Az oldalunk az olvasóink támogatásából tartja fenn magát. Ha az oldalunk rendszeres látogatója vagy és fontosnak találod az üzenetünket, kérjük támogass minket havi 1500 forinttal ide kattintva.

Kultúra

Gondolj egy Muszlim országban élő apára. Amikor a gyermeke megkérdezi tőle: “Apa, mi a jóság?” az apa azt fogja válaszolni: “Engedelmeskedni Allahnak és az Ő Prófétájának.” Miért ez az ő válasza? Vajon azért mert személyes tapasztalata volt a Prófétával, ő írta a szent könyvet és mély ismerete van az erkölcsről melyet egyenesen a teremtőtől kapott? Ha egyedül nőtt volna fel egy elhagyatott szigeten, vajon ugyanez lenne a válasza?

Természetesen nem. Ő egyszerűen azt ismétli, amit neki mondtak gyermekkorában.

Habár sokkal többről van itt szó.

Ez a Muszlim apa jól tudja, hogy a gyermekének egy Muszlim társadalomban kell felnőnie, és gyarapodnia. Ha azt mondja a fiának, hogy nem tudja mi a jó és rossz, nem csak el fogja veszíteni az erkölcsi felsőbbrendűségét a gyermeke szemében, hanem végtelen konfliktusnak fogja őt kitenni a társadalomban.

Más szóval, ha mindenki hazudik a gyermekének, mi az ára annak – társadalmi, romantikai, gazdasági stb. – hogy elmondd a gyermekednek az igazságot?

A szomszédomnak van négy imádnivaló gyermeke. A minap a fia odajött hozzám és megmutatta a rajzot, amit készített, Jézus Krisztus elfogadható ábrázolása, ahogy egy sziklán ül és imádkozik a mennyekhez. Minden ártatlansággal, megkérdezte, hogy mit gondolok a képről. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy az apja azt mondta neki, hogy Jézus Krisztus egy igazi és élő ember volt, aki visszatért a halálból, felszállt a mennyországba és felszabadítja a bűneitől, ha telepatikusan elbeszéli a szeretetét ehhez a szellemhez. Ez nem kevésbé rettentő, mint bármilyen másik bűnre és irányításra épülő szekta.

De – mit mondhattam volna ennek a gyereknek? Mondhattam volna, hogy ez egy kitalált karakter nagyon szép illusztrációja? Mondhattam volna, hogy ez egy tündérmese csodálatos ábrázolása? Láthattam volna a fájdalmat és meglepetést a szemében? El tudtam volna képzelni a beszélgetést, ami később közte és az apja között zajlik, amikor megkérdezi, hogy miért mondta a kedves bácsi a szomszédból hogy Jézus Krisztus egy kitalált karakter? El tudtam volna képzelni azt a ridegséget, ami a két ház kapcsolatára száll le? El tudtam volna képzelni az apját, ahogy azt mondja a gyermekeinek, hogy tartózkodjanak a kedves bácsitól a szomszédban, mert el akarja tőlük venni Istent? El tudta volna viselni a gyomrom a gyermekek pillantását, amit minden alkalommal felém szegeznének, amikor látom őket az elkövetkező pár évtizedben?

Mégis a legkevesebb ellenállással járó utat választottam, de nem hazudtam neki. Elmondtam, hogy úgy gondolom, hogy szépen megrajzolta, és megkérdeztem, hogy ő mit gondolt róla.

Elmondani az igazságot nem könnyű dolog.

Nagyon könnyen láthatjuk, hogy a szülők más kultúrákban egyszerűen visszaismétlik a kulturális normákat a gyerekeiknek, mintha azok a normák abszolút igazságok lennének. Japán szülők engedelmességre és gyermeki áhítatra tanítják a gyermekeiket, katolikus szülők arra tanítják a gyermekeiket, hogy igyák meg Istenük vérét, muszlim szülők arra, hogy az ember, aki hozzáment egy hatéves kislányhoz – és beteljesítette azt a házasságot akkor, amikor a lány kilenc éves volt – az erkölcs élő mintaképe. Nyugati szülők arra tanítják a gyermekeiket, hogy a demokrácia a legmagasabb eszme, észak-koreai szülők pedig arra, hogy a diktátor, aki uralja az életüket, egyfajta evilági Istenség, aki szereti őket.

A lista folytatódik a végtelenségig. Gyakorlatilag minden szülő a világon azt hiszi, hogy ő az igazságot tanítja a gyermekének, amikor csak ráerőszakolja azt, amit a legnagyobb udvariassággal kulturális mitológiának nevezünk.

Hazudunk a gyermekünknek, miközben azt tanítjuk, hogy a hazugság rossz.

Azt parancsoljuk a gyermekünknek, hogy gondolkodjanak, miközben a legelőítéletesebb abszurditásokat ismételgetjük objektív tényként.

Azt mondjuk a gyermekünknek, hogy legyenek jók, de ötletünk sincs arról, hogy mi az a jóság.

Azt mondjuk a gyermekünknek, hogy a konformitás rossz dolog (“Ha mindenki leugrana az Empire State Buildingről, te is ugranál?”) miközben szolgái vagyunk az előítéleteknek, amelyeket őseinktől tanultunk.