Miután a kollektív tulajdon formái és nyomai számosak, jó lesz azokat, egyiket a másik után szemügyre venni, még ha más égaljak alatt fordulnának is elő, olyan népeknél, melyeknek civilizációja nagyon eltér a mienktől. A jávai és indiai faluközösségek a társadalmi szervezet azon típusai közé tartoznak, melyek magukra vonták Émile de Laveleye jóindulatú figyelmét.
Tudjuk, hogy Jáva jóléte milyen viszontagságokon ment keresztül. Ritka az a nagy terület, melynek ilyen kápráztató híre volna. Az emberek hajlandók e szigetet a modern gyarmatosítás remekének tekinteni. Jáva hosszú időn át olyan jövedelmi fölösleget adott, mely 50-60 millió frankkal növelte Hollandia költségvetésének bevételi rovatait.
Hanem mintegy tíz év óta ezek a gyarmati boni-k – ahogy nevezték – megszűntek. A sziget, anélkül, hogy sokkal kevésbé virágzónak mondhatnánk, az anyaországra nézve nem képez többé közvetlen jövedelmi forrást, vagyis a kincstár onnét már mit sem kap; sőt ellenkezőleg, pénzügyi terheket ró Hollandiára.1 A német alföldi kormány a szigeten majdnem egészen érintetlenül hagyta a régi földbirtok-rendszert; csak egyes részletekben módosította; az az egykori terv, hogy a magántulajdon rendszerét hozzák be a régi helyébe, elejtetett vagy legalább feledésbe merült.
A korán elveinél fogva, a mohamedán országokban elsősorban az uralkodó birtokolja a földet. Ő az igazi és egyedüli birtokos. Azok, akik a földet művelik vagy műveltetik, a vallási törvénnyel megegyező polgári törvény értelmében csak bérlők, különböző jogcímeken. A muszlim uralkodó nem mint az adófizetők megbízottja, hanem mint tulajdonos szedi a természetbeni adót, mely a földjáradékot képezi, tehát azt a tiszta jövedelmet, melyet – Ricardo iskolája szerint – bizonyos földek a művelési költségen és a befektetett tőke kamatain felül szolgáltatnak. Sokszor túl is mennek ezen az arányon, és az uralkodó, aki nem társtulajdonos, hanem egyetlen tulajdonos, annyit követel, hogy a szerencsétlen bérlő a legnagyobb nyomorban teng. És a keleti uralkodó, mint a föld tulajdonosa, követeli a robotot is.
Ha szabad a fát a gyümölcsei szerint megítélni, akkor mondhatjuk, hogy a muszlim országoknak ez a szervezete nem valami csábító eszmény. Ez a rendszer együtt jár az egyéni kezdeményezésnek majdnem teljes hiányával, mely a mohamedán államokat jellemzi. És valóban úgy látjuk, hogy minél nagyobb tért foglal valamely társadalomban a kollektivizmus, annál csekélyebb az egyéni kezdeményezés. A kollektivizmus és a fatalizmus két olyan fogalom, melyek nagyon jól összeférnek. Ahol az egyént eltapossa a szokások súlya, ahol életének minden tette és külső megnyilvánulása, de még minden gondolata is egy változhatatlan típus szerint van rendezve, ott a kollektivizmus kész hívekre fog találni. Idővel a kollektivizmus megteremti a lelkek ezen hajlamát, mert nem lehet el nélkülük.
A bérleti módok, bár alapelvük egyforma, a részletekben eltérők a különböző mohamedán államokban. Jávában az „adat” (szokás) szerint a földművelő a termés ötödét adta az uralkodónak, és minden ötödik napon dolgozott neki. Újítások és bitorlások által egészen addig elmentek a bennszülött fejedelmek, hogy az öntözött rizsföldek termésének felét, és a száraz rizsföldek termésének egy harmadát követelték. A hollandok, akik azt akarták, hogy a lakosok szívesen lássák őket, helyreállították a régi szokást, sőt enyhítették, és hetente már csak egy napi robotot követeltek, amit a cukor- vagy kávétermesztésre használtak, és ezt a rendszert egyik leghíresebb főkormányzójuk, Van den Bosch kombinálta. Ahogy Oroszországban, úgy Jáva szigetén is a faluközösség szavatol a robotért és az adóért.
Ez a bérleti rendszer a szigeten nem egyforma: változatai vannak. A falu birtokközössége azonban mindenütt uralkodik, még inkább, mint Oroszországban, noha akadnak mellette magánbirtokok is. Leginkább a rizst termesztik, amely gondos öntözést, főcsatornákat és számos mellékcsatornát igényel, szóval együttes munkát; a művelési mód tehát mindenkinél jóformán azonos, nem kíván sok leleményességet, újítást és egyéni erőfeszítéseket.
