Murray N. Rothbard – Oktatás: Szabad és Kötelező – Kötelező oktatás Európában

Murray N. Rothbard – Oktatás: Szabad és Kötelező – Kötelező oktatás Európában

 

A kötelező oktatás kialakulásának története a szülői felügyelet Állam általi elbitorlásának története; az egységesség és egyenlőség kikényszerítése az egyéni növekedés elnyomása végett; valamint különböző technikák kifejlesztése a gyermekek kifejlődő érvelési képességének és független gondolkodásának korlátozása érdekében.

Eredete

Nem kell sokat időznünk az ókori Görögország és Róma oktatásának helyzetén. Athénban a kötelező állami oktatás eredeti gyakorlatát később lecserélte egy önkéntes rendszer. Spártában viszont, a modern totalitarizmus ősi modelljében, az Államot egy hatalmas katonai táborként szervezték meg, a gyermekeket pedig elragadta az Állam, és barakkokban oktatta őket az állami engedelmesség eszméjére. Spárta megvalósította a kötelező rendszer teljes logikai végkövetkeztetését: a „teljes gyermek” feletti abszolút hatalmat; egységesség és oktatás az Állam parancsainak passzív engedelmessége alatt. Ennek a rendszernek a legfontosabb következménye az volt, hogy eszményképet biztosított Platón számára, aki ezt az oktatási rendszert tette eszményi Állama alapjául, ahogy azt kifejtette az Államban és a Törvényekben. Platón „Utópiája” volt a későbbi önkényuralmak első modellje – a kötelező oktatásra és az engedelmességre helyezték a hangsúlyt, a gyermekek „kommunizmusa” uralkodott az elit „őrök” között, akiknek továbbá nem volt magántulajdonuk, a hazugságot pedig az Állam helyénvaló eszközének tartották az emberek indoktrinációja érdekében.

A középkorban nem jelent meg a kötelező állami oktatás problémája Európában. A tanítást egyházi iskolák és egyetemek végezték, a szakképzést pedig magán céhiskolák. A kötelező állami oktatásra törekvő első modern mozgalom közvetlenül a Reformációból ered. Luther Márton volt az egyik fő hajtóereje. Luther ismételten arra kérte a közösségeket, hogy állítsanak fel köziskolákat, és tegyék kötelezővé a látogatásukat. A német uralkodókhoz címzett híres, 1524–es levelében Luther államista premisszákat használt, hogy államista következtetésre jusson:

Kedves uralkodók… fenntartom, hogy a polgári hatóságok kötelesek arra kényszeríteni az embereket, hogy iskolába küldjék gyermekeiket. … Ha a kormány az ilyen polgárokat katonai szolgálatra kényszerítheti, hogy lándzsát és puskát hordjanak, hogy bástyákra másszanak és más hadi kötelességeket teljesítsenek háború idején, mennyire van még inkább joga arra kényszeríteni az embereket, hogy iskolába küldjék a gyermekeiket, hiszen ebben az esetben az ördöggel háborúzunk, kinek célja titkon kimeríteni városainkat és fejedelemségeinket erős férfiúikból.1

Ebben a spirituális háborúban Luther természetesen nem alaptalanul beszélt az „ördögről” és az ellene vívott háborúból. Számára a háború nagyon is valóságos volt.

Luther sürgetései következtében Gotha német állama megalapította az első modern köziskolákat 1524–ben, amit Türingia követett 1527–ben. Maga Luther alkotta meg a szászországi iskolatervet, ami később lényegében Németország protestáns államainak közoktatási rendszerévé vált. Ezt a tervet először Szászországban ültették gyakorlatba 1528-ban egy rendelettel, amit Luther fontos tanítványa, Melanchthon fogalmazott meg, és ami állami iskolákat állított fel minden városban és faluban. Az első kötelező állami rendszert a modern világban 1559–ben vezette Kristóf herceg, Wurtemburg elektora. Az iskolalátogatás kötelező volt, jelenléti jegyzőkönyvet vezettek, és bírságokat róttak az iskolakerülőkre. Más német államok egyhamar követték ezt a példát.

Miféle szellemiség állt Luther kötelező állami oktatás iránti követelése mögött? Egy általánosan elterjedt nézet szerint a Reformerek demokratikus szellemét tükrözte, valamint a vágyat arra, hogy mindenki elolvassa a Bibliát, azzal a feltételezéssel, hogy mindenkit arra szerettek volna biztatni, hogy magának értelmezze azt.2 Az igazság egészen más. Azért támogatták a Reformerek a mindenkinek kötelező oktatást, hogy belenevelhessék saját vallási nézeteiket a teljes populációba, a hatékony „ördög” és ügynökei „elleni háború” elengedhetetlen segédeszközeként. Luther számára ezek az ügynökök egy hatalmas légiót képeztek: nem csak a zsidók, katolikusok és a hitetlenek, hanem minden más protestáns szekta is ide tartozott.

Luther politikai elképzelése egy abszolút Állam volt, amit lutheri elvek és miniszterek irányítanak. Az alapelv az volt, hogy a Biblia – ahogy azt Luther értelmezte – minden dolog egyedülálló vezérelve. Úgy érvelt, hogy a mózesi törvénykönyv halálbüntetést rótt ki a hamis prófétáknak, az Állam kötelessége pedig megvalósítani Isten akaratát. Ugyanúgy az Állam kötelessége, hogy a lutheri egyház által kiátkozottakat visszakényszerítse a nyájba. Nincsen megváltás a lutheránus egyházon kívül, és az Államnak nem pusztán feladata mindenkit arra kényszeríteni, hogy evangélikus legyen, hanem az egyetlen célja.

