Stefan Molyneux – Anarchia a gyakorlatban: Az állam és a közlegelők tragédiája

Stefan Molyneux – Anarchia a gyakorlatban: Az állam és a közlegelők tragédiája

A legtöbb libertárius szembetalálkozott már a köztulajdon problémájával – hogy miként védheti meg és allokálhatja legjobban a piac az olyan közösen „birtokolt” javakat, mint a halakat a tengerben, az utakat, a rádióhullámokat, stb. Egy régi közgazdaságtani példabeszéd remekül összefoglalja a problémát – vessünk rá egy pillantást, mielőtt nekiveselkednénk a köztulajdon problémájának megoldásához.

A problémát a közlegelők tragédiája nevű példabeszéd foglalja össze, ami valahogy így hangzik: számos gazda tulajdonolja azokat a telkeket, amelyek gyűrűként ölelnek körbe egy közlegelőt. Személyesen mindegyik hasznot nyer abból, ha hagyják a birkáikat legelni a közös területen, mivel az felszabadítja a saját telküket más célokra. Azonban ha mindannyian hagyják, hogy a birkáik a közös területen legeljenek, mindannyian szenvedni fognak, mivel a birkák az utolsó fűszálig le fogják legelni a területet, így végig kell nézniük, ahogy éhen halnak a birkáik, miután a saját területüket más célokra szentelték. Bizonyos körökben ezt az abszolút magántulajdonjogok – és általánosságban a szabadpiac – elleni végérvényes halálos csapásnak tekintik, mivel „bebizonyítja,” hogy ha az egyének racionálisan az önérdekükre törekednek, az gazdasági katasztrófához vezethet. A közlegelők tragédiája miatt – mondják – meg kell szegni a magántulajdonjogokat a „nagyobb jó” érdekében. Így be kell vezetni a szabályozást és az állami tulajdonlást, hogy kontrollálják az egyéni önérdek túlkapásait a hosszútávú stabilitás érdekében, bla, bla, bla.

Van azonban egy jelentős probléma a közlegelők tragédiájával, nevezetesen hogy képtelen bebizonyítani, hogy szükséges az állami szabályozás és tulajdonlás, vagy hogy a köztulajdon átadása az Államnak bármilyen mértékben megoldja a problémát. Ami azt illeti, könnyen bebizonyítható, hogy amennyiben tényleg valódi dilemma a közlegelők tragédiája, annak a lehető legrosszabb megoldása az állami szabályozás és a köztulajdonlás.

 

1. Probléma: Köztulajdonlás

A közlegelők tragédiájának legegyszerűbb cáfolata természetesen rámutatni arra, hogy a probléma, amivel a gazdák szembetalálják magukat, nem a túlzott magántulajdon, hanem annak hiánya. Ha elképzeljük, hogy a magánbirtokok fánk alakban ölelik körbe a közlegelőt, akkor világos, hogy a közlegelők tragédiájának legjobb megoldása, ha egészen a középpontig kiterjesztik a birtokok határát, pizzaszeletekhez hasonlóan (igen, én is megéheztem ezektől a hasonlatoktól!). Ha a magántulajdont tehát kiterjesztik, hogy magába foglalja a közlegelőt, a gazdákat többé nem sújtja az a probléma, hogy mindenki ki akarja zsákmányolni a tulajdonos nélküli erőforrásokat. Mindenki használhatja a saját extra földterületét, hogy legeltesse a bárányait, és mindenki elégedett. (Alternatív megoldásként valaki közbeléphet, megvásárolhatja a közlegelőt és legelési díjat számolhat fel. Hogy biztosítsa az erőforrásának hosszútávú fennmaradását, az új tulajdonos természetes módon ügyelni fog, hogy megelőzze a túllegeltetést.)

De fogadjuk el, hogy bizonyos körülmények között valós probléma a közlegelők tragédiája, és nem lehet azt megoldani a magántulajdonjogok kiterjesztésével. Milyen megoldásokat lehet ekkor alkalmazni a problémára?