A „szavah”-kat (rizsföldek) családok szerint osztják szét; a szabályok nem mindenütt azonosok, de nem térnek el nagyon egy bizonyos típustól.
Nem kell azt hinni, hogy az időszakonkénti földosztás a község valamennyi tagjának, vagy akár csak az összes családfőknek is egyenlő helyzetet biztosít. Vannak falvak („desszák”), mondja Laveleye, ahol az egyszerű munkás, akinek nincs igavonó állata, ki van zárva az osztozkodásból. Ez nem véletlen dolog, nem anomália; mert ezt a kizárást tapasztaljuk az orosz „mir”-ben is. Ez természetes, szinte elkerülhetetlen dolog minden kollektivista földrendszernél, ahol sorshúzás útján osztják szét a földeket. A föld műveléséhez munkaeszközök kellenek, nevezetesen igavonó állatok. Ezeket az eszközöket és állatokat vagy a község birtokolja és adja kölcsön, ami tetemes bajokkal jár, mint a rossz gondozás és a túlságos kihasználás, vagy kimondják, hogy csakis az részesülhet az osztozkodásból, akinek elegendő gazdasági eszköze van. Máskülönben a föld egy része – az, amely munkaeszközök nélküli egyének kezébe kerül – annak van kitéve, hogy műveletlenül marad.
Az együttes tulajdonnak e sokat dicsőített rendszerei mellett a proletariátus legalább épp olyan nagy és gyógyíthatatlan baj marad, mint a nyugat-európai országokban. Az orosz mirben és a jávai desszában az elzüllötteknek sokkal nyomorultabb a sorsuk, mint Európában. Olyan társadalmi szervezetben, ahol majdnem mindegyik egyed szigorúan megállapított, megváltoztathatatlan keretekbe van beosztva, a legnagyobb nyomor vár azokra, akik bármilyen okból a kereteken kívül maradtak. Rájuk illik legjobban az a mondás, hogy „az élet asztalán nekik nem terítettek”.
Tehát nem elég, ha csak a földet, a nyersanyagot osztjuk szét; ha logikusak akarunk lenni, a munkaeszközöket is szét kell osztani És innét van az, hogy a félkollektivizmus, mely még egyes jobb elméknek is tetszik, képtelen megoldást szül. Innét van, hogy a fogyasztás szabadsága csakhamar megteremti a vagyoni egyenlőtlenséget.
A jávai világ épp oly kevéssé tekinthető a teljes egyenlőség menedékének, mint az orosz mir. A népszerűséget hajhászó hollandiai kormány fel akart lépni azon szokások ellen, melyeket visszaéléseknek és igaztalanságoknak tekintett. Azt akarta kimondatni, hogy minden családfő kapjon egy részt a földből: ez adóügyi szempontból is előnyös lett volna, mert kevesebb emberi erő vész kárba. Úgy látszik azonban, hogy ez nem sikerült. Azt mondja Lavaleye:
Az általános szokás az volt, hogy csak az kapott telket, akinek igája, azaz egy pár bivalya, egy pár ökre volt, és az egyszerű munkások, akik az osztozkodásból kimaradtak, meglehetős számosan voltak.
A szabadalmazottak mindig visszakerülnek, bárhogy kergessük is el őket.
A földosztást a dessza főnöke eszközli, a kerületi biztosok és európai tisztviselők felügyelete alatt. A kiosztásnál olyan váltakozó rendszert követnek, hogy a rendelkezésre álló telkeket minden család megkapja, egyik a másik után. Ennek az eljárásnak az a hibája, hogy a mostani birtokos biztosan tudja, hogy a mezőt nem fogja megtartani, úgyhogy kevesebb buzgalommal, kevesebb gonddal műveli. A desszák főnökeit, akik oly nagy befolyással bírnak, egy évre választják a tekintélyes, jómódú, régi polgárok közül. A szokásrendszer sosem kedvez a fiataloknak, még az érett korúaknak sem. A desszák főnökei és a falvak főbb tisztviselői majdnem mindenütt nagyobb terjedelmű vagy jobb minőségű telkeket kapnak: ezt Laveleye is elismeri.
Ne emlegessük hát a teljes egyenlőséget; azt a kezdetleges kollektivizmus mellett sehol sem találjuk meg. Nem létezett az a régi Germániában sem, mert a hercegek és a néptörzs előkelői ott is nagyobb résztulajdont kaptak. Tacitus, az ő ismert szabatos stílusával, határozottan kimondta: „A földeket a lakosok számának megfelelően a közösség veszi birtokba, majd egymás között rang szerint felosztják.” A magas származás, a rang, az ingókban való gazdagság nagyobb földrészekre adott jogot.
