Philipp Bagus – Miért nem neoliberálisok az osztrák iskola követői

Philipp Bagus – Miért nem neoliberálisok az osztrák iskola követői

Philip Mirowski1 – a More Heat than Light: Economics as Social Physics, Physics as Nature’s Economics című kötet szerzője, amiben azért kritizálja a neoklasszikus közgazdaságtant, amiért a természettudományokból meríti a módszertanát – a közelmúltban kiadott egy könyvet a neoliberalizmusról és a közgazdaságtani szakmáról a 2008-as gazdasági válság vonatkozásában. A Never Let a Serious Crisis Go to Waste: How Neoliberalism Survived the Financial Meltdown kötetében a fő tézise az, hogy a közgazdaságtani szakma teljességgel kudarcot vallott abban, hogy előre jelezze és megmagyarázza a pénzügyi krízist. A főáramú közgazdászok ennek ellenére semmilyen negatív következményeket nem szenvedtek, hanem úgy folytatták tovább, mintha mi sem történt volna.

Mirowski szerint a neoklasszikus közgazdaságtan, a neoliberalizmus és a politikai jobboldal megerősödött a válság alatt a Mont Pelerin Társaság által vezérelt összetett propagandatevékenységnek és tekervényes lobbigépezetnek köszönhetően. Mirowski szerint a Mont Pelerin Társaság a központja a konzervatív és szabadpiaci agytrösztök hálójának, valamint a politikát irányító neoliberális akadémikusoknak.

Mirowski elemzése érdekes, bár egy szélsőbaloldali, egalitárius perspektívából íródott. A neoklasszikus közgazdaságtan analízise és kritikája kiváltképp találó.

A főáramú közgazdaságtani szakma siralmas állapota

A főáramú neoklasszikus szakma képtelen volt előre jelezni a 2008-as gazdasági válságot. Mivel a neoklasszikus közgazdászok úgy hitték, hogy a makroökonómiai stabilitás új korszakát éljük – amit Great Moderation-nek, Nagy Megnyugvásnak neveztek – amelyben a jegybankok lényegében eltörölték a súlyos recessziókat, meglepetésként érték őket a pénzügyi rendszerben és a világgazdaságban 2008 óta tapasztalt hatalmas problémák.

Mirowski ezt a kudarcot egy módszertani zsákutca eredményének véli. A neoklasszikus szakma képtelen volt megjósolni a 2008-as válságot az olyan módszertani eszközeivel, mint a hírhedt dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi (DSGE) modellek. Mivel a DSGE-ben lényegében nincs helye a válságoknak, a neoklasszikus közgazdászok nem csupán képtelenek voltak előre jelezni a válságot, hanem utólag sem voltak képesek megmagyarázni azt.

Mirowski egy kognitív disszonanciát diagnosztizál a neoklasszikus tábor berkein belül. Mivel a neoklasszikus elméletek képtelenek megmagyarázni a gazdasági válságot, szakadék tátong az elfogadott elmélet és a valóság között. A szakadék áthidalásához a neoklasszikusok – Mirowski szerint – úgy reagáltak, hogy hozzáigazították (vagy eltorzították) az empirikus bizonyítékot, hogy az valahogyan beleilleszkedjen az elméletükbe. Ahelyett, hogy elismernék egy paradigmaváltás szükségét a főáramú közgazdaságtanban, a közgazdaságtani szakma makacsul ragaszkodik a matematikai modelljeihez.

Mirowski precízen írja le a főáramú ortodoxia tehetetlenségét. A neoklasszikus közgazdaságtanba fektetett intellektuális tőke elveszett költsége hatalmas. A szakma irány és vízió nélkül, a középszerűségbe ragadva botladozik és stagnál. Indoktrináció hatja át az ortodoxiát. A diákok az inkoherens elméletek egyvelegét ismertető közgazdaságtani tankönyvekből tanulnak. Magas rangú folyóiratokban publikált rövidéltű cikkeket olvastatnak velük, amik a főáramú módszert alkalmazzák. Ezzel kapcsolatban Mirowski rámutat arra, hogy a folyóiratok általában véve nem publikálnak többé módszertani és gazdaságtörténeti cikkeket, a helyükbe pedig matematikai és statisztikai cikkek léptek. Mirowski helyesen összekapcsolja a matematizációt és a természettudósok beleolvasztását a közgazdaságtanba, ezt a fejleményt pedig a 2008-as gazdasági válság egyik okának tartja.

A módszertani kritika

Mirowski kritikával illeti a neoklasszikus módszertant és úgy érvel, hogy a közgazdászok irigyelik a fizikai tudományokat. Az irigységük folytán a közgazdászok elkezdték a fizika módszerét és modelljeit imitálni. A fizikában használt matematikai megközelítés volt az, ami ellehetetlenítette, hogy a neoklasszikusok előre lássák a válságot. Mirowski kritikája nem tartózkodik a baloldali neoklasszikus közgazdaságtan megtámadásától. Az álláspontjával következetes módon nem csupán Greenspant és Bernanke-t korholja, hanem Stiglitzet és Krugmant is. Míg talán vannak közöttük ideológiai nézeteltérések, mindegyikük a DSGE modelleket használja, ahol egy reprezentatív cselekvő maximalizálja a hasznossági függvényét.2

Mirowski szerint a DSGE modell volt az, ami lehetővé tette a közgazdaságtan egyesítését, miután a mikroökonómia elvált a makroökonómiától a keynesi forradalom következtében. A DSGE modellek lehetővé tették a mikroökonómia matematikai megközelítésének alkalmazását a makroszférában azzal, hogy bevezették a magas fokú aggregációkat és a hasznosságmaximalizáló ágenseket. Mirowski addig is elmerészkedik, hogy kijelentse, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan eltűnik a DSGE nélkül.

Miközben Mirowski a közgazdaságtan újraindítását és a neoklasszikus paradigma végét követeli, képtelen alternatívát javasolni, és úgy tűnik, nincs tisztában az osztrák iskola praxeológiai megközelítésével. A realisztikus alternatíva, amit Mirowski követel, már létezik. Azzal sincs tisztában, hogy a realisztikus módszerüknek köszönhetően az osztrák iskola közgazdászai a legkevésbé sem lepődtek meg a gazdasági válságon, amit néhányuk előre jelzett. Mirowski tudatlansága az osztrák iskolát illetően sajnos hatalmas méreteket ölt, ahogyan azt látni fogjuk abból, ahogyan Hayekot értelmezte, és ahogyan teljesen elhanyagolta Ludwig von Mises és Murray Rothbard műveit – a kortárs Osztrákokról nem is beszélve.