A társadalmi problémákra adott megoldások mindig két kategória valamelyikébe sorolhatók: önkéntes vagy kényszerített. A közlegelők tragédiájának önkéntes megoldására megszámlálhatatlan példát biztosít a történelem – a leginkább említésre méltóak azok a megállapodások, amiket halászok kötöttek. Amikor számos halászközösség ölel körbe egy tavat, a falvak lakói komplex és hatékony intézkedéseket fejlesztenek ki, azt biztosítandó, hogy ne halásszák túl a tavat. Az emberek rosszalló szemekkel néznek minden vagyonfitogtatásra, mert nyilvánvaló, hogy a vagyon csak a túlhalászatból származhat. A közösségi vezetők összeülnek, hogy megbeszéljék, mennyi halat foghat mindegyik falu – és nagyon nehéz egy kis faluban elrejteni, hogy mennyit halásztál. Továbbá annak a problémája, hogy senki nem tudja pontosan, mennyit halásznak ki mások – illetve a halkészlet természetes éves változása – a kifogható mennyiség jelentős alulbecsléséhez vezet, ami biztosítja, hogy a termelés mindig fenntartható marad. A baloldali közgazdászoknak talán hatalmas probléma a közlegelők tragédiája, de a történelem aligha szolgáltat sok bizonyítékot arra, hogy a halászfalvak írástudatlan lakói rendszeresen éhen haltak volna a túlhalászat miatt (kivéve talán ha a falvak vezetői is baloldali közgazdászok voltak).

A közlegelők tragédiája egy újabb megtestesülése annak a régi mumusnak: a vak hitnek, miszerint az ember egy olyan lény, amit egyedül az azonnali pénzügyi megfontolások vezérelnek. (Ilyen tekintetben a legmegdöbbentőbbek azok a közgazdászok, akik ezt hiszik, azonban gyermekeik is vannak!) „Ó – mondja az ’azonnali kielégülés’ tündérmeséjének fösvény gazdája – éjszaka fogom legeltetni a birkáimat és érzéketlenül lecsupaszítom a közlegelőt, hogy megtermelhessek egy tucat extra karfiolt!” De mire lesz jó az az extra karfiol, ha senki sem fog szóba állni vele a faluban, vagy ha senki nem fog segíteni neki felépíteni egy istállót, vagy amikor lebetegedik, és szüksége van másokra, hogy gondozzák a birkáit? Nem, még a fösvény gazdák is jobban járnak, ha engedelmeskednek a szabályoknak és elfelejtik az extra karfiolt – mivel sokkal több veszítenivalójuk van, mint amennyit nyerhetnek azzal, ha megszegik a szociális normákat. A közösségek kezében rejlő kiközösítés és megvetés fegyvere jelentősen kiegyensúlyozza az azonnali pénzügyi számítást.

(Megváltozott-e ez az internet korában? Bizonyára sokkal kevésbé korlátoznak minket a szociális normák most, mint régebben! Épp ellenkezőleg – most, amikor olyan eszközök állnak a rendelkezésünkre, mint a hitelminősítés, az internetes keresés és a könnyű hozzáférés az előző munkaadókhoz, az alapvető tisztességesség sokkal fontosabb, mint valaha.)

2. Probléma: az állam, mint ’köztulajdon’

Tegyük fel azonban, hogy a közlegelők tragédiájának fenti cáfolata közül egyik sem állja meg a helyét, és bizonyos körülmények között egyszerűen nincs lehetőség kiterjeszteni a tulajdonjogokat vagy társadalmi kontrollt gyakorolni azok felett az erőforrások felett, amiket nem lehet tulajdonolni – akkor mi a helyzet? Bízzuk az Állam lágy ölelésére ennek az összetett és komoly problémának a megoldását?

Az egyik legérdekesebb aspektusa annak, amikor az Államot használják a közlegelők tragédiájának megoldására, hogy magára az Államra is vonatkozik a közlegelők tragédiája.

Mivel az Állam egy olyan entitás, amelyben a tulajdont „közösen” birtokolják, az általános pusztításhoz vezető önös kizsákmányolás problémája kétségtelenül ugyanúgy érvényes az állami „tulajdonra,” mint ahogyan a kapzsi és szűk látókörű gazdák által körbevett közös legelőre. Ahogyan a gazdák is elpusztíthatják a közlegelőt, miközben az egyéni önérdekükre törekednek, úgy a politikusok, bürokraták, lobbisták, és a többi állami varangy és udvaronc is elpusztíthatja a teljes gazdaságot, miközben a saját önös gazdasági és politikai érdekükre törekednek.

A közlegelők tragédiája úgy érvel, hogy a „közös tulajdonlás” miatt feláldozzák a hosszútávú bőséget a rövidtávú előnyért. Mivel senki sem védi és tartja fenn a mindenki által használható tulajdont, azt a tulajdont végeláthatatlanul kifosztják. És az Államnak kellene megoldania ezt a problémát? Mégis hogyan? Pontosan így működik az Állam!