Ahogyan a nagy történész, Lord Acton megállapította Lutherről:

A vallás védelmezése… nem csak a polgári hatalom kötelességévé, hanem intézményének céljává vált. Egyedüli dolga azok kényszerítése volt, akik a [lutheránus] egyházon kívül álltak.3

Luther kihangsúlyozta a passzív engedelmesség elméletét, amely szerint semmilyféle indíték vagy provokáció nem igazolhatja az Állam elleni lázadást. 1530–ban kijelentette:

Egy kereszténynek kötelessége elszenvedni sérelmeket, és semmilyen eskü- vagy kötelességszegés nem foszthatja meg az uralkodót alattvalói feltétlen engedelmességéhez való jogától.

Ezzel remélte rávenni a fejedelmeket arra, hogy a lutheránus hitet fogadják el és tegyék kötelezővé birodalmaikban. Luther kimondottan hajthatatlan volt arra vonatkozóan, hogy az Állam hatalmát a legnagyobb szigorral használják azok ellen, akik nem hajlandóak áttérni a lutheranizmusra. Követelte, hogy a legnagyobb kegyetlenséggel büntessenek minden bűncselekményt. Ennek a súlyosságnak a fő célja természetesen a fő bűncselekmény megtorlása volt, ami az evangélizmusra való megtérés elutasítása. Az Államnak ki kell irtania a hibát, és nem tűrheti el az eretnekséget vagy az eretnekeket, „mivel egyetlen világi fejedelem sem engedheti meg, hogy megosszák az alattvalóit az ellentétes tanok.”

Összefoglalva: „Az eretnekekkel nem vitázni kell, hanem meghallgatás nélkül el kell ítélni őket, hogy tűz által pusztuljanak.”

Ez volt a nyugati világ első kötelező állami iskolarendszere mögötti erő célja, és ez volt a szellem, ami átjárta a rendszert. Melanchthon, Luther legfőbb segédje, a kötelező állami iskolák iránti küzdelemben nem volt kevésbé zsarnoki.

Melanchthon szigorúan tanította, hogy karddal kell végezni minden szektával, és halállal kell büntetni minden embert, aki új vallási véleményeket fogalmaz meg. Ezt a büntetést ki kell róni a protestáns tanoktól való minden eltérés ellen, legyen az bármilyen csekély. A legnagyobb buzgalommal kell üldözni bárkit, aki nem lutheránus – katolikust, anabaptistát, zwingliánust, szervétistát, és a többit.

A lutheri hatás a nyugat, és főképp Németország politikai és oktatási életére hatalmas volt. Ő volt a kötelező oktatás első támogatója, és az ő tervei szolgáltak az első német iskolák mintájaként. Továbbá belenevelte az evangélikusokba az államnak való engedelmesség és minden más hitű üldözésének eszméit. Ahogyan Acton megállapítja: „pártjába ültette azt a politikai függőséget, és azt az Államnak való passzív engedelmesség szokását, amit azóta is megtartott.”4 Egy csodáló a következőképp mérte fel Luther hatását a politikára és a kötelező oktatásra:

Luther 1524-es kijelentéseinek permanens és pozitív értéke nem igazán közvetlen hatásaiban rejlik, hanem a szent kapcsolatban, amit létrehozott a protestáns Németország számára a nemzeti vallás, az egyén oktatási kötelességei és az állam között. Ezzel kétségtelenül megteremtődött azt az egészséges közvélemény, ami sokkal hamarabb tette könnyen elfogadhatóvá a kötelező iskolalátogatás elvét Poroszországban, mint Angliában.5

Luther mellett a másik nagy reformátor, Kálvin János gyakorolt vezető befolyást a kötelező oktatás bevezetésére a modern világban. Kálvin Genfbe utazott 1536-ban, miközben a város sikerrel fellázadt Savoya uralkodója és a katolikus egyház ellen, és kinevezték főpásztornak, valamint a város uralkodójának; ezt a pozíciót egészen 1564-ig megtartotta. Kálvin számos köziskolát alapított Genfben, amelyek látogatása kötelező volt. Milyen szellemiség hatotta át Kálvin állami iskolarendszerének megalapítását? A szellemiség a kálvinizmus üzenetének és az általa felállított teokratikus despotizmusnak való engedelmesség gyermekekbe nevelése volt. Kálvin egymaga volt politikai diktátor és vallási tanító. Kálvin számára semmi sem számított, sem a szabadság, sem a jogok nem voltak fontosak, kivéve tana és annak felsőbbrendűsége. Kálvin tana úgy tartotta, hogy a kálvinizmus támogatása az Állam végcélja, és ez magába foglalja a tan tisztaságának fenntartását, valamint az emberek viselkedésének szigorú fegyelmezését. A földön csak egy apró kisebbség a „kiválasztott” (akik vezetője Kálvin), a többi pedig a bűnösök tömege, akiket karddal kell kényszeríteni, a hódítóknak pedig a kálvini hitet kell az alattvalóikra kényszeríteni. Ő nem támogatta minden eretnek meggyilkolását. A katolikusokat és a zsidókat élni hagyná, de meg kell ölni minden protestánst, aki nem kálvinista. Néhány esetben azonban megváltoztatta az álláspontját, és a katolikusok ellen is a legsúlyosabb büntetést támogatta.

Kálvin is hajthatatlan volt az uralkodóknak való engedelmesség kötelességének kijelentésében, kormányzatuk formájától függetlenül. Az Állam isteni szankcióval bír, és mindaddig, amíg az kálvinista, bárhogy cselekedhet anélkül, hogy tiltakozást érdemelne. Nem csak minden eretneket kell megölni, hanem ugyanezt a büntetést kell végrehajtani azokon is, akik tagadják az efféle büntetés igazságosságát. Kálvin fő tanítványai, mint Beza, ugyanannyira lelkesen támogatták az eretnekek kiirtását.