Mirowski zavara a bölcseleti iskolák kapcsán

A fő probléma Mirowskival a zavarodottsága az osztrák iskola és a libertarianizmus tárgykörében. Mirowski neoliberálisnak tartja a legtöbb neoklasszikus közgazdászt (néhány baloldali, mint Stiglitz vagy Krugman kivételével). Hallgatólagosan az osztrák iskolát is belefoglalja a neoliberális táborba.3 Sőt, „hayeki neoliberálisokról” is ír.4 Az osztrák iskola követői azonban nem neoklasszikusok, és nem is lehet sokukat neoliberálisnak tartani.5

Igaz, hogy Mirowski a könyvének egyes részeiben különbséget tesz a neoliberális és a libertárius, illetve a neoklasszikus és az Osztrák között, ezt a különbségtételt azonban nem alkalmazza következetesen. A következetesség hiánya pedig érdekes eredményeket produkál.6

Például úgy érvel, hogy a chicagói iskolai hatékony piacok elmélete (efficient market hypothesis, EMH) Hayek tudáselméletét formalizálja. Ez azt látszik sugallni, hogy Hayek – vagy más Osztrákok – a neoklasszikus közgazdászok módszertanát vallják, és egyazon neoliberális táborba tartoznak.

Semmi sem állhatna távolabb az igazságtól. Hayek szubjektív tudás-elmélete úgy kezeli a tudást, mint ami hallgatólagos, privát, szubjektív és decentralizált. Ahogyan Hayek kezeli a szubjektív tudást, az alapjában véve ellentétben áll az információ bármilyen matematikai vagy formalizált kezelésével. Pontosabban a vállalkozói tudás kreatív természete az Osztrák hagyományban ellentmondásban áll az EMH objektív és adott típusú információjával.

Az EMH azt állítja, hogy a piaci árak hatékonyak, mivel magukba foglalnak minden releváns információt, illetve feltételez egyfajta objektív információt, ami eladható és megvásárolható a piacon. Ugyanakkor ami fontos, az nem az objektív és adott információ, hanem sokkal inkább annak a szubjektív interpretációja és az új vállalkozói tudás megalkotása egy dinamikus folyamat során. A múltbéli árak csupán történelmi cserekapcsolatok, amik elősegítik a piaci szereplőket abban, hogy új információt alkossanak. Mirowski torzít Hayek álláspontján, amikor kijelenti, hogy Hayek szerint a piac közvetíti a tudást, amire szükségünk van. Hayek ehelyett arra mutat rá, hogy a piaci árak lehetővé teszik számunkra, hogy felhasználjuk a többi piaci szereplő szubjektív tudását. A piac nem közvetíti automatikusan a tudást, amire szükségünk van, hanem helyette a piaci szereplőknek kell felfedezniük és megteremteniük azt, amire szükségük van, hogy elérjék a céljukat.

További probléma is akad azzal, amikor Mirowski összekeveri a szubjektivizmust és Hayek tudáselméletét az EMH, a CAPM [capital assets pricing model/tőkepiaci árfolyamok modellje] és a Black-Scholes modellekkel. Semmi szubjektivista nincsen az olyan egyensúlyi konstrukciókban, mint az EMH, a CAPM vagy a Black-Scholes. Ezekben a matematikai modellekben eleve adott minden releváns információ. Statikusak. Mirowski egyszerűen figyelmen kívül hagyja Hayek fő érvét, miszerint a vállalkozók egy versengő piaci folyamat során fedeznek fel új információt.7 Mivel a piac egy folyamat, a piac soha nem tökéletes. A piaci résztvevők hibázhatnak, vagy illúzió áldozatai lehetnek; erre remek példa Mirowski teljes könyve.

Egy másik érdekes következménye annak, hogy Mirowski képtelen világosan megkülönböztetni az osztrák iskolát és a neoliberálisokat akkor nyilvánul meg, amikor a konstruktivizmussal foglakozik. Mirowski konstruktivistának tartja a neoliberálisokat. Mirowski ugyanekkor Hayekot (és az ember azt gondolhatná, hogy az egész osztrák iskolát) is beleérti a neoliberálisok csoportjába majd megpróbálja összeegyeztetni a konstruktivizmus hayeki kritikáját a neoliberalizmussal. De hogyan lehetne Hayek – aki minden erejével küzdött a konstruktivizmus és a szcientizmus ellen a huszadik században – egy konstruktivista?

Az osztrák és a chicagói iskola hallgatólagos összekeverése kiváltképp probléma. Mirowski azt állítja, hogy a neoliberálisok elfogadják a spontán rend fogalmát. A spontán rend azonban egy fogalom, amit elsősorban Hayek és más Osztrákok használnak. A chicagói iskola neoliberálisai ezzel ellentétben az egyensúlyi konstrukciót használják analitikai eszközként. Az egyensúlyi analízis azonban alapvetően ellentétben áll a dinamikus piaci folyamat Osztrák elemzésével. Röviden, a chicagói iskola neoliberálisai nem alkalmazzák következetesen a spontán rend fogalmát.

Szerzők, mint Mark Skousen8 megpróbáltak hidat építeni a chicagói iskola és az osztrák iskola közé. Ez azonban lehetetlen vállalkozás. A két bölcseleti iskola közötti fő és alapvető különbség a módszertani megközelítésük.9 Az osztrák iskola követői a misesi hagyomány alapján logikailag vezetik le az a priori gazdasági törvényeket az emberi cselekvés axiómájából, néhány általános előfeltevés segítségével. Ahelyett, hogy kísérleteznének és a külvilágra tekintenének, befelé tekintenek az introspekció segítségével, hogy ráleljenek az igazságra.

