Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus: VIII. fejezet: A közös tulajdon átalakulása magántulajdonná

Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus: VIII. fejezet: A közös tulajdon átalakulása magántulajdonná

Állítsuk most össze a különböző megjegyzéseket, melyekre a régi birtokközösségi rendszerek fejtegetése alkalmat adott.

Kezdetben, az emberi faj életének első éveiben, a föld látszólag közös tulajdon volt, és senkinek sem jutott eszébe tagadni ezt a közösséget. Pedig e kezdetleges durva viszonyok közt is, a család vagy az embercsoport, mely egy kerületben tanyázott, végső soron a magáénak tekintette azt, és bitorlásnak, igazságtalanságnak tekintette, ha ott egy másik család vagy embercsoport akart megtelepedni. A föld tehát még a legrégibb időkben se volt teljesen közös, mert a klán vagy a néptörzs az általa elfoglalva tartott területet mindig a maga kizárólagos tulajdonának tekintette. A birtokba vétel, az apáról fiúra való öröklés a történelem első időszakaiban is, mikor még a munka nem létezett, jogcímet képezett, melynél fogva a törzsek, klánok és nemzetek örökös birtokosoknak tekintették magukat. A föld tehát mindig csak viszonylagos értelemben volt közös; az elfoglalva tartott terület csak a törzshöz vagy klánhoz tartozó egyéneknek volt közös tulajdona, nem pedig az egész emberiségnek. Még az ököljog idejében is a gyengébb néptörzs, mely az általa régóta elfoglalva tartott földet megvédte egy erősebb néptörzs ellen, azzal az érzettel bírt, hogy a magáét védi, és hogy a jog az ő oldalán van.

Hogy a föld teljességgel közös legyen, az a természettel is ellenkezik. Nem lehet teljesen közös már azért sem, mert az ember a térben elfoglalva tart egy földet, és két ember egy és ugyanazon időben nem lehet egy és ugyanazon a helyen. Bármilyen szűknek képzeljük is a tért, melyet egy ember vagy egy család kiszemelt, hogy ott lehajthassa a fejét, tűzhelyet rakjon és kezdetleges hajlékot építsen, az a tér mindig annak az egyénnek vagy családnak a tulajdonát képezte; a dolog természeténél fogva övé volt, amikor ténylegesen lefoglalta; azután az övé volt jog szerint, mert mindig odament és mert bármily szerény és kezdetleges módon is, de berendezte, ami aztán neki jogcímet adott.

Lakatlan országban úgy látszik, mintha a föld az állatok közös tulajdona volna, pedig nem az. Minden hangyabolynak megvan a maga területe, amelyen nem tűri meg az idegen hangyákat. A nyúlnak van rendes pihenő helye, és ha odajövet más nyulat talál ott, még ez az állat is, bármily zavaros is a tudata, úgy viselkedik, mint akit bitorló zavart ki a hajlékából. Az erősebb állatnak fészke, barlangja van, melyet magáénak tekint.

Bármit mond is a látszat, a föld teljes közössége természetellenes dolog, ellenkezik a fizikai és az erkölcsi törvényekkel, és sohasem létezett sem az emberekre, sem az állatokra nézve. A földet fel kell osztani már csak azért is, mert az állatok és emberek nem tiszta szellemek, hanem fizikai lények. Az alaposan kutató bölcsész belátja, hogy a föld abszolút közössége képtelen, természetellenes dolog, és ténylegesen csak akkor volt elképzelhető, mikor a földön egyetlenegy emberi család létezett, melynek tagjai mind együtt éltek. A föld arra való, hogy nemzetek, néptörzsek, klánok, családok vagy egyének elfoglalják a maguk részére.

Ha tehát használják is azt a megfogalmazást, hogy a föld kezdetben közös tulajdon volt, ez csak viszonylagosan értendő; alkalmazkodunk a megszokott beszédmodorhoz, de csak a néptörzs, a klán vagy a nemzet keretébe tartozó egyénekről szólunk, mert a földet sohasem tekintették az összes néptörzsek, klánok és nemzetek teljesen közös birtokának.