Kálvin hatása a nyugati világra szélesebb körű volt, mint Lutheré, mert szorgalmas propagandával Genfet tette meg elvei átfogó terjesztésének európai központjává. Európa minden részéről érkeztek emberek, hogy Kálvin iskoláiban tanulhassanak és a traktusait olvashassák, aminek az eredménye a kálvinista befolyás volt szerte Európában.

Mialatt a kálvinisták Európa-szerte befolyásra tettek szert, a kötelező állami iskolák felállítása mellett agitáltak.6 1560–ban a francia kálvinisták – a hugenották – nyilatkozatot küldtek a királynak, amiben az általános kötelező oktatás bevezetését kérték, de elutasították őket. De 1571-ben III. Johanna navarrai királynő kálvinista hatásra kötelezővé tette az általános iskolát Franciaország egy részén. A kálvinista Hollandia 1609-ben vezette be a kötelező köziskolákat.

John Knox, aki meghódította Skóciát a presbiteriánus egyháza számára, kálvinista volt, bár függetlenül fedezte fel annak számos elvét. Kálvinista elvek mentén alapította meg az egyházat, és halálbüntetést vetett ki a katolikusokra. Knox 1560-ben megpróbálkozott az általános kötelező oktatás bevezetésével Skóciában, de nem járt sikerrel. A Fegyelem könyvében köziskolákat követelt minden skót városba.

A kálvinista hagyomány egyik legtávolabbra nyúló hatása annak befolyása volt az amerikai oktatási történelemre. Az angol puritánokra erősen hatott a kálvinista befolyás, és a puritán befolyás volt az, ami bevezette a köziskolákat és a kötelező oktatást New Englandben, ahonnan végül meghódította a teljes Egyesült Államokat. Az amerikai kötelező oktatás történetével a következő fejezetben foglalkozunk.

Poroszország

Aligha véletlen egybeesés, hogy Európa leghírhedtebb zsarnoki állama – Poroszország – volt az első, ami bevezette a nemzeti kötelező oktatás rendszerét, mint ahogy az sem, hogy eredeti inspirációja, ahogy azt láttuk, Luther volt és tana az állami abszolutizmusnak való engedelmességről. Ahogyan azt Twentyman úr mondta: „Az oktatásba történő állami beavatkozás szinte egybeesett a Porosz állam felemelkedésével.”

A német oktatást, mint ahogy a legtöbb másik intézményét és a civilizációját teljesen megzavarta a Harmincéves háború a tizenhetedik század első felében. A konfliktus vége felé azonban a különböző kormányok lépéseket tettek a gyermekek kötelező iskolalátogatásának bevezetése irányába pénzbírság és a gyermek bebörtönzése terhe mellett. Gotha tette meg az első lépést 1643-ban, amit olyan államok követtek, mint Hildesheim 1663-ban, Poroszország 1669-ben és Calenberg 1681–ben.7

A porosz állam hatalma és dominanciája a tizennyolcadik század első felében kezdett felemelkedni első királya vezetésével. I. Frigyes Vilmos lelkesen hitt a paternális despotizmusban és az abszolút monarchia erényében. Az egyik legelső rendelete a porosz hadsereg hatalmas megnövelése volt, melyet az Európa-szerte elhíresült vasfegyelemre alapoztak. A polgári közigazgatásban Frigyes Vilmos megalkotta a Közszolgálat központosító motorját, ami a híres autokratikus porosz bürokráciává nőtt. A kereskedelem területén a király korlátozásokat, szabályozásokat és állami támogatásokat vetett ki az adásvételre és a vállalkozásra.

I. Frigyes Vilmos király volt az, aki felavatta a kötelező porosz oktatási rendszert, Európa legelső nemzeti rendszerét. 1717-ben elrendelte minden gyermek kötelező részvételét az állami iskolákban, amelyet több ilyen iskola megépítésének rendelete követett. Talán helyénvaló, hogy a király személyes attitűdje igen összhangban állt a despotizmus és militarizmus lelkes támogatásával. Ahogy azt Cailfon Hayes megállapítja: „Királyságával úgy bánt, mint egy osztállyal, buzgó igazgatóként kegyetlenül megostorozva rossz alattvalóit.”

Ezt a kezdetet tovább vitte fia, Nagy Frigyes, aki buzgón újból megerősítette az állami iskolák kötelező látogatásának elvét, és felállította a virágzó nemzeti rendszert, kiváltképpen az 1763-as Landschulreglement-jében. Milyen célok hatották át Nagy Frigyest? Ismét, az abszolút önkényuralomba vetett buzgó hit, bár ez „felvilágosultnak” számított. „A fejedelem,” jelentette ki, „az általa kormányzott nemzetnek az, ami a fej egy embernek; kötelessége látni, gondolkodni és cselekedni a teljes közösség számára.” Kiváltképp kedvelte a hadsereget, szabadon költötte rá a közvagyont és belenevelte a folyamatos gyakorlatot és a legszigorúbb fegyelmet.

A modern porosz despotizmus a Napóleon által okozott katasztrofális veszteség következményeképpen emelkedett ki. 1807-ben a porosz nemzet elkezdte újraszervezni és felövezni magát a jövőbeli győzelmek érdekében. III. Frigyes Vilmos király alatt nagymértékben megerősítették az abszolút államot. Híres minisztere, von Stein azzal kezdte, hogy eltörölte a félig vallásos magániskolákat és minden oktatást közvetlenül a belügyminiszter alá szervezett. A minisztérium 1810-ben elrendelte az állami vizsgák és tanúsítványok szükségességét minden tanárnak. 1812-ben felélesztették az érettségi vizsgát, mint a gyermek állami iskolából történő eltávozásának szükséges követelményét, a vidéken és a városokban pedig felállítottak egy bonyolult bürokratikus rendszert az iskolák felügyelete céljából. Úgyszintén érdekes, hogy ez az újraszervezett rendszer kezdte el legelőször terjeszteni Pestalozzi filozófiájának új tanításait, aki a „progresszív oktatás” egyik korai képviselője volt.

