Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus: V. fejezet: A mezőgazdasági kollektivizmus

Paul Leroy-Beaulieu – Kollektivizmus: V. fejezet: A mezőgazdasági kollektivizmus

Röviden taglaltuk a főbb előzetes kifogásokat, melyeket a kollektivista írók a mai „kapitalisztikus” társadalom ellen felhoznak. De jónak láttuk egy későbbi fejezetnek fenntartani azt, amit Karl Marx az olyan gazdasági jelenségekről mond, mint az érték, a tőke természete és alakulásának módja.

Most behatóbban kell a tárggyal foglalkoznunk.

Kétféle kollektivizmus van: részleges és korlátlan. Az első szerint közössé tennének, az együttességnek, azaz a nemzetnek adnának vagy visszaadnának minden mezőt, bányát, az összes javakat, melyek valóban természetesek vagy csak annak látszanak. A közlekedési eszközökkel és egyes nagyobb iparágakkal épp úgy tennének, mint a mezőkkel. A másik iskola, mely sokkal radikálisabb és logikusabb, közössé akar tenni minden munkaeszközt, kivétel nélkül; láttuk, hogy még a tűt is csak olyan feltétel alatt hagynák meg magántulajdonnak, hogy csak személyes használatra szolgál és nem készítenek vele eladó tárgyat. Egy asszony, aki tűjével fizetésért megvarrja szomszédja nadrágját, a kollektivista társadalomban perbe fogható és elítélhető, mert vétséget követ el, mint aki ma pl. a tilosban vadászik vagy halászik. És ez észszerű eljárás, mert az iparban és a természetben minden összefügg; ha megengedjük, hogy valaki eltulajdonítson és önkényesen felhasználjon egy tűt, akkor meg kellene engedni, hogy eltulajdonítson és felhasználjon egy varrógépet, egy ásót és sok más szerszámot, ezzel pedig vége volna a kollektivista rendszer egyöntetű jellegének.

A részleges kollektivizmus néha nem csak a mezőket, hanem a marhákat és a mezőgazdasági eszközöket is kollektivizálni akarja. Ez önként értődőnek látszik, mert mit csinál az ember a marhával, ha nincs földje? Ha a mező közös birtok, ha azt az állam vagy a község műveli vagy bérbe adja, akkor nem látjuk be, hogy a marha és a gazdasági szerek miért képezzenek magántulajdont. Vannak azonban kollektivisták, akik nem ismerik el ennek a következtetésnek a jogosultságát, akik azt akarják, hogy az állam a földeket, melyeknek ő az egyedüli tulajdonosa, adja bérbe hosszú időre; azt hiszik, hogy ilyen rendszer mellett a marhák és a gazdasági eszközök megmaradhatnának a magánosok kezében. Mi azonban kétségtelennek tartjuk, hogy ha az összes földbirtok az államé lesz, akkor szükségképpen megszűnik az épületek magánbirtoklása. A házakat is az államnak kell átvennie, épp úgy, mint a földet.

Láttuk, hogy a részleges és a korlátlan kollektivisták egymást kölcsönösen mélyen lenézik; az utóbbiak az előbbieket gyermekeseknek, félénkeknek, illogikusoknak tartják, amazok viszont kijelentik, hogy a korlátlan kollektivisták utópiákat hirdetnek és a barbárságba süllyesztik az emberiséget.

Tanulmányozzuk először a részleges kollektivizmust, melynek legtöbb híve van Európában, sőt Amerikában is. Henry George könyve, a Progress and Poverty erőt adott neki. Egyes kiváló gazdasági írók, így pl. Laveleye is, gyöngédséget tanúsítanak a kollektivizmus e szelídebb formája iránt, sőt kacérkodnak vele.1 Vannak kormányok, amelyek közeledni látszanak ehhez a tanhoz és a rendszabályok, amelyeket az angol parlament legutóbb Írországra nézve elfogadott, úgyszólván az első állomást jelzik ezen az úton.