Ahol a kollektivista rendszer uralkodik, ott a hatalmasok, a kedvezményesek, az ármányosok veszik ki az oroszlánrészt. Ez másképp nem is lehet: a földosztást mindig emberek eszközlik, és az emberek, még ha a község nevében működnek is, szenvedélyekkel bírnak, mint a kapzsiság, a fukarság, az irigység, a gyűlölet, a hála.
És bármilyen legyen is a társadalmi szervezet, a szellemi szolgálatokat mindig díjazni kell, hacsak nem akarjuk teljesen tehetetlen és hanyag kezekre bízni. Az arisztokratikus és burzsoá társadalmakban ezekért a szolgálatokért tekintélyt, nemesi címet vagy kitüntetést adnak: a demokrácia kézzelfoghatóbb, köznapibb díjazást kénytelen adni, pénzt vagy földet. Az pedig lehetetlen, hogy a magasabb rendű, szellemi munkát épp oly mérték szerint díjazzuk, mint a durva anyagi szolgálatot, mert akkor megszüntetjük, és vele együtt az egész civilizációt.
Az együttes tulajdon mellett Jáva szigetén megalakult a magántulajdon is. Érdekes lesz megállapítani, hogy ez miképp keletkezett, mert ez fényt vet arra, hogy milyen természetű a személyes és örökös földbirtok, melyet ma annyian bírálnak, és amelyet pártolói is olykor habozva védenek.
A legtöbb tartományban az, aki felszántja a parlagon hagyott erdőt, cserjést és legelőt, e földnek birtokosává válik. És birtoka örökösről örökösre száll mindaddig, amíg művelik. De sokszor megtörténik, hogy a község az így keletkezett magántulajdont ismét magához váltja, mert érdekében áll mindent elkövetni, hogy nagyobbodjék az osztozkodás alá eső terület.
Más tartományokban a községi földek irtása vagy felszántása csak 3–5 évre szóló haszonélvezeti jogot ad, és ezen időszak elteltével a földek ismét felosztás alá kerülnek. Az irtást, mely állandó vagy ideiglenes magántulajdont teremt, csak a jómódú lakosok végzik, mert csak ők képesek a rizstermelésnél szükséges öntözési munkát végezni. Tehát Jáva szigetén épp úgy, mint másutt, a magántulajdon a haladás fő elősegítője. Igaz, hogy itt-ott a község kezdeményezése folytán történő együttes gyarmatosítás is terjeszti a fölosztás alá kerülő művelt területet, de a kultúrának ez a hódítási módja távolról sem olyan hathatós, mint az egyéni kezdeményezés.
A magánbirtokok terjedelme Jáva szigetén nagyon változik, az egyes tartományok szerint. Laveleye szerint a talagai kerületben 8884 bouwból (egy bouw = 71 ár) csak 43 képez sawajassza-t, azaz örökös magántulajdont. Ellenben a vaparai kerületben 7454 birtokos bír 8701 bouwot, Rembangban pedig a 158 425 bouwra terjedő művelt földnek egyharmada (48185) képez magántulajdont; és ennek a felét a mai tulajdonosok irtási jog révén, másik felét pedig öröklés vagy vétel útján szerezték.2
De a magánbirtok, bár igen tisztességes eredetű, és a szigeten jelentős tért foglal, mégis meglehetősen bizonytalan jellegű. Ha a birtokos elhagyja a falut, birtoka rendszerint a községre száll. Ugyanez történik az orosz mir-ben is. A kollektivizmus tehát ténylegesen megszünteti a költözködési szabadságot. A legtehetségesebb egyének, azok, akik a városokba mehetnének és iparágakat teremthetnének, nem tehetik, mert elvesztenék magánbirtokukat. Nyugaton az ember eladja a birtokát, az erélyes és helyes kifejezés szerint értékesíti, „realizálja” és szerez magának tőkét olyan vállalatokhoz, melyek jövedelmezőbbek vagy jobban felelnek meg bizonyos egyének ízlésének és hajlamainak. A dessza lakói nem adhatják el házaikat az idegennek, ami nagyon leszállítja a házak árát, és ami olykor egyenlő a feltétlen eladási tilalommal. Laveleye arra emlékeztet, hogy így volt ez a germán mark-ban, és hogy az orosz „mir” is ismeri ezt a tilalmat.
A közös földbirtok tehát egyfajta jobbágyságot teremt, mert az egyén röghöz van kötve, és ezt nem hagyhatja el, mert máskülönben elveszti a saját és ősei munkájának gyümölcseit. Nem képzelhető el rendszer, mely jobban gátolná a munkamegosztást és az ipar lendületét.