A chicagói iskola közgazdászai ezzel ellentétben Milton Friedmant követve egy pozitivista módszert alkalmaznak. Míg az Osztrákok úgy tartják, hogy az embernek először szüksége van egy elméletre ahhoz, hogy értelmezze a történelmet, a chicagói iskola követői a történelemből próbálják levezetni a gazdasági törvényeket; néha ökonometriai elemzést alkalmazva. Míg az osztrák iskola hagyományának tudósai az emberi interakciók dinamikus folyamatának tekintik a valóságot, a chicagói tudósok egyensúlyi modelleket alkalmaznak, amelyekből definícióból adódóan hiányzik a vállalkozás és a kreativitás, a dinamikus piaci folyamat pedig befagyasztott. Míg az osztrák közgazdászok úgy tartják, hogy egy közgazdász feladata megérteni és elmagyarázni a törvényeket, amelyek a dinamikus piaci folyamatot kormányozzák, Friedman célja helyes előrejelzéseket tenni.10 Míg az osztrák közgazdászok a piaci folyamat realisztikus magyarázatára törekednek, Friedman számára a feltevések valószerűsége irreleváns; csupán egy elmélet prediktív ereje számít.

Mirowski kritizálja a könyvében Friedman megközelítését, kijelentve, hogy katasztrofális kudarcnak bizonyult az előrejelzések céljából való modellépítés – amivel az osztrák iskola megannyi követője egyetértene. Mirowski sajnos nem említi az osztrák iskola módszertanát a könyvében, és úgy tűnik, nem is ismeri ezt az alternatívát, amit a Mont Pelerin Társaság számos tagja védelmez.

A Bécs és Chicago közötti módszertani különbségekhez közvetlenül kapcsolódik a versenyről alkotott ellentétes nézetük. Míg a chicagói tudósok hajlamosak támogatni és megalkotni olyan trösztellenes törvényeket, amelyek közelebb viszik a valóságot a tökéletes versenyről alkotott modelljeikhez, az osztrák iskola tudósai ellenzik a dinamikus piaci folyamatba való állami beavatkozást a trösztellenes törvények formájában.11

A modellépítéshez és a matematizációhoz szükséges magas fokú aggregáció továbbá oda vezetett, hogy a két iskola közvetlenül ellentétes álláspontot képviseljen a tőke kapcsán. A tőkét, amit a chicagói modellekben a K betűvel jelölnek, homogén, permanens pénzalapként kezelik, ami egyidejűleg és automatikusan produkál jövedelmet.12 A nézet, miszerint a tőke egy homogén pénzalap, a termelés pedig azonnali, a chicagói iskola által gyakorolt formalizálásnak és matematizálásnak a közvetlen következménye.

Az osztrák iskola tőkéről alkotott nézete alapjában véve ellentmond a neoklasszikusnak. Ami azt illeti, heves vita zajlott Chicago és Bécs között a tőke fogalma kapcsán. Friedrich Hayek13 és Fritz Machlup14 kritizálták Frank Knight-ot a tőke, mint homogén, automatikusan önfenntartó pénzalap értelmetlen fogalmáért. Az Osztrák tőkeelmélet és a nézet, miszerint a termelés egy időigényes folyamat, lehetővé tette az osztrák közgazdászok számára, hogy kifejlesszenek egy elméletet a valódi megtakarítások hiányában megvalósított hitelexpanzió által előidézett intertemporális torzulásokról a termelési szerkezetben. Az osztrák közgazdaságtani iskola üzleti ciklus-elméletét általában nem érti meg a chicagói iskola, mivel a neoklasszikus közgazdászok nem rendelkeznek a szükséges elméleti eszközökkel; eszközökkel, amiket képtelenek kifejleszteni a módszertani megközelítésükkel.

Ennek megfelelően a Nagy Gazdasági Világválság (és a 2008-as gazdasági válság) Osztrák és Chicagói interpretációi jelentősen eltérnek egymástól.15 A chicagói iskola – Milton Friedman és Anna J. Schwartz nyomdokaiban – azt tartja, hogy a nagy világválság súlyossága a Federal Reserve által elkövetett hibákból ered. Konkrétan a Federal Reserve – Friedman és Schwartz szerint – nem bővítette elég gyorsan a monetáris alapot az 1930-as évek elején. A chicagói magyarázatot követve Ben Bernanke megígérte Milton Friedmannek, hogy nem fogják ismét elkövetni ugyanazt a hibát, ami megmagyarázza a Federal Reserve reakcióját a 2008-as gazdasági válságra a mennyiségi lazítás (Quantitative Easing) formájában.

Ezzel ellentétben az osztrák üzleti ciklus-elmélet a Nagy Gazdasági Világválságot az 1920-as években lezajlott példátlan méretű hitelexpanzióval magyarázza.16 A pénzkínálat újrainflálása az Osztrák nézet szerint megzavarja a gazdaság szükséges átszervezését, mivel stabilizálja a mesterségesen régi, rossz befektetéseket, és újakat stimulál. Az Osztrákok a nagy válság súlyosságát az 1920-as évek hitelexpanziójának méretével magyarázzák, illetve az 1930-as években bevezetett állami beavatkozásokkal, mint a Smoot-Hawley Vámtörvény vagy általánosságban a New Deal.17

Az osztrák közgazdászokat nem vezette meg a 2000-es évek látszólagos árstabilitása. Ami azt illeti, Mises és Hayek óva intettek az általános árszint-stabilizációs politikától, amit Fischer és más monetárisok dicsőítenek. A gazdasági növekedés idején az efféle politika az új pénz folyamatos befecskendezését követeli, ami az intertemporális torzulások forrása. Az üzleti ciklus-elméletüknek köszönhetően az osztrák iskola követőit nem lepte meg a 2008-as pénzügyi válság, a chicagói közgazdászokkal ellentétben. Ez a válságot megelőző évekre is igaz. Így Mirowski egyszerűen téved, amikor kijelenti, hogy a válságot nem látta előre (a teljes) közgazdasági szakma. Igaz, hogy a neoklasszikus közgazdászok – a módszertani megközelítésük révén – nem tudták kidolgozni a 2000-es évek elején lezajló hitelexpanzió problémáinak megértéséhez szükséges elméleti eszközöket. Az osztrák közgazdászok kezében azonban ott voltak azok az eszközök.

