Richard M. Ebeling – Neoliberalizmus: A laissez-fairetől az intervencionista államig

Richard M. Ebeling – Neoliberalizmus: A laissez-fairetől az intervencionista államig

Részlet a De mi az a neoliberalizmus? című e-könyvünkből.

Az egyik legvádlóbb és legnegatívabb szó, ami manapság használatos a különböző „progresszív” körökben, a „neoliberalizmus”. Ha valakit „neoliberálisnak” neveznek, akkor azzal vádolják, hogy „a szegények” ellen van, hogy „a gazdagok” apologétája és olyan gazdaságpolitika támogatója, ami nagyobb gazdasági egyenlőtlenséghez fog vezetni.

A kifejezést arra is szokták használni, hogy megvessék mindazokat, akik szerint a piacgazdaság az emberi társadalom központi intézménye – a „közösségi” érzületek, illetve a keresleten és a kínálaton túlmutató közösségi gondoskodásnak és törődésnek a rovására. A neoliberális olyasvalaki, aki mindent dollárokra és piaci alapú szemléletre redukál, miközben figyelmen kívül hagyja az emberiség „humánus” oldalát, mondják a neoliberalizmus kritikusai.

A neoliberalizmus születése: 
Walter Lippmann és egy párizsi konferencia

A történelmi tény az, hogy ezeknek a leírásoknak aligha van bármi közük a neoliberalizmus eredetéhez, vagy ahhoz, hogy mit is jelentett azok számára, akik megalkották azt és annak politikai agendáját. A történet körülbelül nyolcvan évvel ezelőttre nyúl vissza: 1937-ben kiadásra került az amerikai újságíró és szerző, Walter Lippmann (1889-1974) könyve: An Inquiry into the Principles of the Good Society, és 1938 augusztusában a francia filozófus és klasszikus liberális közgazdász, Louis Rougier szervezésében megtartottak egy nemzetközi konferenciát Párizsban, ami a Lippmann könyvében taglalt témákkal foglalkozott. Később, 1938-ban nyomtatásban is publikálták a konferencián elhangzottak átiratát (franciául) Walter Lippmann Kollokvium címmel.

Walter Lippmann az élete során Amerika egyik leghíresebb publicistája és szerzője volt a társadalmi rend, a demokrácia, a szabad társadalom, illetve az állam belföldi és nemzetközi szerepének kérdéskörében. Az államról és a politikai intézkedésekről alkotott nézetei bejárták a politikai iránytű minden szegletét, a szocialistapárti állásponttól Franklin Roosevelt New Dealjének „individualista” kritikusáig, majd a Második világháború után ismét vissza az „aktivista” kormányzat elkötelezett támogatásához, mind belföldön, mind pedig globálisan.

De 1937-ben a könyve A jó társadalomról hathatósan és világosan kijelentette a veszélyeket, amik egy szabad társadalomra veselkedtek a totalitárius kollektivista rendszerek – a szovjet kommunizmus, az itáliai fasizmus és a német nácizmus – irányából, amik az 1930-as években beborították Európát. Emellett figyelmeztetett az ezt kiegészítő „leselkedő kollektivizmus” veszélyére az állami szabályozások és beavatkozások formájában, amik akkoriban egyre terebélyesedtek a nyugati demokráciákban, beleértve az Egyesült Államokat a New Deal alatt.

Walter Lippmann és a kollektivista állam elsöprő kritikája

Lippmann kritikáját a politikai és gazdasági kollektivizmusra vonatkozóan – ami a közel 400 oldalas könyv első felét teszi ki – mind a mai napig érdemes elolvasnia a szabadság minden barátjának. Ékesszólóan magyarázza el, hogy a totalitárius kollektivizmus egy ellenforradalmi lázadás az emberiség sok évszázados erőfeszítése ellen, hogy megszabaduljon a zsarnokságtól és a szegénységtől, illetve az ideológiai babonáktól, amik racionalizálták a kevesek uralmát a sokak felett. Legyen szó a fasiszta vagy a kommunista változatáról, a kollektivizmus visszatérés az egyén egyedülállósága, méltósága, szabadsága megtagadásának igazolásához, mint ahogy egy szabad társadalom azon intézményeinek az elpusztítása, amelyeknek célja oltalmazni az átlagembert az Állam általi uralom és parancsutasítás ellen.