A rendszernek egy másik, nem kevésbé kártékony következménye az, hogy a lakosság bizonyos pontokon összetorlódik, és a telkek egyre kisebbednek. Sir Stamford Raffles, Jáva szigetének egyik legjobb ismerője azt mondja, hogy az ő idejében, e század kezdetén, a sziget földjének nyolcadrésze sem volt művelés alá véve. Ma a parlagföldek a sziget négy ötödét képezik. Ha a magánbirtok nem volna olyan bizonytalan, ha nem fojtogatnák a lakókat a durva kollektivizmus kötelékei, ha az emberek jöhetnének, mehetnének, és a lakhelyváltozásból nem hárulna rájuk annyi kár, akkor a művelés alá vett terület bizonyára gyorsabban növekedett volna.
Miután a lakosság évente 3–400 000 lélekkel növekszik, mindig nagy számban akadnak felnőtt egyének, akiknek nincs telkük, és akik kénytelenek bevárni az ötévente történő földosztást, míg üres telek akad. A legtöbb faluban egyre kisebbednek az osztályrészek. Vannak vidékek, ahol a földművelők már csak harmadakkora telket kapnak, mint apáik, és ahol egy-egy földművelő osztályrésze már nem több, mint egy bouw harmada vagy negyede, azaz 24 vagy 18 ár. Ki akarták ugyan mondani, hogy fél bouwnál (36 ár) kisebb telket nem szabad adni, de akkor meg sok felnőtt embernek egyáltalán nem jutna föld.
De bármi csekély föld jut is az egyes földművelőknek, kivándorolni mégsem akarnak, mert a desszában, melyet elhagynak, elvesztik minden jogukat, abban a desszában pedig, amelybe költöznének, mit sem kapnának.
E bajnak két orvoslata van: az egyének általi felszántás és a gyarmatosítás. De az első mód két akadályba ütközik, mert a magántulajdon, kiváltképp bizonyos tartományokban, nagyon bizonytalan jellegű, és mert a hagyományos kollektivizmus bizonyos fásultságot eredményez az emberekben. A gyarmatosításhoz meg nagy előmunkálatok szükségesek; a rizsföldek berendezése nagy előlegeket igényel, és a családoknak, amelyek ezeket megkockáztatják, Laveleye 30–40 évre akarja a haszonélvezetet biztosíttatni. Ez bizonyára szerencsés megoldás volna, de hova lesz akkor a kollektív tulajdon?
Mihelyt haladásról, a földművelés terjesztéséről van szó, az együttes tulajdon legbuzgóbb szószólói is kénytelenek azt tanácsolni, hogy folyamodjunk a magántulajdon elvéhez, vagy legalábbis közeledjünk hozzá.
Az együttes tulajdon rendszere, mely csökkenti az egyén felelősségét és a Malthus-féle erkölcsi önkorlátozást, előmozdítja a lakosság gyors szaporodását. Jáva szigetén a lakosság mindig megközelíti a maximumot, amely meg bír élni: minden húsz évben megkétszereződik: 1808-ban 8 700 000 lélekre becsülték, 1863-ban 13 ½ millióra, 1872-ben 17 300 000-re és 1878-ban 18 335 000-re.
A túlságos szaporodás, az előrelátás hiánya, és az egyéni kezdeményezés csökkenése: ezek a körülmények a lehető legrosszabbak egy társadalomra nézve. És a Jáva szigetén uralkodó birtokközösség, melyről azt hiszik, hogy megszünteti a proletariátust, inkább arra való – amint azt egy megfigyelő meg is jegyezte – hogy a sziget összes lakosait proletárokká tegye.
Azt hiszik, hogy a földbirtok közösségének elvét Indiából tanulták el a jávaiak. De Indiában a birtokközösség már csak egyes nagyon félreeső kerületekben létezik. Ott a birtokközösségnek megártott az, hogy a legeltetés, helyett a szántás lett a főfoglalkozás. A birtokközösség valóban csak a pásztornépeknek való, a néptörzseknek, a klánoknak, továbbá az átalakulóban levő népeknek, melyek most kezdik a földet művelni. Akkor kezdett Hindusztánból eltűnni, mikor az angolok birtokba vették az országot. Itt-ott megmaradtak a nyomai. De azokat felesleges tanulmányozni. Ismertettük a földközösségnek igen jellegzetes típusait, most áttérünk olyanokra, melyeket az idő egészen vagy részben tiszteletben tartott. De minél tovább elemezzük ezeket, annál jobban megértjük a magántulajdonlás előnyeit.