Ezen viszonylagos, korlátolt értelemben a földről elmondhatjuk, hogy a vadásznépeknél közös tulajdon volt. Közös maradt nagyban és egészben a pásztornépeknél is. De mihelyt a népek szántani kezdik a földet, már ott látjuk az egyéni vagy legalábbis a családi birtok csiráit. A hajlék, a lakhely, vagyis a ház és a hozzávaló kert a földművelés első kísérleteinél családi birtokká válnak, az állandó, föltétlen birtok jellegével.

Minden népnél, minden égalj alatt, minden időszakban látjuk, hogy amint a nép felhagy a vadászattal, a vándorlással, és letelepszik valahol, a kezdetleges birtokközösség közepette mutatkozni kezd a teljes, örökölhető, kizárólagos családi birtok. És ennek két oka van, egy tényleges és egy méltányossági ok.

Amint kezdetét veszi a civilizáció, az ember idegenkedik a teljes kommunizmustól, az együttlakástól, melyet kényelmetlennek és lealacsonyítónak tart. Magára akar maradni a rokonaival, azokkal, akik tőle függnek. A ház: ez az individualizmus első megnyilvánulása. Jáva szigetén, Indiában, a régi Germániában és az orosz „mir”-ben ez az érzelem önként és erősen nyilvánul meg, és ennek köszönhető az eredeti tulajdon. Természetes hajlam, mely az emberrel születik és benne megmarad, hogy családjával szabad akar lenni, és háztartását elzárja az idegenek elől.

A második, a méltányossági ok az, hogy a ház csakugyan az egyes ember műve. Mikor az ember nem akar többé a barlangban vagy az erdőben menedéket keresni, mikor elhagyja az ingatag sátrat, levág egy pár fát, cölöpöket ver a földbe és földből meg gallyakból szilárd hajlékot épített magának, azt a maga művének tekinti, mely csak az övé lehet, és nem pusztán ma meg holnap, hanem mindenkor. Hasonlóképpen van a hajléka mellett elterülő kis földdel. Ez a kertje, melyet elkerít; ott dolgozik mindig, ott termeli a több gondot igénylő élelmiszereket, mint pl. a főzelék és a gyümölcs. Néhány árnyi földet elvesz a legelőtől vagy a változó kultúrától. Ha ez a gyümölcsöskert minden évben vagy gyakrabban változtatna gazdát, sohase válna termékennyé, így azonban egyre jobban különbözik a körülötte levő pusztaságtól. Gyümölcsfák vannak benne; a talaj, melyet minden évben jól felszántottak és trágyáztak, gazdagabb és termékenyebb. És mikor az ember észreveszi azt az éles ellentétet, e földdarabot, mely az ő munkája folytán kertté lett, és a környék sivár, rideg tereit, az az erős gondolata támad, hogy ez az ő tulajdona. A földművelés első stádiumaiban tapasztaljuk tehát, hogy a ház és a bekerített kert magántulajdont képez. Így történik az átalakulás Afrikában és Ázsiában éppen úgy, mint Európában.

Ez a magánbirtok, mely eleinte inkább családi, mint egyéni jellegű, nagy fontossággal bír, mert a ház és a kert egyéni birtoklása magával hozza aztán az ingó magánvagyont. A kezdetleges időkben mi képezte az ingó vagyont? A munkaeszköz és a termés. A mezőgazdaság első időszakában az a vagyonos, akinek van ekéje, marhája, lova, búzája, gyapjúja és más efféléje, és itt kezdődik az egyenlőtlenség a kezdetleges társadalmakban. Némely emberek szorgalmasabbak, ügyesebbek, takarékosabbak, mint a szomszédaik. A nekik jutott mezőn többet tudnak termelni, a termésből kevesebbet fogyasztanak, többet takarítanak meg; tőkét gyűjtenek.

Az ipar nélküli társadalomban mi képezi a tőkét? A föld műveléséhez való eszközök, a marha, a ló, a félretett élelmiszer, a ruházat.

A föld közös, csak a ház és a kert nem az, és íme, mégis megalakul a két osztály, a gazdagoké és a szegényeké. A gazdagok, akik gyűjtöttek vagy örököltek tőkét, jobban művelhetik a földjüket; a közlegelőre több marhát küldenek; miután van félretett gabonájuk, marhájuk és öltözetük, szolgákat fogadhatnak fel.