A kötelező iskolai rendszerrel kéz a kézben járt a hadsereg, kiváltképp az általános kötelező katonai szolgálat intézményének újjáélesztése és hatalmas kiterjesztése.

III. Frigyes Vilmos folytatta az újraszervezést a háborúk után, és 1834-ben megerősítette a kötelező állami iskolarendszert azzal, hogy kötelezővé tette a középiskolai érettségi vizsgák elvégzését a fiatal pályakezdőknek, akik jogi, orvosi vagy egyházi pályára kívántak lépni, valamint a közszolgálatra jelentkezőknek és az egyetemi diákoknak. Így a porosz állam effektíve ellenőrzése alá vonta a tudósok és más szakemberek feltörekvő generációját.

Lentebb részletesen is látni fogjuk, hogy az önkényuralmi porosz rendszer inspiráló modellként szolgált az Egyesült Államok vezető hivatásos pedagógusai számára, akik itt uralták a közoktatási rendszert és nagyban felelősek voltak annak kiterjesztéséért. Például Calvin E. Stowe, azoknak az időknek az egyik kimagasló amerikai pedagógusa, jelentést írt a porosz rendszerről, és dicsérte, mint amit itt is érdemes imitálni.8 Stowe magasztalta Poroszországot; bár III. Frigyes Vilmos abszolút monarchiája alatt állt, mégis a világ „legtanultabb” országa volt. Nem csak az általános és magasabb fokozatokon voltak köziskolák, valamint egyetem és üzleti iskola előtt álló tanulók számára, hanem 1700 tanári szemináriumot is működtettek a jövő állami tanárai kiképzésére. Továbbá szigorú szabályok kötelezték a szülőket, hogy iskolába küldjék a gyermekeiket. A gyermekeknek rész kell venniük az oktatásban 7. és 14. életévük között, és semmilyen kifogást nem engedtek meg, a fizikai képtelenséget és az abszolút idiotizmust leszámítva. Az iskolakerülők szüleit figyelmeztették, majd bírságokkal vagy polgári jogfosztással büntették őket, végső megoldásként pedig elvették a gyermeket a szüleitől és a helyi hatóságok nevelték fel és oktatták őt. A helység vallásának megfelelően tartották az iskolákban a vallási oktatást, de a gyermekeket nem kötelezték a részvételre. Viszont abban az esetben, ha nem vettek részt, kötelező volt, hogy otthon vagy a templomban vallási oktatásban részesítsék őket. Továbbá az oktatási miniszternek protestánsnak kellett lennie.

Engedélyezni kezdték a magániskolákat, de arra kötelezték őket, hogy egyazon oktatási irányelvekhez igazodjanak, mint az állami iskolák, és ezeken, valamint az érettségi vizsgák követelményein keresztül az Állam képes volt hatalmat gyakorolni az ország minden iskolája felett.

Stowe úgy érezte, hogy az iskolalátogatás általánosságának és egységességének porosz módszere nagyszerű volt. Egy másik elv, amit csodált, az volt, hogy a porosz állam ebből fakadóan kiszabta a nyelv egységességét is. Stowe kijelentette, hogy a szülőknek nincs joguk megvonni a gyermeküktől a nemzeti nyelv egyesítő hatását, „így fosztva meg őket a képességtől, hogy elvégezzenek minden szolgálatot az Állam számára, amit képesek elvégezni.”

A kötelező állami oktatás rendszerét az Állam kezében szörnyűséges fegyverként használták arra, hogy előírjanak bizonyos nyelveket és elpusztítsák a különböző nemzeti és lingvisztikai csoportok nyelvét a határokon belül. Ez kiváltképpen probléma volt Közép- és Kelet-Európában. Az uralkodó Állam rákényszerítette a saját hivatalos nyelvét és kultúráját a saját nyelvükkel és kultúrájukkal rendelkező alattvaló népcsoportokra, a következmény pedig a felmérhetetlen mértékű neheztelés volt. Ha az oktatás önkéntes lett volna, ez a probléma nem jelent volna meg. A kötelező oktatás ezen részének fontosságát a közgazdász Ludwig von Mises hangsúlyozta ki:

A kikényszerített denacionalizálás és asszimiláció fő eszköze az oktatás. … A nyelvileg kevert területeken rettenetes fegyverré vált a kormányok kezében, akik elkötelezték magukat alattvalóik nyelvi hovatartozásának megváltoztatása mellett. A filantrópusok és pedagógusok, akik támogatták a közoktatást, nem látták előre, mekkora gyűlölet- és harag hullám fog feltörni ebből az intézményből.9

A porosz oktatási rendszert kiterjesztették Németország többi részére Németország, mint nemzetállam megalapításakor. Továbbá egy 1872-es rendelet megerősítette az állam abszolút hatalmát az iskolák felett a katolikus egyház bármiféle beavatkozása ellen. A német kötelező állami iskolát átható szellemiséget kiválóan kifejezték egy dicsőítő munkában:

A német oktatás legfőbb alapja az, hogy egy nemzeti elvre épül. A kultúra a legfőbb a nagy német nemzet előtt… A német oktatás alapvető jellemzője: oktatás az Államnak, oktatás az Államért, oktatás az Államtól. A Volkschule a nemzeti egységre törekvő nemzeti elv közvetlen következménye. Az Állam a legfelsőbb cél a szem előtt.10