Nem meglepő módon a másik fő nézeteltérés Chicago és Bécs között – amire Mirowski nem tér ki – a monetáris politikával kapcsolatos. Az osztrák iskola legtöbb követője támogatja a jegybankok eltörlését és egy szabadpiaci pénz bevezetését, mint a 100 százalékos aranystandard.18  A chicagói iskola közgazdászai általánosságban nem akarják a piacra bízni a pénzkínálatot, hanem a rendeleti pénzt kibocsátó jegybank pártján állnak. A chicagói iskola védelmezői a központi tervezést a pénz esetén nem problémának, hanem a bankszektorbeli krízis megoldásának látják.

Mirowski nem érinti ezeket az alapvető különbségeket. Igaza van, amikor helyesen neoliberális intézménynek nevezi a központi bankot. Azonban azt is állítja, hogy a Tea Party az Egyesült Államokban lényegében egy neoliberális csoport. Később pedig azt mondja, hogy Ron Paul szeretné eltörölni a Federal Reserve rendszert. Mirowski azt is megjegyzi, hogy Ron Paul a hayeki hagyományt követi, aki a szabad bankrendszer pártján áll. Ron Pault azonban a Tea Partyhoz közel állónak tartják. Az olvasó továbbra is össze van zavarodva. Miért akarna egy neoliberális csoport (a Tea Party) hőse (Ron Paul) eltörölni egy neoliberális intézményt (a Federal Reserve rendszert)?

Egy újabb látszólagos ellentmondással találjuk szembe magunkat, ami abból fakad, hogy a szerző nem tett világos különbséget az Osztrák és a Chicagói, vagy a libertárius és a neoliberális között. Ha Mirowski elmagyarázta volna, hogy Ron Paul az osztrák iskola követője, nem lett volna meglepő az olvasó számára, hogy ellenzi a Federal Reserve rendszert. Mirowski azonban csak kijelenti, hogy Bernanke Milton Friedman neoliberális álláspontját osztja. Egyszerűen képtelen megérteni, hogy a chicagóiak és az osztrákok homlokegyenest ellenkeznek egymással bizonyos alapvető kérdésekben, és hiba ideológiailag és módszertanilag közelinek tekinteni őket.

Mirowski zavarának eredete

Honnan fakad Mirowski zavara? Miért nem különbözteti meg világosan a chicagói és az osztrák iskolát?

Lényegében három ok járulhatott hozzá ehhez a zavarhoz.

Egy, mind az osztrák iskola, mind a chicagói iskola megannyi szabadpiaci gondolatot vall. Általánosságban véve mindkét iskola tagjai ellenzik az árkontrollokat, a termékszabályozásokat és az oktatási szolgáltatások állami biztosítását. De ahogyan arra fentebb rámutattunk, a különbségekben is bővelkednek. A chicagói iskola támogatja a jegybankrendszert és a trösztellenes törvényeket, míg az osztrák iskola nem. Ha Mirowski megismerkedett volna a libertárius állásponttal, amit az osztrák iskola megannyi követője vall, ráébredt volna arra, hogy az Osztrákok roppant távol állnak a chicagói iskola neoliberális pozíciójától.

Kettő, Hayek 1950-ben Chicagóban lett professzor. Azonban a tény, hogy Hayek Chicagóban élt, nem jelenti azt, hogy közel állt a chicagói eszmékhez. Ami azt illeti, Hayek azért lett a Társadalmi bölcselet bizottságának (Committee on Social Thought) professzora, mert a chicagói közgazdászok ellenezték, hogy a közgazdaságtani tanszéken kapjon kinevezést. Ez érthető, hiszen Hayek roppant kritikusan viszonyult a chicagói közgazdászok pozitivista megközelítéséhez.

Három, a zavar legvalószínűbb oka abból ered, ahogyan Mirowski a Mont Pelerin Társaságot kezeli, ahol az Osztrákok és a Chicagóiak egyesítették erejüket.19 A Mont Pelerin Társaság 1947-es alapító gyűlésén a kezdetektől három fő iskola képviseltette magát: az osztrák iskola, az ordoliberalizmus és a chicagói iskola.20 Az osztrák iskolából Mises és Hayek, az ordoliberálisoktól Walter Eucken és Wilhelm Röpke, a chicagói iskolából pedig George Stigler, Frank Knight és Milton Friedman vett részt az alapító gyűlésen.

Mind a chicagói iskola, mind az ordoliberális iskola tekinthető neoliberálisnak. Ellenzik a szocializmust, azonban a manchesterizmust is, azaz a klasszikus liberalizmus laissez-faire megközelítését.21 Mind az ordoliberálisok, akik elsősorban a németajkú országokban tevékenykedtek, mind a chicagói iskola követői egy erős állam pártján állnak, aminek a feladata megalkotni a piac keretrendszerét és bizonyos irányba terelni a gazdasági életet. Továbbá azt szeretnék, hogy az állam nyújtson némi társadalombiztosítást.

Az osztrákok és a neoliberálisok között szinte a legelejétől kezdve feszültség uralkodott a Mont Pelerin Társaságban. Ahogyan Mises írta az 1950-es években: „Egyre több és több kétségem van afelől, hogy lehetséges-e együttműködni az ordo-intervencionizmussal a Mont Pelerin Társaságban.”22

Visszatekintve az osztrák iskola nézőpontjából valóban stratégiai hibának mondható, hogy szövetségre léptek a chicagói iskolával és a többi neoliberálissal a Mont Pelerin Társaságban. Mivel az Osztrákok és a neoliberálisok egyesítették erejüket a Mont Pelerin Társaság égisze alatt, olyan szerzők, mint Mirowski, hajlamosak összekeverni a neoliberalizmust a libertarianizmussal, és a Chicagói álláspontot az Osztrákkal. Ahelyett, hogy közös célú barátként kezelik a neoliberálisokat, az Osztrákok jobban jártak volna, ha csupán ellenségük – nevezetesen a teljes szocializmus – ellenségeként tekintenek rájuk. Az Osztrákok sokkal inkább kihangsúlyozhatták volna az ideológiai és módszertani különbségeiket egy olyan Mont Pelerin Társaságban, amit ők dominálnak, és ahonnan kizárták a chicagóiakat és más neoliberálisokat. A legtöbb támadás, amit Mirowski intéz a közgazdasági szakma, mint olyan, vagy a liberalizmus ellen, elvesztette volna a hitelességét. Arra kényszerült volna, hogy kizárólag a chicagói iskolát és a neoliberálisokat támadja.

