak hoz hasznot a kiraboltak kárára. Oppenheimer határozottan „a gazdasági módszernek” nevezte a vagyonszerzés előbbi módját, míg „politikai módszernek” az utóbbit. Oppenheimer aztán briliánsan úgy definiálta az Államot, hogy „a politikai módszer szervezete.”5

Sehol sem fogalmazták meg az Állam bűnszervezet mivoltát olyan erőteljesen vagy olyan zseniálisan, mint ahogyan Lysander Spooner tette az alábbi szakaszban:

Való igaz, hogy az Alkotmányunk elméletben azt mondja, hogy minden adót önként fizetnek; hogy a kormányunk egyfajta biztosítótársaság, amibe önként lépnek az emberek. […]

De ez az államelmélet teljesen különbözik a valóságtól. Az igazság az, hogy az állam – mint egy útonálló – azt mondja az embernek: “Pénzt vagy életet.” És a legtöbb, ha nem az összes adót ennek a fenyegetésnek a fényében fizetik be.

Igaz, az állam nem lesben áll, hogy orvul megtámadja a magányos utazót, nem ugrik elé az útszélről és nem kutatja át a zsebeit, pisztolyt tartva a fejéhez. De a rablás ettől még rablás marad – csupán sokkal hitványabb és szégyenletesebb.

Az útonálló teljesen magára vállalja a tettével járó felelősséget, veszélyt és bűnt. Nem színleli, hogy jogosan megilleti a pénzed, vagy hogy a saját hasznodra szeretné felhasználni azt. Nem színleli, hogy több mint egy rabló. Nem annyira arcátlan, hogy azt mondja, ő csupán egy “védelmező”, és pusztán azért veszi el az emberek pénzét az akaratuk ellenére, hogy “megvédhesse” azokat a bolond utazókat, akik úgy gondolják, tökéletesen képesek megvédeni magukat. A rabló túlságosan értelmes ahhoz, hogy ilyen kijelentéseket tegyen. Továbbá miután elvette a pénzedet, békén hagy, az akaratodhoz híven. Nem kezd követni az akaratod ellenére, nem feltételezi, hogy az általa nyújtott “védelem” a jogos “uralkodóddá” teszi. Nem “védelmez” téged szüntelen azzal, hogy parancsba adja, hogy hajolj meg előtte és szolgáld, hogy megköveteli ezt és megtiltja azt, hogy még több pénzt rabol el tőled minden alkalommal, amikor érdekében áll, vagy amikor örömét leli benne, és azzal, hogy lázadónak, árulónak és az ország ellenségének bélyegez, majd kegyetlenül meggyilkol, ha kétségbe vonod a tekintélyét vagy ellenállsz a követeléseinek. Az útonálló túlságosan is úriember ahhoz, hogy ilyen szélhámosságokhoz és inzultusokhoz és hitványságokhoz folyamodjon. Röviden, nem próbál a szolgájává tenni amellett, hogy kirabol.”6