A Totális Állammal elkerülhetetlenül járó központilag tervezett társadalom kritikája során Lippmann bőségesen merített az osztrák iskola közgazdászainak, Ludwig von Misesnek és Friedrich A. Hayeknek az írásaiból a teljeskörűen tervezett gazdaság megvalósíthatatlansága kapcsán. Továbbá előjelezve Hayek későbbi írásait a tudás decentralizált használatáról egy kompetitív piacgazdaságban, Walter Lippmann elmagyarázta, hogyan adja közre és használja a világ minden táján élő emberek sokasága a szétszórt tudást, hogy teljesebben kielégülhessenek az igényeink, mint fogyasztók. És hogy miként teszi ezt lehetővé a piac árrendszere.

Mint ahogy akkor sem fogja vissza magát, amikor a tervutasítás részletekben adagolt formájának veszélyére hívja fel a figyelmet, ami áthatja a modern demokratikus társadalmakat olyan korlátozó szabályozások, kereskedelmi protekciók és állami támogatások formájában, amelyek mesterséges monopóliumokat, kiváltságos iparokat és egyéneket teremtenek. Az állami beavatkozás megrontja és megfojtja a szabad társadalom piaci mechanizmusának működését. Ezzel arányos mértékben helyezi át a hatalmat és a döntéshozatalt a fogyasztók és nyilvánosság igényeit követő, piacon tevékenykedő vállalkozók kezéből a politikusok, bürokraták és érdekcsoportok kezébe, akik együttműködve dolgoznak a szabad és jómódú emberek „jó társadalma” ellen.

Walter Lippmann és a laissez-faire elutasítása

De amikor Lippmann a könyve második részében a „Liberalizmus rekonstrukciójába” fog, tisztán és világosan kifejezi, hogy nem hisz abban, hogy a laissez-faire piacgazdasághoz való bárminemű visszatérés, vagy a társadalmi ügyekben való állami részvétel magas szintű korlátozása lehetséges vagy kívánatos. Azt mondja, hogy a reformok, amiket javasol, arra törekednek, hogy óvják a szabad társadalmat a politikai hatalommal bírók abúzusától és visszaélésétől, illetve az érdekcsoportoktól, akik mások kárára szeretnék az államot használni a saját önös céljaik eléréséhez. És sok minden, amit ezen a területen mond a korlátokról és a transzparenciáról, illetve a joguralom védelmezéséről a demokratikus társadalomban a polgári szabadságjogok biztosítása végett, ésszerű érv az állam szerepéről és természetéről szóló vitákban.

Lippmann azonban úgy érvel, hogy a tizenkilencedik századi és a korai huszadik századi klasszikus közgazdászok és a klasszikus liberálisok egy olyan hamis és stilizált, mechanikus „gazdasági ember” képéből indultak ki egy „tökéletesen” kompetitív piacon, ami nem felel meg annak, ahogyan a való világ működik. Ha a „liberalizmust” meg szeretnénk újítani és vissza szeretnénk állítani, mint a társadalom többsége számára elfogadható, életképes rendszer, akkor az államnak nagyobb kontrollt és felügyeletet kell gyakorolni a cégek és a működésük felett, mivel ezek a „nagyvállalatok” veszélyeztetik a szabadságot. Más szóval megkérdőjelezi a korlátolt felelősségű társaságok elfogadását és úgy gondolja, hogy a trösztellenes törvényeket sokkal jobban érvényre kell juttatni.