Vegyünk néhány példát arra, ahogyan az Állam kifosztja a jövőt a jelenbeli kapzsiság érdekében:

  • Államadósság
  • Inflációs hitelexpanzió
  • Államkötvények, amiket a következő nemzedékeknek kell kifizetnie
  • A társadalombiztosítás keretein belül befolyt pénz elköltése, amit aztán a következő nemzedékeknek kell kifizetnie
  • Agresszív ’honvédelmi’ kiadások, amikért a jövő polgárai fizetnek majd a megnövekedett belföldi támadások kockázata képében
  • Hatalmas oktatásügyi kudarcok, amiknek rettenetesen káros hatásai vannak a jövőbeli produktivitásra és boldogságra
  • A különleges hatalmak, jogok és kiváltságok biztosítása lobbistáknak, mint a szakszervezeteknek, az állami szférában dolgozóknak és a nagyvállalatoknak, amik nagyobb árakat és államháztartási hiányt eredményeznek (az Egyesült Államokban csupán a szakszervezeti törvények költségeit az elmúlt 50 év során 50 billió dollárra becsülik)
  • A közszolgáltatások, mint az utak, az iskolák, a hidak, a vízszolgáltatás, stb., fenntartásának kudarca, ami hatalmas költségekkel terheli a következő nemzedékeket
  • Hatalmas kiadások a kábítószer-ellenes háborúra, ami megnöveli a jövőbeli bűnözést
  • Az állami tulajdonban levő természetes erőforrások és más vagyontárgyak szennyezése, amivel pénzt takaríthatnak meg a jelenben, míg hosszútávon csökkentik azok értékét
  • …és isten tudja, mennyi minden még!

A fenti példákból könnyen láthatjuk, hogy a közlegelők tragédiája sokkal nagyobb mértékben vonatkozik az Államra, mint bármilyen társadalmi csoportra vagy egyénre. Ha visszatérünk a kapzsi gazdák példájához, könnyen láthatjuk, hogy erős ösztönzők késztetik őket arra, hogy elkerüljék vagy megoldják a közlegelők tragédiáját, mivel ők maguk fognak szenvedni, ha kisemmizik a tulajdonos nélküli földet. Azonban az Állam esetében azok, akik kisemmizik és kifosztják a közpénztárcát, sosem fognak szembesülni a fosztogatásuk közvetlen következményeivel. Így lényegében semmilyen ösztönző nem készteti őket arra, hogy megelőzzék, megoldják vagy megszüntessék a problémát.

Továbbá ha a gazdák el is pusztítják a tulajdonos nélküli földet, ők legalább összeülhetnek és önként elkezdhetnek dolgozni azon, hogy találjanak egy jobb megoldást a jövőre nézve. Viszont amint az Állam átvesz egy problémát, a magánszféra kezéből az állami szféra végrehajtásának, korrupciójának és politikájának kezébe kerül a befolyás. Ha egyszer szorosan az Állam markába kerül, a közös tulajdonlás problémája nem csupán mérhetetlenül rosszabbodik, hanem teljesen megoldhatatlanná válik, hiszen a közpénztárcán való élősködést immár az állami hadsereg állig felfegyverzett osztagai védelmezik. A következmények semmivé lesznek, a versenyt megsemmisítik és addig fokozódik az őrült aki-kapja-marja, amíg teljesen kiürül a közpénztárca és összeomlik az Állam. (Ez történt a Szovjetunió esetén; az 1980-as években, ahogy nyilvánvalóvá vállt, hogy a kommunizmus fenntarthatatlan, a bennfentesek a Kremlben egyszerűen kifosztották az állami kincstárat és az állam csődbe ment.)

Tehát az a javaslat, hogy bízzuk meg az Államot a közlegelők tragédiájának megoldásával, olyan, mint a régi orvosi vicc arról, hogy a beavatkozás tejes siker volt, azzal az apró kivétellel, hogy a páciens meghalt. Ha a közlegelők tragédiája valóban egy jelentős probléma a magánszektorban, akkor megdöbbentő mértékben ront rajta az, ha átadjuk az Államnak – ez egy valamelyest nehéz gazdasági problémát az állami hatalom és erőszak öngyilkos kiterjesztésévé alakít. Ha pedig a közlegelők problémája nem egy jelentős probléma, akkor kétségtelenül nincs szükségünk az Államra, hogy megoldja azt.

Akárhogy is, semmilyen meggyőző bizonyítékot vagy érvet nem lehet felhozni amellett, hogy hatékony vagy erkölcsös megoldás volna az Állam felfegyverzett hatalma alá vonni a közös tulajdon problémáját. Ez mind logikailag, mind etikailag egyenlő azzal, mintha lefejezéssel próbálnának gyógyítani egy enyhe fejfájást.

Ha az Állam egy gonosz, korrupt és pusztító megoldás a társadalmi szerveződés problémájára, milyen alternatívát nyújthat az anarchia?