Néhány további hiba

Mirowski gyakran nyers antikapitalista propagandába elegyedik. Például úgy tekint a Facebookra, mint ami a gonoszság ékköve. Az embereket a neoliberalizmus valahogyan felszínes ön-marketingre készteti. A digitális korban minden piac, még az én is. Az emberek ennélfogva elveszítik a valódi identitásukat. Minden rugalmassá válik, ahogyan az emberek új képességekre tesznek szert a piac szükségeihez igazodva. Mirowski szemében az emberek arra kényszerülnek, hogy megalkossanak egy rugalmas neoliberális vállalkozói identitást, amit ő a valódi személyiség végének tekint.

Legyen elég annyit mondani, hogy senki sem kényszerít senkit arra, hogy a Facebook által nyújtott szolgáltatást használja. A használatuk teljességgel önkéntes. Az ember helyteleníthet bizonyos kulturális fejleményeket, mint a felületesebb emberi kapcsolatokat, a mély barátságok és a család hanyatlását, az időhiányt a spirituális és a fizetetlen tevékenységekre. Azonban nem a kapitalizmus, hanem a rendeleti pénzzel finanszírozott jóléti állam az, ami elősegíti ezeket a fejleményeket. A jóléti állam elgyengíti a hagyományos kötelékeket – nevezetesen a mély barátságokat és a családot – azzal, hogy magára vállalja a polgári társadalom felelősségeit. A rendeleti pénz és az abból fakadó hitelkultúra gyorsabbá, stresszesebbé és kevésbé függetlenné teszi az életünket. A magas adósságok a pénzcsináló tevékenységekre irányítják a fókuszt.

Mirowski továbbá elfeledkezik arról, hogy a szabadpiac és a magántulajdon az, ami lehetővé teszi a személyiség kifejlesztését. A magántulajdon a test kiterjesztéséhez hasonlítható, és testet ölt benne a személyiség. Az író a tollának, a focista a cipőjének, a doktor az eszközeinek, a zenész a hegedűjének a tulajdonosa. A magántulajdon teszi lehetővé számunkra, hogy kifejlesszük a személyiségünket. Magántulajdon nélkül senki sem tudja kifejleszteni és javítani a személyiségét. A magántulajdon biztosít lehetőséget az embereknek arra, hogy fejlődjenek és változzanak. A piacok számtalan lehetőséget biztosítanak az embereknek arra, hogy kifejlesszenek egy személyiséget. Megengedik, hogy az emberek rugalmasabbak legyenek és új képességeket sajátítsanak el, ez azonban a saját önkéntes választásuk.

Mirowski azt is kritikával illeti, hogy a piacok kielégítik azt, amit ő furcsa szükségleteknek tart, mint például amikor felbérelnek egy animátort egy gyermek születésnapi partijára, egy tanácsadót, aki segít homogenizálni a családi bevételeket és kiadásokat, vagy egy táplálkozási tanácsadót.

Sokan a piacgazdaság remek vonásának és előnyének tartják, hogy kielégíti nem csupán a többség, hanem a kisebbségek igényeit is. A piacgazdaság nem diszkriminál olyan igényekkel szemben, amiket a többség furcsának talál. Kicsoda Mirowski, hogy ítélkezzen mások igényei fölött, ha ezek az emberek nem szegnek meg semmilyen tulajdonjogot? És mi a helyzet magával Mirowskival? Nem furcsa írni egy populista könyvet, ami megpróbálja összezúzni a szabad és önkéntes cserék eszméjét azzal, hogy új ruhába öltözteti a régi antikapitalista propagandát? Nem fura, hogy valaki az állami beavatkozást, azaz a magántulajdonjogok megszegését hirdeti, majd a piacot használja, hogy eladja a könyvét? A piacnak köszönhetően az emberek ténylegesen meg is vásárolhatják a könyvét és kielégíthetik a szabadság elleni előítéleteiket.

Az olvasó elé tárva egy újabb tévedést, Mirowski amellett érvel, hogy a piac csak néhány játékos önérdekét szolgálja, akik lobbiznak érte például a Mont Pelerin Társaságon és más intézeteken keresztül. Azt is abszurd gondolatnak találja, hogy soha egyetlen piac sem lehet kényszerítő, és azt írja, hogy a piaci folyamatban vannak vesztesek. Képtelen meglátni, hogy a szabadpiacon a magántulajdonon alapuló önkéntes cserék definícióból adódóan minden piaci résztvevő önérdekét szolgálják, mivel arra számítanak, hogy ex ante hasznot fognak húzni ezekből a cserékből. Az önkéntes csere egy győztes-győztes szituáció. Csupán ex post történhet, hogy valaki arra döbben, hogy az önkéntes csere során veszteséget szenvedett.

Mirowski továbbá követője a dogmának, miszerint a piac manipulálja a fogyasztót. A szemében csupán illúzió, hogy a fogyasztók vágynak egy termékre. Az illúziót mesterségesen kényszerítik a fogyasztókra az önérdeküket hajszoló cégek reklámkampányai.

A marketing-próbálkozások természetesen megpróbálják befolyásolni és meggyőzni a fogyasztót arról, hogy próbálja ki a terméket. A marketing néha sikeres; néha nem éri el a célját.

Ha a fogyasztó kipróbálja a terméket olyan ígéretekben bízva, amiket a termék nem vált be, nem fogja ismét kipróbálni azt. A piac lehetőséget biztosít a kísérletezésre. Egy termék, ami nem elégíti ki ésszerű áron a fogyasztói igényeket, ki fog esni a piacról és nem fog annyi bevételt hozni, hogy megtérítse a reklámozását. Tehát hosszútávon egyedül a jó termékeket reklámozzák. Ami pedig az állítólagos illúziót illeti, mindig elhessegetjük bárkinek a vágyait, mint amik az „agymosás” eredményei.23 Ezt azonban soha nem lehet bebizonyítani. Miért ne ismernénk el annak bizonyítékát, hogy az emberek önként információt szereznek, kísérleteznek és egymáshoz viszonyítják a termékeket? Miért ne ismernénk el, hogy az emberek képesek ellenállni a marketing befolyásának? És talán nem érvelhetnénk legalább ugyanakkora súllyal amellett, hogy Mirowski saját véleménye is agymosás szüleménye, amit szocialista propaganda ültetett a fejébe, ennélfogva az egész könyve értéktelen? Végső soron Mirowski nem maga is manipulációt folytat a szuggesztív nyelvezetével és antikapitalista propagandájával?