A mezőgazdasági kommunizmus hívei a természeti és a történelmi jogra hivatkoznak. Ritkán történik, hogy elemeznék a mai földbirtok együttes értékét és összehasonlítanák azt a tőkével, melyet a tulajdonosok nemzedékei a történelmi idők, vagy legalább az új kor kezdete óta a földbe befektettek. Azt is ritkán kutatják, milyen hatást idézne elő egy társadalmi változás, melynél az állandó birtokot a bérlet váltaná fel, habár ez ötven évre, hetvenöt évre vagy akár száz évre szólna is. Érvelésük rendszerint nem száll le ezen pontokig, melyeket figyelmen kívül hagyhatóknak tartanak.

Jog szerint, mondják ők, a föld nem lehet senkié, res nullius [uratlan dolog], melyet valaki mindenkorra elfoglalhat és eltulajdoníthat; közös tárgy az, par excellence közös tárgy. Némelyek még azt is mondják, hogy a tulajdon a szabadság előfeltétele, így pedig minden embernek földbirtokosnak is kell lennie. Mások nem mennek ilyen messzire; belátják, hogy az imént jelzett elv nem valósítható meg, és némileg túlhaladott álláspont, mert azt eredményezné, hogy a parcellák birtoka, mely a kollektív birtoktól nagyon eltér, megörökíttessék. Csak annyit mondanak, hogy a föld nélkülözhetetlen munkaeszköze minden emberi lénynek, minden embernek tehát kell hogy joga legyen, ha nem is a föld egyéni élvezésére, de legalább arra, hogy közvetlenül vagy közvetve részt vegyen a föld együttes élvezésében. A jogi kérdést bizonyos elmék olyan világosnak tartják, hogy szerintük az ilyen rövid okoskodás azt megoldja, és különben azt állítják, hogy a történelem is ezen elmélet mellett beszél, mert a kollektivisták és pszeudo-kollektivisták szerint azt bizonyítja, hogy többé-kevésbé közös tulajdon volt.

Ez a két érv, melyek egyike jogi, másik történelmi érv, megérdemli, hogy boncolgassuk, bár az én nézetem szerint sokkal fontosabb az a kérdés, hogy a föld kihasználásának melyik módja hasznosabb az emberi fajra nézve.

Tagadhatatlan, hogy az egészen puszta szigeteket kivéve, a föld sehol sem volt res nullius soha; mint Laveleye megjegyzi, kezdetben vadászati területnek vagy legelőnek használták. Tekintsük Ausztráliát, melynek valamikor 2–300 millió, sőt több lakosa lesz. Óriási terei nem voltak teljesen gazdátlanok, közös területet képeztek, melyen, úgy ahogy, meg tudott élni vagy 15-20000 ember, akik gyakorolták az aratás, halászás, vadászat és legeltetés ú. n. primitív jogait, ez utóbbit azonban csak elvben, miután háziállataik nem voltak. E 15-20000-nyi lakosság minden egyéne a maga nyomorult élelme megszerzése végett olyan területet vett igénybe, amilyenen ma bőven él meg több száz civilizált ember és valamikor meg fog élni 10000 ember. A kezdetleges közösség rendszere mellett tehát Ausztrália földje tízezerszerte kevesebb embert tízszerte rosszabbul tartott el, mint fog eltartani bizonyos idő múltával. Ebből bizonyára az következik, hogy a föld közös birtoklásának helyreállítása Ausztrália lakosait csakhamar az 1787 előtti állapotba juttatná vissza.

Be kell tehát ismerni, hogy egyes kis szigeteket kivéve teljesen gazdátlan föld, „senki földje” nem létezik. Mikor az amerikai úttörő betör a Vadnyugat magányaiba, olyan területet foglal le magának, mely néhány vad bennszülött vadászterülete vagy legelőföldje volt. És mégis, nem lehetne-e azt mondani, hogy azok az óriási területek, melyeknek legelső lakói nem tudták kiaknázni a természet erőit, nem képezték eme lakók törvényes tulajdonát, miután illetéktelenül, ideiglenesen foglalták el?