A legelső és a legkiemelkedőbb – a porosz és a német – kötelező iskolarendszerek számára kijelölt útvonal egy másik bemutatása fellelhető egy könyvben, amely összegyűjti a vezető német professzorok esszéit, akik megfogalmazták az Első világháború hivatalos német álláspontját.11 Ebben a műben Ernst Troeltsch Németországot lényegében egy militarista nem­zetként jellemezte, amely roppant mértékben elkötelezett a hadsereg és a monarchia mellett. Ami az oktatást illeti:

Az iskola szervezése párhuzamos a hadseregével; a közoktatás megfelel a népi hadseregnek. Az utóbbit, mint ahogy az előbbit is, a Napóleon ellen eljövendő német állam első nagy felemelkedése alatt hívták életre. Amikor Fichte fontolgatta a német állam felélesztésének útját és módjait, miközben az ország a napóleoni iga alatt nyögött, a német kultúra infúzióját tanácsolta az emberek tömegébe nemzeti általános iskolák megteremtésével a Pestalozzi által lefektetett utat követve. A programot valóban meg is valósították a különböző német államok, és az előző évszázadban mindent átfogó iskolarendszerré fejlesztették azt… Ez vált a német szellemet igazán formáló tényezővé. Az oktatási rendszerben megvan a demokratikus és államszocialista elem, ahogyan azt Fichte szándékolta.12

 

Franciaország

Az általános kötelező oktatást, mint a kötelező katonai szolgálatot, a Francia forradalom hozta el Franciaországnak. Az 1791-es forradalmi alkotmány elrendelte a kötelező általános iskolát mindenki számára. Az Állam először nem tehetett sokat annak érdekében, hogy megvalósítsa ezeket az elveket, de mindent megpróbált, ami tőle tellet. 1793-ban a Konvent előírta, hogy a francia nyelv legyen az „egy és oszthatatlan köztársaság” egyetlen nyelve. Keveset tettek Napóleon eljöveteléig, aki felállította a mindent átfogó állami oktatást. Minden iskola, legyen az állami vagy névlegesen magán, a nemzeti kormány szigorú irányításának volt alárendelve. A „Francia egyetem” uralta a teljes rendszert, amit azért alapítottak, hogy biztosítsa az egyformaságot és az irányítást a teljes francia oktatási rendszerben. Vezető hivatalnokait Napóleon jelölte ki, és senki sem nyithatott új iskolát vagy taníthatott nyilvánosan, hacsak nem adott arra engedélyt a hivatalos egyetem. Tehát Napóleon az 1806-os törvényben biztosította az Állam tanítási monopóliumát. A köziskolák tanári karát az Állam által működtetett iskolákban képezték. Az összes ilyen iskolát arra utasították, hogy az államfő iránti lojalitás elvét és az egyetem rendeleteinek való engedelmességet tegyék tanításuk alapjává. Pénzhiány miatt nem tudták mindenkire rákényszeríteni a köziskolák rendszerét. A napóleoni korszak végére valamivel kevesebb, mint a francia gyermekek fele járt köziskolákba, míg a maradék javarészt katolikus iskolában tanult. A magániskolák viszont mostantól az Állam szabályozása alatt álltak, és kötelesek voltak tanítani az uralkodók iránti patriotizmust.

A restaurációval a napóleoni rendszert javarészt leépítették, az oktatás Franciaországban pedig elsősorban a katolikus egyház dolga lett. Az 1830-as forradalom után viszont Guizot miniszter elkezdte megújítani az Állam hatalmát az 1833-as törvényében. Az iskolalátogatást nem tették kötelezővé, a magániskolákat pedig sértetlenül hagyták, azt a jelentős követelményt leszámítva, hogy minden oktatási intézménynek „belső és társadalmi békét” kell tanítania. A magániskolák teljes szabadságát viszont visszaállította a III. Napóleon által 1850-ben elfogadott Falloux törvény.

A forradalmi és napóleoni időszakok kivételével tehát a francia oktatás szabad maradt, egészen a tizenkilencedik század későbbi részéig. Mint ahogy a porosz kényszer és abszolutizmus nagy lendületet kapott a Napóleon általi vereségtől, úgy a francia kényszer és parancsolás is az 1871-es porosz győzelemből nyerte inspirációját. A porosz győzelmet a porosz hadsereg és a porosz pedagógusok győzelmének tekintették, és Franciaország a bosszú (revanche) által vezérelve nekilátott saját intézményeinek poroszosításához. Az 1882-es és 1889-es törvényeiben bevezette az általános katonai sorozást a porosz modell nyomán.

Az új politika vezetője Jules Ferry miniszter volt. Ferry volt az agresszív imperializmus és gyarmati hódítás új politikájának legfőbb bajnoka. Támadásokat hajtottak végre Észak–Afrikában, Alacsony–Afrikában és Indokínában.

A kötelező oktatás iránti kereslet a katonai revanche céljából fakadt. Ahogy egy vezető politikus, Gambetta fogalmazott: „A porosz pedagógusok megnyerték az utolsó háborút, és a francia pedagógusoknak kell megnyerniük a következőt.” E célból zajongás vette kezdetét, hogy kiterjesszék az oktatási rendszert minden francia gyermekre, hogy állampolgársági képzésben részesítsék őket. Továbbá azért is követelték a kötelező oktatást, hogy mindegyik francia gyermekbe beleneveljék a republikanizmust és immunissá tegyék őket a monarchikus restauráció csábítására. Következményképp 1881 és 1882 között egy sor törvényben Ferry kötelezővé tette a francia oktatást. A magániskolákat névlegesen szabadon hagyták, de a valóságban jelentős mértékben korlátozta őket a jezsuita rend kikényszerített feloszlása és Franciaországból való kiutasítása. Sok francia magániskolát jezsuiták üzemeltettek. Továbbá a törvények eltöröltek számos szerzetesi rendet, amelyeket az Állam nem „hitelesített” formálisan, és megtiltotta tagjainak, hogy iskolákat vezessenek. Kötelező volt a részvétel valamilyen iskolában a 6.-tól a 13. életévig.