Ilyen szolgák mindig léteztek a kezdetleges falvakban. A földet időközönként felosztották, de ez csak minden harmadik, negyedik vagy ötödik évben történt, és akadtak emberek, akik nem kaptak földet, mihelyt nagykorúakká lettek; akadtak olyanok, akiknek szorgalma nem érte be a nekik jutott föld megművelésével; azután meg, és ez volt a leggyakoribb eset, akadtak hanyag, előre nem látó emberek, akiknek nem volt elég munkaeszközük és vetőmagjuk, hogy földjükön valamit termelhettek volna. Ez utóbbiak csak úgy tudtak megélni, ha a gazdagoktól – rendszerint nagy kamat mellett – kölcsön kértek, azoknak odaígérték termésük egy részét, átengedték nekik a földjüket, vagy elszegődtek szolgáknak.

A szolgálatba való szegődtetés bizonyára egyik első módja volt az ingó tőke gyűjtésének. Akkor azok voltak a gazdagok, akiknek kizárólagos magántulajdonuk nem volt más, mint egy ház, kert, istálló és magtár: de volt nagy nyájuk és csordájuk, tetemes élelmiszerkészletük és sok szolgájuk.

Lassalle azt állítja, hogy a rabszolgaság volt a magántulajdon, a tőke és a munkamegosztás szülő oka. Magyarázata igen elmés. A rabszolgaságot valóban ott látjuk a népek bölcsőjében; mikor a néptörzsek harcoltak, az ellenség, akit nem koncoltak fel, fogságba jutott és rabszolgává lett; átadták a vezérnek vagy annak, aki elfogta. Ama vaskorszakban, melyet az együgyűek aranykorszaknak neveznek, egy kérlelhetetlen törvény rabszolgaságba juttatta a hanyag, esztelen, tékozló embert, sőt azt is, aki szerencsétlenül járva, a kölcsönkért pénzt nem bírta megfizetni. Egyébiránt nem kell hinni, hogy az őskori rabszolgaság, mely néha humánus volt vagy legalábbis patriarchális, azonos volt azzal az állapottal, melyet a hanyatló Rómában vagy az Amerikában élő népeknél tapasztaltunk. Akkor a rabszolgaság gyakran nem volt más, mint az elszegődés egyik formája. Bármily leleményes is Lassalle gondolata, a rabszolgaság nem okvetetlenül szükséges ahhoz, hogy érthetővé legyen a tőkeképződés; lehetővé tette azt a teljesen szabad akaratból történt és időhöz kötött elszegődés is.

Az ingó vagyonok egyenlőtlensége, mely gyorsan állott elő, csakhamar előidézte az ingatlan javak egyenlőtlen megoszlását. Az összes faluközség, vagy majdnem valamennyien, Poroszországban épp úgy, mint Jáva szigetén, fölvette azt a szokást, hogy azoknak a családoknak, melyeknek jelentős ingó tőkéjük volt, több vagy nagyobb telket juttattak. A földek elosztásánál alkalmazkodni igyekeztek az egyesek által birtokolt üzemtőke nagyságához. Ez természetes, sőt szükséges volt, úgy a község, mint az egyén érdekében. Egy telket, melynek műveléséhez két eke és két pár ökör kellett, miért is engedtek volna olyan embernek, akinek – élhetetlensége, gondatlansága vagy pazarlása miatt – csak egy pár ökre és egy ekéje volt, vagy aki néha ezt az egy ekét és egy pár ökröt is elidegenítette? Attól meg, aki erélyes munkájával, eszével, takarékosságával tetemes ingó tőkét szerzett, miért tagadták volna meg azt a földdarabot, amelyet képes megművelni? A falunak közös érdeke az, hogy sok búza, rozs teremjen, annyi, hogy legalább megélhessen az egész falu. Ezt pedig nem lehet elérni, ha a telkek elosztásánál nem veszik tekintetbe minden ember termesztőképességét.

A régi időkben volt még egy oka az egyenlőtlenségnek: az, hogy díjazni kellett a szellemi és erkölcsi szolgálatokat, melyeket teljesen nem nélkülözhet még a legdurvább embercsoport sem. Az osztozkodásnál szereplő elnöknek, a falu kormányzóinak, a földmérőnek nagyobb telkeket adtak. A dolog természete és a haladás igénye így aztán előidézte az egyenlőtlenséget, mely fokozatosan fejlődött a társadalmakban, amelyekben pedig a teljes egyenlőség és a földek időszakonként való fölosztása képezte a kiindulási pontot.