Tanulságos megvizsgálni, miért van az, hogy az Állam – az útonállóval ellentétben – kivétel nélkül körbeveszi magát a legitimitás ideológiájával, hogy miért kell fenntartania mindazt a kétszínűséget, amit Spooner kiemelt. Ennek az oka az, hogy az útonálló nem a társadalom egy látható, permanens, törvényes vagy legitim tagja – főleg nem egy magasztos státusszal rendelkező tag. Az útonálló mindig menekül az áldozataitól vagy magától az Államtól. De az Államot – az útonállók bandájával ellentétben – nem tekintik bűnszervezetnek; épp ellenkezőleg, a csatlósai általában a társadalom legmagasabb rangjait élvezik. Ez megengedi az Államnak, hogy élősködjön az áldozatain, miközben eléri, hogy a legtöbbjük támogassa a kizsákmányoló folyamatot – vagy legalábbis beletörődjön abba. Valójában pontosan az a feladata az Állam ideológiai csatlósainak és szövetségeseinek, hogy megmagyarázzák a nyilvánosságnak, hogy a Császár bizony pompás öltözetet visel. Röviden, az ideológusoknak meg kell magyarázniuk, hogy míg a rablás egy vagy több személy vagy csoport által rossz és bűntett, addig az Állam esetén az nem rablás, hanem az „adóztatásnak” nevezett törvényes, sőt, megszentelt tett. Az ideológusoknak meg kell magyarázniuk, hogy a gyilkosság egy vagy több személy vagy csoport által rossz és büntetendő, azonban amikor az Állam gyilkol, akkor az nem gyilkosság, hanem egy „háborúnak” vagy „a belföldi felforgatás elfojtásának” nevezett magasztos tett. Meg kell magyarázniuk, hogy míg az emberrablás vagy a rabszolgaság rossz és be kell tiltani, amikor magánszemélyek vagy csoportok teszik, de amikor az Állam teszi azt, akkor az nem emberrablás vagy rabszolgaság, hanem „besorozás” – ami szükséges a közjó, és egyenesen az erkölcs követelményei érdekében. Az államista ideológusok szerepe megszőni a Császár hamis ruháját, meggyőzni a nyilvánosságot egy hatalmas kettős mércéről: hogy amikor az Állam követi el a leghatalmasabb főbenjáró bűnöket, akkor valójában nem azt teszi, hanem valami mást tesz, ami szükséges, helyes, elengedhetetlen, és – a régmúlt korokban – isteni parancsra történik. Az Állam ideológusainak ősrégi sikere talán az emberiség történelmének leghatalmasabb átverése.

Az ideológia mindig is létfontosságú volt az Állam folytatólagos létezéséhez, ahogy azt az ideológia szisztematikus használata bizonyítja az ősi orientális birodalmak óta. Az ideológia tartalma természetesen változott az idők múltával, a kultúrák és körülmények változásának megfelelően. Az orientális despotizmusokban az Egyház gyakran úgy tartotta, hogy az Uralkodó maga isten; világibb korunkban az érv sokkal inkább a „közjó” és az „általános jólét” körül forog. De a cél mindig ugyanaz: meggyőzni a publikumot arról, hogy amit az Állam csinál, az nem – ahogy azt az ember gondolná – hatalmas méretű bűncselekmény, hanem valami szükségszerű és létfontosságú, amit támogatni és aminek engedelmeskedni kell. Az oka annak, hogy az ideológia annyira létfontosságú az Állam számára, az, hogy az Állam lényegében mindig a nyilvánosság többségének támogatásán nyugszik. Ezt a támogatást akkor is meg kell szereznie, ha az Állam egy „demokrácia”, egy diktatúra vagy egy abszolút monarchia. Hiszen a támogatás abban rejlik, hogy hajlandó-e a többség (ismét, nem minden egyén) közreműködni a rendszerrel; adót fizetni, sok panaszkodás nélkül megvívni az Állam háborúit, engedelmeskedni az Állam parancsainak és rendeleteinek. Ennek a támogatásnak nem kell aktív lelkesedésnek lennie ahhoz, hogy hatásos legyen; épp úgy lehet passzív beletörődés is. De a támogatásnak lennie kell. Hiszen ha a nyilvánosság többsége valóban meg volna győződve arról, hogy az Állam semmi kevesebb vagy semmi több mint egy hatalmas bűnbanda, akkor az Állam egyhamar összeomlana, hogy ugyanazt a szerepet töltse be, mint bármely másik maffiacsoport. Ezért szükséges az Államnak ideológusokat alkalmaznia; és ezért van szükség az ősrégi szövetségre az Állam és az Udvari Értelmiség között, akik megalkotják az Állam uralmának apológiáját.