Az új rezsim teljes uralom alá vonta a magániskolákat, mivel akiket nem érintettek az antikatolikus törvények, azoknak az alatt a rendelet alatt kellett fennmaradniuk, miszerint „nem lehet magániskolákat alapítani miniszteri engedély nélkül, és azok egy egyszerű minisztériumi paranccsal bezárathatók.”13

A középfokú magániskolákat súlyosan megbénította a Waldeck–Rousseau és Combes törvény 1901-ben és 1904-ben, ami elnyomott minden vallásos középfokú magániskolát Franciaországban.

Más országok

Európa más országaiban igen hasonló a kötelező oktatás története, a legtöbb esetben a kötelező nyelvek hozzáadott alkotóelemével. Az Osztrák–Magyar Birodalom egy egységes, központosított abszolút monarchiára törekedett, kizárólagosan német nyelvvel, míg a birodalom magyar része „magyarosítani” próbálta kisebbségi nemzetségeit, és megpróbált a magyaron kívül minden más nyelvet eltörölni határain belül. Spanyolország arra használta a kötelező iskolai törvényeit, hogy elnyomja a katalán nyelvet és előírja a kasztíliait. Svájcban alkotmányba foglalták a kötelező iskolázást. Általánosságban 1900-re Európa minden országa bevezette a kötelező oktatást Belgium kivételével, ami 1920-ban követte a többit.14

Herbert Spencer szemében Kína vitte el a kötelező oktatás gondolatát annak logikus konklúziójáig:

Ott a kormány közzéteszi az olvasható művek listáját; és tekintve, hogy az engedelmesség a legfőbb erény, csak az önkényuralommal baráti műveket engedélyezi. Az innováció nyugtalanító hatásaitól félve semmit nem enged tanítani, kivéve azt, ami tőle származik. A mintapolgárok kitermelése céljából minden viselkedést szigorúan fegyelmez. Vannak „szabályok az üléshez, az álláshoz, a sétához, a beszédhez és a meghajláshoz, a legnagyobb pontossággal lefektetve.”15

Érdemes figyelmesen megjegyezni a császári Japán kötelező állami oktatási rendszerét a megannyi hasonlóság miatt közötte és a modern „progresszív” oktatás között. Ahogy Lafcaido Hearn megfigyelte:

Sosem az volt a cél, hogy az egyént független cselekvésre képezzék, hanem az, hogy kooperatív cselekvésre neveljék… Nálunk a korlátok a gyermekkorban kezdődnek, és idővel meglazulnak [ami a legjobb a gyermeknek, miközben fejlődik érvelési képessége és egyre több szabadság adható neki, illetve egyre kevesebb irányítást követel]; a korlátok a távol-keleti képzésben később kezdődnek, és aztán idővel egyre szorosabbá válnak. Nem csak egészen az iskolai életig, hanem azon jelentősen túl is, egy japán gyermek sokkal nagyobb mértékű szabadságot élvez, mint amit egy nyugati gyermeknek engednek… Megengedik a gyermeknek, hogy úgy cselekedjen, ahogy szeretne… Az iskolában elkezdődik a fegyelmezés… de a nyilvános megrováson kívül nincs semmilyen büntetés. Akármilyen korlát létezzen, azt a gyermekre főként osztálya közvéleménye veti ki; és egy ügyes tanár képes irányítani ezt a véleményt… Az uralkodó hatalom mindig az osztály véleménye… A szabály mindig a sokaság uralma az egyén felett; ez a hatalom pedig félelmetes.

A beléjük nevelt szellem mindig az egyén feláldozása a közösség javára, és minden individuális függetlenség összezúzása. A felnőtt életben a legkisebb állami szabályozástól való eltérést is súlyosan és azonnal megbüntetik.16

Anglia

Angliában volt a legerősebb az önkéntelvűség hagyománya. Olyan erős volt, hogy nem pusztán nem volt kötelező oktatás Angliában egészen a 19. század végéig, hanem egyáltalán nem is volt közoktatási rendszer. Az 1830-as évek előtt az Állam egyáltalán nem avatkozott be az oktatásba. 1833-tól az Állam egyre nagyobb támogatásokat nyújtott, hogy közvetlenül előmozdítsa a szegények tanítását a magániskolákban. Ez szigorúan filantropikus volt, és semmilyen nyoma nem volt a kényszernek. A kényszert végül a híres 1870-es Oktatási törvénnyel vezették be az angol oktatásba. Ez a törvény megengedte a megyei tanácsoknak, hogy kötelezővé tegyék az iskolalátogatást. London megye azonnal el is rendelte azt az 5 és 13 év közötti gyermekeknek, és más nagy városok is követték a példáját. A vidéki megyék viszont vonakodtak elrendelni a kötelező iskolalátogatást. 1876-ra a brit iskolai populáció 50%-a, valamint a városi gyerekek 84%-a kényszer alatt állt.17 Az 1876-os törvény iskolalátogatási bizottságokat állított fel azokon a területeken, ahol nem voltak iskolatanácsok, és kötelezték az iskolalátogatást az összes ilyen távoli területen, kivéve ott, ahol a gyermekek két mérföldnél messzebb laktak az iskolától. Végül az 1880-as törvény minden megye iskolatanácsát arra kényszerítette, hogy rendeljék el és kényszerítsék ki a kötelező iskolalátogatást. Így a kötelező oktatás egy évtized leforgása alatt meghódította Angliát.