Az együttes birtoknak mindenütt fellelhető közös vonásait könnyű megjelölni: első sorban olyan terület kellett, mely a lakók számához képest óriási volt, mivel ilyen rendszer mellett a föld művelési módja csak igen kezdetleges lehet; másodsorban az együttes birtok azt idézte elő, hogy az emberek a röghöz voltak kötve és nem költözködhettek szabadon, mert aki otthagyta a falut, elvesztette minden jogát, és legjobb esetben is csak a falu valamelyik régi lakójának adhatta el a házát és a kertjét, amivel pedig a lakók legtöbbje, sőt valamennyije el volt látva. A rendszer harmadik következménye az volt, hogy minden idegen feltétlenül ki volt zárva. Felmerült végül az a nehézség is, hogy a területnek parlag részét közös erővel lehetett csak felszántani, márpedig köztudott, hogy a közös munkáknál lassabban történik az elhatározás és a foganatosítás, mint mikor erélyes akaratú egyes ember határozza magát valamire.

Ez a négy pont élesen tünteti föl, hogy a szóban forgó földbirtoki szervezet mennyi korlátot teremt és mennyire nehezíti a haladást.

Miképp történt, hogy eltűnt vagy fokozatosan enyhült az együttes birtok? Milyen fejlődési menet vezetett oda, hogy a magánbirtok, mely eleinte csak a házra és a kertre szorítkozott, lassan mindent magához ragadott? Pedig ez olyan pozitív és általános, szinte egyetemes jelenség, melynek keresni kell a magyarázatát. Egyesek azt mondják, hogy a hódítások, a hűbérrendszer, a törvényhozás, a bitor előkelők tették ezt. De ez a magyarázat nem elégséges, mert ha némileg ráillik is Nyugat-Európára, korántsem alkalmazható a többi földrészre. Pedig a kérdéses jelenség nem szorítkozik Nyugat-Európára és a középkorra; térben és időben sokkal tágabb körre terjed.

Az együttes birtokot felváltotta a magántulajdon már a görögöknél, a rómaiaknál, még Indiában is az angolok érkezése előtt. Tapasztaljuk Jáva szigetének egyes részeiben, pedig itt a feudalizmus és a törvényhozók ártatlanok a dologban. Tagadhatatlan, hogy egyes vidékeken ezek a tényezők működtek, és gyorsították az átalakulást. De egyetemes tényt csak egyetemes okkal lehet magyarázni; egyetemes okot általános formulával kell kifejezni, nem pedig olyan helyhez kötött fogalmakkal, mint a hűbériség vagy a hódítás.

Miért van az, hogy a kezdetleges kis társadalmakban, a faluközösségekben nem volt fenntartható a vagyoni egyenlőség? Olyan emberi tény ez, melyet mindenütt tapasztalhatunk, ahol emberek élnek. A vagyoni egyenlőtlenség, bármilyen eszközökkel akarták is elejét venni, mindenütt erősen tört magának utat. A mesterséges akadályokat épp olyan könnyen zúzta le, mint ahogy Gulliver tudta széttépni a köteleket, melyekkel a liliputiak megkötözték.

A jelenségnek egyetlen oka van, ami igen egyszerű: a kultúra haladása. Ha tovább gondolkozunk, úgy találjuk, hogy a kultúra haladásának fő mozgatórugója az emberek egyéni, jól megfontolt cselekvése volt, nem pedig a falu együttes, zűrzavaros működése. A feltalálok mind tulajdonneveket viseltek; a tüzet Prométheusz találta fel, az ekét Triptolemosz eszelte ki, a burgonyát Parmentier hozta Európába, az ipar birodalmában Watt és Arkwright nevekkel találkozunk. A művészetet és a tudományt az egyén kezdeményezése viszi előbbre. A társadalom csak közreműködni tud, de nem teremt elsősorban. A költők és egyes bölcsészek megénekelhetik a néptömeg lángeszét, de azért a tömegek mégiscsak tétlenek és szenvedőleges természetűek; a tehetségesebb egyének kiválnak a tömegből, és ők teremtik a haladást.1

Tanulmányozzuk tovább e kezdetleges községeket, és mind világosabban látjuk, hogy csakugyan az önállóan működő egyén az, aki fejleszti a kultúrát, tökéletesíti és megteremti a magántulajdont.