Az első modern politikai bölcselő, aki látta, hogy minden Állam a többségi véleményen nyugszik, a tizenhetedik századi libertárius francia író, Etienne de la Boetie volt. A Discourse on Voluntary Servitude (Az önkéntes szolgaságról) című művében de la Boetie látta, hogy a zsarnoki Állam mindig a népesség egy kisebbségét képezi, ennélfogva a folytatólagos despotikus uralmának a kizsákmányolt többség által vallott legitimitásán kell alapulnia – azon, amit később „a beleegyezés megalkotásának” [engineering of consent] kereszteltek el. Kétszáz évvel később David Hume – bár aligha volt libertárius – hasonló elemzést fogalmazott meg.7 Az ellenérv, miszerint a modern fegyverekkel egy kisebbségi erő permanensen uralma alá hajthat egy ellenséges többséget, figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy ezeket a fegyvereket a többség is használhatja, és hogy a kisebbség fegyveres erői fellázadhatnak vagy disszidálhatnak a nép oldalára. Így a meggyőző ideológia örök szüksége mindig arra késztette az Államot, hogy sorai közé emelje a nemzet véleményformáló értelmiségét. Az elmúlt korokban az értelmiségiek kivétel nélkül a papok voltak, és ebből fakadt – ahogy arra rámutattunk – az Állam és az Egyház, a Trón és az Oltár ősi szövetsége. Manapság többek között a „tudományos” és „értéksemleges” közgazdászok és „honvédelmi menedzserek” végeznek hasonló ideológiai szerepet az Államhatalom szolgálatában.

A modern világban kiemelt fontosságú az Állam számára – most, hogy az állami egyház gyakran nem megvalósítható – átvenni az oktatás feletti uralmat és azzal formálni az alattvalók gondolkodását. Amellett, hogy közvetlenül mindenféle pénzügyi támogatásokkal és állami egyetemekkel befolyásolja a felsőoktatást, az Állam az alacsonyabb szinteken a közoktatás egyetemes intézményével, a magániskolák engedélykötelességével és kötelező iskolalátogatási törvényekkel irányítja az oktatást. Ehhez társul a rádió és a televízió feletti gyakorlatilag totális uralom – vagy nyílt állami tulajdonlással, mint a legtöbb országban, vagy mint az Egyesült Államokban, a rádióhullámok államosításával és a szövetségi kormány hatalmával ahhoz, hogy engedélyezze az állomásoknak a frekvenciák és csatornák használatát.8

Tehát az Államnak természeténél fogva meg kell szegnie az általánosan elfogadott erkölcsi törvényeket, amit a legtöbben tiszteletben tartanak. A legtöbb ember egyetért a gyilkosság és a rablás igazságtalansága és bűnös mivolta kapcsán. Az összes társadalom szokása, szabályai és törvényei megvetik ezeket a tetteket. Az Állam tehát mindig sebezhető pozícióban van, függetlenül a látszólagos ősrégi erejétől. A legfőbb teendő felvilágosítani a nyilvánosságot az Állam igaz természetéről, hogy láthassák, hogy az Állam rendszerint megszegi a rablás és a gyilkosság általánosan elfogadott tilalmát, hogy az Állam az általánosan vallott erkölcsi és büntetőjogi törvény szükségszerű megsértője.

Világosan láthattuk, hogy miért van szüksége az Államnak az értelmiségre; de miért van az értelmiségieknek szüksége az Államra? Egyszerűen fogalmazva azért, mert az értelmiségiek, akiknek a szolgálataira gyakran nem vágynak olyan lelkesen a fogyasztók tömegei, biztosabb „piacot” találhatnak képességeiknek az Állam karjaiban. Az Állam biztosíthatja nekik a hatalmat, státuszt és vagyont, amit gyakran nem képesek biztosítani maguknak önkéntes cseréken át. Évszázadokon át számos (bár természetesen nem az összes) értelmiségi Hatalomra vágyott – meg akarta valósítani a „filozófuskirály” platóni eszméjét. Vegyük például a kimagasló marxista tudós, Needham professzor szívből jövő kiáltását, válaszként a maró kritikára, amit Karl Wittfogel fogalmazott meg az Állam-és-az-értelmiségiek szövetsége kapcsán az orientális despotizmusokban: „A civilizáció, amelyet Wittfogel professzor olyan keserűen támad egy olyan világ volt, amely költőket és tudósokat tett hivatalnokokká.” Needham hozzáteszi, hogy „az egymást követő [Kínai] császárokat minden korszakban a mélységesen emberséges és elfogulatlan tudósok nagy hada szolgálta.”9 Feltételezhetően ez Needham professzornak elegendő, hogy igazolást nyerjen az ősi kelet elnyomó zsarnoksága.