A nagy jogtörténész, A.V. Dicey bizonytalanság nélkül értelmezte ezt a folyamatot úgy, mint a kollektivizmus felé menetelés:

Azt jelenti, mindenekelőtt, hogy A, aki a saját költségeiből tanítja a gyermekeit, vagy nincsen gyermeke, akit tanítson, arra kényszerül, hogy fizesse B gyermekeinek tanítását, aki, bár talán képes volna fizetni érte, jobb szereti, ha a fizetség a szomszédjai zsebéből jön. Másodsorban hajlamos az alapfokú oktatás területén a gazdag és a szegény, az előrelátó és az elővigyázatlan gyermekét egyfajta egyenlő alapra helyezni. Röviden, az előnyök kiegyenlítésére törekszik.18

A kötelező kollektivista elv igen nagy ellentmondást jelentett Anglia individualista hagyományával szemben. A figyelemre méltó Newcastle Bizottság 1861-ben elutasította a kötelező oktatás gondolatát az individualista elv alapján. Herbert Spencer,19 valamint a kiemelkedő történész és jogász, Sir Henry Maine20 éles kritikával illették a kötelező állami oktatás tervét, az egyre növekvő állami zsarnokság mérföldkövének nevezve azt. Az utóbbi években Arnold Toynbee volt az, aki rámutatott arra, miként fojtja el a független gondolkodást a kötelező állami oktatás.21

A késő tizenkilencedik század Angliájában és Európájában a szakszervezetek erősítették fel kötelező oktatás felé történő menetelést, akik népszerűbb oktatást szerettek volna, és a felső osztályok, akik szerették volna szavazójoguk helyes használatára tanítani a tömeget. Minden társadalmi csoport jellemzően növelni akarta az Állam hatalmát, miközben abban reménykedett, hogy az általa pártolt politika gyakorlására fogják használni azt a hatalmat.

A közvélemény megváltozása ezt a témát illetően kiemelten gyorsan történt Angliában. Amikor Dicey írt 1905-ben, kijelentette, hogy aligha lehetne bárkit találni, aki támadná a kötelező oktatást. Viszont amikor John Stuart Mill 1859-ben megírta a művét A Szabadságról, kijelentette, hogy aligha lehetne bárkit találni, aki ne ellenezné erélyesen a kötelező oktatást. Mill érdekes módon támogatta a kötelező oktatást, de ellenezte bármilyen köziskola felállítását, és bizony úgy alakult, hogy Angliában sok helyen hamarabb vezették be a kötelezést, mint a köziskolákat. De Mill legalább felismerte, hogy a kötelező állami iskolázás eltörölné az individualitást az állami egységesség érdekében, és természetes módon az Államnak való engedelmességet tanítaná.

Mill érvét az oktatás kötelezése mellett sikeresen megcáfolta Spencer a Social Statics című művében. Mill kijelentette, hogy az oktatás esetén a fogyasztó nem tudja, mi a legjobb a számára, így tehát igazolt az állami beavatkozás. Viszont ahogyan arra Spencer rámutatott, ugyanezzel a kifogással támasztják alá az Állam szinte mindegyik zsarnoki hatalmának gyakorlását. Az értékítélet egyetlen megfelelő tesztje a fogyasztó ítélete, aki ténylegesen használja a terméket. És az Állam ítéletét szükségszerűen saját despotikus érdeke vezeti.

Egy Angliában elterjedt másik érv a kötelező oktatás mellett az Egyesült Államokban is népszerűségre tett szert. Ez Macaulay érve volt: az oktatás eltörölné a bűnözést, és mivel az Állam kötelessége elfojtani a bűnözést, be kell vezetnie a kötelező oktatást. Spencer rámutatott ennek az érvnek a hamisságára, bemutatva, hogy a bűnözésnek kevés köze van az oktatáshoz. Ez immár teljesen nyilvánvalóvá vált, amire elég bizonyíték, ha a növekvő fiatalkorú bűnözésre nézünk Amerika kötelezően oktatott társadalmában. Spencer megvizsgálta korának statisztikáit, és bemutatta, hogy nincs korreláció a hiányosan tanított és a kriminális területek között; ami azt illeti, sok esetben a korreláció épp ellentétes volt – minél több az oktatás, annál nagyobb a bűnözés.

Fasizmus, Nácizmus és Kommunizmus

A kötelező állami oktatás elleni végzetes és megválaszolhatatlan vád, hogy lelkesen vezették be ezek a modern totalitarizmusok a kötelező állami iskolázást a rendszerükben. Valójában ezeknek a rabszolga-államoknak az egyik legfőbb támasza a fiatalság indoktrinációja volt az iskoláikban. Ami azt illeti, a huszadik századi horror és a régebbi önkényuralmak közötti különbség az, hogy a mai despotizmusoknak közvetlenebbül kellett a tömeg támogatására támaszkodnia, tehát elengedhetetlen volt a kötelező írni-olvasni tudás és indoktrináció. Az előzőleg kifejlesztett kötelező állami rendszer elengedhetetlen alapkő volt a totalitárius rendszerek számára.22 A totalitarizmus, illetve a kötelező oktatás mélyén az az elképzelés rejlik, miszerint a gyermek az Államé, nem pedig a szüleié. Ennek az elképzelésnek az egyik vezető támogatója Európában a híres Marquis de Sade volt, aki kitartott amellett, hogy minden gyermek az Állam tulajdona.