A „hatalom” igazságtalanul oszlik el egy szabályozatlan piacgazdaságban, ami a fogyasztók és a munkavállalók ellen elkövetett abúzushoz vezet a zabolátlan magánvállalkozók által. Az államnak szabályoznia kell a vállalatok méretét és állami szerveknek kell felügyelniük azt, hogy miként használják a döntéshozatali hatalmukat. Adókat kell kivetni, hogy biztosítsák a vagyon egyenlőbb eloszlását a társadalom tagjai között. És „a gazdagoktól” súlyosabban beszedett adókat „közegészségügyre, közoktatásra, környezetvédelemre, közmunkára, társadalombiztosításra” és más jóléti programokra kell költeni.

 Más szóval a reformált és „új” liberalizmus, amit Walter Lippmann alternatívaként javasol a totalitárius kollektivizmussal szemben, ami azzal fenyeget, hogy világszerte kioltja a szabadság és a demokrácia lángját: az intervencionista-jóléti állam, ami egyszerűen elismeri és a kapitalizmus kollektivistább kritikusainál nagyobb fontosságban részesíti a piaci verseny hatékonyságát, hogy „biztosítsa a javakat” és a személyes szabadság és választás fontos formáit.

Az 1938-as Walter Lippmann Kollokvium

Ahogy azt említettem, ez a tervezet lett az alapja annak az 1938-as párizsi konferenciának, amit Walter Lippmann könyvének szenteltek. A konferencia résztvevői között olyanok voltak, mint Raymond Aron, Louis Baudin, F. A. Hayek, Michael Heilperin, Etienne Mantoux, Ludwig von Mises, Polányi Mihály, Wilhelm Röpke, Jacques Rueff, Alexander Rüstow és Alfred Schutz. Összesen több mint huszonöt résztvevő volt.

A konferencia nyitóbeszédének bevezető szavaiban Louis Rougier-t világosan és mélységesen lenyűgözték és befolyásolták Lippmann érvei a reformált új liberalizmusról. Kijelentette, hogy a kérdés, ami a „liberálisok” előtt áll, nem az, hogy legyen-e a piacgazdaságba való állami beavatkozás, hanem hogy milyen típusú beavatkozások legyenek.

 Olyan beavatkozásokról beszélt, amelyek „hozzáigazíthatók” a piacgazdasághoz, és amelyek nem. A laissez-faire világ a múlté, fontos „elfogadni a világot úgy, ahogy van”, főleg mert a gazdaságpolitikának következetesnek kell lennie „a tömegek társadalmi követeléseivel”. Így egy „új” liberalizmusnak el kell fogadnia az állami szerepet „a tulajdon, a szerződések, a szabadalmak, a család, a szakmai szervezetek és a kereskedelmi vállalkozások státuszának szabályozásában”, illetve a piacgazdaságba való megannyi más aktív betolakodást.

Walter Lippmann saját bevezető szavait követően – amelyben megismételte könyve fő téziseit – a beszélgetés arra terelődött, hogy mi legyen a neve ennek a totalitárius kollektivizmussal szembeni alternatívának. Számos résztvevő vitázott arról, hogy amiről beszélnek, az vajon még mindig összhangban áll-e a „régi liberalizmussal”, vagy esetleg ez valami más. Következetes lett volna az „individualizmus” hagyományos értelmezésével? A „liberalizmus” talán nem mindig az egyén legszéleskörűbb szabadsága mellett és egy olyan állam pártján állt, amit kizárólag ennek a szabadságnak a védelmezésére korlátoztak? Amit Lippmann könyve javasolt és ami a konferencia tárgya lett, az vajon egy „új” Liberalizmus volt?

Később, a konferencia végén a francia közgazdász Jacques Rueff a „balliberalizmus” kifejezést javasolta. Ez nem igazán tetszett sok másik résztvevőnek. Így más javaslatokat tettek: „pozitív liberalizmus”, „szociális liberalizmus” vagy „neo-liberalizmus.”