Az európaiak megérkezése előtt Ausztrália nem annyira a bennszülött négereknek, mint inkább a kenguruknak volt közös földje: e nagyon szapora állatok fogyasztották a termékek legnagyobb részét, és az emberi faj satnya képviselőinek úgyszólván csak a maradékokat hagyták meg.

Ha a mai gyarmatos és a primitív őslakó jogait összevetjük, vajon kit fogunk bitorlónak tekinteni? A mai gyarmatos csak azt a földet birtokolja, melyet meg tud művelni vagy műveltetni; bizonytalanabb jogcímen birtokolja a legelőket („run”), melyek az általa beszerzett nyájak számára szükségesek. Korlátolt területén élelmet termeszt nemcsak magának, de a földgömb túlsó oldalán sok más embernek is. Az őslakó pedig, ha csak tengődni akart, olyan teret foglalt el, mely bőven adhat eleséget tízezer embernek is. Az igazi bitorló tehát nem a gyarmatos, a kapzsi „squatter”, aki több száz kilométernyi „run”-t foglal el, hanem az őslakó. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy a gyarmatosnak semmi kötelessége sincs az őslakóval szemben. De ez más kérdés.

Aki azt állítja, hogy a föld sohasem gazdátlan jószág és hogy így jogszerűen nem lehet eltulajdonítani egy talpalatnyi földet sem, aki ismétli Rousseau híres anatémáját, olyan okoskodást használ, melyet nem igazol sem a méltányosság, sem a történet.

Képzeljünk egy vadásztörzset, mely ötszáz lélekből áll, akik közt 100 felnőtt ember van. Tudjuk, hogy a vadásznépeknek óriási területekre van szükségük, hogy megélhessenek, pl. ezer hektárra vagy tíz négyzetkilométerre minden család számára. Tegyük fel, hogy e családfők egyike, aki eszes és gondolkozni tud, állattenyésztésre vagy földművelésre adja magát. Ha állatokat tenyészt, 100 vagy legfeljebb 200 hektárra van szüksége, hogy családjával megéljen; ha földművelő, 40–50 hektár is kielégíti minden szükségletét.

Lehet-e azt mondani, hogy az az ember, aki eltulajdonít 100–200 hektárt, melyen összeszerzett nyáját legelteti, vagy csak negyven hektárt, amit bevet, kifosztotta a törzset, amelyhez tartozik? Korántsem. Mert mielőtt pásztori vagy földművelő életre adta magát, a vadászatból élt meg. Vadászkorában ötször-tízszer akkora föld kellett neki, mint amennyit a nyájak igényelnek, és húsz sőt harminc akkora, mint amennyit most felszánt. A terület, melyet elfoglalt a törzs közös területéből, csak ötöd vagy huszad része a vadászterületnek, mely megéléséhez szükséges volt. Ebből az következik, hogy a néptörzsnek öt, húsz, sőt harminc akkora tért ad vissza, mint amit elfoglal. A vadászterület, mellyel e foglalás után a néptörzs még bír, ha felosztják a törzs többi tagjai közt, még nagyobb lesz, mint amennyit a törzs magáénak mondott, mielőtt az egyik tagja állattenyésztésre vagy földművelésre adta magát. Az egyén, aki ezt tette, eszerint valóságos ajándékot adott a törzsnek, melynek életmódját most már nem osztja, miután a maga és családja részére csak 40, 100 vagy 200 hektárt foglalt el, és a többiről lemondott, holott azelőtt körülbelül ezer hektárra volt szüksége, hogy családjával megélhessen.