Nem szükséges a kommunista országok oktatási rendszerén időznünk. A kommunista országok kötelező állami iskolázást írnak elő, és szigorúan betartatják, hogy a gyermekekbe neveljék az uralkodóknak való engedelmességet. A kötelező iskolázást kiegészítik az Állam monopóliumai a propaganda és az oktatás többi területén.

Hasonlóképp, a nemzetiszocialista oktatás alávetette az egyént az Államnak és kikényszerítette az engedelmességet. Az oktatást csak és kizárólag a nemzetiszocialista állam végezte, hogy a gyermekekbe nevelhesse az elveit.

Hasonlóan használták az állami iskolákat az abszolút Államnak való engedelmesség tanítására a fasiszta Itáliában. Itália kiváltképp érdekes az első fasiszta oktatási minisztere, Giovanni Gentile tevékenysége miatt. A régi Itáliában az oktatás a gyermek szellemi fejlődésére és a tárgyak tanulására helyezte a hangsúlyt. Gentile fasiszta uralma azonban bevezette a modern „progresszív oktatás” módszereit. Bevezette és kihangsúlyozta a kézi munkát, az éneklést, a rajzolást és a játékokat. Az iskolalátogatást bírságokkal kényszerítették ki. Gentile azt tanította, hogy „a tanulást tapasztalaton és cselekvésen keresztül kell elérni”.23 A gyermekek szabadon tanulhattak saját tapasztalatukon keresztül, persze „a kultúra fejlődéséhez szükséges korlátokon belül.” Tehát nem volt előírt tanterv, hanem a gyerekek azt csináltak, amit akartak, leszámítva „a Mussolinihoz hasonló hősök tanulmányozását, mint a nemzeti szellem szimbólumai.”24

 

  1. Idézte John William Perrin, The History of Compulsory Education in New England, 1896.
  2. Pl. Lawrence A. Cremin, The American Common School: An Historic Conception (New York, 1951), 84. o.
  3. Lord Acton, “The Protestant Theory of Persecution” in Essays on Freedom and Power (Glencoe, Illinois: The Free Press, 1948), 88–127. o.
  4. uo. 94. o.
  5. A.E. Twentyman, „Education: Germany,” Encyclopedia Britannica, 14. kiadás, 7. kötet, 999-1000. o.
  6. Perrin, The History of Compulsory Education in New England
  7. Howard C. Barnard, National Education in Europe (New York, 1854).
  8. Calvin E. Stowe, The Prussian System of Public Instruction and Its Applicability to the United States (Cincinnati, 1836)
  9. Ludwig von Mises, Omnipotent Government: The Rise of the Total State and Total War (Libertarian Press, 1985), 82–83. o.
  10. Franz de Hovre, German and English Education, A Comparative Study (London: Constable, 1917).
  11. Modern Germany, In Relation to the Great War, ford.: W. W. Whitlock (New York, 1916).
  12. Ernest Troeltsch, “The Spirit of German Kultur,” Modern Germany, 72–73. o. Lásd még Alexander H. Clay, Compulsory Continuation Schools in Germany (London, 1910).
  13. Herbert Spencer, Social Statics, 297. o.
  14. Európa minden országának kötelező oktatási törvényének részletes táblázatáért a századfordulón lásd London Board of Education, Statement as to the Age at Which Compulsory Education Begins in Certain Foreign Countries (London, 1906). A döntő többség 6 vagy 7 éves kortól 14 éves korig kötelezte az oktatást.
  15. Herbert Spencer, Social Statics, 297–298. o.
  16. Lafcadio Hearn, Japan, An Interpretation (New York: Macmillan, 1894), idézte Isabel Paterson, The God of the Machine (Caldwell, Idaho: Caxton Printers, 1964), 265-66. o.
  17. Howard C. Barnard, A Short History of English Education, 1760–1944. Szigorúan véve a kényszer első alkotóelemét 1844-ben vezették be, amikor néhány gyártörvény megkövetelte a gyermekek oktatását a munkába állás előtt.
  18. A.V. Dicey, Lectures on the Relation between Law and Public Opinion in England During the Nineteenth Century (New York: Macmillan, 1948), 276–278. o.
  19. The Man Versus The State, (Caldwell, Idaho, [1884] 1946)
  20. Sir Henry Maine, Popular Government (Indianapolis, Ind.: Liberty Classics, [1885] 1976).
  21. Arnold J. Toynbee A Study of History, (New York: Oxford University Press, 1962), 4. kötet, 196–97. o.
  22. Lásd Erik von Kuehnelt–Leddihn Liberty or Eqality (Caldwell, Idaho: Caxton Printers, 1952), 63–64. o.
  23. A hasonlóság eközött és John Dewey “csinálva tanulni” tana között nyilvánvaló. Ezt megvitatjuk lejjebb. Lásd Franklin L. Burdette, “Politics and Education,” 410–23, kiváltképp. 419, o. a Twentieth Century Political Thought kötetben (New York: Philosophical Library, 1946).
  24. Lásd többek között H.W. Schneider és S.B. Clough, Making Fascists (Chicago: University of Chicago Press, 1929); George F. Kneller, The Educational Philosophy of National Socialism (New Haven, Conn.: Yale University Press, 1941); Walter Lando, “Basic Principles of National Socialist Education,” Education for Dynamic Citizenship (Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 1937); Howard R. Marraro, The New Education in Italy (New York: S.F. Vauni, 1936); Albert P. Pinkevitch, The New Education in the Soviet Republic (New York: John Day Company, 1929). További érdekesség Edward H. Riesner, Nationalism and Education Since 1789: A Social and Political History of Modern Education (New York: Macmillan, 1922) a háttérért.