Ludwig von Mises a monopóliumokról és a kartellekről

Az összetűzés a tradicionális, laissez-faire, vagy „klasszikus” liberalizmus képviselői, illetve a megszülető neo-liberalizmus képviselői között egyhamar megmutatkozott a soron következő konferenciaüléseken. Az osztrák közgazdász Ludwig von Mises amellett érvelt, hogy a cégek szabályozása a „nagyságuk” korlátozása céljából se nem szükséges, se nem kívánatos. Emlékeztette a többi résztvevőt, hogy a magánvállalkozások közötti monopóliumok és kartellek a történelemben kivétel nélkül az állami beavatkozás termékei voltak, ami megóvta a kiváltságos cégeket a piaci versenytől. És az államoknak bizony gyakran kellett arra használniuk a kényszerítő erejüket, hogy olyan politikailag teremtett kartellekbe kényszerítsék a magánvállalkozásokat, amiket sok piaci versenytárs nem kért vagy kívánt. Mises azt mondta:

Sok esetben még ez az állami beavatkozás sem volt önmagában elég ahhoz, hogy megteremtsék a kartelleket. Az Államnak speciális törvényekkel kellett arra kényszerítenie a termelőket, hogy kartellekbe tömörüljenek. […] Tehát lehetetlen fenntartani a tézist, miszerint a kartellek megvalósulása a gazdasági erők működésének természetes eredménye volt. Nem ezeknek az erőknek a szabad játéka az, ami életre hívta a kartelleket, hanem az állami beavatkozás. Így logikai hiba azzal igazolni a gazdasága való állami beavatkozás szükségességét, hogy az megakadályozza a kartellek megalakulását, mivel pontosan az állam az, ami megteremtette a kartelleket a beavatkozásával.

Hasonlóképp, Mises amellett érvelt, hogy a versenyellenes monopóliumokkal kapcsolatos problémák sem a szabályos piaci erők következményei, hanem az állami beavatkozásoké. „Nem a gazdasági erők szabad játéka, hanem az államok anti-liberális politikája az, ami olyan állapotokat teremtett, amelyek kedvezőek a monopóliumok megalkotásához,” mondta Mises. „A törvényhozás, a politika az, ami megteremtette a monopóliumra való tendenciát.”

Mises hasonlóképpen érvelt amellett, hogy káros lenne, ha az államok korlátoznák a korlátolt felelősségű társaságok megalapítását. Ezek a piac eszközei arra, hogy nagy mennyiségű befektethető pénzösszegeket kombináljanak, amelyek lehetővé teszik olyan projektek megvalósítását, amelyek piaci igényeket szolgálnak, és amelyek máskülönben talán lehetetlennek bizonyulnának.

Mises szembe találta magát a konferencia más résztvevőivel, akik bizonygatták, hogy a piac az ipari és gazdasági hatalom és befolyás nem egészséges és nemkívánatos koncentrációjának formáihoz vezet, amit csak az állam képes megfékezni, kontrollálni és limitálni. A cégek szabályozásának az új neo-liberális agenda részének kell lennie. A híres német közgazdász és szociológus, Alexander Rüstow, aki nagy intellektuális befolyást gyakorolt a második világháború utáni német gazdaságpolitikára, egészen addig elmerészkedett, hogy azt mondja, hogy a probléma forrása az, hogy az állam túl „gyenge” ahhoz, hogy meggátolja az ipari koncentrációra törekvő vállalati tendenciákat.

Szociális háló és az állam szerepe

Egy másik ülésen a társadalmi jólét és az intervencionista állam került napirendre. És itt a vita ismét akörül forgott, hogy milyen fokig képes egy szabadpiaci gazdaság „kielégíteni” a „tömegek” „társadalmi biztonság” iránti vágyát. Általánosságban semmilyen elvi alapokon álló ellenállásba nem ütközött egy bizonyos minimális szociális „védőháló” gondolata a résztvevők részéről, akik felszólaltak ennek kapcsán. A beszélgetés ehelyett a jóléti állam „korlátaira” terelődött. Hogyan kellene finanszírozni? Milyen veszélyek merülhetnek fel, ha hitelből való költekezéssel fedezik az újraelosztó állami kiadásokat? Milyen ösztönzőknek nem szabad létezniük, hogy az emberek ne tartsák vonzónak az állam örökös gyámságát?