Émile de Laveleye, mint figyelmes észlelő, részletesen írta le az együttes tulajdon egy típusát, amelyről még nem szóltunk, ez pedig a német mark. És abban, amit ez a mérsékelt, szinte öntudatlan kollektivista konstatál, megtaláljuk a magántulajdon igazolását.

Mi volt a német „mark” a germánok és rómaiak közti háború idején, a barbárok betörései előtt? A falu mint birtokos, éppen úgy mint a jávai dessza vagy az orosz mir. A falu népe egy rakáson lakott; a ház és a kert magántulajdon volt, a többi földeket a falu közösen birtokolta; a falu körül elterülő óriási föld legnagyobb része szántatlan maradt; legelőnek vagy vadászterületnek használták. A falu körüli föld telkekre volt osztva. A népesség igen gyér volt és vándorgazdaságot folytatott; egyszeri szántás vagy aratás után egy telek több évig parlagon maradt; néha 18–20 évig. A földművelés nem igényelt tőkeberuházást.

Laveleye szerint feltételezhetjük, hogy az akkori Germániában minden négyzetkilométerre, vagy minden száz hektárra 3–4 lakos jutott, úgyhogy a mai német birodalomnak megfelelő területen mintegy két millió ember élt, 25–30-ad része a mai lakosságnak.

A legelők és erdők 18–20-szorta nagyobb tért foglaltak el, mint a szántóföldek. A régi germánok kevés gabonát, búzát, vagyis inkább rozsot fogyasztottak. Tejtermékekkel, a nyájak húsával és a vadászaton elejtett vadakkal táplálkoztak. Az időszaki földosztásoknál a törzsfők nagyobb telket kaptak. A művelés egyforma volt, mert a „Flurzwang”, a szabályzatok által előírt művelési rendszer uralkodott. A falu lakói összegyűltek tanácskozni arról, hogy mit kell termeszteni és milyen rendben kell a munkákat végezni. Már ez is tanúsítja, hogy milyen kezdetleges és rutinszerű volt a germánok földművelési módja.

Az „Eigenthum” szót, mely egyéni birtokot jelent, akkor nem ismerték még, és Laveleye azt állítja, hogy e szó újabb eredetű. És miképpen létesült a magántulajdon ezen közösségek kebelében? Az egyéni kezdeményezés ténye, az irtás által. És ami kétezer évvel korábban, 8000 mérföldnyi távolságban a régi Germániában történt, azt tapasztaljuk most Jáva szigetének egyes kerületeiben.

Itt egy egész oldalt idézünk Laveleyetől, mert megérdemli:

Az, aki bekerített egy szabad földet vagy egy darabot a községi erdőből, az annak örökös birtokosává lett. Az ilyen irtások nem kerültek felosztás alá: ezért latinul exsortes-nek nevezték, teuton nyelven pedig bifang-nak, mert a bifáhan szó azt teszi, hogy lefoglalni, bekeríteni. A perprisa szónak ugyanaz a jelentése. A középkor első szakaszaiban az okmányok a vonatkozott birtok jogcímeként azt hozzák fel, hogy sivatagban vagy gazdátlan területen, in eremo, foglaltatott el. Franciaországban a két első dinasztia által kiadott oklevelekben erről igen gyakran tesznek említést; úgy beszélnek róla, mint a birtokszerzés rendes módjáról. Dareste de la Chavanne felhozza, hogy a Jura vidékén az első foglaló szabad birtokosa volt minden általa irtott és felszántott földnek: de a közös mezőknek valamely részét bekeríteni vagy határolni szigorúan meg volt tiltva, hacsak az osztozkodásra jogosultak jelen nem voltak és nem adták hozzá beleegyezésüket.