A konverzió egy neme történik itt; a végtelen területre szóló közös élvezés joga konvertálódik sokkal kisebb területre szóló egyéni élvezés jogára. A törzsre nézve ez végső soron előny. Igaz, hogy ez a konverzió nem formális szerződés alapján történt, de a társadalomban sűrűn fordulnak elő a kvázi-szerződések, és ha a társadalomra nézve hasznosak és szentesítve vannak hosszú évek gyakorlata által, épp olyan tiszteletre tarthatnak igényt, mint a legpozitívabb, legjobban részletezett szerződések. Egy dolog bizonyos, hogy a magántulajdon alakulása nem okozott hátrányt senkinek, mert a törzs közös területe a törzs életmódját tovább folytató egyének számához képest még növekszik is. A jelen esetben a családfő, akinek ezer hektárra volt szüksége, hogy ő és családja megéljenek a vadászatból, voltaképp legalább 800 hektárnyi ajándékot adott néptörzsének, mikor lefoglalt magánművelésre 200 hektárt és lemondott a többi rá eső részről.

A példa, melyet felhoztunk, csak elméleti jellegű. Nem állítjuk, hogy történelmileg éppen így ment végbe a dolog, de a bizonyíték azért mégis döntő értékű. Ha az egész néptörzs hagyott fel a vadászattal és pásztori életre vagy földművelésre adta magát, semmi hátrányt sem okozott a szomszéd néptörzseknek, sőt ellenkezőleg, mert az új életmód mellett kevesebb konkurenciát csinál a vadásznépként megmaradt szomszédoknak.

Az első foglalás ténye valóságos jogot képez; nem csak a történelem, az általános beleegyezés és a kölcsönös engedmény szólnak e mellett, hanem a józan ész és a méltányosság is. Ha az első foglalás joga és az önkéntes vagy családi jellegű örökséghagyás megszűnne, az emberiség leírhatatlan káoszba esne. Az első foglaló joga természetes tényt képez, mely az akarat állhatatos erőkifejtésének és a munkának eredménye; aki foglalt, annak védenie is kellett, és hogy hathatósan védhessen, (főleg a régi időkben vagy az új területeken), ott kellett laknia a földjén és azt művelnie. Ama zord időkben azt a birtokot, melyet az első foglaló elhagyott, bizonyára csakhamar más ember foglalta volna el. Azon területeken, melyeket most gyarmatosítanak, ez még ma is így van; akinek La Platában vagy Ausztráliában van földje és nem lakik ott. vagy legalábbis nem megy oda gyakran, nem alapít gazdaságot, nem tart őröket, nagyon ki van téve annak, hogy kétségbe vonják birtokjogát, vagy éppenséggel elveszti azt. A telekkönyvi törvények és beírások hézagossága az új területeken biztosítékot nyújtanak arra, hogy az első foglalás csak úgy lesz tartós jellegű, ha effektív. Ilyen körülmények között az első foglaló joga valóságos alapja a civilizációnak.

A földbirtok egészben véve, egyes mellőzhető kivé- telektől eltekintve, három tényen alapszik: a foglalás ténye, melyhez a munka járul, és melyet végül az általános társadalmi haszon szentesít.

Taglalni fogjuk e három tényt, egyiket a másik után. De még igen fontos szempontokat kell felhoznunk az első foglalás által szerzett jogról, melyet egyes publicisták megbocsáthatatlan felületességgel tárgyalnak.

Tévedés azt hinni, hogy a foglalás ténye csak a magántulajdonnak képezi jogalapját; alapja az a községek és nemzetek létezésének is. Az első foglalás joga nélkül egy nemzet nem képzelhető el és nem is tarthatja fenn magát.