Például az osztrák közgazdász Friedrich A. Hayek úgy érvelt, hogy a társadalombiztosítási juttatásoknak nem szabad egyenlőnek vagy nagyobbnak lennie annál, amit egy munkanélküli vagy elbocsátott ember kapna, ha lenne állása. Máskülönben semmi ösztönző nem késztetné arra, hogy ismét piaci állást találjon. És Jacques Rueff kihangsúlyozott egy tézist, amit az 1920-as években is nyomatékosított: hogy nyilvánvaló kapcsolat áll fenn a munkanélküli segélyek bőkezűsége és az általános munkanélküliség mérete és hossza között, ahogyan azt számos országban megtapasztalták az 1920-as években és a Nagy Gazdasági Világválság idején.

De a régi klasszikus liberális feltevés, miszerint nem az állam kötelességének kellene lennie azoknak a pénzügyi támogatása, akik ideiglenesen munkanélkülivé válnak, soha nem merült fel. Az érvet, hogy ez a polgári társadalom önkéntes egyesületeinek egyik feladata lenne, senki sem hozta fel.

Mises azonban emlékeztette a többieket, hogy „a munkanélküliség, mint tömeges és hosszútávú jelenség, annak az [állami és szakszervezeti] politikának a következménye, ami magasabban akarja tartani a fizetéseket, mint amiket a [szabad] piac eredményezne.” Ebben számos másik résztvevő is egyetértett Misessel.

Spontán rend vs. a társadalom állami irányítása

Az egyik nyilvánvaló nézeteltérés a hagyományos klasszikus liberálisok és ezek között a neoliberálisok között az volt, hogy a társadalom általánosságban a társadalmi és piaci szereplők spontán interakciójának terméke kell hogy legyen, vagy olyan formákat öltenek-e a társadalmi evolúció szabályozatlan mintái, amelyek állami beavatkozást és „korrekciót” követelnek?

Az egyik ülésen, amit a „Liberalizmus hanyatlásának szociológiai, pszichológiai, politikai és ideológiai okaira” szenteltek, Alexander Rüstow határozta meg a beszélgetés menetét, amikor kitartott amellett, hogy a piacok evolúciója olyan eredményeket teremtett, amelyek állami korrekciót és iránymutatást szükségeltetnek. Úgy érvelt, hogy az állampolitika feladata nem a legnagyobb anyagi jövedelmet biztosítani, hanem „egy olyan élethelyzetet, ami a lehető legkielégítőbb.”

Az embereknek minden kétséget kizáróan szükségük van szabadságra – nyomatékosította Rüstow – de ugyanúgy szükségük van „egységre”, a társadalmi „hovatartozás” érzésére, hasonlóan a családhoz. Ezt valahogyan biztosítania kell a társadalomnak, és szerinte ezt nem lehet kizárólag a piac szabad egyesületeire hagyni. Az Államnak kell megalkotni módokat, amivel megadhatja és biztosíthatja az embereknek a kollektív hovatartozás közös érzését, miközben fenntartja a szabadságot, amit az emberek úgyszintén nyilvánvalóan igényelnek. Ez különböző formájú társadalmi tervezést igényel a piacgazdasággal párhuzamosan, amibe beletartozik a városi és a vidéki építésszabályozás és tervezés egy kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb élet érdekében. Vagy egy új, reformált és intervencionista liberalizmus fogja felajánlani az embereknek a kollektív hovatartozás hiányolt érzését – mondta Rüstow – vagy a fasizmus és a nácizmus fogja betölteni az ürességet az ember pszichológiai lényében.

Ludwig von Mises ellenszegült Rüstow érvének. Rüstow hallgatólagos előfeltételezése, miszerint az előző korok parasztjai a kapitalizmus hajnala előtt boldogabbak voltak, mint a városi területek modern ipari munkásai, minden elérhető anyagi és kulturális kényelemmel, felettébb kétséges. Mises azt állította, hogy Rüstow áldozatul esett a piacellenes konzervatívok félrevezetett „romantikus” fantáziáinak, akik idillikus képeket festenek a vidékről, ahol megelégedett „közemberek” és kedves és szelíd nemesek laktak, mielőtt a kommercializmus aláásta az emberi üdvösséget. „Tagadhatatlan tény” mondta Mises, „hogy az elmúlt évszázadban emberek milliói hagyták ott a mezőgazdasági foglalkozásaikat az ipari munkáért cserébe, amit nyilván nem lehet annak bizonyítékának tekinteni, hogy a mezőgazdasági tevékenység nagyobb örömöt okozott nekik.”