Kinek ne ötlene fel ez a fejtegetés? Az egyéni kezdeményezés az, mely a sivatagban felszánt egy oázist; így keletkezik a magántulajdon, a községnek hallgatag vagy egyenes beleegyezésével. Az irtott föld nem kerül felosztás alá, mert a község nem szenvedett számba vehető kárt, hisz a sivatag rovására történt hódítás által a legelő vagy vadászterület csak jelentéktelen mértékben csorbul. De ha a dolog másként áll, akkor a község és a keletkező magántulajdon birtokosa közt formális szerződés köttetik. Az, aki magának hódít, és bekeríti a legelőnek vagy vadászterületnek használt sivatag egy részét, ennek fejében szolgálatot tesz vagy jövedelmet ad, és így keletkezhettek a váltságdíjak és az adók.2

Hol van az a föld, melynek földadója nem képez nagyobb összeget, mint amekkorát a föld értéke képviselt, mikor még vadászterület vagy nyomás volt? Milyen távol áll a magántulajdonnak ez a genezise a feltevésektől, melyeket Karl Marx állított fel, aki egyebet se lát, mint hűbérurakat, elkobzott zárdái birtokokat és elbitorolt községi birtokokat.

Az erélyes, kezdeményező férfiak, akik a sivatagból kiragadtak egyes parcellákat, bekerítették és művelés alá vették azokat, majdnem kivétel nélkül azon „erős családokhoz” tartoztak, melyek ingó vagyonnal rendelkeztek, azaz munkaeszközökkel, ökrökkel, lovakkal, tartalékkészlettel, és akik tudtak kézimunkásokat is felfogadni és díjazni. Csak ezek a családok bírtak maguknak az erdőkben bekerített birtokot szerezni. Miután ez a föld határok közé volt szorítva, aránylag intenzív művelést kellett ott folytatnia annak, aki belőle igazi hasznot akart húzni: a kerítés, mely azt elzárta, lehetővé tette ezt a művelést. És ezért a történetírók és tudósok szerint a községek birtokából elvett, bekerített területeken kezdték először alkalmazni a váltakozó gazdaságot! Ez az első javítás, mely a föld termékenységét háromszorozta vagy négyszerezte, a magánbirtokos műve volt, és igazolja ennek jogcímét. A bekerített földön nem volt érvényes az egyforma flurzwang; az ideiglenes, kóbor művelési mód nem volt ott alkalmazható.

A magánbirtok, mely mint kivétel létesült, azután egyre nagyobb teret hódított. Az ember mindig utánozni szokott, és a közönséges embereknek ez az utánzási ösztöne okozza, hogy az erélyes természetű nagy emberek olyan nagy hatást gyakorolnak a társadalomra. Mindenki utánozza az ő cselekvési módjukat. Miután egyes erős családok, vagyis olyanok, melyeknek volt sok munkaeszközük és élelmi készletük, szereztek az erdőben néhány bekerített birtokot, amelyeken jól boldogultak, a többiek nekibátorodtak és követték a példát.

Igaz, hogy a dolgok rendes menetét gyorsították más természetű események. A háborúk, a vezérek kapzsisága, a feudális szervezet, a papságnak tett adományok, épp úgy csökkentették a közös területet, mint a föntebb leírt, békés jellegű cselekvés. De az tény, hogy olyan vidékeken is, ahol a hűbérurak és a szerzetek nem játszottak nagy szerepet, az egyéni kezdeményezés szakadatlan és jótékony működése folyvást gyarapította az örökös magánbirtokot. Végül ilyenné lett minden szántóföld, és csak az erdő meg a hegyi legelő maradt meg közös tulajdonnak.

Ahogy Lavaleye mondja De la propriété et de ses formes primitives műve 121. oldalán:

Ha el akarjuk képzelni, hogy milyen társadalmi szervezettel bírtak a falusi demokráciák, melyek kezdetben egész Európában és minden népfajnál léteztek, nem kell tovább mennünk, mint Svájc erdő borította kantonjaiba vagy az Andorra völgybe, és ott éppen olyan intézményeket találunk, mint Ditmar és Delbrück vidékén. Az idő foga megkímélte az ősi szervezetet; csak a szántóföld szűnt meg együttes tulajdon lenni, de az erdő és a legelő az maradt.

Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy nem az erőszak, hanem a természetes okok lassú működése idézte elő azt, hogy a szántóföld, vagyis a föld azon része, mely az ember közvetlen cselekvésének van alávetve, majdnem mindenütt megszűnt közös tulajdon lenni.

Biztosította-e az őskori együttes tulajdon minden ember részére fizikai szükségleteinek kielégítését, lelke nyugalmát?

Laveleye, lírai hangulat percében, csábító leírásban ecsetelte a régi germánok állapotát.