Mirowski a demokratikus részvételt tartja a szabadságnak, a piacot pedig egy entitásnak véli, ami uralkodik az emberek felett. A szemében Hayek és a többi neoliberális a Führer totalitarizmusát a vállalkozó totalitarizmusával helyettesítette a piacon, ahol nincsenek valódi demokratikus jogok. A fogalmi torzítások, amiket Mirowski elkövet, szinte mulatságosak. A szabadság a magántulajdonjogok megsértésének hiánya. A demokratikus részvétel – azaz a szavazás mások tulajdonának használatáról – ellentétben áll a szabadsággal. A piac nem egy entitás, ami valahogyan uralkodik az emberek felett. Az egymással önként kapcsolatba lépő és cserébe elegyedő emberek döntik el a piac kimenetelét. A vállalkozók semmit nem kényszerítenek a fogyasztókra. Próbálják előre jelezni a fogyasztók jövőbeli igényeit. Egy bizonyos értelemben a jövőbeli fogyasztók kívánságait képviselik.

A neoliberalizmus három ellentmondása

Mirowski azt állítja, hogy három ellentmondást talált a neoliberalizmusban.

Először, amellett érvel, hogy a Mont Pelerin Társaság tagjai egy liberális társadalom mellett érvelnek, maga az MPT azonban egy zárt és rejtőző társaság. Nem enged be szocialistákat a tagjai közé, a vitákat pedig elzárják a nyilvánosság elől. Úgy tűnik, hogy Mirowski képtelen megérteni a magántulajdon fogalmát. A magántulajdon megengedi a kizárást, ami magának a magántulajdonnak a célja. Ugyanúgy, ahogyan Mirowski megtagadhatja ismeretlenektől a házába való belépést és meghívhatja a szocialista barátait, hogy velük vacsorázzon és beszélgessen, mások is alapíthatnak egy társaságot olyan szabályokkal, amiről önként döntenek, megvitathatják az eszméket abban a társaságban, majd közösen védelmezhetik azokat az eszméket a nyilvánosság előtt. Nincs ellentmondás egy társaságban, ami védelmezi a magántulajdon eszméjét és gyakorolja a magántulajdonhoz való jogot.

Másodszor, Mirowski nem érti, hogyan lehet az, hogy egy szándékosan létrehozott társaság, mint az MPT, a „spontán rendet” védelmezi. Miért lenne szükséges egy ilyen „beavatkozás” a piacba (a társaság megalapítása), ha a piac felsőbbrendű? Itt Mirowski nem látja azt, hogy a piaci folyamat spontán rendjén belül létezhetnek apró tervezett rendek, mint egy adott cég vagy egy társaság. A Mont Pelerin Társaság egy magánszervezet a piaci renden belül, ami védelmezi a szabadságot és küzd a piacba való állami beavatkozás ellen. Itt nincs ellentmondás.

Harmadszor, Mirowski azt állítja, hogy a Mont Pelerin Társaság a racionalisták társasága, akik erényként védelmezik a tudatlanságot. Mirowski szerint Hayek úgy gondolja, hogy a piac tudja a legjobban, hogy mi a jó a társadalomnak, a tömegek pedig tudatlanok. Hayek ezen értelmezése egy újabb torzítás. Hayek amellett érvelt, hogy lehetetlen szándékosan javítani azokon az intézményeken, amik spontán fejlődtek ki a piacon, mivel lehetetlen megérteni a temérdek információt, amit ezek az intézmények megtestesítenek. Mirowski képtelen megkülönböztetni a gyakorlati és az elméleti tudást. Minden egyes piaci szereplő gyakorlati tudását nem lehet központosítani és nem rendelkezhet azzal egyetlen személy, aki szeretne javítani a társadalmon. Azonban a piaci folyamat működésének elméleti tudása elérhető és megérthető. Míg az ember tudatlanságban él a társadalomban létező hatalmas méretű gyakorlati tudást illetően és képtelen jobbítani a társadalmon a központi tervezés eszközével, az ember levonhatja és védelmezheti az elméleti tudást a piacgazdaság előnyeiről az állami beavatkozáshoz viszonyítva. Ismét, Mirowski ott lel ellentmondást, ahol egyetlen sincs.

Mirowski néha szalmabábra támad. Például azt írja, hogy a neoliberálisok úgy gondolják, hogy „a cégek semmi rosszat nem tesznek.” Itt eltorzítja mind a Chicagói, mind az Osztrák álláspontot. A chicagói iskola támogatja a trösztellenes törvénykezést. A cégek – tartják – egybeolvadhatnak, hogy domináns piaci pozícióra tegyenek szert és kizsákmányolják a fogyasztókat. Így a chicagói iskola úgy gondolja, hogy ezek az összeolvadt vállalatok valami rosszat csinálnak és szabályozni kell őket. Az Osztrák és a Chicagói iskola közgazdászai a korporatizmust is kritizálják – ahol a vállalatok abból akarnak profitálni, hogy befolyásolják a kormányzatot, hogy privilégiumokat vagy állami megrendeléseket szerezzenek.