Minden beszéd ellenére a csoportidentitásról és az egységről a totalitárius államokban – folytatta Mises – az igazság az, hogy a Szovjetunió, a fasiszta Itália és a náci Németország kollektivista rezsimjei mind jobb anyagi körülmények és gazdasági lehetőségek elhozatalát ígérték a tervezés és a kontroll segítségével azoknak, akik felett uralkodtak. Az egyének valóban gyakran szenvednek pszichológiai elégedetlenségtől a liberális társadalmakban, de a feladat az, hogy világossá tegyük az emberek számára, hogy a szabadság és a piacalapú prosperitás biztosítja a legszéleskörűbb lehetőséget mindenkinek arra, hogy megtalálja a legjobb választ az emberi társulás tágabb szükségére és igényére.

A neoliberalizmus engedményei a kor kollektivista szellemének

Mi volt tehát a konferencia kimenetele? És mit mond nekünk mindez a neoliberalizmus jelentéséről? A két világháború közötti időben számos klasszikus liberálist reménytelenség és csüggedtség fogott el a szabad társadalom látszólagos alkonya miatt. A kollektivista téma totalitárius variációi a felemelkedésüket élték Európában.

Amikor 1938 augusztusában lezajlott a Walter Lippmann konferencia, Hitler már bekebelezte Ausztriát annak az évnek a márciusában, és elkezdődött a krízis, ami a szeptemberi Müncheni egyezményhez vezetett, ami Csehszlovákia felosztását eredményezte Hitler megszállásának fenyegetése alatt. Mindent áthatott a háborútól való félelem; ezt elkísérte az aggodalom attól, hogy a háború teljesen véget fog vetni az Első világháború előtt fennálló liberális korszak utolsó maradványainak. És ami azt illeti, a konferencián egy teljes ülést szenteltek ennek az aggodalomnak és annak, hogy miként reagáljanak rá.

Tulajdonképpen a konferencia minden résztvevője erőszen piacorientált liberális volt, aki elengedhetetlennek tartotta a kompetitív kapitalizmust a szabadsághoz és a prosperitáshoz, és úgy vélte, hogy a szocialista tervutasítás minden formája gazdaságilag megvalósíthatatlan és fenyegetést jelent a személyes és polgári szabadságra.

Azonban néhány résztvevőt kivéve – mint Ludwig von Mises – mindenki arra a következtetésre jutott, hogy ahhoz, hogy „megmentsék” a politikai és gazdasági liberalizmust a teljes pusztulástól, egy „neo-liberalizmust” kell megalkotni, kifejleszteni és felajánlani a világnak, amit látszólag megbabonáztak a szovjet kommunizmus, az itáliai és a német fasizmus ígéretei.

Vagy a piac természetéről alkotott ténylegesen meggondolt meggyőződésből, vagy – a laissez-faire liberalizmus általános elutasításával szembesülve a nyugati társadalomban – a politikai megalkuvás okán, sokan, akik a három napos konferencia során hozzászóltak, vitáztak és érveltek, azt a következtetést vonták le, hogy a kollektivista trendekkel való ellenszegüléshez és egy viszonylagosan szabadpiaci rendszer alapvető intézményeinek megóvásához kombinálni kell azt az intervencionista-jóléti állam elemeivel, ami elfogadhatóvá teszi a „tömegek” szemében.