Ha elismerjük, hogy egy magánbirtok törvénytelen, mert egy egyén nem tulajdoníthatott el örökre egy tárgyat, mely lényegénél fogva olyan közös, mint a föld, akkor ezt az elvet alkalmazni kell a községre, a nemzetre, az egész kontinens lakóira is. A községnek, a tartománynak, a nemzetnek épp oly kevéssé van joga a területéhez, mint ahogy az egyénnek nincs joga a mezejéhez, mert a község és a nemzet jogának ugyanaz a kútforrása, ami az egyén jogának: az első foglalás ténye.

Már az előző fejezetben felhívtuk a figyelmet e legfőbb fontosságú pontra, és szükséges ezt ismét kihangsúlyozni. A kollektivista elmélet, ha levonjuk minden logikai következtetését, teljesen megszünteti a községet és a nemzetet. Tegyük fel, hogy vannak más emberlakta égitestek is, hogy ezeknek az égitesteknek a talaja kevésbé termékeny, és hogy ezek lakóival közlekedni lehetne; akkor az emberek, akik most ezt a kis bolygócsillagot elfoglalva tartják, nem igényelhetnék kizárólag a maguk részére a föld együttes birtokolását, hanem e földet meg kellene osztaniuk a szomszéd égitestekben lakó emberi lényekkel, mert az emberi faj a földet a kollektivisták által törvénytelennek nyilvánított első foglalási jognál fogva vette birtokba; márpedig egy tény, mely nem eredményez jogot az egyén részére, nem eredményezhet jogot a nép, a faj, az emberiség részére sem. Egy ténynek, a méltányosság elvei szerint, mindig ugyanazok a következményei, akár egy, akár több, akár végtelen sok egyénről van szó.

De ha itt is maradunk a mi földünkön, az első foglalás jogát tagadásba vevő kollektivista elmélet olyan következtetésekre vezetne, melyeket az elmélet hívei nem vettek észre. Itt vannak a községek, melyek a Médoc, Normandia, a Rhône-völgy dús síkságait, vagy a Földközi-tengert szegélyező gyönyörű szőlőket birtokolják. Ha az egyéni tulajdont törvénytelennek tekintenénk, mert a foglalás ténye és az azóta végzett munka nem adhatnak kizárólagos, örökre szóló jogot, akkor az itt említett községek, melyek ilyen kivételesen gazdag földet birtokolnak, milyen joggal tarthatják meg területeik együttes birtokát? A hegyek, a fennsíkok vagy a kevésbé termékeny völgyek szegényebb lakóinak nem volna-e joguk kisajátítani a gazdag vidékek községeit, osztozkodásra vagy hűbérfizetésre kötelezni őket az általuk élvezett előnyök fejében? Ki tagadná, hogy a Gironde és Hérault lakói a sors által nagyobb kedvezményekben részesültek, mint a Hautes-Alpes hegyi lakói, és hogy a calvadosi népnek több szerencséje volt, mint Cantal és Lozére népének?

Mit felelhetnének a dús völgyek és síkságok lakói? A foglalásra hivatkoznának; de ha a foglalás nem érvényes, amikor egyes ember követi el, akkor nem érvényes az, ha ezer ember hivatkozik is rá. Vagy arra fognak hivatkozni, hogy a nemzedékek hosszú sora fáradozott e dús földek művelésével? De hisz erre az egyes birtokosok is hivatkoznak, így tehát a dús vidékek községei nem cáfolhatnák meg a szegényebb országrészek követeléseit.

Bizonyos kollektivisták ilyen következtetéstől sem fognak visszariadni és be fogják vallani, hogy a községi tulajdonnak épp olyan kevéssé van jogalapja, mint az egyéni tulajdonnak: csak nemzeti tulajdont ismernek, mert csak ez teszi lehetővé, hogy a lozérei és az alpesvidéki paraszt épp olyan jól élhessen meg, mint a Hérault, a Gironde vagy a Touque partjának lakója.