Milyen különbséget látunk ama faluközségek tagjai, és a helyükbe lépett modern német parasztok közt! A régi germán állati anyagokból táplálkozott; vadat, juh- és marhahúst, tejet és sajtot evett; a mai paraszt rozskenyérrel és burgonyával él, és csak igen ritkán, nagy ünnepnapon veszi a drága húst. A germán folytonos testgyakorlatokkal edzette tagjait; átúszott a folyamokon, naphosszat üldözte az őserdőkben a bölömbikát és fegyvereket forgatott; minden társával egyenlőnek tekintette magát és nem ismert el magánál feljebb valót: szabadon választotta vezéreit; részt vett a község ügyeinek vezetésében; mint esküdt, ítéletet mondott társainak viszályaiban vagy a bűntettek fölött; katona volt, aki sohasem tette le a fegyvert, és csörgette azokat, mikor fontos határozat hozatott. Életmódja barbár volt, olyan értelemben, hogy nem gondolt a civilizáció által előidézett finomultabb szükségletek kielégítésére; de ez az életmód fejlesztett ki benne minden emberi tehetséget, testi erőt, akaratot, előrelátást, gondolkozást. A modern paraszt ellenben tétlen; elnyomják őt a hatalmas politikai, törvénykezési, közigazgatási és egyházi hierarchiák, melyek föléje emelkedtek. Tudja, hogy nem a maga ura; oda van ékelve a társadalmi gépezetbe, amelyben úgy rendelkeznek vele, mintha tárgy volna.3

Aki elolvassa a régi germán boldogságának e gyönyörű leírását, azt hihetné, hogy annak a boldog halandónak ugyancsak kevés oka lehetett bárkit is irigyelni. Pedig irigykedve nézte szomszédját, a gallo-római parasztot, aki örökölt magánbirtokán bővebb termést kapott, jobban elzárt, kényelmesebb hajlékkal bírt és kellemesebben élt. Ha a germán erdők lakója, a „mark” birtokostársa olyan jó sorsban volt, hogyan értsük meg azt, hogy olyan könnyen hagyta oda sokat dicsőített közös birtokát, hogy feleségével és gyermekeivel elvándorolt a szülőföldjéről és rajtaütött szelíd modorú, ártalmatlan szomszédaira? Mi más okozhatta a barbár germánok vándorlásait, mint a sok nélkülözés, az éhség? Igenis az éhség volt az, ami a germán mark tulajdonostársát űzte, mint a farkast. A birtokközösség – a tények nyers ékesszólása többet bizonyít minden elméletnél – nem óvhatta meg az éhségtől azt a két, három vagy négymillió embert, aki az 5–600 000 négyzetkilométernyi Germániát birtokolta. Aki arról beszél, hogy milyen boldogok voltak a barbárok, akiknek éhes hordái minduntalan kitörtek műveletlen nagy területeikről, az Ovidius leírásaival vetekedik a költői szabadság tekintetében.

  1. Proudhon gyönyörűen írta le ezt a jelenséget: „Azt látom, úgymond, hogy a társadalmi élet két alakban nyilvánul meg: konzervál és fejleszt. A fejlődés rugója az egyéni erély. A tömeg, természeténél fogva, meddő, passzív és ellenez minden újítást. Ha szabad ezt a hasonlatot használnom, a tömeg a méh, mely magában véve meddő, de oda rakódnak le a csírák, melyeket az egyesek kezdeményező ereje teremt, és a mi hermafrodita társadalmunkban ez az erő teljesíti a férfiúi szerv funkcióját.” (Contradictions Economiques, 4. kiadás, I., 223. o.)
  2. De meg kell jegyeznünk, hogy Laveleye így fejezi ki magát: „A községre rótt adókat az együttes birtok földjei viselték. Az ornum (független, elkerített jószág) tulajdonosa, miután nem élvezhette a legelőt és a közös erdőt, természetesen fel volt mentve a községek által teljesítendő munkák vagy természetbeli szolgálmányok alól.” Ebből a passzusból azt lehet következtetni, hogy bizonyos esetekben a független birtokok tulajdonosai lemondtak a közösnek maradt birtokból való osztályrészükről. A magánbirtok ezzel csak még jobban volna igazolva, mert mintegy csere útján alakult ki.
  3. Laveleye: De la propriété et de ses formes primitives 91–92. o.