A neoliberalizmus nem arra törekvő próbálkozásként született, hogy racionalizálják és visszaállítsák a korlátozatlan laissez-faire kapitalizmust, hanem mint egy eszme, ami bevezeti a szabályozások és újraelosztások programjainak széles hálózatát, ami lehetővé teszi a kompetitív piaci rend néhány alapvető elemének politikai megmentését. A trükkös feladat a résztvevők többsége szemében annak kiagyalása volt, hogy miként tegyék ezt úgy, hogy ne jelentsen fenyegetést magának az intervencionista rendszernek az elszabadulása és elkorcsosulása azzá a kiváltságokkal, fosztogatással és korrupcióval teletűzdelt kollektivista rendszerré, ami – ahogy azt maga Walter Lippmann mondta – könnyen lehet a tervutasításos társadalomhoz vezető fokozatos hátsó bejárat.

Neoliberalizmus és az intervencionista jóléti állam felemelkedése

Visszatekintve, a Walter Lippmann Kollokviumból kiemelkedő neoliberalizmus agendája egy próbálkozás volt arra, hogy négyszögű kört rajzoljanak: az egyéni szabadság és a szabadpiaci kompetitív társulás összekapcsolása a politikai paternalizmussal, illetve az állami irányításával és parancsutasításával annak, hogyan lépjenek kapcsolatba egymással az emberek, és milyen eredmények szülessenek a kapcsolataikból.

Ezzel a szabadság és a piaci rend őszinte barátai végül feladták minden alapvető premisszájukat a kollektivista riválisaik javára: ha magára hagyják, a piac egészségtelen céges koncentráció felé mozog a munkások és a fogyasztók kizsákmányolásával, így szabályozni kell a cégek méretét és gyakorlatait; a piacra nem lehet rábízni, hogy biztosítja a stabilitást, a biztonságot vagy a jólétet, így az „aktivista” államnak kell biztosítania ezeket a dolgokat, remélhetőleg persze a józan költségvetés korlátain belül maradva; a szabadpiac nem elegendő az ember és az emberi állapot számára, így az államnak kell szabályoznia, irányítania és korlátoznia a társadalmi fejleményeket, hogy a keresleten és a kínálaton túlmutató „egységet” és közösséget teremtsen.

A neoliberalizmus nem a korlátozatlan kapitalizmus és egy embertelen társadalmi rendszer racionalizálásának és megvalósításának „szélsőséges” próbálkozásaként jött létre. A megteremtésével egy emberibb és igazságosabb társadalmat akartak létrehozni éppen azzal, hogy elutasítják a laissez-faire liberalizmust és vele a polgári társadalom szabad egyesületeire való támaszkodást, hogy csökkentsék a mindennapos élet bizonytalanságait és problémáit. És egy olyan rendszerként készült, ami elfogadható, és ami elfogadásra lel „a tömegek” szemében a demokratikus társadalomban.

Kétségtelenül igaz, hogy a neoliberális agenda, amit sikeresen gyakorlatba ültettek számos országban a Második világháború után, mint Nyugat-Németországban, elhozta a háború pusztításából való felépülés „gazdasági csodáját” azzal, hogy szabadjára engedte a piaci erőket és a vállalkozó szellemet.

Azonban az intervencionista-jóléti állam diadalma a Második világháború után egészen napjainkig részben úgyszintén a szabadság neoliberális barátainak köszönhető, akik maguk is támogatták azokat a politikai intézkedéseket, amiket a „baloldali” ellenségeik terjesztenek. A neoliberálisok csupán abban reménykedtek, hogy azok „menedzselhetőbb korlátok között” maradnak, hogy még mindig hatékonyan működhessen egy élettel teli piacgazdaság.

A modern „progresszívek” tehát csupán önmaguk egy másik változatát utasítják el és vetik meg, ami jóval nagyobb mértékben akart a kompetitív piacokra támaszkodni, és sokkal kevesebb szabályozást és újraelosztást kívánt, mint amire ők vágynak; ezek a „progresszívok” pedig minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy tagadjanak bármi hasonlóságot.

A neoliberalizmus eredete, agendája és következményei mind azt mutatják, hogy bizony szükségünk van egy új agendára a szabadság számára: ami elismeri és ismét megfogalmazza a laissez-faire és az önkéntes polgári társadalom eredeti és igaz liberalizmusának eszméjét és gondolatát.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):