De ezzel nincs megszüntetve a nehézség. A nemzeti tulajdon sem állja meg a bírálatot, mert az sem hivatkozhat másra, mint a foglalás jogára és az egymást követett nemzedékek munkájára. És a legmerészebb okoskodó sem fogja állítani, hogy minden országot egyaránt áldott meg a természet. Észak-Európában, Svédországban és Norvégiában olyan népek laknak, melyeknek a gondviselés hegyes, zord, hálátlan földet juttatott. Vannak más népek, melyek nagy kínnal művelnek homokos területeket, pl. Poroszország nagy részében; ismét mások, mint pl. Dél-Oroszország vagy Közép-Ázsia lakói, sivatagokat kaptak osztályrészül.

Ha a magántulajdonnak nincs értéke, ha az első foglalás és a nemzedékek folytonos munkája nem teremthettek törvényszerű birtokcímet, akkor a franciák és olaszok mi jogon tartják elfoglalva termékeny és könnyen művelhető hazájukat a pomerániak, kozákok, cserkeszek és a Szahara lakóinak rovására? A franciáknak és az olaszoknak épp olyan kevéssé volna joguk területük kizárólagos birtokára, mint ahogy az egyes birtokos a maga mezejét nem tekintheti kizárólagos birtokának. A két esetben a jog elemei azonosak, t.i. a foglalás, az előző nemzedékek munkája. Ha tehát meg akarjuk szüntetni a magántulajdont, akkor – ha logikusak akarunk lenni – nem állíthatjuk helyébe sem a községi, sem a nemzeti birtoklást, hanem a föld minden zuga az összes emberiség tulajdonává válna. A tuareg és az eszkimó részt követelhetne magának a chateau-laffittei és chambertini szőlőkből.

Sőt tovább mehetünk. Ha a holdon emberek laknának és módot találnánk velük közlekedni, akkor a föld lakói kénytelenek volnának a föld talajának élvezetét megosztani a hold lakóival, mert e talajt ők is csak azon a jogcímen birtokolják, hogy régóta tartják elfoglalva és a nemzedékek hosszú sorozata művelte, tehát olyan jogcímen, mely a kollektivisták szerint nem igazolja eléggé a kizárólagos birtoklást. Íme, hová vezet végkövetkezményeiben a kollektivizmus.

A jog, mely az örökös foglalásból ered, alapját képezi a nemzetek és az egyének birtokainak; a nemzet, mely eltagadja a föld személyes birtokolásának jogát, megfosztja magát a jogcímtől, amelyen hazáját megvédi a szegényebb idegen nemzet ellen. A kollektivista elmélet mellett odajutnánk, hogy a gazdag népek, melyek Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium jó földjeit vagy Anglia dús bányáit birtokolják, kárpótlást, hűbért tartoznának fizetni a természet által mostohábban ellátott népeknek.

Így tehát az az ellenvetés, hogy a foglalási jog semmis, alaptalannak bizonyul.

Egyes kollektivisták felhozzák még azt az érvet is, hogy a föld nélkülözhetetlen munkaeszköz minden emberi lénynek, hogy a tulajdon az egyéni szabadság előfeltétele, hogy tehát minden embernek ténylegesen vagy elvben (mint a testület tagja) tulajdonnal kell bírnia. Ezek az érvek sokat vesztettek értékükből. Ez igaz lehetett, amikor még nem találták fel az ipari mesterségeket és a munkamegosztás elvét, és amikor a föld csakugyan együttes tulajdon volt.

De ma már nem így áll a dolog. Ma a föld nem képezi az egyedüli, nélkülözhetetlen munkaeszközt; van a világon ezer más munkaeszköz. A magántulajdon létezése előfeltétele a nemzet szabadságának, de hogy minden egyén szabad legyen, ahhoz nem szükséges, hogy ténylegesen vagy elvben földtulajdonos legyen. Ezek helytelen emlékek a klasszikus időkből.