Mirowskit emellett összezavarja a piaci megoldás látszólagos szeretete, amit a chicagói iskola tanúsít. Úgy érvel, hogy a neoliberálisok „piaci megoldást” javasolnak a piaci problémákra „iskolai utalványok” vagy széndioxidkibocsátási engedélyek formájában. Az osztrák iskola azonban úgy látja, hogy az iskolai utalványoknak semmi köze nincsen a piaci megoldásokhoz. Egy utalványprogramban újraelosztják az adóbevételeket, a szülők pedig elkölthetik az utalványaikat az állam által kiválasztott iskolákban. Egy hasonlattal élve ez olyan lenne, mintha megnövelnék a jövedelemadót, majd arra használnák az adóbevételt, hogy „technológiai utalványokat” adjanak az embereknek, amiket beválthatnak az állam által elfogadott készülékekre. Itt az állam először elveszi az emberek pénzét, hogy aztán megengedje nekik, hogy úgy költsék el később, ahogyan azt az állam szeretné. A szabadpiac egészen más. A szabadpiacon nem az állam, hanem maguk az emberek döntik el, hogy hogyan költsék el a jövedelmüket. Ugyanez igaz az oktatásra. Egy szabadpiac azt az oktatást biztosítja, amit a fogyasztók követelnek. Ezt „piaci problémának” nevezni azért, mert nem mindenki tenne szert arra az oktatásra, amit Mirowski akar, önkényes és problémás.

Hasonló a helyzet a széndioxid-engedélyek esetén is. Amennyiben senkinek a magántulajdonjogát nem sértette meg egy azonosítható elkövető, semmi probléma nincsen. A magántulajdon megsemmisülését azonosítható elkövető nélkül – mint a földrengés általi pusztítást – isteni vagy természeti csapásnak kell tekinteni. Ahol van azonosítható elkövető, az elkövetőt be lehet perelni. Ha bűnösnek találják, kényszeríthető arra, hogy szüntesse be a tevékenységét és fizessen kártérítést az elszenvedett károkért. A piac – pontosabban a jogrendszer – elbánik az ilyen problémákkal. Az állami engedélyezés a központi tervezés egyik formája, ahol központilag határozzák meg a szennyezés optimális mértékét. Hasonlóképpen, az állam beszabályozhatná az alkoholfogyasztást, majd alkoholfogyasztási engedélyeket bocsáthatna ki, amiket az emberek elcserélhetnek. Félrevezető „piaci megoldásnak” nevezni az alkoholengedélyeket.

Konklúziók

Bár Mirowski tarthatatlan állításokat védelmez a piacgazdasággal kapcsolatban és a sztenderd antikapitalista propagandát tárja az olvasói elé, emellett jogos kritikát is megfogalmaz a neoklasszikus közgazdaságtannal szemben. Helyesen rámutat arra, hogy a 2008-as gazdasági válság teljes meglepetésként érte a neoklasszikus közgazdászokat, és hogy a neoklasszikus közgazdaságtan képtelen megmagyarázni a krízist a sztenderd elméleti eszközeivel.

A szerző emellett rámutat arra, hogy a szakma súlyos módszertani hiányosságoktól szenved és tagadja, hogy képtelen volt megjósolni és megmagyarázni a krízist. Mirowski kihangsúlyozza a szakma intellektuális csődjét és amellett érvel, hogy a közgazdaságtanban paradigmaváltásnak kell történnie. Sajnos nem tudja, vagy nem említi, hogy az alternatív paradigma, ami realisztikus és megmagyarázza a gazdasági válságot, bizony létezik: ez az osztrák közgazdaságtani iskola.

Míg megemlíti az osztrák iskola számos képviselőjét, képtelen elkülöníteni az osztrák közgazdaságtant és a neoklasszikus közgazdaságtant. Mint ahogyan a libertáriusokat és a klasszikus liberálisokat sem választja el pontosan a neoliberálisoktól. Ennek a kudarcnak az egyik oka az lehet, hogy az osztrák és a chicagói iskola tagja – nézeteltéréseik ellenére – egyesítették erejüket a Mont Pelerin Társaságban. Ez Mirowskit ahhoz vezeti, hogy összekeverje a két iskolát és figyelmen kívül hagyja a kisebbségben álló Osztrák álláspontot. Ennek fényében stratégiai hibának tűnik az Osztrákok számára, hogy közös társaságba lépjenek a chicagói iskolával.

  1. Az alábbi esszé a szerző “Why Mirowski Is Wrong About Neoliberlaism and the Austrian School” recenziójának a Mises Institute főszerkesztője által rövidített változata.
  2. Ahogyan arra Mirowski rámutat, minden jegybank DSGE modelleket használ.
  3. Például Mirowski szemében a 2008-as gazdasági válság a neoliberális ideológia kudarcát szimbolizálja, mivel a neoliberális ideológiát tekinti a krízis okának. Ennélfogva eltűnődik, hogy miként lehetséges az, hogy Hayek és Ayn Rand könyveinek eladásai az egekbe szöktek a neoliberalizmus nyilvánvaló kudarca ellenére. Úgy gondolja, a gazdasági válság világos bizonyítéka annak, hogy a piacok nem működnek. Ezt a rejtélyt azzal magyarázza, hogy az összeesküvő Mont Pelerin Társaság által irányított neoliberális propaganda nem engedi a szavazóknak, hogy megértsék, hogy a piacok gonoszak. Mirowski képtelen meglátni, hogy a gazdasági válságot a pénzügyi piacokba való állami beavatkozás okozta, és hogy Hayek és Rand az állami beavatkozás – az intervencionizmus – kritikusai. Nem csoda, hogy növekedett a népszerűségük. Ezek a szerzők továbbá nem neoklasszikus közgazdászok. Tehát annak ellenére, hogy Mirowski el szeretné hitetni velünk, nincs itt semmi ellentmondás.
  4. Mirowski egy ponton elismeri, hogy az anarcho-kapitalizmus és a neoliberalizmus teljesen ellentétesek egymással. Ennek ellenére neoliberális szervezetnek tartja a Mont Pelerin Társaságot, függetlenül attól, hogy annak számos tagja anarcho-kapitalista vagy klasszikus liberális.
  5. Hülsmann (Mises: The Last Knight of Liberalism, 869. o.) úgy érvel, hogy Hayek neoliberális volt. Ez az ítélet azonban vitatható (lásd Huerta de Soto, “Mises: the Last Knight of Liberalism, Book Review,” Quarterly Journal of Austrian Economics, 15 (4), 469-479. o). Ami azt illeti, „egy 1981-es interjúban egy Chilében tett látogatása során Hayek fenntartások nélkül kijelentette, hogy ő nem neoliberális, és ő hajlandó fejleszteni – de nem alapjában véve megváltoztatni – a klasszikus liberalizmus posztulátumait. (El Mercurio, 1981. április 18).” (Boas és Gans-Morse, “Neoliberalism: From New Liberal Philosophy to Anti-Liberal Slogan. “ Studies in Comparative International Development, 44, 137-161.)