De nem kell visszanyúlunk az ősi kelethez vagy olyan messzire mennünk, mint a Berlini egyetem tizenkilencedik századi professzorainak kikiáltott célja, hogy „a Hohenzollern-ház értelmiségi testőrségévé” alakítsák magukat. Itt van nekünk napjaink Amerikájában a kimagasló politológus, Richard Neustadt professzor, aki úgy élteti az elnököt, hogy ő „az Unió egyedüli koronaszerű szimbóluma.” Itt van nekünk a nemzetbiztonsági menedzser Townsend Hoopes, aki azt írja, hogy „a rendszerünkben az emberek egyedül az elnöktől várhatják, hogy meghatározza a külpolitikai problémánk természetét, illetve a nemzeti programokat és áldozatokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy hatékonyan elvégezzük azt.” És válaszként itt van nekünk Richard Nixon, megválasztásának estéjén, aki a következőképp határozta meg a szerepét: „[Az elnöknek] meg kell fogalmaznia a nemzet értékeit, meg kell határoznia a céljait és irányítania kell az akaratát.” Nixon saját szerepéről alkotott elképzelése kísértetiesen hasonló ahhoz, amit a tudós Ernst Huber fogalmazott meg az 1930-as évek Németországában a Nagynémet birodalom alkotmányos törvényéről. Huber azt írta, hogy az államfő „határozza meg a nagy célokat, amit el kell érni, és ő alkotja meg minden nemzeti erő hasznosításának tervét a közös célok eléréséhez […] ő ad igazi célt és értéket a nemzeti életnek.”10

Az Állam tehát egy kényszer alapú bűnszervezet, ami a rabló-adóztatás regularizált, hatalmas méretű rendszerével tartja fenn magát, és ami azzal ússza meg mindezt, hogy megalkotja a többség (ismét, nem mindenki) támogatását a véleményformáló értelmiség csoportjával kötött szövetség biztosításával, akiket megjutalmaz hatalma és zsákmánya egy részével. De van az Államnak egy másik kulcsfontosságú eleme is, amit meg kell vizsgálni. Van egy kritikus érv az Állam mellett, ami most kerül a látóterünkbe: nevezetesen a hallgatólagos érv, miszerint az Államapparátus valójában és jogosan tulajdonolja a területet, ami felett törvénykezik. Az Állam, röviden, megszerzi magának az erőszak, a végérvényes döntéshozatalhoz való hatalom monopóliumát egy adott területen belül – kisebb vagy nagyobb a történelmi körülményektől illetve attól függően, hogy mekkorát volt képes kiharcolni magának más Államoktól. Ha mondhatjuk azt az Államról, hogy jogosan tulajdonolja a területét, akkor jogosan alkothat szabályokat azoknak, akik azon a területen akarnak élni. Jogosan elragadhatja vagy irányíthatja a magántulajdont, mivel a területén belül nincs magántulajdon, hiszen ő tulajdonolja a teljes földterületet. Amennyiben az Állam megengedi az alattvalóinak, hogy elhagyják a területét, akkor úgy viselkedik, mint bármely más tulajdonos, aki szabályokat alkot azoknak, akik a tulajdonán laknak. (Úgy tűnik, hogy ez az egyetlen igazolása annak, amikor azt mondják, hogy „ha nem tetszik, elmehetsz”, illetve a hatalmas hangsúlynak, amit általában az országból való emigráció jogára helyeznek.) Röviden, ez az elmélet az Államot, illetve a középkori Királyt földesúrrá teszi, aki – legalábbis elméletileg – tulajdonosa birodalma minden földjének. A tény, hogy az új és tulajdonos nélküli erőforrásokról – legyenek azok érintetlen földek vagy tavak – kivétel nélkül azt állítják, hogy az Állam tulajdonolja őket (hogy azok „közterületek”), ennek a hallgatólagos elméletnek a kifejeződése.

De az eredeti birtokbavétel fentebb felvázolt elmélete elegendő ahhoz, hogy lerombolja az államapparátus ezen állítását. Hiszen mégis milyen e világi alapon formálnak jogot az Állam bűnözői a földterületének tulajdonjogára? Elég nagy probléma, hogy átvették az uralmat a végérvényes döntéshozatal felett a területen belül; milyen elképzelhető kritérium ruházhatná fel őket a teljes terület jogos tulajdonjogával?