Ha azt mondjuk, hogy az ember csak akkor igazán szabad, ha teljesen biztosítva van a holnapi megélhetése, ha meg tud élni más ember segítsége nélkül, olyan tételt mondunk ki, mely nyilvánvalóan nem igaz. A vadásznépeknél az egyén nem biztos benne, hogy holnap lesz miből élnie; megélhetése attól függ, hogy tagjai épek és erősek-e, és hogy van-e bő préda az erdőben; pedig senki sem mondja, hogy ez a bizonytalanság megfosztja őt a szabadságától. A modern társadalmak tagjai is szabadok, pedig ki vannak téve mindenféle esélyeknek. A szabadság nem abban áll, hogy az ember feltétlen biztosságban éljen és ne legyen kitéve semmi kockázatnak; a szabadság abból áll, hogy az ember maga határozhatja meg, mit fog tenni, nem pedig abból, hogy tetteinek eredményét feltétlenül alkalmazhassa kívánalmaihoz és szükségleteihez.

Ha szó szerint vennénk azt a klasszikus mondást, hogy a tulajdon a szabadság lényeges előfeltétele, akkor le kellene mondanunk arról, hogy az emberi faj valaha szabad legyen, mert minél inkább fejlődik a civilizáció, annál nehezebb lesz elérni azt, hogy minden ember egyénileg és ténylegesen birtokoljon olyan darab földet, amelyből megélhet. Belgiumban 180 lélek lakik egy-egy négyzetkilométeren, egy-egy lakosra tehát 55 ár, egy-egy öt tagú családra pedig 2 ¾ hektár jut. Ilyen kis földből egy család nem tud megélni, hacsak nem olyan kivételes földről van szó, amely, mint pl. a szőlő, nagy csereértéket szolgáltat. Sok országban tehát teljesen lehetetlen az, hogy minden ember magáénak mondhassa és művelhesse a földdarabot, mely az ő élelmét szolgáltatja. Akkor vége volna a munkamegosztásnak és minden művészetnek.

Ezért az értelmes kollektivisták nem is javasolnak ilyesmit. Az egyéneknek felajánlják „a föld eszmei élvezetét”, mely a tényleges birtokhoz úgy hasonlít, mint az árnyék a valósághoz. Ez az „ideális élvezet” abból állna, hogy a földet, mely a községé, bérbe adnák a község javára. De az egyes egyéneknek akkor épp olyan kevéssé volna módjukban a földet kiaknázni és abból táplálkozni, mint most, hacsak az állam bérlői meg nem engednék, pedig ezeknek nem volna okuk másképp viselkedni, mint ahogy a mai bérlők viselkednek. Az az „ideális élvezet”, melyről a legjózanabb kollektivisták is beszélnek, önámítás; annyi bizonyos, hogy semmiképp sem valósítja meg azt a híres formulát, hogy a „tulajdon” a szabadság előfeltétele. Sőt ellenkezőleg, egy szemernyi szabadságot sem hagy meg, amint azt alább látni fogjuk.

Több szerencséjük van-e a kollektivistáknak a történelemből merített érveikkel? Megtalálják-e a történelemben a tanúságot arra, hogy a kollektív tulajdon volt a szabad népek társadalmi formája? Elsősorban az tűnik itt szemünkbe, hogy amilyen mértékben a földbirtok megszűnik együttes birtok lenni, olyan mértékben tökéletesül a földművelés és szaporodik a termés. Miután ez a két jelenség minden országban együtt jár, valami rejtélyes, véletlen összjátéknak, vagy valamely ok és okozati viszonynak kell-e ezt betudnunk?

A figyelmes taglalás rá fog vezetni arra, hogy melyiket kell elfogadnia a részrehajlatlan elmélkedőnek a két megoldás közül.

  1. Fawcett úgy látszik megengedi, hogy a föld az új országokban köztulajdon maradjon. Gide, montpellieri professzor is úgy hiszi, hogy a földbirtok megint közös tulajdon lesz. Angliában Wallace is az egyik kiváló pártolója a mezőgazdasági kollektivizmusnak.