    Igaz, hogy Hayek nem volt a manchesterizmus vagy a teljes laissez-faire támogatója. Azonban ha el is fogadjuk, hogy Hayek neoliberális, sokan mások is a Mont Pelerin Társaságnak tagjai, akik az osztrák iskola követői és a klasszikus liberalizmus (vagy az anarcho-kapitalizmus) elkötelezett támogatói. Az alapító ülésen Mises és Hazlitt ebbe a kategóriába tartozott, amit Mirowski tragikusan figyelmen kívül hagy.

  6. Hayek Út a szolgasághoz kötetéhez hasonlóan, amit a szerző „Minden párt szocialistáinak” dedikált, Mirowski „Minden párt neoliberálisainak” dedikálja a könyvét. Az analógia nem tökéletes. Hayek “minden párt szocialistái” abban különböztek, hogy milyen mértékben támogatják az államizmust. Néhányan több államizmust pártolnak, mint mások, de mindannyian támogatják. Ezzel ellentétben Mirowski neoliberálisai között kategorikus különbségek vannak, mivel abba beleérti – legalábbis időnként – az ausztro-libertáriusokat is. Ami azt illeti, a legtöbb „neoliberális” szocialistának minősülne egy rothbardi nézőpontból. Velük ellentétben az osztrák iskola anarcho-kapitalista követői teljesen elleneznek minden állami cselekvést.
  7. Lásd Hayek, Friedrich A. von. 1945. “The Use of Knowledge in Society,“ The American Economic Review, 35 (4): 519-530.
  8. Mark Skousen, Vienna & Chicago. Friends or Foes? A Tale of Two Schools of Free-Market Economics, Washington: Regnery Publishing, 2006.
  9. [Az osztrák közgazdaságtani iskola módszertanáról lásd Hans-Hermann Hoppe, Praxeológia és gazdaságtudomány I.]
  10. Mirowski saját ismeretelméleti álláspontja nem világos. Úgy tűnik, abban hisz, hogy nem léteznek egyetemes gazdasági törvények. Ami azt illeti, kijelenti, hogy a politikai baloldalnak ki kellene hangsúlyoznia a vitákban, hogy megváltoztak az idők (velük együtt pedig a gazdasági törvények).
  11. Lásd Dominick Armentano, Antitrust and Monopoly, Anatomy of a Policy Failure, 2. kiad., Oakland, California: The Independent Institute, 1990.
  12. Lásd Jesús Huerta de Soto, Money, Bank Credit and Economic Cycles. 2. kiad., Auburn, Ala.: Ludwig von Mises Institute, 2009, 517-18. o. [Magyarul megjelent Pénz, banki hitel és gazdasági ciklusok címmel és elérhető a szerző honlapján; a hivatkozott szakaszért lásd a 385. o.-tól a magyar kiadásban.]
  13. Hayek, Friedrich A. von. 1936. “The Mythology of Capital,” Quarterly Journal of Economics, 59 (2), 199-228
  14. Machlup, Fritz. 1935. “Professor Knight and the ´Period of Production.” Journal of Political Economy, Vol. 43 (5). Pp. 577-624.
  15. [A Nagy Gazdasági Világválság Osztrák elemzéséért lásd pl. Murray N. Rothbard, America’s Great Depression; a 2008-as válság elemzéséért Osztrák szemszögből lásd Thomas E. Woods Jr., Meltdown: A Free-Market Look at Why the Stock Market Collapsed, the Economy Tanked, and Government Bailouts Will Make Things Worse. Az osztrák közgazdaságtani iskola üzleti ciklus-elméletének magyarul elérhető irodalmáért lásd Jesús Huerta de Soto: Pénz, banki hitel és gazdasági ciklusok, valamint Gazdasági válságok: okuk és gyógymódjuk c. esszégyűjteményünket.]
  16. Lásd Murray N. Rothbard, America´s Great Depression. 5th ed. Auburn, Ala.: Ludwig von Mises Institute.
  17. Lásd Murray N. Rothbard, “Milton Friedman Unraveled.” Journal of Libertarian Studies, 16 (4): 37-54. Ebben a cikkben Rothbard Friedman nézeteit támadja az Osztrák nézőpontból.
  18. Lásd például Murray N. Rothbard, The Case for a 100 Precent Gold Dollar. Auburn, Ala.: Ludwig von Mises Institute. Érdekes módon Mirowski burkoltan azt állítja, hogy a Nagy Gazdasági Világválságért felelős politika az osztrák iskola álláspontján alapult, azonban az újrainflálás és az intervencionizmus aligha nevezhetők Osztrák nézeteknek. Azt is vallja, hogy a Mont Pelerin Társaságot alapító csoport – azaz beleérve Misest és Hayekot – veszített Keynes, Roosevelt és az olyan piaci szocialisták ellen, mint Oskar Lange és Jacob Marschak. Az igaz, hogy Roosevelt és mások a keynesiánus gazdaságpolitikát követték. Azonban hibás azt sugallni, hogy az Osztrákok elveszítették volna a vitát elméleti szinten. A szocialista kalkulációs vitáért lásd Huerta de Soto, Socialism, Economic Calculation and Entrepreneurship.
  19. Mirowski lényegében egy jól szervezett érdekcsoportnak tekinti az MPT-t, amit azért alapítottak, hogy eltöröljék a jóléti államot, ami Mirowski szerint elengedhetetlen a társadalmi jólét érdekében.
  20. A későbbiekben a negyediknek tekinthető a public choice iskola.
  21. Még Mirowski is elismeri, hogy a neoliberálisok általánosságban nem hisznek a laissez-faire-ben. Mirowski odáig is elmerészkedik, hogy „mulatságosnak” nevezi a laissez-faire álláspontot.
  22. Lásd Hülsmann, Mises: The Last Knight of Liberalism, 880. o.
  23. Az „agymosás” vádjának „operacionálisan semmitmondóságáról” lásd Murray N. Rothbard, Egalitarianism as a Revolt against Nature and other Essays. Auburn, Ala.: Ludwig von Mises Institute, 162. o.

Támogasd a bejegyzést
(akár csak egy kávé árával):