Az Állam tehát úgy definiálható, mint egy szervezet, ami rendelkezik vagy valamelyik, vagy mindkettő (a valóságban szinte mindig mindkettő) jellemvonással a következők közül: (a) fizikai kényszerrel (adóztatással) tesz szert a jövedelmére; és (b) megkaparintja az erőszak és a végérvényes döntéshozatalhoz való hatalom kötelező monopóliumát egy adott területen belül. Az Állam mindkét létfontosságú tevékenysége agresszív bűncselekmény és alattvalói jogos magántulajdonjogainak (az öntulajdonlást beleértve) megszegése. Hiszen az első bevezeti a hatalmas mértékű rablást; míg a második megtiltja a védelmi és döntéshozatali szervezetek szabad versenyét egy adott területen belül – megtiltva a védelmi és bírói szolgáltatások önkéntes vásárlását és értékesítését.11 Ennélfogva jogos az Állam eleven kritikája a libertárius gondolkodó, Albert Jay Nock tollából: „Az Állam magának követeli és gyakorolja a bűnözés feletti monopóliumot” egy adott területen belül. „Megtiltja a magángyilkosságot, de ő maga kolosszális mértékű gyilkosságot szervez. Megbünteti a magán rablást, de enyves kezét rárakja mindenre, amit csak megkíván, legyen az polgár vagy idegen tulajdona.”12

Ki kell hangsúlyozni, hogy az Állam nem pusztán ahhoz használ kényszert, hogy jövedelemre tegyen szert, hogy propagandistákat béreljen hatalma kiterjesztéséhez, és hogy megszerezze és kikényszerítse a kötelező monopóliumát olyan létfontosságú szolgáltatások felett, mint a rendőri védelem, a tűzoltóság, a szállítmányozás és a postai szolgáltatás. Hiszen az Állam megannyi más dolgot is tesz, amik közül egyről sem lehetne azt mondani, hogy bármilyen értelemben a fogyasztó publikumot szolgálja. Arra használja az erőszak-monopóliumát, hogy a gyakorlatba ültesse – ahogyan Nock fogalmazott – „a bűnözés feletti monopóliumát” – hogy irányítsa, szabályozza és kényszerítse a szerencsétlen alattvalóit. Gyakran betolakodik, hogy irányítsa alattvalói erkölcsét, és egyenesen a mindennapi életüket. Az Állam nem csupán arra használja a kényszerrel szerzett jövedelmét, hogy monopolizáljon és hatékonytalanul biztosítson valódi szolgáltatásokat a nyilvánosságnak, hanem arra is, hogy kiépítse saját hatalmát a kizsákmányolt és zaklatott alattvalói kárára: hogy újraossza a vagyont és a jövedelmet a nyilvánosságtól önmagának és szövetségeseinek, és hogy irányítsa, utasítsa és kényszerítse területe lakosait. Egy valóban szabad társadalomban, egy társadalomban, ahol tiszteletben tartják az egyének személyhez és tulajdonhoz való jogait, az Állam szükségszerűen megszűnne létezni. Betolakodó és agresszív tevékenységeinek sokasága, a személyhez és a tulajdonhoz való jog ellen vívott hatalmas pusztítása eltűnne. Ugyanakkor azok a tényleges szolgáltatások, amiket rosszul biztosít, megnyílnának a szabad verseny és az egyéni fogyasztók általi önkéntes fizetség számára.

Ennélfogva vakító fény derül arra a groteszkériára, amikor a tipikus konzervatív azt követeli a kormánytól, hogy erőszakolja ki a „moralitás” konzervatív definícióját (mint például az állítólag erkölcstelen pornográfia betiltásával). A kikényszerített erkölcs ellen szóló több igaz érv mellett (mint például hogy egyetlen olyan tettet sem lehet „erkölcsösnek” nevezni, amit nem szabadon választottak), kétségtelenül groteszk dolog az erkölcsösség védelmezőjének szerepével felruházni a társadalom leghatalmasabb (és így a legerkölcstelenebb) bűnözői csoportját – az Államot.

  1. Lásd Murray N. Rothbard, Power and Market, (2. kiad., 1977), 172-81. o.; Murray N. Rothbard, For a New Liberty (1978) 194-201. o.
  2. Joseph A. Schumpeter, Capitalism, Socialism and Democracy, (1942), 198. o.
  3. Lysander Spooner, No Treason: The Constitution of No Authority, (1973. kiadás) 29. o.
  4. uo. 15. o.
  5. Franz Oppenheimer, The State, (1975), 12. o.
  6. Spooner, No Treason, 19. o.
  7. Ahogy Hume írta:

    Semmi sem tűnik meglepőbbnek […] mint a könnyedség, amivel a kevesek kormányozzák a sokaságot, és a hallgatólagos megadás, amivel az emberek feladják saját érzéseiket és szenvedélyeiket uralkodóik javára. Amikor megvizsgáljuk, hogy milyen módszerrel valósítják meg ezt a csodát, azt találjuk, hogy míg az Erő mindig a kormányzottak oldalán áll, a kormányzóknak nem adatott semmi, ami támogatná őket, csak a vélemény. A vélemény tehát az, amin a kormányzat alapszik; és ez a maxima kiterjed a legzsarnokibb és legmilitánsabb kormányokra is.

    David Hume, Essays: Literary, Moral and Political, 23. o. Lásd még Etienne de la Boetie, The Politics of Obedience: The Discourse of Voluntary Servitude; és Ludwig von Mises, Human Action, 180. o.

  8. Lásd Rothbard, For a New Liberty, 109-16. o.
  9. Joseph Needham, „Review of Karl A. Wittfogel, Oriental Despotism,Science and Society (1958) 61, 65. Arról, hogy miként törekedtek leplezetlenül a hatalomra a „kollektivista” értelmiségiek a huszadik század progresszív periódusában, lásd James Gilbert, Designing the Industrial State. Az értelmiségiek és az állam kapcsolatáról lásd még Bertrand de Jouvenel, „The Treatment of Capitalism by Continental Intellectuals,” és John Lukacs, „Intellectual Class or Intellectual Profession?” In George B. deHuszar, The Intellectuals, 385-99. és 521-22. o.; Bertrand de Jouvenel, On Power; Murray N. Rothbard, Az Állam anatómiája, és Rothbard, For a New Liberty, 59-70.
  10. Richard Neustadt, „Presidency at Mid-Century,” Law and Contemporary Problems, 609-45.; Townsend Hoopes, „The Persistence of Illusion: The Soviet Economic Drive and American National Interest,” Yale Review (1960 március): 336, idézte Robert J. Bresler, The Ideology of the Executive State: Legacy of Liberal Internationalism, 4-5. o. Nixont és Hubert idézte ua. 5, 16-17. o.;  és Thomas Reeves és Karl Hess, The End of the Draft, 64-65. o. A honvédelmi menedzserekről lásd még Marcus Raskin, „The Megadeath Intellectuals,” New York Review of Books (1963 november 14.) 6-7.
  11. Az „adott területen belül” ebben a kontextusban természetesen hallgatólagosan azt jelenti, hogy „minden tulajdonos jogosan birtokolt tulajdonán túl”. Egy szabad társadalomban Kovács nyilvánvalóan rendelkezik a végérvényes döntéshozatalhoz való hatalommal saját jogos tulajdona felett, Takács pedig a sajátja felett, és így tovább. Az Állam vagy a kormány egy kötelező monopóliumot gyakorol a védelem és a végérvényes döntéshozatal felett egy olyan területen, ami nagyobb, mint az egyén jogosan szerzett tulajdona. „A kormány” így megtiltja Kovácsnak, Takácsnak, stb., hogy semmi közük ne legyen a „kormányhoz” és inkább egy versengő szervezettel kössék meg saját védelmi szerződéseiket. Hálával tartozom Sidney Morgenbesser professzornak, hogy felvetette ezt az érvet.
  12. Albert Jay Nock, On Doing the Right Thing and Other Essays, 143. o.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):